PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2004. január 25. (vasárnap) Cseri Kálmán

6. A TITOK

Alapige: Kol 1,24-29

---

Imádkozzunk!

Mindenható Istenünk, szerető mennyei Édesatyánk, tele van a szívünk hálával azért, hogy a hívők közösségében együtt dicsőíthetünk téged, és együtt borulhatunk le előtted most. Hisszük, hogy itt vagy, hiszen megígérted, hogy az igén keresztül te magad szólsz a tieidhez mindig.

Áldunk téged a mögöttünk levő hét minden ajándékáért. Minden testi és lelki áldás szerzőjének téged tartunk. Neked köszönjük meg a mindennapi kenyeret és a minden napra elkészített igét. Köszönjük, Jézus Krisztus, ha adtad a te békességedet a szívünkbe úgy, hogy az még másokra is kiáradhatott. Köszönjük, ha igéd volt a mi lábaink szövétneke és ösvényünk világossága.

Köszönjük, ha boldog örömmel továbbadhattuk másoknak azt, amit tőled kaptunk, de másoknak szántál. Áldunk azért, hogy minden erőtlenségünk, hitványságunk ellenére kegyelmesen használsz minket.

Alázatosan kérünk, bocsáss meg, ha használhatatlanok voltunk. Bocsáss meg, ha önfejűen, téged nem kérdezve, akaratodat nem tudakozva cselekedtünk. Bocsásd meg, ha az imádságra szánt időt nem arra használtuk. Bocsásd meg, ha igédnek tudva vagy tudatlanul engedetlenek voltunk.

Annál inkább köszönjük, hogy mégis színed elé engedsz minket. Köszönjük, Atyánk, hogy Jézusra nézel, és őérette rajtunk könyörülsz meg. Kérünk most újra teljes szívünkkel, értelmünkkel, hitünkkel: szent Fiad haláláért, keserves nagy kínjáért, áldott szent vérének el-kifolyásáért, kegyelmezz meg mindezért.

Legyen a te kegyelmed bizonysága számunkra az, hogy most lesz szavad hozzánk. Add meg a csodát, hogy az emberi szón keresztül a te isteni teremtő igéd érkezzék meg a szívünkhöz. Oly nagy szükségünk van rád. A hazugságok világában szóld nekünk az igazság beszédét. Erőtlenségükben erősíts meg minket. Segíts tájékozódni, és még engedelmeskedni is te segíts. Az engedelmesség lelkével támogass meg minket.

Könyörülj meg rajtam, hogy azt mondjam most, amit te üzensz mindnyájunknak, és engedd, hogy a te ígéreted valóság legyen, hogy az, aki hirdeti és hallja itt az igét, neked adja egészen a szívét.

Ámen.

---

Igehirdetés

Az ünnepek és más okok miatt egy ideig szüneteltettük a Kolosséi levél tanulmányozását, de Isten kegyelmét, segítségét kérve, folytassuk azt most ott, ahol abbahagytuk.

Az utolsó előtti alkalommal Krisztus nagyságát csodáltuk. Az a szakasz arról szólt, hogy Jézus Isten. Ő teremtő és nem teremtmény. Ő végezte el az újjáteremtés nagy művét, és benne lakozik az egész teljesség. Aztán az utolsó alkalommal az az üzenet szólalt meg, hogy mi ennek a kihatása a hívőkre. Milyenek voltunk és voltak a kolosséiak is Jézus nélkül, milyenekké váltak a Krisztusban, és milyenné válik ma is minden újjászületett ember, és mi a feladatunk a jövőre nézve. Olvastuk ezt a kedves bátorítást, hogy megmaradni Őbenne, ragaszkodni Őhozzá, el nem tántorodva az evangélium reménységétől.

Ezek után ebben a mai szakaszban Pál apostol önmagáról ír. Igen ritkán teszi ezt. Ha csak tehette, mindig Jézusra mutatott. Ha csak tehette, a címzetteket tanította. Itt is ez történt: Jézus nagyságát felragyogtatta, utána tanította a levél olvasóit, hogy mit jelent ez a számukra. Most itt az l. fejezet végén azonban egészen személyesen önmagáról is vall. Vallomásának a tartalmát három szó köré építi fel. Ez a három szó: szenvedés, titok és dicsőség. Melyik mit jelent és mire vonatkozik, ezt nézzük meg most.

1. Mindenekelőtt valamiféle szenvedéséről ír: "Most örülök a tiértetek elviselt szenvedéseimnek, és testem elszenvedi mindazt, ami a Krisztus gyötrelmeiből még hátravan, az Ő testéért, amely az egyház."

Ezt a mondatot könnyű félreérteni, mert úgy tűnik, mintha Krisztus érettünk vállalt szenvedése nem lett volna elegendő, és valamiféle emberi erőlködéssel azt még ki kellene pótolni - holott egyáltalán nem erről van szó. Az Újszövetség teljes egybehangzással hangsúlyozza, hogy Jézus Krisztusnak a mi bűneinkért elhordozott szenvedése nem szorul semmiféle kiegészítésre. Ebben a levélben is olvastuk, néhány mondattal előbb, és az egész Újszövetség hangsúlyos bizonyságtétele az, hogy Jézus egyedül elhordozta Isten mindannyiunk bűnével szembeni igazságos ítéletét. Megjárta a kárhozat teljes mélységét, tökéletes és teljes elégtételt szerzett mindannyiunk bűnére Isten előtt. Éppen ezért, aki benne hisz, az tökéletes és teljes bocsánatot kap Istentől, Jézus szenvedéseire való tekintettel.

Itt tehát az apostol nyilvánvalóan nem Jézusnak a mi bűneinkért vállalt szenvedéséről szól. Nem is azt a szót használja, amit az Újszövetség erre szokott használni, hanem egészen más kifejezést, ami azt jelenti: szorongattatás, zaklattatás. Nyilvánvaló ebből a mondatból, hogy arról a szenvedésről beszél, ami a hívők közösségének, az egyháznak, Pál kifejezésével (majd látni fogjuk, mit jelent ez) a Krisztustestnek a szenvedését jelenti.

Pál apostol sokszor használja ezt: a hívők közössége az a Krisztus teste. Krisztus és a benne hívők egy egységet képeznek. Krisztus a feje ennek a testnek, a hívők a tagjai, együtt a Krisztustest. A fő már a mennyei dicsőségben van. A test részei még itt küzdünk ezen a földön, de egy a kettő. Teljes egység van a hívők és Krisztus között. Krisztus ezt vállalja. Ha pedig a test szenved, az egész Krisztus szenved. Itt erről a szenvedésről szól az apostol. Azt írja: "ami még hátravan az Ő testéért, amely az egyház."

A benne hívők közössége, a kiválasztottak közössége, az egyház, ez a Krisztustest. És a Krisztustest addig, amíg Jézus másodszor is vissza nem jön, egyfolytában szenved ezen a világon. Miért? Mert - Jézus indokolása szerint - felülről születtek a hívők, és idegenek ettől a világtól. Ez a világ nem érti a Krisztus szerinti gondolkozást, mert Isten nélkül gondolkozik. Éppen ezért ez a világ soha nem ért egyet azokkal, akik már Isten szerint gondolkoznak, és neki engedelmesen akarnak élni. Ezért ugyanúgy zaklatja, bántja, gúnyolja, üldözi azokat, akik Krisztuséi és vele egyek, mint ahogyan zaklatta, bántotta, üldözte Jézust, amíg emberi testben itt volt közöttünk.

Pál azt mondja: legyetek szívesek természetesnek tekinteni ezt a szenvedést. Ez vele jár azzal, hogy valaki a Krisztustest tagjává lett. Sőt azt mondja: örömmel vállalom ezt. Emlékezzünk arra, hogy a legelsők között erre figyelmeztette Jézus Pált, amikor elhívta, és amikor megtért. Már Damaszkuszban mondja neki, hogy megmutatom neked, mennyit kell az én nevemért szenvedned. Ezt szinte programként kapta az apostol Jézustól. Éppen ezért ő ezt vállalja, sőt örömmel vállalja. Nem azért, mert egyfajta beteges önkínzásra hajlamos, hanem azért, mert a Krisztusért vállalt szenvedés az egyik bizonyítéka számára annak, hogy Krisztushoz tartozik. Minél közelebb van valaki Őhozzá, minél inkább vállalja Őt mások előtt, annál jobban ki fog jutni neki osztályrészül az a szenvedés, ami Krisztusnak a szenvedése. Csak az fontos itt, hogy ez a szenvedésünk valóban a Krisztusért kapott szenvedés legyen.

Sokszor találkozom azzal a tévedéssel, hogy hívő emberek, akik saját butaságaik miatt kell, hogy szenvedjenek, vagy a másokat botránkoztató viselkedésük miatt, vagy mulasztásaik és bűneik miatt, azok azt mondják: a Krisztusért mennyit kell szenvedni. Ezt nem kell összetéveszteni. A butaságunk, a botrányos viselkedésünk, a képmutatásunk, a mulasztásaink miatti szenvedés nem azonos azzal, amiről itt szó van. Meg kell tanulnunk úgy élni, hogy ilyenek lehetőleg ne legyenek az életünkben, és ne emiatt szóljanak meg bennünket. De ha valóban Jézus nevéért és az evangéliumért szenved valaki, akkor meg fogja kapni azt a csendes, belső örömöt is, ami ezt a szenvedést kísérni szokta. És ha valóban azért szenved - mondja itt Pál -, akkor meg ne panaszkodjék, ne sajnálja magát, és ne szidja azokat, akik miatt szenvednie kell, hanem örüljön annak, hogy Krisztus nevéért gyalázattal illettetik.

Nyilván ez nem azt jelenti, hogy például a ma egyre divatosabbá váló kellemetlenkedéseket szó nélkül, megjegyzés, magyarázat nélkül kell tűrni. Már csak azért sem, mert akik Krisztust és a Krisztus testét, a benne hívőket bántják, a legtöbbször teljes tudatlanságból teszik ezt. Nem ismerik Jézus. Nem ismerik azt, amit őértük is elvégzett a kereszten. Nem ismerik azokat az ajándékokat, amiket nekik is megszerzett és felkínált. Ezekről, ha hajlandóak a Krisztus ellenségei meghallgatni, akkor tájékoztatni kell őket. Ettől függetlenül a hívőknek vállalniuk kell azt, hogy ez velejár a Krisztus követésével.

Amikor Jézus a Hegyi beszédben, mielőtt még kiküldené tanítványait, felkészíti őket a szolgálatra, akkor ezzel fejezi be a sokat idézett Boldogmondásokat: "Boldogok, akiket az igazságért üldöznek, mert övék a mennyek országa. Boldogok vagytok, ha énmiattam gyaláznak és üldöznek titeket, és mindenféle rosszat hazudnak rólatok. Örüljetek és ujjongjatok, mert jutalmatok bőséges a mennyekben, hiszen így üldözték a prófétákat is, akik előttetek éltek." (Mt 5,10-14)

Ez tehát az első, amit Pál apostol itt magáról, de közvetve minden hívő testvéréről ír: aki az egyháznak, a hívők közösségének, a Krisztustestnek a tagja lett, annak szenvednie kell, mert ahogy Jézus mondotta: Engem előbb gyűlölt a világ, mint titeket, és ha ti énbennem vagytok, akkor velem együtt gyűlölni fog titeket. Erre a gyűlöletre kell nekünk Krisztustól kapott szeretettel válaszolni.

2. A második szó, amiről részletesen és lelkendezve ír: a titok. Talán emlékszünk arra, hogy Kolosséban tévtanítók zavarták meg a kezdő hívők életét, és nekik kedvenc kifejezésük volt: misztérium (titok). Ők azzal hitegették az embereket, hogy ha átmennek egy olyan beavatási szertartáson, amit ők felkínáltak, akkor olyan titkos ismeret birtokába kerülnek, ami felülemeli őket az átlagon. Egyfajta lelki-szellemi elit tagjaivá válnak.

Pál apostol tudatosan használja az ő kifejezésüket, de egészen más tartalommal tölti meg. Pontosan ellentétes irányú eseményről beszél, mint amiről ezek a tévtanítók. Mi ez a titok? Így olvastuk: "... feltárjam előttetek azt a titkot, amely örök idők és nemzedékek óta rejtve volt, de amely most kijelentetett az Ő szentjeinek, akiknek Isten tudtul akarta adni, hogy milyen gazdag ennek a titoknak dicsősége a pogány népek között. Ez a titok az, hogy Krisztus közöttetek van: reménysége az eljövendő dicsőségnek."

Ez a titok tehát, amit Isten most közhírré tesz, nyilvánvalóvá tesz a pogány népek között Pál apostol igehirdetése által, az, hogy Jézus a pogányok előtt is kinyitotta a mennyország kapuját. Nemcsak a választott nép tagjai lehetnek közösségben az élő Istennel, hanem bárki ezen a földön. Ez a titok, ami nyilvánvalóvá válik az ő igehirdetése nyomán, az, hogy Izráel Messiása az egész emberiség Szabadítója. Hogy azok (és most a megelőző versekből mondom az idézeteket), akik elidegenedtek Istentől, akik buta szobrokat, bálványokat imádnak istenként, akik erkölcsi posványba merültek, azok közvetlen utat kaptak vissza Istenhez. Tiszta, megszentelt új életet és üdvösséget kaphatnak egyedül Jézus Krisztus érdeméért. Ez a titok az, hogy Izráel tanítója, Nikodémus, Izráel elárulója, Zákeus, a tetten kapott házasságtörő asszony, a hatodik férfit nyűvő samáriai nő, a pogány kánaáni édesanya, aki a lányáért aggódott, a démonoktól meggyötört magdalai Mária, a félpogány Timóteus és az egészen pogány Kornéliusz, és mindenki más úgy jöhet a mindenható Istenhez, ahogy a tékozló fiú ment az apjához. Isten mindnyájukat egyenlő szeretettel fogadja, egyenlő elbánásban részesíti, és ha hisznek Jézus Krisztusban, egyenlően gyermekeivé fogadja.

A titok tehát ennek a nagy családnak, a hívők közösségének, az egyháznak a születése - Izráelből és a föld minden népéből. Pál apostol tehát nem valamiféle szűk körű vallásos elitről beszél. Ellenkezőleg. Azt mondja: Isten kegyelme szélesre tárta az új életnek, a vele való közösségnek, az üdvösségnek a kapuját, és jöhet mindenki.

Figyeljük meg: a befejező versben háromszor egymás után (szinte már a szép stílus rovására megy), mondja: minden embert. Ezt olvassuk: "Ennek a szolgájává lettem a szerint a megbízatás szerint, amelyet Isten nekem a ti javatokra adott, hogy teljesen feltárjam előttetek ezt a titkot, amely örök idők óta el volt rejtve, de amelyet most Isten kijelentett. Isten tudtul akarta adni, hogy milyen gazdag ennek a titoknak a dicsősége a pogány népek között. Ez a titok az, hogy Krisztus közöttetek van. Mi Őt hirdetjük, miközben minden embert teljes bölcsességgel intünk, és minden embert tanítunk, hogy minden embert tökéletessé tegyünk a Krisztusban."

Sajnos mi ma már nem érzékeljük, hogy milyen botrányosan, forradalmian új gondolat volt ez akkor. És hogy mit kellett az apostolnak szenvednie azért, hogy ezt hitte és hirdette. De ő meg volt győződve arról, hogy pontosan erre hívta el őt az Úr Jézus Krisztus, és ő itt most, amikor a pogányok sorra-rendre megtérnek Jézus Krisztushoz, egy nagy isteni ígéret beteljesedésének lehet a tanúja, és ugyanakkor tevékeny munkálója.

Hiszen Jézus Krisztus mennybemenetele előtt pontos menetrendjét adta az evangélium terjedésének. Azt olvassuk: "... erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek (és akkor koncentrikus köröket rajzol meg Jézus:) Jeruzsálemben, egész Júdeában és (a félpogány) Samáriában, sőt egészen a föld végső határáig." (ApCsel 1,8)

Jeruzsálemben prédikálta az evangéliumot Péter. Miután Jeruzsálemből kiüldözték a keresztyéneket, csak az apostolok maradhattak ott, prédikáltak Júdeában. Samáriába elment Filep és ott prédikálta az evangéliumot. És következik a határtalan kör: a föld végső határáig. Ezt bízta Isten Pálra és munkatársaira. Ő majdnem mindig többes számban számol be erről. És ennek a kiteljesedése lesz majd az, amit a mennyei látnok így látott: "Ezek után láttam: Íme nagy sokaság volt ott, amelyet megszámlálni senki sem tudott, minden nemzetből és törzsből, népből és nyelvből; a trónus előtt és a Bárány előtt álltak fehér ruhába öltözve..." (Jel. 7.)

Előtte leírja, hogy Izráel minden törzséből az elhívottak ott vannak. Ez a jelképes számmal jelzett 144 ezer, és ezek után láttam, hogy minden nyelvből, népből, törzsből, nemzetből, akik a Bárány Jézustól fehér ruhát kaptak, ott vannak.

Nos, ez volt az, ami addig titok volt, amíg Isten Pál apostolt nem használta arra, hogy ezt hirdesse.

És ha nem érzékeljük is már azt, hogy mennyire új, merész és forradalmi örömhír volt ez akkor, azért kérdezzük meg magunktól: ezzel a reménységgel, örömmel, tágassággal tudunk-e nézni mindenkire a magunk környezetében.

Csak az elmúlt héten is volt több olyan lelkigondozói beszélgetés, ahol emberileg teljesen megoldhatatlan problémákról beszéltünk. Ha nem hinném, hogy Jézus Krisztusnak adatott minden hatalom mennyen és földön, ha nem hinném, hogy Ő azért jött, hogy az ördög munkáit lerontsa, és Ő ma is mint Szabadító, hatalmasan tud munkálkodni, akkor csak azért, hogy ne kelljen ennyi szörnyűséget hallani, el kellene mennem más pályára. De én hiszem, hogy ez a tágasság ma is érvényes, és mindenkinek, a legreménytelenebb helyzetben lévőnek is, lehet hirdetni, vagy ha már meg sem hallja, lehet azért buzgón könyörögni, hogy Jézus mint Szabadító lépjen be az életébe.

Mert a titok, ennek a titoknak a tartalma az, hogy Jézus jelen van a pogányok között, és számára nincs reménytelen probléma. Úgy nézünk-e mindenkire, hogy ő is rászorul Isten kegyelmére? Neki is megszerezte Jézus az üdvösségbe való bemenetel lehetőségét, őt is egészen újjá tudja teremteni, - hogy hogyan, mikor, ez az Ő titka, de nekünk ezzel a reménységgel szabad másokért imádkozni és másoknak ezt a jó hírt elmondani. Hiszen ezt is mondja itt az apostol: "... hogy feltárjam előttetek ennek a titoknak a nagyságát..." Talán éppen nekünk kell elmondanunk ezt a lehetőséget, ezt az örömhírt.

Nem véletlenül fejezi be az apostol ezt a szakaszt ezzel a sokat mondó vallomással: "Ezért fáradozom én is, és küzdők az Ő ereje által, amely hatalmasan működik bennem." A fáradozom is, meg a küzdök is a legerőteljesebb kifejezés, amit a görög nyelv mondani tud. Ez a küzdök, az agónidzó, azt jelenti: életre-halálra. Ha belepusztulok is, nem hagyom abba a másokért való küzdelmet. Nem az a fontos, hogy én életben maradjak, nekem már van örök életem. Az a fontos, hogy ne kárhozzanak el mellettem mások. Ezért mindhalálig, utolsó lélegzetemig küzdök.

Vajon nem ez jellemezte a mi Megváltónkat is? A szó szoros értelmében utolsó lélegzetéig küzdött, és még a kereszten haldokolva is azokért esedezett, akik Őt odajuttatták: "Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek."

Ezt a lelkületet adja Jézus Krisztus a benne igazán hívőknek. Ne érjük be kevesebbel. Ez a küzdelem, ami nem kétségbeesett görcsölés - ahogy mondani szokták -, hanem ami egy megszentelt életforma. Egy sajátos életszemléletből következő tartalmas, összeszedett, céltudatos, lendületes lelki élet, amikor valaki bármely pillanatban kész arra, hogy Isten őt hatalmasan használja. Az apostol is azt mondja: nem ő fog megnyerni embereket, hanem ez az egész Istennek a munkája, de Ő ilyen küzdésre kész embereket keres és használ. Mert az Ő hatalmas ereje munkálkodik végső soron, és ez az erő munkálkodik énbennem is hatalmasan - mondja ő. Ennyit tehát a titokról.

3. Röviden még a harmadikról. Mit értsünk ezen itt, hogy dicsőség? "... akiknek Isten tudtul akarta adni, hogy milyen gazdag ennek a titoknak a dicsősége a pogány népek között."

Itt egy szakkifejezéssel találkozunk, egy ószövetségi szakkifejezéssel. Azzal a szóval, ami mindig Isten jelenlétére, az őt körülvevő páratlan fényességre, az Ő isteni lényéből áradó egyedülálló fenségre utal.

A jeruzsálemi templomban a szentek szentjében volt a szövetségláda. Ezt tekintették Isten jelképes trónjának. Az akkori hit szerint - nem a szó szoros, de szellemi értelmében - ott lakott Isten megközelíthetetlen dicsőségben és szentségben.

Pál apostol itt megint egy botrányosan forradalmi gondolatot mond ki: ez a dicsőség már nem csak ott található a szentek szentjében. Kiáradt a jeruzsálemi templomból - és most jön a botrányok botránya -, beleáradt mindazoknak a szívébe, akikben Krisztus hit által ott lakik. Mert Istennek ez a páratlan dicsősége és fensége Jézus Krisztusban jelent meg ezen a földön a legegyértelműbben és hatalmasabban. És akikben Jézus lakozik a hit által, azokon is felragyog valami ebből a dicsőségből, tisztaságból és szentségből.

Mert Jézus halála - amikor a kereszten kimondta: elvégeztetett - egyebek között azzal a következménnyel is járt, hogy a szentek szentjének kárpitja kettéhasadt. Megnyílt az út a bűnös előtt közvetlenül a mindenható Istenhez. Ez elképzelhetetlen gondolat volt abban az időben az akkori hívők számára. Én, nyomorult bűnös, mehetek a szent Istenhez. Nem egyedül - Jézussal együtt. Ő tette lehetővé, Ő nyitotta meg az utat. Én mehetek Istenhez, Isten dicsősége pedig kiárad onnan és felragyog a Krisztusban igazán hívőkön.

Ez itt a botrányos kifejezés, hogy "e titoknak dicsősége a pogány népek között." Mit jelent ez? Azt, hogy a Krisztus közöttetek van. Ez a közöttetek több jelentéssel rendelkezik, lehet így is mondani: bennetek van, azt is jelentheti ez: veletek van. Mindenesetre közvetlen közösségbe kerültetek azzal a Krisztussal, akin Isten dicsősége felragyogott.

Isten dicsősége a pogányok között. Isten szentségéből megjelenhet valami egy ilyen magamfajta nyomorult bűnösben, miután Krisztus újjáteremtett és mivel Krisztus lakozik hit által a szívemben. A dicsőségnek az itt érvényes jelentése ezt jelenti, erre utal.

Megint csak kérdezem: tudunk-e tudatosan az Isten dicsőségének a valóságában élni? Tehát Isten jelenlétében azzal az örömmel, hogy nem Isten háta mögött, nem valahol oldalt elfelejtve, hanem az Ő színe előtt, vele közösségben zajlanak a hétköznapjaink. Ezzel az örömmel és ezzel a felelősséggel, hogy Ő mindent lát. Még a legtitkosabb gondolatunkat is. Meglátszik-e rajtunk valami ebből az isteni tisztaságból, szentségből, dicsőségből?

Olyan különös volt mindig, amikor egy új gyülekezetbe helyeztek segédlelkész koromban, s amikor ide a gyülekezet meghívott és megválasztott, és senkit sem ismertem, hogy az első napokban és hetekben meg lehetett látni, hogy kinek a tekintetében, arcán, szóhasználatában, viselkedésében látható valami Krisztusból, és kik azok, akik csak szeretnének olyanok lenni, de látszik: nem hiteles. A Krisztus jó illatát nem lehet összetéveszteni bűzös emberi erőlködés izzadságszagával. Amikor teljesen ismeretlen mindenki, akkor a legnyilvánvalóbb ez. Utólag kiderült: ez úgy is volt. Az meglátszik a tekinteten, a mosolyon, a hallgatáson vagy a megszólaláson, a reflexiónkon, az indulatainkon vagy az indulatosságunkon. Meglátszik rajtunk az Isten dicsősége a pogányok között. Hiszen így lettünk mi is, és a mai keresztyénség zöme, pogányokból Jézus Krisztus tanítványaivá. És ha igazán hiszünk benne: Isten gyermekeivé.

Egyébként erre nekünk nagy ígéretünk is van, hogy ez a dicsőség meglátszódhat rajtunk. Ezt olvassuk a Bibliában: "Mi pedig miközben fedetlen arccal, mint egy tükörben szemléljük az Úr dicsőségét mindnyájan, ugyanarra a képre formálódunk át az Úr Lelke által dicsőségről dicsőségre." (2Kor 3,18)

Szemléljük az Úr dicsőségét, és közben formál minket. Egy nagy metamorfózison megyünk át - ez a szó van itt. Átalakulunk, egyre hasonlóbbakká leszünk Jézushoz, dicsőségről dicsőségre, ami azt jelenti: egyre több látszik meg az ilyen hívőn Jézusból.

Nem véletlenül szokták mondani kicsit felháborodva a nem hívők, hogy ezek a hívők bizonyos értelemben mind olyan egyformák. Igen, mert mindegyik Jézushoz igyekszik hasonlítani, és ezt munkálja is bennünk Isten Szentlelke.

Itt zárul a kör, itt jutunk vissza az elsőhöz, a szenvedéshez. Pál apostol ezt írja: "Mert azt tartom, hogy a jelen szenvedései nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, amely láthatóvá lesz rajtunk." (Róm 8,18)

Azzal kezdtük, hogy a jelenben szenvedniük kell a Krisztusban hívőknek, a Krisztustesttel, magával Krisztussal együtt. Ezt vállalnunk kell. Ahogy szenvedünk, az maga bizonyságtétel lehet.

Volt szó a titokról, ami ebben az összefüggésben azt jelenti, hogy Isten a pogányok előtt is szélesre nyitotta a szabadulásnak, az új életnek, az üdvösségnek a kapuját.

Volt szó arról a dicsőségről, ami nagypéntek óta nincs bezárva a jeruzsálemi templom szentek szentjében, hanem kiárad Istennek ez a fensége, tisztasága, ragyogása. Beleárad a hívőkbe. Aztán továbbsugárzik róluk, és látván az ő életüket, így fogják dicsőíteni mennyei Atyjukat (Mt 5,16)

Ez a magyarázata annak, és ez nem ellentmondás a Bibliában, hogy Jézus egyik helyen azt mondja: "Én vagyok a világ világossága" azután azt mondja: "Ti vagytok a világ világossága". Most ki a világ világossága? Jézus, vagy a benne hívők? A Szentírás tanítása szerint: Jézus. Őbenne jött el az igazi világosság erre a földre. De akiben Ő a hit által él, az maga is világítani kezd, és világ világosságává válik. Ez az a dicsőség, amiről itt Pál apostol beszél. Ez felragyoghat bennünk a mindennapi munkában. A nemszeretem és kellemetlen helyzetekben és tennivalók között is. A nehéz embereinkkel viaskodva, a nehéz természetünkkel viaskodva. Mindenütt és minden körülmények között.

Ez is ad örömöt ahhoz, hogy vállaljuk a szenvedést. Ez is ad bátorságot ahhoz, hogy ezt a titkot mi is elmondjuk másoknak: Isten téged is szeret, neked is van helyed a mennyországban. És egyre inkább tudunk ebben a rohamosan sötétedő világban világítani.

Ehhez kérjünk erőt majd az úrvacsora közösségben is. Ebben és az erre való szolgálatkészségben erősítsen meg bennünket Isten kegyelme!

---

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, magasztalunk azért, mert ki sem tudjuk mondani és el sem tudjuk képzelni azt a szenvedést, amit vállaltál a bűneinkért. Tudjuk, hogy ezt egyedül te tudtad magadra vállalni, de dicsőítünk azért, mert tökéletesen eleget tettél mindannyiunk minden bűnéért.

Bocsásd meg, hogy azok miatt az apró kellemetlenségek, hátratételek miatt vagy súlyosabb megaláztatások miatt, amiket érted kellett eddig szenvednünk, sokszor keserűség, lázadás vagy másokkal szemben harag támadt a szívünkben. Szeretnénk ezt örömmel viselni a továbbiakban.

Szeretnénk közel maradni hozzád, és vállaljuk, hogy a neked szánt ütések minket is érnek. Könyörülj meg rajtunk, hogy tudjuk igazán szeretni az ellenségeinket. Tudjunk jót mondani azokról, akik minket rágalmaznak és imádkozni azokért, akik miatt kellemetlenségeink vannak.

Köszönjük neked, hogy ez a titok előttünk már nyilvánvaló. Köszönjük, hogy minket, pogányokat is befogadtál a te kegyelmedbe. Áldunk téged az egyház titkáért.

Könyörülj rajtunk, hogy mindnyájan Isten gyermekeiként tudjuk eltölteni a testben hátralevő időnket.

Könyörülj rajtunk, Krisztusunk, hogy úgy tudjunk téged szemlélni, téged egyre jobban megismerni, neked engedelmeskedni, hogy felragyogjon rajtunk is ebből a dicsőségből valami. Hogy tudjunk világítani, utat mutatni másoknak, példát adni, hozzád vezetni elveszett embereket.

Segíts ezt elkezdeni már ma. Nem mi akarunk erőlködni és ügyeskedni, de szeretnénk neked engedelmeskedni. Segíts minket ebben.

Könyörgünk hozzád most különösen azokért, akik az elmúlt héten álltak meg ravatal mellett. Hadd lássanak túl a könnyeiken és a veszteségen. Ragyogjon fel előttük a te nagyságod. A te feltámadásod nagy öröme hadd töltse be szomorú szívüket is, és az örök élet reménysége hadd legyen teljes bizonyosság bennük.

Köszönjük, hogy mindnyájan minden gondunkat tereád vethetjük, mert neked gondod van reánk.

Ámen.