PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2006. november 19.
(vasárnap este)

Cseri Kálmán


REMÉNYSÉGGEL GYÁSZOLNI


Alapige:1Thessz 4,13-18

Nem szeretnénk, testvéreink, ha tudatlanok lennétek az elhunytak felől, és szomorkodnátok, mint a többiek, akiknek nincs reménységük. Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt, az is bizonyos, hogy Isten az elhunytakat is előhozza Jézus által, vele együtt.

Azt pedig az Úr igéjével mondjuk nektek, hogy mi, akik élünk, és megmaradunk az Úr eljöveteléig, nem fogjuk megelőzni az elhunytakat. Mert amint felhangzik a riadó hangja, a főangyal szava és az Isten harsonája, maga az Úr fog alászállni a mennyből, és először feltámadnak a Krisztusban elhunytak, azután mi, akik élünk, és megmaradunk, velük együtt elragadtatunk felhőkön az Úr fogadására a levegőbe, és így mindenkor az Úrral leszünk. Vigasztaljátok tehát egymást ezekkel az igékkel.


Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, áldunk téged, mert sokkal nagyobb és kegyelmesebb vagy te, mint ahogy azt elképzelni tudjuk.

Köszönjük, hogy olyan sok terhünkhöz tőled kaphattunk erőt, sok nehéz helyzetből te mutattál kiutat, és szomorúságunkban te tudsz adni igazi vigasztalást, reménységet, sőt benned megtalált örömet. Köszönjük mindazt, amit igéddel eddig elvégeztél az életünkben.

Kérünk, hogy te magad szólj most hozzánk és tedd a szívünket nyitottá, fogékonnyá. Kérünk, a te igéden keresztül ajándékozz meg minket békességgel.

Taníts minket a láthatókon túl a láthatatlanokat is komolyan venni. Kérünk, hogy úgy lépj be az életünkbe, mint akiről egészen valóságosan megtapasztalhatjuk, hogy megértesz minket, elfogadsz ilyeneknek, amilyenek vagyunk. De megtapasztalhatjuk azt is, hogy közeledben egyikünk sem marad ilyen, amilyen most.

Kérünk, végezd bennünk a te újjáteremtő munkádat ebben a csendben is igéd és Szentlelked által.

Ámen.


Igehirdetés

Szeretettel köszöntöm a gyülekezetet, és köszöntjük ma különösen azokat, akik eljöttek meghívásunkra. Szeretnénk ma este különös szeretettel körülvenni azokat a testvéreinket, akiknek az elmúlt esztendőben kellett megállniuk szerettük ravatalánál.

Azt mondja itt az ige: "vigasztaljátok egymást ezekkel a beszédekkel."

Azért választottam ezt az igeszakaszt ma estére, mert Pál apostolon keresztül a Szentlélek pontosan azokhoz szól ezeken a mondatokon keresztül, akik vigasztalásra szorulnak.

Azt tapasztalom, hogy nemcsak azok szorulnak vigasztalásra, akiknek friss gyászuk van. Bizonyos értelemben a legtöbben vigasztalásra szoruló emberek vagyunk. Különösen, ha tudjuk, hogy az Újszövetség eredeti nyelvén az a szó, amit vigasztalásnak fordít Bibliánk, azt is jelenti: bátorítani, biztatni, reménységet önteni valakibe. Annak, aki elcsüggedt és szomorú, nagy szeretettel szinte az álla alá nyúlni és felemelni a fejét, hogy nézzen előre, tekintsen felfelé, lásson messzebb, és vegye komolyan, ahogy Pál apostol írja: a láthatókon túl a láthatatlanokat is.

Bevallom, hogy amikor néhány héttel ezelőtt számba vettem, hogy kiktől kellett elbúcsúznunk az elmúlt esztendőben, az én szívem is összeszorult. Nincs közöttük vérrokonom, de többen vannak, akikkel évek, évtizedek alatt közel kerültünk egymáshoz. Sok szép szolgálatot végezhettünk együtt, sok nehéz órát megoszthattunk, súlyos gondot közösen hordozhattunk, többször imádkozhattunk együtt az élő Isten színe előtt, és a gyülekezet is megszegényedett az ő elmenetelükkel.

Ne hangozzék furcsán, de ma este én is gyászolónak érzem magam, és vigasztalásra szoruló, bátorításra, biztatásra szoruló ember vagyok újra és újra. Éppen ezért azt nézzük meg, hogy mit mond alapigénk arról, hogy mivel vigasztaljuk egymást.

Azt mondja: azzal, ami reménységet ad az embernek. Ne üres közhelyekkel, ne elcsépelt frázisokkal, hanem olyan igével, ami valóban megvigasztal, és igazi reménységet ad. Mert, még ha reménység van is egy ember szívében, akkor is szomorkodik fájdalmában, de másként szomorkodik. És éppen ez a hangsúlyos ebben az igeszakaszban, hogy lehet gyászolni reménység nélkül, vagy úgy, hogy reménység van a szívünkben.

Óriási különbség, ha valaki a gyász fájdalmát reménység nélkül hordozza, vagy igazi, élő reménységgel viseli azt. Isten minket oda akar elsegíteni, hogy egészen személyes hitvallásként, masszív, megalapozott hittel el tudjuk mondani, amit most énekeltünk: "Reménység kötelével véle (vagyis az élő Krisztussal) már összeköttettem. Erős hitem kezével már Ő belé helyeztettem; el nem szakaszt tőle már sem élet, sem a halál." (357. dicséret).

De mi az alapja ennek a reménységnek? Mit mond erről a felolvasott ige? Mi az, amit bizonyosan kell tudnunk ahhoz, hogy ne legyünk tudatlanok azok felől, akik elhunytak?

Két hatalmas tény, két megtörtént esemény az, amit ha hiszünk, a szívünkben nyugodt, erős, megalapozott reménység támad. "Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt, az is bizonyos, hogy Isten az elhunytakat előhozza Jézus által, vele együtt." Ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt.

Ez az a sziklaszilárd talaj, amin ha megveti a lábát a hívő ember, ez bizonyos, hogy nem inog meg alatta soha, és ezt nem húzhatja ki a lába alól soha senki: az Isten értünk végzett nagy tettei. Erre épülhet fel az a hit, aminek gyümölcse ez a reménység is. Ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadott.

Éppen ez a kérdés, hogy hisszük-e ezt igazán? Ha hisszük - mondja itt a Szentírás -, minden egyébnek, ami ezután következik, ez a feltétele. Hisszük-e, hogy Jézus meghalt? Igen, a legtöbben ezt elhiszik. A Bibliában is le van írva. Egyébként is ez arra utal, hogy Jézus ismerte a halál valóságát, kiszolgáltatta magát a halál erejének. Neki is utolsót dobbant a szíve a kereszten kínhalálakor és utolsó leheletével mondta ki: Elvégeztetett.

Na, de éppen ez a kérdés, hogy mi végeztetett el akkor, amikor Jézus meghalt? Hiszen tudjuk, hogy Ő volt az egyetlen, aki ezen a földön bűn nélkül élt. A Biblia azt mondja, hogy a bűn zsoldja a halál. Éppen ennek van vigasztaló ereje Jézus halálának a tényében, hogy Ő nem a saját bűneinek a büntetését szenvedte el halálában, hanem a mi bűneink ítéletét. Az enyémet, meg a tiéteket. Ebben volt egészen más az Ő halála, mint a mienk.

Amikor Ő meghalt, kifizette a mi adósságunkat, és Isten ezt a kifizetett adósságot még egyszer rajtunk már nem hajtja be. És aki hisz Jézusban, és hiszi azt, hogy Ő ezért halt meg, az nem tartozik többé Istennek. Az felszabadult, boldog emberként élhet. Abban a bizonyosságban, hogy éppen Jézus haláláért teljes bocsánatot, új életet, örök életet kapott Istentől.

Akik a mi elhunyt szeretteink közül ezt hitték, azok felől egészen bizonyosak lehetünk, hogy a halál alagutjának a végén ez a teljes új, örök élet várja őket.

A másik, amit említ: Jézus feltámadott. Ez azt jelenti, hogy feltámadásával rést ütött a halál áthatolhatatlannak látszó falán, és akik hisznek Őbenne, követhetjük Őt ezen a résen keresztül.

Jézus átlépte a halált. Ő nem úgy halt meg, mint akiket feltámasztott földi szolgálata során, hanem úgy, mint aki keresztül lépett rajta. És akik benne hisznek, azok ezen az úton mehetnek utána. Ez a mi egészen bizonyos reménységünk. Ezért hisszük a Szentírás kijelentése, a mi Urunk Jézus Krisztus tanítása alapján, hogy a halál nem pont az életünk mondatának a végén, mintha mindennek vége lenne. Nem is kérdőjel, mintha nem tudnánk, hogy mi következik utána. Végképp nem ijesztő felkiáltójel, hanem kettőspont. Azt jelenti: folytatása következik.

Mitől függ a folytatás? A megelőzőktől. Azt olvastuk az igében, hogy amikor a mi Urunk dicsőségesen visszajön és feltámadnak a halottak, akkor mindenkor az Úrral leszünk. De kik lesznek mindenkor vele? Azok, akik előtte is vele voltak. Erről is világosan tanít minket Isten igéje.

Aki a Jézusba vetett hittel, vele közösségben, vele mintegy együtt élve tölti ezt a földi életet, az mindörökké vele lesz.

Aki itt nélküle akar maradni, annak nélküle kell eltöltenie az örökkévalóságot is.

Aki itt megragadja a hitével a feltámadott élő Krisztust, az odaát meglátja az Ő dicsőségét, sőt részesülhet az Ő dicsőségében.

Ha mi nem hisszük azt, hogy Ő meghalt és feltámadott, és hogy egyedül az Ő haláláért ad Isten nekünk teljes bocsánatot, akkor szüntelenül bizonytalanságban kell maradnunk afelől, hogy lehetséges-e, hogy kapunk örök életet és üdvösséget, vagy nem. Mivel azonban nem a mi teljesítményeink jutalma, nem a mi érdemeink fizetsége az üdvösség, hanem Isten azt nekünk Jézus halálának az érdeméért adja, és ez bekövetkezett, ezért egészen bizonyosak lehetünk abban, hogy aki Őbenne hisz, az bocsánatot, életet, örök, teljes életet kapott.

Az Ő feltámadása annak a záloga is, hogy a benne hívők is vele együtt fel fognak támadni. Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt, az is bizonyos, hogy Isten az elhunytakat is előhozza Jézus által, Ővele együtt, és így mindenkor az Úrral leszünk.

Addig pedig tudhatjuk, hogy Ő megígérte, hogy a benne hívőknek helyet készít az atyai házban. Olyan szép az, ahogy búcsúzott tanítványaitól. Ő tudta, hogy tele volt a szívük, és tele van sokszor a mi szívünk is nyugtalansággal és félelemmel.

Azt mondja: "Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen: higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem. Az én Atyám házában sok hajlék van; ha nem volna, megmondtam volna nektek. Elmegyek, hogy helyet készítsek nektek. És ha majd elmentem, és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek." (Jn 14,1-3).

Itt is ez a "vele együtt lenni" a hangsúlyos, amit alapigénkben is olvastunk, hogy mindenkor az Úrral leszünk. És ez már itt elkezdődik az embernek. A Biblia azt mondja mindenféle elvont spekuláció helyett, hogy az üdvösség azt jelenti: együtt lenni Jézussal.

Akkor a benne hívőknek az üdvösség már itt elkezdődik? Igen. Erről Jézus sokszor múlt időben beszél. Azt mondja, hogy "aki az én beszédemet hallja, és hisz annak, aki engem elküldött (vagyis elhiszi az Atya Istennek, hogy Jézus az Ő küldöttje és az Ő Fia), örök élete van, és nem megy a kárhozatra, mert átment a halálból az életbe." (Jn 5,24). Ez a mi biztos reménységünk. És a mi Urunk egészen bizonyos, hogy igazat mond.

Ezzel a reménységgel egészen másként lehet élni sokszor nagyon nehéz körülmények között is. Ezzel a reménységgel a szívünkben egészen másként lehet gyászolni akkor is, ha nagyon fáj a veszteség. És a hívőnek megadatik az, hogy egyszer majd ezzel a reménységgel és bizonyossággal léphetünk át a földi életből az örökkévalóságba, amikor eljön a mi óránk. Mert egészen bizonyos, hogy egyszer nekünk is meg kell állnunk Isten ítélőszéke előtt. Hogyan fogunk ott állni? Egyedül vagy Jézussal? Ez ennek az életnek a legjelentősebb döntése. Mert ennek a következménye az örökkévalóságra is kihat.

Ezért a legfontosabb tennivalónk ebben az életben, hogy engedjünk Jézus kedves hívásának. Amikor azt mondja: "Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és terheket hordoztok, és én megnyugvást adok nektek." Ezért a legfontosabb feladatunk, hogy higgyünk Őbenne. Amíg erre lehetőségünk van, higgyük valóban, hogy Ő meghalt és feltámadott. És ezért halt meg, és ilyen ereje van az Ő feltámadásának is.

Hogyan gondoljunk azokra az elhunyt szeretteinkre, akik nem hitték, hogy Jézus meghalt és feltámadott? A Biblia bátorít minket, hogy bízzuk őket egészen Istenre. Ez is a mi reménységünk része, hogy tudjuk, nagyobb az Isten, mint amilyennek mi elképzeljük. Nagyobb az Ő kegyelme is, mint ahogy mi gondoljuk. Az pedig egyedül a mindenható Isten hatásköre, hogy kinek milyen ajándékot ad. Ne találgassuk, hol vannak elhunyt szeretteink. Engedjük el egészen őket, és bízzuk rá őket Istenre. Ne nyugtalankodjuk miattuk.

De nyugtalankodjunk azok miatt a még élő szeretteink miatt, akik nem hiszik, hogy Jézus meghalt és feltámadott, hogy helyettük és értük is meghalt, és az Ő feltámadása nekik is erőt adna. Mindent kövessünk el azért, hogy eljussanak erre a hitre. Nyugtalankodjunk amiatt, ha a mi szívünkben sincs még ott ez az egyértelmű meggyőződés, hogy Jézus miattam és helyettem halt meg, de az Ő feltámadása nekem is új életet, és bizonyos feltámadást készített elő. És tegyünk meg mindent, hogy a mi szívünkben is ott legyen ez a bizonyosság, mert ebből fakad ez a reménység, amiről itt szó volt.

Mit jelent, hogy vele együtt éljünk már itt? Hogyan költözhet össze valaki az élő Jézus Krisztussal?

Olyan szemléletesen mondta ezt a mi Urunk, amikor egyszer így szólt: "Az ajtó előtt állok és zörgetek. Ha valaki meghallja az én szavamat és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorázom és ő énvelem." (Jel 3,20).

Ő ott áll az ajtó előtt és zörget. Jeladásokat is ad akár egy ilyen igehirdetésen keresztül, akár egy hívő ismerősünk szavain át, akár a Bibliát lapozgatva, akár egy-egy próbatétel fordítja a gondolatainkat és a szívünket Őfelé. Sokféle módja van ennek. Minden esetre Ő jeleket ad arról, hogy a mi bezárt kicsi világunkon kívül, az ajtón kívül még sok minden van. Sőt ott van valaki, aki személy szerint velünk akar valamit. Nekünk akar adni valamit. Ezért kopogtat az ajtónkon.

Aki kinyitja ezt az ajtót Jézus előtt, annak Ő nem kéreti magát. Olyan egyszerűen folytatja: bemegyek, és mindenemet neki adom.

Mit jelent kinyitni az ajtót? A Biblia jelképes nyelvén ez azt jelenti, hogy ami elválaszt engem, a belül levőt a kívül kopogtatótól, az a bűn. Ajtót nyitni Jézus előtt azt jelenti, hogy amit az életemben bűnnek tartok, azt megbánom, neki megvallom. Megköszönöm, hogy erre is van bocsánat, és behívom Őt. Ez az ajtónyitás. Aztán az összes többit Ő végzi. Ő ad békességet, mégpedig nem akármilyet. Az mondja: az én békességemet adom, nem úgy adom, mint ahogy a világ adja (nyugtatókkal stb.), ne nyugtalankodjék a ti szívetek. Az ilyen embernek ad reménységet, ami nem "földiekkel játszó égi tünemény", és nem "csalfa, vak remény", hanem megalapozott bizonyos reménység, mert Isten ígéreteire épül. Az ilyeneknek sokszorozza meg az erejét, és elmondhatják nagyképűség nélkül azt, amit Pál apostol: "mindenre van erőm a Krisztusban." Az ilyeneknek ad olyan örömöt és vigasztalást, amiről az apostol elképesztő szenvedései és megaláztatása közepette ezt írta: "... tele vagyok vigasztalódással, minden nyomorúságunk ellenére csordultig vagyok örömmel." (2Kor 7,4).

Egy nem hívő ismerősöm ezt a mondatot hallva ezt mondta: ez az ember vagy nem volt normális, vagy hazudik. Ennyire távol áll a Jézust nem ismerő embertől ez a lelkiállapot, hogy szenvedéseim közepette, veszteségeim miatt sírva is tele vagyok vigasztalódással, és minden nyomorúságunk ellenére csordultig vagyok örömmel. Nem tehetek róla, a Krisztussal való közösség ezt is ajándékozza a hívőnek. Annyira csordultig, hogy még ki is csordul, tehát másoknak is jut belőle.

Ezért írja az apostol, hogy vigasztaljátok egymást azzal a vigasztalással, amivel Krisztus megvigasztalt titeket. Tehát még a szenvedő is tud másokat vigasztalni. A terhek alatt roskadó is át tud venni valamit mások terhéből, és így még több erőt kap hozzá.

Ezek a különös törvényszerűségek csak a gyakorló hívő számára ismerősek. De minket Isten nagy szeretettel gyakorló hívőkké akar átformálni, újjáteremteni. Akik valóban hisszük, amit hiszünk. Amit elvileg igaznak tartunk, azt kipróbáljuk a saját praxisunkban, és akkor érvényes lesz reánk mindaz, amiről itt olvastunk.

Még annyit, hogy az apostol itt nemcsak Jézus kereszthalálának és feltámadásának a jelentőségére utal röviden, hanem az Ő második eljövetelét is említi. Azt mondja, hogy nemcsak azért várjuk vissza a mi Urunkat, mert akkor a benne hívők mind feltámadnak, és együtt leszünk az Úrral, hanem azért is, mert az Ő visszajövetelének a reménysége a mi mostani felelősségünk és tartásunk alapja is.

A Korinthusi levélben egy hosszú fejezeten keresztül taglalja az apostol, hogy mi a jelentősége és miért biztos az, hogy Krisztus feltámadott. Felsorolja név szerint a szemtanúkat, akik találkoztak vele, mi következik ebből számunkra, miért alapozza ez meg a mi reménységünket, és az utolsó mondata így hangzik: "Ezért (vagyis mivel mindez így igaz) szeretett testvéreim legyetek szilárdak, rendíthetetlenek. Buzgólkodjatok mindenkor az Úr munkájában, hiszen tudjátok, hogy fáradozásotok nem hiábavaló az Úrban." (1Kor 15,58).

Aki tehát mindazt hittel komolyan veszi, amit az Úr Jézus ezekről a kérdésekről tanít, azt ez nem a valós kérdések elől való menekülésbe hajtja, s nem közömbössé teszi a világ dolgaival szemben, hanem éppen hogy a felelősségét alapozza meg. Az ilyen ember látja, hogy érdemes élni, sőt érdemes szenvedést vállalni, érdemes áldozatot hozni jó célokért, érdemes szeretni, megbocsátani, elengedni akkor is, ha emiatt néha bolondnak nézi a világ az embert. Csak így érdemes élni, ahogy azt az Úr Jézus elénk élte, és elénk adja tanításában, mert ennek van biztos, áldott következménye, jutalma. Azt Ő nem fogja elfelejteni, és meg fogjuk tőle kapni.

Ha ebben a világban sokszor nincs is igazság, ha a bűn nem veszi el méltó büntetését, és ha sokszor azoknak kell többet szenvedniük, akik másokhoz jók és áldozatosak, mi akkor is tudjuk, hogy mi az igazi igazság, ami érvényesülni fog a mi Urunk második eljövetelkor. Ez is a mi reménységünk tartalma.

Így bátorít tehát minket Isten ezen az igén keresztül: "Ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt, az is bizonyos, hogy Isten az elhunytakat is előhozza Jézus által, vele együtt." Akik benne hittek, azok mindenkor az Úrral lesznek. És akkor elmondhatjuk személyes hitvallásként a másik éneket is:

Az Úr Isten az én reménységem,
Erősségem mindenféle ínségben;
Csak tőle várom, igaz boldogságom:
s meg is találom.
Benne élek, haláltól nem félek, jót reménylek ...
(275. dicséret)

És ebben a reménységben egészen bizonyos, hogy nem fogok csalódni.


Imádkozzunk!

Dicsőséges Urunk Jézus Krisztus, hálásan köszönjük, hogy felemeled a tekintetünket, és megtanítasz a láthatókon túl a láthatatlanokat is komolyan venni.

Megvalljuk, hogy sokszor még a láthatóknak is csak egy kicsi részével számolunk. Mivel a valóságnak is csak egy töredékét ismerjük, szükségképpen téves következtetésekre szoktunk jutni.

Kérünk, gyógyíts ki minket ezekből. Adj nekünk bátorságot, hogy higgyünk neked. Valljuk, hogy igaz minden kijelentésed. Szeretnénk ráállni ezekre. Engedd, hogy egyre jobban megértsük a te kereszthalálod értelmét, okát és célját, és tudjuk bátran hinni feltámadásod tényét.

Köszönjük, hogy annyira élsz, hogy itt vagy közöttünk, és most is hallod, amit mondunk, sőt azt is tudod, amit gondolunk.

Könyörülj rajtunk. Adj mindannyiunknak igazi bátorítást, biztatást, vigasztalást. Adj nekünk egy ilyen csüggesztő korban sokféle csalódásunk és gondunk között élő reménységet. Olyan gazdagon add azt nekünk, hogy másokat is tudjunk vigasztalni, és mások szívébe is tudjunk reménységet önteni.

Kérünk, add kezünkbe igédet, és legyen a te igéd a mi világosságunk, aminél tájékozódunk.

Könyörgünk hozzád azokért, akik most különösen nehéz helyzetben vannak. Köszönjük, hogy te azokhoz szoktál a legközelebb lenni. Indíts mindnyájunkat arra, hogy sarkig nyissuk előtted az életünk ajtaját, és köszönjük, hogy te akkor bejössz, és mindennel megajándékozol, ami szükséges ebben az életben és az örökkévalóságban.

Könyörülj rajtunk, Urunk, hogy veled töltsük a testben hátralevő időt, és így majd az örökkévalóságot is, és ne nélküled. Tudjuk, hogy a te társaságod, a veled való hitbeli közösség minden hiányt pótol, és minden gazdagságot megad.

Kérünk, segíts most ebben a csendben személyesen és őszintén beszélni hozzád.

Ámen.