PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2005. február 27. (vasárnap) Cseri Kálmán

6. EPAFRÁSZ

Alapige: Kol 4,12-13

---

Imádkozzunk!

Örökkévaló, mindenható, szent és igaz Úr Isten, megalázzuk magunkat előtted, és hálásan köszönjük, hogy magad elé engedsz minket. Tudjuk, hogy te bűngyűlölő igazságos Úr vagy, minket pedig egészen megrontott az ellened való lázadás, a bűn.

Köszönjük, hogy egyszülött Fiadra, Jézusra nézel, és Őérte rajtunk könyörülsz meg. Köszönjük mindazt a kegyelmet, amit Őreá való tekintettel kaptunk eddig. Köszönjük, hogy felvirrasztottál erre a csendes vasárnapra, és itt lehetünk színed előtt a hívők közösségében.

Megvalljuk bűnbánattal, Urunk, hogy semmi jót nem érdemlünk tőled. Az elmúlt héten is sok parancsolatodat megszegtük, olyan sok, már hallott igéddel szemben engedetlenek voltunk, olyan sokszor bántottunk bizalmatlanságunkkal, hitetlenségünkkel, aggodalmaskodásunkkal. Isten, légy irgalmas nékünk, bűnösöknek!

Köszönjük, Urunk, hogy miközben mi jóllakhattunk nap mint nap, aközben könyörögve kérhetünk azokért, akik nélkülöznek. Olyan sok nyomorúságot láttunk, és még többről hallottunk az elmúlt napokban is. Légy irgalmas azokhoz, akik éheznek, fáznak, nélkülöznek, félnek, gyűlölködnek. Annyira megrontotta az életünket a bűn, a mi bűnünk is, Urunk.

Kérünk, segíts most, hogy hadd kerüljön oda az életünk a te világosságodba. Hadd lássuk bűnnek azt, ami neked utálatos, tudjuk azt neked megvallani és elhagyni. Tedd késszé a szívünket arra, hogy eszközzé váljunk a kezedben a te dicsőségedre és mások javára. Enyhíts általunk is nyomorúságokat, és szabadíts ki minket is mindenféle rabságunkból és nyomorúságunkból az Isten fiainak a szabadságára.

Köszönjük, hogy te mindnyájunkról mindent tudsz, és mégis szeretsz minket. Köszönjük, hogy minden szükségünket ki tudod elégíteni.

Ajándékozz meg minket most ebben a csendben. Emelj egészen közel magadhoz, és Jézus érdeméért fogadj el, gyógyíts, tisztíts, formálj, amíg kiábrázolódik rajtunk a Krisztus. Add, hogy ne hiába legyünk itt. Hadd menjünk el a te áldásoddal, hogy áldássá lehessünk mások számára is.

Könyörgünk különösen azokért, akiknek nagy szükségük van most a vigasztalásodra. Kiáltunk hozzád azokkal együtt, és mint egy nagy család azokért, akik az elmúlt napokban álltak meg ravatal mellett. Kérünk, hogy te, aki életnek és halálnak diadalmas ura vagy, adj a szívükbe élő reménységet, igazi vigasztalást, benned megtalált békességet.

Ámen.

---

Igehirdetés

Azoknak a kedvéért mondom, akik nem tudnak itt lenni velünk minden vasárnap, hogy mostanában hétről hétre a Bibliának azokról a kicsiny szereplőiről van szó, akik azonban Isten kezében hatalmas, szép feladatok elvégzésére váltak alkalmassá. Ez arra bátorít minket, hogy mi is lehetünk Isten kezében hasznos eszközzé. Ennek nyilván megvannak a feltételei, és éppen ezt kutatjuk ezeknek az embereknek az életében.

Ma Pál apostol egyik szerény, de igen értékes, hűséges munkatársáról, Epafrászról lesz szó. Az ő neve mindössze háromszor szerepel a Szentírásban. Kétszer itt, ahol most olvastuk, a Kolosséi levélben, egyszer pedig a Filemonhoz írt levélben éppen csak megemlíti az apostol.

Mit tudunk Epafrászról?

Az ő életéről, személyéről jóformán semmit. Nem tudjuk, fiatal volt-e vagy idős, családos volt-e vagy egyedül szolgálta az Úr Jézust. Még azt sem tudjuk, hogy hol, mikor és hogyan hallotta a Krisztusról szóló evangéliumot, hogyan indult el a keskeny úton. De azt tudjuk, hogy Isten kezében igen használható eszközzé lett.

Kolosséban élt, és ő volt az első, aki abban a városban a Jézus Krisztusról szóló evangéliumot hirdette. Később valószínűleg ő lett a gyülekezet vezetője is. Amikor a gyülekezetben sokféle probléma támadt - talán emlékszünk még tavalyról, amikor végig magyaráztuk a Kolosséba írt levelet, hogy milyen veszedelmes, ravasz tévtanítók próbálták ott szétzülleszteni a keresztyén gyülekezetet -, akkor Epafrász nem sajnálta a fáradságot, felkerekedett és elment az igen távoli Rómába, ahol Pál apostol akkor raboskodott, hogy tőle kérjen választ a felmerült kérdésekre. Vele volt hosszabb ideig. A Filemonhoz írt levélben olyan kedvesen írja Pál, hogy az én fogolytársam, aki megosztotta velem a börtönt is.

Amikor hazament, tőle vitte a Kolosséba írt levelet, meg a Filemonhoz írt levelet, hiszen Filemon is a kolosséi gyülekezet tagja volt. Eközben éppen csak megemlít néhány dolgot az apostol Epafrászról, de ez a néhány jelző, amivel illeti őt, enged belátnunk az ő szívébe. Megismerhetjük a hitét és a jellemét.

Kettőt emelek ki ezek közül.

1. Az egyiket így olvastuk itt: "Köszönt titeket Epafrász, aki közületek való, Krisztus Jézus szolgája..." Itt az a görög szó van az eredeti szövegben, ami a rabszolgát jelentette. Pál tehát úgy ismerte meg Epafrászt, mint aki a Krisztus Jézus rabszolgája. Ezt azért tartja fontosnak, mert ő önmagát is Jézus rabszolgájának tekintette. Többször így kezdi leveleit: én, Pál, a Krisztus Jézus rabszolgája. Ezt nem szégyennek, hanem kiváltságnak tartotta. Ő tudniillik komolyan vette azt, hogy Jézus Krisztus valóban kiváltotta őt és a benne hívőket a bűnnek a kényszeréből, a halálnak, a kárhozatnak, a pokolnak a rabságából. Nem aranyon vagy ezüstön váltott ki minket ebből a rabszolgaságból, hanem az Ő drága vérén, mint egy hibátlan és tiszta bárányén - ahogy Péter levelében olvashatjuk.

Pál tudatában volt annak, hogy a rabszolga az ő urának a tulajdona, aki minden tekintetben kötve van hozzá, aki mindenestől tőle függ, és neki feltétel nélküli engedelmességgel tartozik. És ő boldog volt, hogy Jézus Krisztustól függhet mindenestől. Kész volt neki feltétel nélkül engedelmeskedni, és tudta, hogy Jézusnak a tulajdonává lett. Nem az övé az élete, az ideje, a képességei - minden az ő kiváltó, megváltó Uráé, és mindenben az Ő rendelkezésére akar állni. Tudta, hogy a Krisztus rabszolgái boldog emberek. Mert Ő nem olyan, mint a többi rabszolgatartó. Ő szereti a szolgáit, gondoskodik róluk, megvédi őket, és értelmes, szép feladatokat ad nekik. Amikor Epafrászról valami szépet, és rá illőt, találót akar mondani, akkor azt mondja: ő is a Krisztus Jézus rabszolgája.

Hadd kérdezzem meg, itt a megterített úrasztalánál ilyen személyesen: te kinek a szolgája vagy? Kivétel nélkül minden ember szolgál valakinek vagy valaminek. Aki azt gondolja, mert elhitette vele az ördög, hogy a maga ura, sokszor az a legszánalmasabban megkötözött rab. Madzagon rángatott bábú, akivel így, ebben a hamis hiedelmében azt csinál a rabtartója, amit akar.

Kinek a szolgája vagy? Ki parancsol nekünk? Miről gondolkozunk a leggyakrabban? Kinek akarunk tetszeni? Kitől félünk? Kinek a véleményére adunk legfőképpen? Kitől függünk?

A lelkigondozó olyan sok szomorú, tragikus függésnek a tanúja. Vannak sokan, akik ilyen kis, néhány centis, vékony papírba csomagolt dohányrudacskáktól függenek. Ezek a rudacskák határozzák meg, hogy mikor tartanak szünetet a munkájukban, és ez a szünet nem tűr halasztást. Nemcsak néhány napot, néhány órát sem tud várni. Ki vannak szolgáltatva az ilyen kis semminek, és kényszeríti őket, hogy csiholjanak valahol tüzet. Ha nekik nincs, kérjenek mástól. Függenek felnőtt, iskolázott emberek ilyesmitől.

És ez csak egy szomorú és apró példa arra, hogy miféle rabságban szenvednek nagyon sokan. Vannak, akik az indulataik rabságában vannak, és végképp nem tudnak uralkodni rajtuk. Vannak, akikre illik az, amit Pál apostol ír Timóteusnak, hogy istenük a hasuk. Vannak, akik a pénz rabjai vagy az érzékeiknek a rabjai. Ismerek sokakat, akiket megkötöznek bizonyos emlékek, és nem tudnak szabadulni tőlük. Vagy egyszerűen csak a saját lustaságuknak vannak kiszolgáltatva, és azért nem teszik, amit kellene, vagy tesznek olyasmit, amit megbánnak. Úgy van ez pontosan, ahogy az Úr Jézus mondta: "Aki a bűnt cselekszi, az rabszolgája a bűnnek." Nos, ebből a rabságból szabadít ki minket a mi kiváltó, megváltó Urunk. Aki önként vállalja a neki való szolgálatot, az elmondhatja: "A bűn szolgája gyáva rab, a Krisztusé pedig szabad." Epafrász a Krisztus Jézusnak ilyen boldog és szabad rabszolgája volt.

2. A második hasonlatos ehhez, ezt azonban Pál konkrét tartalommal is megtölti. Azt mondja róla másodszor, így olvastuk itt: "Így tanultátok ezt Epafrásztól, szeretett szolgatársunktól."

Itt ugyanaz a szó van, amivel a rabszolgát jelölik, csak elé tesz Pál egy másik kicsi szócskát, ami azt jelenti: val-vel, valakivel együtt. Epafrász velünk együtt a Krisztus rabszolgája. A rabszolga úgy hangzik: dulosz, itt meg azt mondja: szündulosz, velünk együtt szolgálja a Krisztust. Szolgatársunk Epafrász. Ugyanabban a szolgálatban, ugyanannak az Úrnak engedelmeskedik, mint mi. Ez Epafrásznak nagy élmény volt, amikor megtért, mert felismerte, hogy bekerült egy nagy családba, ahol testvérei, barátai, bajtársai vannak, akikkel a közös Úr, a közös szolgálat, a közös engedelmesség mélységesen összeköti. Ha egyedül kell végeznie a szolgálatot ott Kolosséban, akkor sincs magára hagyatva, összetartoznak, mint egy nagy testnek, a Krisztus-testnek a tagjai.

Miben volt ő szolgatársa az apostolnak?

Három dolgot említ itt az apostol, ami minden újjászületett hívő embernek nagy lehetősége és kötelessége. Azt mondja, hogy szolgatársa lett az igehirdetésben, a szeretetszolgálatban (diakóniában) és a másokért való közös imádkozásban.

a) Hogy lett szolgatársa az igehirdetésben?

Nem tudjuk, hogy Epafrász hol és kitől hallott Jézus Krisztusról, de amikor hallott, befogadta az evangéliumot a szívébe, hittel ráhagyatkozott, és nem rekedt meg benne az örömhír, hanem azonnal továbbmondta, mégpedig a legnehezebb közegben, otthon. Kolosséban ellelkendezte azt, amit hallott Jézusról. Másoknak is megvallotta azt, amit már hitt Jézusról, és itt kezdődött az, hogy Isten hatalmasan használni kezdte őt, mint az eszközét. És láss csodát: hittek neki a városbeliek. Sokan elfogadták azt az evangéliumot, amit mondott, és létrejött Kolosséban egy kis keresztyén közösség, amely azután nőtt, annyira, hogy a híre messze földön ismertté vált.

Ezt olvastuk az 1. fejezetben, Pál ezzel kezdi: Hálát adunk mindenkor Istennek, hogy halljuk itt Rómában, a börtönben is a ti szereteteknek a hírét, a ti hiteteknek az erejét, a ti reménységeteknek a bizonyosságát, mert messze földön híressé lett azt, hogy Krisztusban új életet kaptatok. Úgy, hogy maradjatok is meg abban az igazságban, amit - és itt fordul elő először a neve - Epafrásztól, a mi szeretett szolgatársunktól tanultatok. Itt van a szündulosz. Munkatársunk lett Epafrász az evangélium hirdetésében. És mi Istent dicsőítjük azért, hogy ti hisztek és új életet kaptatok, s hogy Isten őt, ezt az egyszerű eszközét ebben a nagy munkában így használta.

Hadd kérdezzem meg ezt is egészen személyesen, hiszen itt az úrasztalánál nincs helye mellébeszélésnek és általánosításnak: Jellemző-e ez ránk, hogy legalább azt, amit Isten tetteiről már ismerünk, szívesen elmondjuk másoknak? Főleg, ha kérdezik, vagy ha szükség van rá, vagy, amikor Isten lehetőséget ad rá? Tele van-e a szívünk azzal az evangéliummal, örömhírrel, amivel minket megmentett Isten? Szeretjük-e annyira a körülöttünk élőket, hogy nem hallgatjuk el előttük? Hányszor előfordult, hogy Jézus egy meggyógyított beteget, vagy megszabadított megszállottat azzal bocsátott el: menj haza, és mondd el, milyen nagy dolgot cselekedett veled az Isten. Nem előadást kell tartani, és nem vitaestet rendezni. Csak azt elmondani, amit én tudok a legjobban, mert én éltem át. Ahogy engem Isten megszólított, amiből megszabadított, amire felszabadított, ezt kell elmondani. "Hogy hirdessétek annak hatalmas dolgait, aki a sötétségből az Ő csodálatos világosságára hívott el titeket." (1Pét 2,9). Ez a nagy lehetőségük és feladatuk azoknak, akik már hallották és befogadták az evangéliumot. Mindezt kedvesen, hallgatóink iránti szeretettel, azzal a vággyal, hogy bárcsak minél többen átélnék a Krisztusban kapható szabadítást, az üdvösséget.

Ez volt tehát az első, amiben Epafrász Pálnak és társainak a szolgatársává lett: az evangélium továbbadása. Amit már tudok, azt elmondom másoknak.

b) A másik, amit így említ itt: "aki a Krisztus hű szolgája értetek."

A magyar fordításból ez nem jön ki, de az eredeti szövegben egy másik szó van a szolgára. Az előbb az volt: rabszolga, ennek minden jelentésárnyalatával, itt meg olyan szó van, amit sokan ismernek a testvérek közül: diakónus. A Krisztus hű diakónusa tiértetek. Mit jelent ez?

Azt, hogy Epafrász Kolosséban nemcsak a Jézusról szóló szabadító evangéliumot hirdette, hanem egyidejűleg észrevette azt is, hogy kinek mire van szüksége. Amely szükségen pedig tudott, már segített is. Aztán ezt meg is szervezték, ezért lett híre az ő szeretetüknek minden szentek iránt. Ezek nem közömbösen nézik egymás baját, hanem amin csak lehet, segítenek. Ez a diakóniai lelkület, ez az az irgalmasság, ami Jézusra jellemző volt. Látta az emberek sok nyomorúságát, és azt olvassuk: megindult lelkében, de nem akadt el itt, hanem már jól is lakatta őket. Vagy meggyógyította betegeiket.

Van-e szemünk észrevenni a körülöttünk élők nyomorúságát? Van-e irgalmas szívünk, amelyik össze tud facsarodni a nyomorúság láttán, de nem akad meg a sajnálkozásnál, hanem mozdítja a kezünket, lábunkat is, és segítünk, ahol tudunk? Legfőképpen azoknak, akik között élünk, mint Epafrász otthon.

Egyszer Isten számomra hangsúlyossá tette a szolgák példázatából azt a mondatot, hogy a hű és bölcs sáfárt az jellemzi, hogy idejében kiadja azoknak az élelmét, akiket rábízott a gazda. A gazda elutazott, a sáfárra ezt rábízta, és ő akkor teszi a dolgát, ha idejében kiadja az élelmüket azoknak, akikért felelős. Végigvettem akkor, hogy megkapja-e tőlem a család minden tagja azt, amit nekem kell megadnom nekik. A kicsi gyereknek azt, hogy leguggolok hozzá és nem magasból tartok előadást neki, aminek felét sem érti, hanem azonosulok vele. Az öreg nagyszülőnek azt, amire neki van szüksége. A páromnak azt, amit senki mástól nem kaphat meg, vagy ha tőlem nem kapja meg, és másnál kezdi keresni, akkor régen rossz mind a kettőnknek, meg az egész családnak. Jól tartom-e lelkileg is a rám bízottakat? Ez áldozatot jelent. Erre időt kell fordítani.

Ez ott kezdődik mindig, hogy van-e szemünk észrevenni, hogy kinek mire van szüksége. Van-e érző, irgalmas szívünk, és már azonnal mozdul-e kezünk, lábunk, szánk is, és adjuk azt, amire kinek-kinek szüksége van. Talán egyetlen elismerő mondatot, és kivirágzik tőle. Talán egyetlen biztató szót, és elmúlik a kisebbrendűségi érzése. Vagy azt, hogy hallgassam végig végre, hogy nem szólok közbe. Ha nem tudom a megoldást, akkor nem kezdek hasalni, és mindenfélét mondani. Akkor már ketten nem tudjuk a megoldást. Ez is vigasztalás olykor, de nem adjuk fel, hanem keressük együtt, különösen, ha hívők vagyunk, és Isten tanácsát kérhetjük. Megadja azt, amire szüksége van - ez a diakónia, ez az irgalmasság. Elkezdeni a hozzánk legközelebb állókon, aztán engedni, hogy amire Isten kinyitja a szemünket, ott használhasson bennünket.

Isten kegyelméből itt a gyülekezetben sokféle ilyen szolgálat folyik. Úgy is, hogy csendben, senki nem tud róla, csak az, aki végzi, meg akinek végzi, meg szervezetten, nyilvánosan is. De itt most személy szerint minket kérdez a mi Urunk. El lehet-e mondani rólad, hogy te a Krisztus Jézus hű diakónusa vagy? Olyan sok vakság és lelki érzéketlenség jellemez minket, és a lelkigondozás során sok ilyennel találkozunk. Engedjük, hogy Isten kigyógyítson bennünket.

Epafrász tehát hű szolgatárs volt az igehirdetésben, a diakóniában, és itt említ egy harmadikat Pál apostol.

c) Ez az egy, amit részletez is, amit tudatosítani akar a kolossébeliekben. Tudjátok meg, hogy miféle pásztorotok van nektek. Ez olyan ember (írja itt a 4. részben), aki a "Krisztus Jézusnak szolgája, aki mindenkor küzd értetek imádságaiban, hogy tökéletesen, teljes bizonyossággal, állhatatosan maradjatok mindabban, ami az Isten akarata. Mert tanúskodom róla, hogy sokat fárad értetek és azokért, akik Laodiceában és Hierápoliszban vannak."

Ez volt a két szomszédos város Kolossé mellett. Kolosséból jutott el az evangélium oda is, és Epafrász miközben ott a távoli börtönben Pál apostolt bátorítja és vigasztalja, mert ott is, mint diakónus volt jelen, ott is tele van az otthoniakkal, és naponta időt szánva rá hordozza Isten előtt imádságában ennek a három városnak a gyülekezeteit, problémáit és személy szerint a híveit is. Ezt Pál apostol is gyakorolta. Sok leveléből kitűnik, hogy név szerint imádkozott, főleg a börtönévei alatt azokért, akikről tudott, és a gyülekezetekért, és mégis megrendíti őt ez a szent komolyság, ez az eltökéltség, ez az állhatatos kitartás, amivel Epafrász nap mint nap órákon át, Pállal együtt, nyilván mert így hallhatta imádságait, könyörög az otthoniakért.

És meglepi Pált az is, hogy miért könyörög legfőképp Epafrász. Nem apróságokért, hanem azért, hogy azok, akik már elindultak a hitben, sokféle kísértés között, állhatatosan, tökéletesen és teljes bizonyossággal maradjanak meg abban, ami az Isten akarata. Ez minden hívő lelki növekedésének és használhatóságának a feltétele, hogy keresse, felismerje és cselekedje az Isten akaratát. És attól őt senki és semmi ne tudja eltántorítani. Ezért küzd naponta Epafrász úgy, hogy néha el is fárad az imádságok végére. - Ezt írja itt Pál: Tanúskodom, hogy milyen sokat fárad érettetek.

Néhányszor megajándékozott Isten olyan tusakodó imádsággal, aminek a végére tényleg elfáradtam. Szellemileg és fizikailag, de lelkileg felüdültem, mert Isten ilyenkor egészen közel engedi magához az Ő rabszolgáját, és biztosítja arról, amit szintén a mai, a 102. zsoltárban olvastunk: "Ő odafordul a gyámoltalanok könyörgéséhez, és imádságukat nem utálja meg." Epafrász ezzel a bizonyossággal könyörgött.

Hadd hangozzék el megint a kérdés: ismerős-e ez neked? Szoktunk-e így imádkozni? Ilyen odaadóan, koncentráltan, állhatatosan, kitartóan. Vagy csak úgy egyszer-egyszer megemlítjük Istennek mások szükség, ímmel-ámmal elmondjuk, és vissza is térünk önmagunkhoz. Epafrász nem magáért, hanem a rábízottakért imádkozott. És nem egyszer-kétszer, hanem naponta állhatatosan, kitartóan, újra és újra. Azzal a bizonyossággal, hogy Isten hallja és válaszolni fog rá, mert Ő odafordul a gyámoltalanok könyörgéséhez.

Sokan az úrasztalához készülünk most. Az úrvacsora alapigéjében az is elhangzik: "Vizsgálja meg az ember magát, és úgy egyék abból a kenyérből és úgy igyék abból a pohárból."

Vizsgáljuk meg ma magunkat akár itt maradunk, akár el kell mennünk, legalább két tekintetben. Ki vagyok én: érdeklődő, kereső, igehallgató - ez is sokat jelent -, vallásos szimpatizáns, vagy pedig Jézus Krisztus elkötelezett rabszolgája? Aki tudatában van annak, hogy Krisztus tulajdona, mert kifizette érte a régi rabtartónak az árat, és aki feltétlen engedelmességgel, tőle való teljes függésben akarja eltölteni az életét. Az ilyen emberek válnak használható eszközeivé Jézusnak.

Vizsgáljuk meg, hogy mi van a szívünkben? Epafrász szíve tele volt igével, ezért tudott igét hirdetni másoknak. Tele volt irgalmassággal, ezért tudott diakónusként segíteni a bajban lévőkön. Tele volt a rábízottakért érzett komoly, lelki felelősséggel, ezért tudott értük ilyen eltökélten és szeretettel imádkozni.

Mi van a szívünkben? Egyáltalán nem üres-e, nem valami vegyes mindenféle van-e ott? Vagy nem valami Istentől idegen dologgal van-e tele? Telítődhet ezzel. Isten megtisztítja a szívünket. Dávid azt kérte: tiszta szívet teremts bennem. Ő megtölthet minket akár ma az Ő drága igéjével, a Krisztus irgalmasságával és a ránk bízottakért érzett felelősséggel, amiből ilyen imádság fakad.

Aki így lesz Isten kezében használható eszközzé, az az örökkévalóságnak dolgozik. Mert Epafrász minden munkájának olyan gyümölcse volt, ami nem pillanatnyilag, hanem örökkévaló módon jelent meg. Hiszen akik hittek az ő bizonyságételének, örök üdvösséget kaptak. Akik találkoztak a benne megjelent krisztusi szeretettel, Krisztushoz kerültek közelebb. Akiket ő így tudott hordozni, tusakodva Isten előtt, azok örökkévaló áldásokban részesültek.

Ebben a világban, amit az önzés, harácsolás, embertelenség, rövidlátás jellemez, amelyikben valóban percemberkék dáridója tart, kimondhatatlanul nagy szükség van ilyen Epafrászokra, akik tudják, mi végre vannak a világon. Tudják, mire váltotta meg őket Jézus. Tudják, hol a helyük, és a maguk helyén, a maguk lakhelyén, mint ő is, Isten kezében használható eszközökké válnak. Olyanokká, akik valamikor a bűn szolgái voltak, most azonban a Krisztus szolgái és ezért szabadok. Így érdemes élni. Jézus minket erre az életre váltott meg, és erre hív.

---

Imádkozzunk!

Mindenható Istenünk, meghatódva halljuk ezt, hogy te az ilyen névtelen senkiket, mint mi vagyunk, eszközként akarsz használni dicsőségedre és mások üdvösségére.

Urunk, hánykolódunk a két véglet között, hol beképzelten elbizakodunk, hol meg azt gondoljuk: semmire sem vagyunk használhatók, csak éppen azt felejtjük el, hogy a te kezedben bármi szépre és jóra használhatókká válhatunk.

Köszönjük neked, megváltó Urunk, hogy erre szabadítottál meg minket. Bízunk ígéreteidben. Szabadíts meg minden félelemtől, hogy nem merünk rabszolgáid, elkötelezett tanítványaid lenni.

Köszönjük, hogy tőled nem kell féltenünk magunkat, és semminket, amit úgyis tőled kaptunk. Hadd legyen tiéd az életünk. Szeretnénk a te akaratod szerint eltölteni a testben hátralevő időnket. Használj minket arra, amire akarsz. Nem magunkat akarjuk megvalósítani, hanem arra vágyunk, hogy te valósíts meg minket. Hadd váljék valóra életünkben a te örök terved, ami jó és szép. Nem akarjuk ezt nehezíteni és akadályozni. Végy kezedbe mindnyájunkat. Töltsd meg a szívünket a te igaz igéddel. Töltsd meg a tőled való szeretettel és irgalmassággal. Taníts meg minket ilyen hittel imádkozni azokért, akikért felelőssé tettél minket.

Kérünk, ajándékozz meg igazi fordulattal az életünkben. Ha már elindultunk az utadon, akkor bátor lépésekkel haladjunk azon előre. Ha pedig még nem, akkor hadd merjünk rálépni. Tudjuk, hogy ez az út az egyetlen, ami az életre vezet. És akiket te erre elhívsz, azokat soha többé nem hagyod magukra. Köszönjük, hogy téged követhetünk ezen. Erősíts meg minket ebben.

Könyörgünk népünkért, egyházunkért, szeretteinkért. Könyörgünk az evangélium terjedéséért. Könyörgünk azokért, akik a szeretetszolgálatban serénykednek. Könyörgünk a hűséges imádkozókért. Köszönjük, ha vannak, akik minket hordoznak és köszönjük, hogy mi is hittel hordozhatunk másokat előtted, és bizonyosak lehetünk abban, hogy rátekintesz a nyomorultnak a kiáltására, és nem utálod meg az imádságukat.

Ámen.