PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2006. július 9.
(vasárnap)

Cseri Kálmán


MAGÁTÓL TEREM A FÖLD


Alapige:Mk 4,26-29

Jézus ezt mondta: "Úgy van az Isten országa, mint amikor az ember elvetette a magot a földbe, azután alszik és felkel, éjjel és nappal: a mag sarjad és nő, ő pedig nem tudja, hogyan. Magától terem a föld, először zöld sarjat, azután kalászt, azután érett magot a kalászban. Amikor pedig a termés engedi, azonnal nekiereszti a sarlót, mert itt az aratás."


Imádkozzunk!

Mindenható Istenünk, szeretnénk őszinte szívvel megalázni magunkat előtted, és tisztelni akarunk téged úgy, ahogy egyedül téged illet meg a tisztelet.

Magasztalunk és valljuk, hogy te teremtetted ezt a világmindenséget, és gondviselő szeretetednek sok bizonyságával elhalmozol bennünket.

Megvalljuk, Urunk, hogy semmit nem érdemlünk jóságodból. Olyan sok bizalmatlanság, hitetlenség van bennünk veled szemben. Olyan sok mindenért hálátlanok vagyunk. Csak élvezzük ajándékaidat, de sokszor meg sem köszönjük. Amikor pedig megoszthatnánk azokat másokkal, azt is megtartjuk magunknak. Isten, légy irgalmas nékünk, bűnösöknek!

Köszönjük, hogy így is magad elé engedsz minket. Köszönjük, hogy egyszülött Fiadra, Jézusra nézel, és rajtunk könyörülsz meg.

Kérünk, legyen a te irgalmad bizonysága az is, hogy most van szavad hozzánk. Olyan nagy csoda ez, Urunk, hogy ugyanazzal az igével, amivel világokat teremtettél, megszólítasz minket, nyomorult teremtményeidet, és igéddel az újjáteremtés munkáját elvégzed bennünk.

Kérünk, végezd ezt most is hatalmasan és szeretettel. Rajtunk pedig könyörülj meg, hogy az igének ne csak hallgatói legyünk, hanem megtartói.

Ajándékozz meg minket azzal a békességgel, amit ígértél a benned hívőknek, Jézus Krisztus. Olyan nagy szükségünk van arra, hogy zúgolódás, kesergés, lázadozás helyett hálaadás, reménység és békesség legyen a szívünkben. Munkáld ezt ki bennünk, kérünk. Segíts mindnyájunkat, hogy ma, ha a te szavadat halljuk, meg ne keményítsük a szívünket.

Ámen.


Igehirdetés

Mögöttünk van Péter-Pál napja, amikor a korai kenyérgabonát hagyományosan aratni kezdték. Isten kegyelméből folyik az aratás munkája az országban. Ilyenkor kerül tető alá az egész évi kenyerünk. Régebben még a nem hívő gazdaember is aratás kezdetén megemelte a kalapját, és megköszönte Isten gondviselő szeretetét.

Hadd kérdezzem meg, hogy közülünk, ki szokta megköszönni naponta, hogy kenyér kerül az asztalunkra. Kérni még csak kérjük, mert elég sokan vannak, akik elhadarják naponta a Mi Atyánkot, és benne ezt a kérést is, hogy "a mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma", de vajon ki az, aki meg is köszöni? Vajon gondolunk-e arra, hogy milyen kemény munka van amögött, hogy kenyér kerülhet az asztalra? Eszünkbe jutnak-e azok, akiknek nem kerül kenyér az asztalára, vagy kevés kerül oda? Vajon kész-e a szívünk arra, hogy ilyenkor egészen természetes módon, érte mit se várva, tudjunk adni a magunkéból?

Ma, amikor rövid időn belül ilyen sokan válnak munkanélkülivé, amikor családok ezreinek hirtelen és folyamatosan kisebb lesz a kenyerük, vagy teljesen bizonytalanná válik a kenyerük, amikor hamarosan eléri a kenyér ára a 200 Ft-ot kilónként, amikor egyre többen kerülnek közel ahhoz, amit József Attila így fogalmazott: "Kenyér s uborka az ebédjük mára...", akkor nekünk fontos világosan látnunk, hogy mit tanít Isten igaz igéje a kenyérről. Annál szükségesebb ez, mert egyre több ember fejében élnek egészen hamis, torz gondolatok erről a kérdésről. Kenyéren értsünk most egy kicsit többet, mint az az élelmiszer, amit naponta berakunk a szánkon. A Biblia kenyéren érti mindazt, amire az embernek szüksége van ahhoz, hogy megmaradjon és gyarapodjék. Mindez férjen bele, hogy kenyér, és így vizsgáljuk meg, hogy Isten igéje mit tanít erről.

Szeretnék megemlíteni néhány torzulást, amire utaltam, és ezekkel szemben hadd ragyogjon fel Isten igéjének a tanítása, amihez egy ilyen megbolydult, feje tetejére állt világban is Isten gyermekeinek, akik csakugyan hiszünk benne, igazodnunk lehet és kell.

1. Az első, amit szeretnék megemlíteni, hogy sajnos nő azoknak a száma, akik vetés nélkül akarnak aratni. Sőt már aratni sem akarnak, csak a kész kenyeret követelik az asztalukra. Ezek azok, akik beülnek a készbe, akik otthon a családban csak azt ismerik, hogy a terített asztalhoz ülnek. Akik semmit nem segítenek, csak azt mondják: az asszony dolga, hogy idejében ott legyen az étel az asztalon, még bírálgatják is, és elégedetlenek vele. Ők az örökös potyalesők, a harácsolók, az élősködők. Azok, akik nem akarnak létrehozni új értékeket, hogy azzal gazdagodjék az életük és gazdagítsák másokét is, hanem amiért mások megdolgoznak, azt akarják megszerezni, s meg is szerzik. Sokszor gátlás nélkül, erőszakosan, máskor rafináltan, kifinomodott gonosz módszerekkel, de kiszedik, ha kell a másik kezéből is azt, amiért az dolgozott meg. Egyre nő ezeknek a száma.

Elképedek, hogy nyár elején, nyár derekán is felnőtt, egészséges fiatalok, akiket eltartanak a szüleik, még a nyári hónapokban sem keresnek maguknak valami munkát, hogy könnyítsenek a család összkiadásain, vagy ha netalán méltóztatnak is két szalmaszálat keresztbe tenni, amit azért kaptak, azt maguknak tartják meg és sokszor hitvány, hiábavaló dolgokra költik el. Ezek az emberek azok, akik figyelik, hogyan dolgoznak a beosztottjaik és a munkáik eredményeiért járó jutalmat ők teszik zsebre. Ők csak a kenyeret követelik. Nem ismerik, mint jelent: szántani, vetni, aratni, csak a kész gyümölcs kell már nekik.

Ők azok, akik mindennek csak az előnyeit akarják bezsebelni. Ők azok, akik minden kapcsolatnak csak az előnyeire tartanak számot: a házasságnak, a családnak, a társadalomnak is, akik csak kapni akarnak, adni soha semmit, még ellenszolgáltatást sem, még köszönömöt sem. Nem ismerik azt: másoknak adni. Nem beszélve arról, hogy szeretetet, megbocsátást, jóságot, segítést. Egy kicsit ahhoz a bolond gazdaghoz hasonlítanak, akiről Jézus példázata szól, és a példázat végén mondatja Jézus ezzel a gazdaggal ezt: "Én lelkem, egyél, igyál, gyönyörködjél, sok javaid vannak sok esztendőre eltéve." (Lk 12,19). A szerencsétlen nem gondolt arra, hogy még aznap éjjel meghal. Egyél, igyál, gyönyörködjél - vannak ilyenek, akik csak erre rendezkednek be, ezt követelik maguknak, és mivel semmit vagy nem sokat tesznek érte, másokat károsítanak meg azért, hogy ezt megvalósíthassák.

Isten nem erre teremtette az embert. Mire teremtette Isten az embert? Arra, hogy ezt a gyönyörű, gazdag teremtett világot, amit Isten alkotott, használja, hogy új értékeket hozzon létre, és azokkal úgy sáfárkodjék, hogy Isten dicsőségét és az egész közösség javát szolgálja. Isten megalkotta ezt a világot, amiért mi semmit sem tettünk, amiben még mindig, a rablógazdálkodásunk ellenére is megvan minden, ami szükséges az élethez, és Isten a kezünkbe adta és azt mondta: használd. Hozzál létre ebből a meglevőből újabb értékeket, eközben fogsz te is kibontakozni, eközben leszel Isten munkatársa, és jönnek felszínre a benned elrejtett képességek, amiből gazdagodik az egész világ. És örömöd lesz abban, hogy mások életét is gazdagítod. Ez volt kezdetben. Innen torzultunk oda, amit az előbb röviden vázolni próbáltam.

Azzal indult a dolog, hogy Isten megteremtette a gabonát, beállította az embert az Éden-kertbe, és azt mondta: műveld és őrizd, és örömöd lesz benne. Egyre inkább gyarapodni fogsz és gyarapodni fognak mások is.

Nem árt, ha leleplezzük ezt a torzulást, mert ez mint kísértés mindannyiunkat támad. Sokszor a sárga irigység emészti azokat, akik látják, hogy vannak ilyen tolvaj rablók, akik mások munkájának a gyümölcséből élősködnek, és neki szabad, nekem meg nem. Én izzadok, gürcölök, hajnalban kelek, későn fekszem, és így sem jutok annyira, mint azok. (Más kérdés az, de ez nem a mai témánk, hogy hosszú távon a saját ítéletüket készítik elő ezek az emberek, mert ezen nincsen áldás.) Mindenesetre fenyeget a kísértés minket, sose engedjünk neki!

Hogyan kerül a kenyér az asztalra?

Nagy a tudatlanság ezen a téren, és mivel nagyvárosi emberek ritkán gondolják végig, hogy mi az ára ennek, ezért nem becsüljük meg azokat, akik megfizetik az árát, és nem akarjuk a megfelelő tiszteletet megadni Istennek sem, aki mindezt lehetővé teszi.

Nem erről akarok most előadást tartani, de ki gondolt már közületek arra, hogy a kenyér, amiből néhány szeletet ma is ettünk, hogyan kerül oda.

Kezdődik azzal, hogy szántani kell. A kemény vagy félig lekeményedett talajt fel kell törni. Gyerekkoromban úgy, hogy húzta az állat az ekét, ment utána a gazdaember. Egész nap talpon kell ehhez lenni. Nem lehet a lábat egymás mellé rakni, hanem egymás elé, ez sokkal fárasztóbb a keskeny barázdában. Nem aszfalton sétál az illető, hanem puha földben, és ott sokkal fárasztóbb járni, mint kemény talajon, és tartani kellett az ekét, hogy se túl mélyre ne menjen, mert kimerül az állat, se felszínes ne legyen, mert akkor meg nincs jól előkészítve a talaj. Keze, lába, esze kellett, hogy dolgozzék reggeltől napestig, s ha traktorral szánt is, porfelhőben van egész nap.

Aztán, ha éppen nem homokos talajon szántott, akkor utána jött a tárcsázás, mert a nagy göröngyöket össze kellett aprítani, hogy jobban előkészített talajba kerüljön a mag. Azután jön a vetés. Ott is észen kell lenni, még ha géppel vet, akkor is, hogy se túl sok ne legyen, se túl kevés, mindenhova egyenletesen jusson. És az egészet el kell boronálni. Négyszer kell bejárni kicsi ösvényenként azt a földet, amelyikbe bekerül a mag.

Akkor következik kilenc hónap, amíg kinn van a mag, és lesz vele az, ami lesz. Mi lesz vele? Egészen Isten kegyelmére van bízva. Így olvastuk itt: a gazda elveti a magot, aztán hazamegy. Utána nem tud mit tenni egészen az aratásig. Várja, hogy Isten kegyelmes legyen. És ezer veszély leselkedik a kenyérgabonára. Télen lehet hirtelen nagy hideg, és hó nélkül elfagy a vetés. Tavasszal jön az árvíz meg a belvíz. (Még most is sok vetésünk belvíz alatt van.) Aztán jön ilyen hőség, mint az elmúlt hetekben volt, és úgy mondják: megszorul a mag. Nem tud kifejlődni a gabonamag, nem fejlődik ki benne az az anyag, amiből a liszt lehetne. Semmi sem lesz belőle, vagy alig valami. És sokféle gombakártevő is fenyegeti. Egyedül Istennek van hatalma, hogy megőrizze a kenyerünket.

Amikor elérkezik az idő, jön az aratás. Régen az is nagyon fáradságos volt. De ha kombájnnal aratnak is, reggeltől estig szívja a port, aki ott dolgozik, meg szúrja mindenféle, meg izzad, és úgy kerül a gabona a zsákba. Ezután még meg kell őrölni. Nem tudom, ki járt már malomban. Akik ott dolgoznak, egész nap szívják a lisztport. Ott fehér minden. Még a korszerű elszívó berendezések ellenére is. Aztán még meg kell sütni, és a pékek nem hat órakor kelnek fel, hanem egy meg két órakor, hogy reggel ehessük a friss kenyeret. (Ráadásul régen még dagasztani is kellett.) Így kerül a kenyér az asztalra.

Fontos, hogy legyen hála a szívünkben Isten iránt, aki ezer veszély között és minden érdemünk nélkül megadja nekünk a kenyeret, meg azok iránt, akik ezt a sok kemény, egészségromboló munkát mindannyiunkért végzik.

Aki ezek után is azt mondja, hogy nekem csak a kész kenyér kell, én semmit sem akarok befektetni, az valóban tolvaj és rabló, ahogy Jézus a János evangéliumában mondja. Mert Isten minket arra teremtett, hogy becsületes munkával, új értékeket hozzunk létre. Többet, mint amire nekünk szükségünk van, és ezt az Ő dicsőségére és mások javára tegyük.

2. A másik, amit szeretnék megemlíteni, egyenesen következik ebből. Mivel ennyire fennáll a kísértése és ebben a modern világban egyre nagyobb a kísértése annak, hogy valaki vetés nélkül akarjon aratni, vagy vetés és aratás nélkül is követelje a kenyeret, Isten gyermekeinek fontos, hogy mindig az eredményekhez vezető egyenes úton járjanak. Hogy ne előzzenek szabálytalanul. Ne mások kárára akarjanak élni, sőt tudatos cél legyen a szemük előtt, hogy a munkámmal másokat is szeretnék gazdagítani. Mert nincs olyan, hogy vetés és aratás nélkül csak úgy az asztalra kerül a kenyér. Azért valakinek meg kell dolgozni!

Amíg egy szabadalom létrejön, addig hosszú évekig, sőt évtizedekig tartó kutatómunkára van szükség. Közben éjt-nappallá téve tanulni. Nekirugaszkodni számtalanszor, és a kudarcok ellenére újra nekirugaszkodni, szem előtt tartva a célt, hogy használni szeretnék másoknak, és kerül amibe kerül, megfizetem az árát. Fennmaradok éjszaka, lemondok az élvezetekről, de szeretném valamivel gazdagítani az emberek életét.

A hangversenyteremben zúg a taps. Nagy lelki élményt jelentett mindenkinek az, ami elhangzott. De ki gondol arra, hogy mi munka van amögött, hogy úgy tudta előadni azokat a nehéz darabokat az a művész.

Vagy ha tetszik: futball-világbajnokság. Nagy nyugalommal, centiméter pontosan berúgja valaki a meccset eldöntő tizenegyest. De hány százszor, meg ezerszer gyakorolta előtte úgy, hogy az edzője állandóan csak szidta, mert nem pontosan oda ment, ahova megparancsolta neki. Aztán ennek a sok száz és ezer hiábavaló rúgásnak lesz a gyümölcse az, hogy egy döntő pillanatban talán sikerül.

Nem mondok több példát, de tiltakozzunk az ellen, és irtózzon a szívünk minden olyantól, amikor mások munkájának a gyümölcsét szeretnénk learatni, amikor nem akarunk mindent megtenni azért, hogy Istentől kapott feladatainkat jól végezzük el, és a cél az legyen, hogy ne csak nekünk, hanem másoknak is gyümölcsözzék ez. A Biblia kerek-perc mondja: aki nem akar dolgozni, ne is egyék.

A thesszalonikai gyülekezetben terjedt el az a tévtanítás, hogy Jézus Krisztus olyan hamar vissza fog jönni, hogy már dolgozni sem érdemes. És erre mit ír nekik Pál apostol? Azt mondja: rendben van, de olyan hamar visszajön, hogy már enni sem érdemes, akkor ne is egyetek. És akkor írja ezt le, hogy aki nem akar dolgozni (nem aki nem dolgozik, mert sokan szeretnének, akik nem tudnak), az ne is egyék. Ez a Bibliának világos parancsa.

3. A harmadik, amit hangsúlyoz alapigénk, hogy mindez a hosszú folyamat, amit elmondtam a kenyérrel kapcsolatban, Isten kegyelmétől függ. Azt olvastuk itt, hogy a gazdaember elveti a magot, és aztán hazamegy. És ami ezután történik, azt nem tudja befolyásolni. Márk evangélista írja is, hogy este lefekszik, reggel felkel. Közben fúj a szél, süt a nap, esik az eső, éjjel és nappal: a mag pedig kikel. Aztán fűvé sarjad, kalászt növeszt, aztán magot a kalászban és amikor eljön az ideje, akkor megint csak a gazda parancsára sarlót eresztenek rá és learatják.

Ennyire minden Istentől függ. Nekünk az a lehetőségünk, hogy elvetjük a magot. De figyeljük meg, hogy ez is Isten kegyelme, ha van mag, vetőmag, amit elvethetünk. Éltem olyan nyomorúságos időben, hogy nagy gond volt az, mennyit tegyünk el vetőmagnak, mert akkor éhezni fogunk, vagy megesszük, akkor meg vetni nem tudunk. Az is kegyelem, ha van vetőmag, az is kegyelem, ha van hova elvetni, s ki gondol arra, hogy Isten kegyelme, ha van ereje a munkásnak elvetni.

Az meg végképp Isten csodája, hogy az kis barna-sárga kemény valami ott a föld alatt, egyszer csak elkezd kis fehér gyökereket ereszteni lefelé, aztán kinő belőle egy hosszú zöld fűszál, ez megsárgul, annak a végén olyan furcsa nő, amit kalásznak nevezünk, és önmagának a sokszorosát termi meg. Ezt nem mi találtuk ki. Gabonát nem lehet csinálni, az csak terem a teremtő és gondviselő Isten kegyelme folytán. De a többi is az Ő kegyelme. Az, ha van mit learatni, ha van erőnk a munkához, ha van étvágya valakinek, hogy megegye, meg az, hogy amit megevett, attól gyarapodik a szervezete, - ez mind nem magától értetődő.

Jézus ebben a rövid kétmondatos példázatban Istennek a nagyságát és a hatalmas Isten irántunk való kegyelmét akarja felragyogtatni. Ez, hogy magától terem a föld, eszünkbe juttatja Reményik Sándor versét: "Ez a magától, ez a kegyelem." Ennyire ki vagyunk szolgáltatva mindnyájan Istennek, ahogy a vetés ki van szolgáltatva. Nem tudjuk megvédeni a fagytól, az árvíztől, az aszálytól - semmitől nem tudjuk megvédeni. Isten kegyelme, ha van mit aratni, és lesz miből sütni.

Egészen másként mondja el az ilyen ember, hogy a mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma. Egészen másként éli át, hogy itt többes számról van szó. Nem azt adta Jézus a szánkba, hogy az én mindennapi kenyeremet, hanem a mi mindennapi kenyerünket. Egészen másként tud az ilyen ember naponta - úgy, hogy nem unja meg - hálát adni Istennek ezért a meg nem érdemelt kegyelemért.

Mert ezt jelenti, hogy emberé a munka, Istené az áldás. Isten áldása nélkül minden munkánkon ott van egy láthatatlan címke, amire ez az egy szó van írva: hiába.

A 127. zsoltárban olvassuk ezt: "Ha az Úr nem építi a házat, hiába fáradoznak az építők. Ha az Úr nem őrzi a várost, hiába vigyáznak rá az őrök." És minden hiábavaló, ha nincs ott rajta az Ő áldása. De Ő ígéri az áldást. Ezt mi kérhetjük, és hálásan fogadhatjuk.

Ugyanez érvényes a lelkiekre is, de ezt most csak megemlítem. Ha az életünkről, örök életünkről, üdvösségünkről van szó, mit tehetünk érte? Semmit, ez a maximum, amit tehettek, hogy elmentek olyan helyre, ahol az Isten üdvözítő kegyelméről van szó. Az az ige, ami ott hangzik, hitet támaszt a szívünkben. Isten ezt a hitet megerősíti. Ebből a hitből engedelmes élet lesz. De nem az engedelmes életünkért fogjuk kapni az üdvösségünket, hanem azért, mert Jézus Krisztus megfizette az árát, és mi hittel azt elfogadhatjuk. Ennyit tehetünk az üdvösségért: elfogadjuk. Más kérdés, hogy utána hálásan élünk. Minden az Isten kegyelméből van, ne szűnjünk meg ezért hálát adni.

4. Végül azt kérdezzük még meg: ki kap áldást Istentől? Miénk a munka, Övé az áldás, de az is áldás már, ha dolgozhatunk. Ki kap áldást? Az, akinek Ő adni akar. De van néhány olyan kijelentés Isten igéjében, ami arról szól, hogy ki kap áldást. Egyet hadd idézzek ezek közül.

A Példabeszédek könyve 22. részében van egy különös jelzős szerkezet: "Az irgalmas szemű ember megáldatik." Sokféle szemű ember van. Van nagyon sok paráznaszemű, van irigyszemű ember, van, aki rossz szemmel néz valami mást. Van, aki nem is lát, mert közömbös a szeme. De lehet ilyen, hogy irgalmas szeme van valakinek. Az ilyen ember az, aki észreveszi a másik szükségét. Az irgalmas szeműeket az jellemzi, hogy mozdul a kezük is mindjárt, és ha lehet valamin segíteni, segítenek. Isten minket ilyenekké akar formálni, különösen a nyomorúságos időkben.

Néhány évvel ezelőtt felolvastam itt egy finn verset, amelyik meghatóan szemléltette, hogy milyen az irgalmas szemű ember. Arról szólt ez a vers, hogy messze fenn, északon, ahol a búza nem terem meg, csak rozs, ha el nem fagy, élt egy idős házaspár. A szívüknek egyetlen vágya volt, hogy tiszta rozslisztből készült kenyeret ehessenek. Mivel majdnem minden évben elfagyott a vetés vagy annak egy része, a kevés rozslisztjüket mindig fakéregből őrölt őrleménnyel kellett kiegészíteni. Keverni a lisztet a fakéreggel. Ez pedig nem volt olyan finom.

Amikor kiderült, hogy megint elfagyott egy része, a kedves öreg parasztember azt mondta a feleségének: az Isten gondoskodik azért rólunk, de negyed rész fakérget keverjél a liszthez, amikor sütöd a kenyeret. Aztán, ha még nagyobb baj volt, azt mondta: fele rész fakérget keverjél a lisztbe. Egyszer volt egy csodálatos év: nem fagyott el semmi, beérett a termés. A két kis öreg örült nagyon, végre tiszta lisztből készült kenyeret fog enni.

Az öreg ember azonban hallott, meg látott később valamit. Amikor bement, így szólt:

Paaro gazda térdre rogyva mondta:
Megpróbál, de el nem hágy az Isten!
Térdre hullt az asszony is, míg így szólt:
Megpróbál, de el nem hágy az Isten!
Fel Paaro! Drága jó öreg, Te!
Felvirradtunk boldogabb napokra,
Sutba dobjuk most már a fakérget,
s étkünk tiszta, rozsból sült kenyér lesz!
Paaro kézen fogva asszonyát szólt:
Asszony, asszony, elbuknánk a próbán,
éhező testvért, ha cserbenhagynánk!

Felerész fakérget tégy a kenyérbe,
Elfagyott a szomszédunk vetése.

Mert Isten gyermekeinek a szomszéd vetése ugyanolyan fontos, mint a magáé. És a szomszéd kenyere ugyanolyan fontos, mint a sajátja. És inkább tesz a magáéba is fele rész fakérget, csak azért, hogy a szomszédnak meg ne csupa fakéregből kelljen kenyeret sütnie.

Ez jellemzi azokat, akik ebben az eltorzult gondolkozású világban Isten igéje szerint akarnak cselekedni. A potyaleséstől idáig segíthet el Isten valakit. Inkább én lemondok valamiről, hogy a másiknak jobb legyen. Nem nagylelkűen ajándékozom a magamét, hanem valamit továbbadok abból, amit én is úgy kaptam Istentől. Nagy boldogság az, ha Isten ide érlelheti valakinek a hitét. Ha valaki sóvárszemű, kapzsi emberből irgalmas szemű emberré válik, észreveszi a másik nyomorúságát és kész azon segíteni is.

Aki megtanul Isten irgalmából élni, az ilyen irgalmas szívvel tud továbbadni másoknak abból, amit ő is úgy kapott. Ezekre jellemző az, amit Pál apostol önmagáról ír, amikor börtönből, betegen, nélkülözve ezt írja: "Én megtanultam, hogy azzal, amim van, elégedett legyek. Tudok szűkölködni is, és ha néha úgy alakul, tudok bővölködni is. Mindennel elégedett vagyok." Ezért írta utolsó levelében fiatal munkatársának, Timóteusnak: "Nagy nyereség az Isten-félelem megelégedéssel." Ez a fajta megelégedés az igazi Isten-félelemmel együtt szokott járni.

Két dolgot említek még röviden:

Az egyik, hogy Jézus az igét is a vetőmaghoz hasonlította sokszor. Isten igéje a szívünkbe hullhat, s nem mindegy, mi lesz vele. Vajon gyümölcsöt terem-e az életünkben minden olyan ige, amit hallottunk és olvastunk?

A másik: Jézus beszél arról - és ezt olvastuk az istentisztelet elején az Ő példázatából -, hogy egyszer lesz egy világméretű aratás, amikor a nagy kaszás, a halál mindenkit levág. És akkor mindenki oda kerül, ahol a helye van. Hova fogunk mi kerülni? Azt mondta Jézus a példázatban: "A búza bekerül a gazda csűrébe, a konkolyt pedig megégetik olthatatlan tűzzel." A Bibliában említett konkoly magja kisebb, mint a búza. Ezért amikor megrostálták, a konkoly kihullott, a búza fennmaradt.

Milyen az életünk? Búza-élet-e, ami Jézussal közösségben zajlik, vagy konkoly élet Isten nélkül, Jézus nélkül, üdvözítő hit nélkül. Az aratáskor már nem lehet változtatni. Előtte még megtörténhet a csoda, hogy a konkoly búzává válik, hogy a hitetlen ember hívővé lesz, hogy Isten ellensége Isten gyermekévé lehet. Isten az Ő igéjével tudja ezt kimunkálni. De amikor eljön az aratás váratlanul, ott már mindenki a maga helyére megy.

Boldog ember az, aki már itt bizonyos abban, hogy Isten nagy kegyelméből a búza közé tartozhat, Isten gyermekévé lett.


Imádkozzunk!

Gondviselő Édesatyánk, hálásan köszönjük, hogy nem érdemeink szerint gondoskodsz rólunk, még csak nem is a szükségünk szerint, hanem nagy kegyelmed és gazdagságod szerint.

Köszönünk mindent, amit így kaptunk eddig, s köszönjük, ha továbbadhattuk azt, amit nem nekünk szántál, csak nálunk helyeztél el. Bocsásd meg, ha azt is meg akartuk tartani.

Ajándékozz meg minket, kérünk, irgalmas szemmel, és azzal a lelkülettel, amelyik a te irgalmasságodra adott hálás válasz.

Könyörgünk minden nélkülözőért. Könyörgünk azokért a betegeinkért, akik most egy-egy kórházban várják a gyógyulást, és könyörgünk azokért, akik érettük fáradoznak ott.

Kérünk, hogy ajándékozd meg gazdagon azokat, akik ezen a héten fognak sok lelki táplálékot, tőled való igét hallani. Hadd teremjen sok gyümölcsöt az életükben. Vedd körül őket oltalmaddal, halmozd el őket gazdagságoddal.

Könyörgünk hozzád, segíts most őszintén beszélni veled ebben a csendben. Köszönjük, hogy mindnyájan előtted állunk és tudhatjuk, hogy hallod és meghallgatod imádságunkat.

Ámen.