PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2004. június 13.
(vasárnap)

Cseri Kálmán


15. HOGYAN IMÁDKOZZUNK?


Alapige: Kol 4,2

Az imádkozásban legyetek kitartóak, és legyetek éberek: ne szűnjetek meg hálát adni.


Imádkozzunk!

Örökkévaló, mindenható, szent Úr Isten, segíts, hogy most igazán megalázzuk magunkat előtted, és annak lássunk, aki valójában vagy. Aki ezt a világot teremtetted és fenntartod. Aki minket egyenként számon tartasz és szeretsz. Aki nekünk mindent elkészítettél, amire szükségünk van ebben az életben és az örökkévalóságban.

Olyan nagy szavak ezek, Urunk, és olyan kicsi a hitünk ahhoz, hogy ezeket komolyan vegyük. Ezért kérünk most újra, amit az énekben már elmondtunk: engedd, hogy a te szent igédből téged megismerjünk. Szabadíts meg minket minden téves és hiányos elképzelésről, amit rólad alkottunk. Szeretnénk úgy hinni benned, ahogy azt te várod tőlünk. Tudjuk, hogy erre is csak te tehetsz képesekké minket. De vágyunk erre, Urunk. Engedd, hogy megismerjünk, mert az az örök élet, hogy megismerjünk téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust. Segíts ebben előbbre lépnünk most.

Köszönjük a vasárnapot. Köszönjük a gyülekezet közösségét. Köszönjük, hogy egy szívvel, egy szájjal dicsőíthettünk most téged. Köszönjük, hogy megvallhatjuk így magunk között is, meg a világ előtt is a te egyedülálló istenségedet. Köszönjük életünk csodáit, az elmúlt hét minden áldását, és köszönjük azt a várakozást, amivel most újra kegyelmet, tanácsot, erőt, eligazítást, igét várunk tőled.

Ajándékozz meg minket feljebb, mint ahogy mi elgondolni tudjuk. Egyedül te tudod, hogy mire van valójában szükségünk. Kérünk, kegyelmesen elégítsd ki a szükségünket. Használj minket sáfáraidként is, hogy amit nem nekünk szántál, csak nálunk tettél le, azt hadd tudjuk örömmel továbbadni másoknak. Hadd tudjuk gazdagítani mások életét azzal, amit mi is úgy kapunk tőled ajándékba. Olyan nagyon rád szorulunk, a te bűnbocsátó irgalmadra, eligazító útmutatásodra, világosságodra. Könyörülj rajtunk!

Engedd, hogy veled találkozzunk most ebben a csendben. Tedd a rólad való emberi bizonyságtételt a te önmagadról szóló hatalmas bizonyságtételeddé. Hadd érkezzék meg az emberi szó isteni teremtő igeként a szívünkhöz. Ezt a csodát kérjük alázatosan. Kérünk, hogy Jézus érdeméért, Őreá való tekintettel ajándékozz meg minket.

Ámen.


Igehirdetés

Tizenötödik alkalommal tanulmányozzuk már Pál apostolnak Kolosséba küldött levelét, és hamarosan a végéhez érünk. Eddig többnyire bátorítást olvastunk. Az apostol bátorította a gyülekezet nehéz helyzetben élő tagjait, hogy maradjanak meg Krisztusban, és álljanak ellen a közéjük beférkőzött tévtanítóknak. Erősítette a hitüket; és az utolsó néhány alkalommal láttuk, hogy szépen sorra vette legfontosabb emberi kapcsolatainkat, és arra tanította őket, hogyan állhatnak helyt mint Krisztus tanítványai a házasságban, a családban, a rabszolgák és szabadok közti kapcsolat is hogyan alakulhat így.

A levél vége felé rátér azokra a kérdésekre, amikben közösek: közös a levél küldője és címzettjei, ami jellemzi és jellemeznie kell mind a kolosséi hívőket, mind az apostolt és munkatársait.

Ma ebben az egyetlen mondatban arról szól, hogyan beszéljenek Istennel, hogyan imádkozzanak. Ha Isten éltet minket, a jövő vasárnap majd azt halljuk miért imádkozzanak. Utána pedig arról szól egy kicsit részletesebben, hogy egymással hogyan beszéljenek. Különösen azokkal, akik még nem tagjai a gyülekezetnek, akik még nem ismerik Jézus Krisztust.

Ma tehát arra nézve mond három konkrét tanácsot, hogyan imádkozzanak a hívők.

Azért, hogy lássuk, hogyan gondolkozik az utca embere az imádságról, hadd idézzek két vélekedést.

Az egyik: Mi az imádság? Válasz: Ráérő öregasszonyok ártatlan időtöltése. Érdemes lenne ezt elemezni. Tömör megfogalmazás. Kik szoktak imádkozni? Kiknek való? Ráérő öregasszonyoknak, ha már nincs mit csinálni. Ha értelmesebb, hasznosabb dolgot nem tudunk tenni, akkor el lehet kezdeni imádkozni. Ez ártalmatlan foglalkozás. Se nem árt, se nem használ. Mivel nem árt, hadd csinálják, addig sem tölti az időt valami rosszal. Nem azt mondják: addig sem töltik haszontalanul, hanem addig sem csinálnak rosszat, amíg imádkoznak.

A másik: Mi az imádság? A vallásos ember illúziója végszükség esetén. Amikor a süllyedő hajó kapitánya azt mondja: itt már csak az imádság segít, de nem kezd el imádkozni, mert ő maga sem hiszi, hogy az imádság segít. A vallásos ember illúziója, aminek nincs valóságalapja, de ringatja magát egy ilyen elképzelésben, és végszükség esetén lép működésbe az imádság, egyébként anélkül is megvagyunk, nincs rá szükség. Itt már csak az imádság segít - de nem kezdünk el imádkozni, mert nem hisszük, hogy valóban segít.

Nos, nem elemezgetem tovább ezt a két rendkívül téves, hozzá nem értő vélekedést. Pál apostol egészen mást mond az imádságról és annak a jelentőségéről. Mivel ő a Szentlélek kijelentése által írta, amit írt, nekünk ezt kell komolyan vennünk, mert ez az igaz.

Mit ír ő az imádságról?

Először is úgy ír róla, mint ami egészen természetesen hozzátartozik a hívő életéhez. A kolosséiakat nem bíztatja arra, hogy imádkozzanak, mint ahogy senkit nem kell biztatni arra, hogy légy szíves lélegezni, mert amint a lélegzés hozzátartozik az élő ember minden percéhez, úgy az imádság hozzátartozik a hívő minden napjához, egész életéhez, egészen természetesen. Nincs szó ebben a levélben arról, hogy tessék imádkozni, mert az fontos. Vagy számon kérni, hogy ugye nem felejtetek el imádkozni. Nem felejtünk el lélegezni, amíg élünk, s ha annak valami akadálya van, akkor mindent elkövetünk, hogy levegőhöz jussunk. Ugyanígy tartozik hozzá az élő hitű keresztyén életéhez az imádság. Itt az apostol csak néhány megjegyzést mond az imádság módjához és tartalmához.

Egyébként ő magáról is úgy ír mindjárt a levél elején, ha még emlékszünk rá, mint akinek természetesen hozzátartozik a mindennapjához, sőt álmatlan éjszakákon minden éjszakájához a szüntelen való imádság. Ezzel kezdi a levelet: "Hálát adunk mindenkor Istennek, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyjának, amikor értetek imádkozunk, mivel hallottunk a Krisztus Jézusba vetett hitetekről (...) Ezért tehát, attól a naptól fogva, amelyen ezt meghallottuk, szüntelenül imádkozunk és könyörgünk értetek, hogy tökéletesen ismerjétek meg az Isten akaratát minden lelki bölcsesség és belátás révén..."(1,3, 9)

Neki is természetes, hogy szüntelenül imádkozik a gyülekezet tagjaiért. Mégpedig egészen konkrét és fontos ajándékokat kér a számukra: "hogy élhessetek az Úrhoz méltóan, teljes mértékben az Ő tetszésére és teremjetek gyümölcsöt minden fajta jócselekedettel, és növekedjetek az Isten ismeretében. Erősödjetek meg minden erővel az Ő dicsőségének nagysága szerint a teljes állhatatosságra és az örömmel viselt hosszútűrésre." (1,10-11)

Minden szónál meg kellene állni. A hívő élet legfontosabb áldásaiért könyörög az apostol, mégpedig le meri írni ezt, és higgyük el, nem hazudik: szüntelenül könyörög ezért.

Az első kérdés: így hozzátartozik-e a komoly, tartalmas, konkrét imádság az életünkhöz? Úgy, mint a lélegzés. Imádsággal ébredünk, imádsággal alszunk el. Jártunkban-keltünkben is tartjuk a kapcsolatot a mi megváltó Urunkkal. Hogy mindig van neki mondanivalónk. Hogy mindig meg tudunk köszönni valamit. Hogy vannak emberek és ügyek, amelyek szívügyünkké váltak, és ezeket hordozzuk előtte. Minden nagyítás és tódítás nélkül: szüntelenül.

Keveseket jellemez ez. Ezt mint nagy lehetőséget csillantja fel előttünk most ez az ige. A hívő életben el lehet jutni ide, hogy ilyen szoros és állandó kapcsolatunk lesz a mi megváltó Urunkkal. Ezek után mondja el, hogyan imádkozzanak. Azt írja: állhatatosan, éberen és sok-sok hálaadással.

1. Miért írja, hogy állhatatosan, kitartóan? Azért, mert szükségünk van erre a biztatásra. Mert lusták vagyunk, szétszórtak vagyunk, kényelem­szeretőek, feledékenyek, nehézkesek, fáradékonyak, és ezért újra és újra meg kell újulnunk a folyamatos, kitartó, állhatatos imádságban. Azért is szükség van erre a bátorításra, mert igen sokan az imádságot nem egyfajta folyamatosan végzett munkának tekintik, hanem csak alkalmi manőverezésnek, ahogy idéztem az illetőt, végszükség esetén. Ha nagy baj van, akkor felkapjuk hirtelen még ezt az eszközt is, hátha segít rajtunk.

Márpedig a Szentírás azt tanítja, hogy az imádság munka is. Sok minden más is: a mi mennyei Atyánkkal való gyermeki beszélgetés, meg a szívünk kiöntése, de munka is. Mégpedig olyan munka, amit a hívő csak folyamatosan, megszakítás nélkül, komolyan, odaszántan, koncentráltan, meg-megújuló erővel tud helyesen végezni. Hadd mondjak rá egy ószövetségi meg egy újszövetségi példát.

A pusztában vándorló népet váratlanul megtámadták az amálekiek. Többen voltak és korszerű fegyvereik voltak. Reménytelen volt velük szembeszállni. Józsué ennek ellenére összekapja a fegyverfogható férfiakat, mert mégis csak meg kell védeniük magukat. Az azonban hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy olyan nagy a túlerő, hogy nem bírnak velük. Akkor az idős Mózes felmászott egy közeli domb tetejére, s az akkori szokás szerint a kezeit feltartotta és elkezdett imádkozni. Egyszer csak megzavarodott az amálekiek tábora. Senki sem értette, miért, futásnak eredtek. Józsuénak sem kellett több, üldözni kezdték őket.

Igen ám, de próbáljuk ki, meddig tudjuk fenntartani a kezünket. Én kipróbáltam. Mózes sem bírta sokáig. Lassan lehanyatlottak a kezei, abbahagyta az imádságot. Erre az emálekiek megfordultak és ők kezdték üldözni Józsuét. És akkor látta Mózes is: ez nem tréfadolog. Szólt a testvérének, Áronnak meg a jó barátjának, Húrnak, hogy tartsák már a kezeit, mert ő nem bírja. Azok tartották, Mózes meg imádkozott, és a végén győzött Izráel kicsi serege.

Dolgozott ott lenn a völgyben a fegyver is, de dolgozott fenn a hegyen Mózes fegyvere, az imádság is. A lenti győzelem a fenn hangzó imádságtól függött. És ez nem mesebeszéd. Nemcsak ez az egy példa van erre. Talán a magunk személyes életéből is tudnánk mondani példákat. Az imádságnak van olyan formája is, amikor a hívő imádkozó mint munkát végzi azt. Úgy, hogy bele lehet fáradni, de győzelem a vége.

Az újszövetségi példa meg itt van a Kolosséi levélben, majd olvasni fogjuk hamarosan. Ennek a fejezetnek a vége felé ír valami gyönyörűt az egyik munkatársáról Pál. "Köszönt titeket Epafrász, aki közületek való, Krisztus Jézus szolgája, aki mindenkor küzd értetek imádságaiban, hogy tökéletesen, teljes bizonyossággal, állhatatosan maradjatok mindabban, ami az Isten akarata." (Kol 4,12)

Epafrász kolosséi volt. Meglátogatta Pált a börtönben, tőle küldi vissza most ezt a levelet a gyülekezetnek. Pál hallotta őt ott imádkozni, és csodálkozva hallotta, hogy Epafrász Pál kedvéért utazott oda, vállalta a nagy útnak minden veszélyét és fáradságát, de a szíve tele van az otthoni gyülekezet örömeivel, gondjaival, embereivel, jövőjével, sorsával, és naponta hosszan, odaadóan könyörög Istenhez az otthoniakért. Pál úgy gondolja, hogy nem árt, ha ezt tudja a küzdő, szenvedő gyülekezet is: Van egy tagjuk, aki itt a messzeségben is állhatatosan küzd érettük, hogy megmaradjanak, hogy győzedelmeskedjenek, hogy védelmet kapjanak...

Van ilyen imádság, hogy állhatatosan küzdeni. Nem azért, hogy az elképzeléseimet valósítsa meg Isten, hanem azért, amiket itt olvastunk, hogy adjon gazdagon lelki áldásokat azoknak, akikért küzdünk. Hogy az Ő ígéretei valósuljanak meg. Hogy az Ő dicsősége felragyogjon minél többek előtt. Hogy megismerjék azok, akik valamennyire már ismerik, még jobban, - akik még egyáltalán nem ismerik, valamennyire, hogy ki az élő, a valóban uralkodó, hatalmas, és minket szerető Isten. És ezért küzd imádságában.

Nem furcsa ez? De nem ugyanezt tette mi megváltó Urunk, Jézus Krisztus is a Gecsemáné-kertben? Vagy azon az éjszakán, amelyikről azt olvassuk, hogy a tanítványokat elküldi aludni, Ő meg felmegy egy hegyre és az éjszakát az Istennel való imádságban tölti. A Gecsemáné-kertben úgy küzdött, hogy beleizzadt - ezt olvassuk a Lukács evangéliumában.

Van az imádságnak olyan formája is, hogy elbeszélgetünk a mi mennyei Atyánkkal, de van ilyen is, hogy küzdünk, tusakodunk, harcolunk valami jóért, másokért, Isten akaratának a megvalósulásáért. Van ilyen férfias, kemény, munkaformája is az imádságnak. Ismerős-e ez nekünk? Sok lelki szegénységnek az az oka, hogy kevés hívő ismeri és gyakorolja az imádságnak ezt a formáját, amelyik elsősorban Isten ígéreteire épít, mert éppen az ilyen imádságra nézve vannak Istennek csodálatosan nagy ígéretei.

Ezért írja tehát az apostol, hogy az imádkozásban legyetek kitartóak, állhatatosak - és itt erre a harcias, küzdő, tusakodó imádságra gondol, abban kell kitartónak lenni.

2. A másik, amit mond: legyetek éberek. Őrködjetek, virrasszatok. A vigíliáról van itt szó. Amíg más alszik, amíg ez a világ szunyókál vagy mulatozik, addig Isten népe maradjon józan és legyen éber. Legyen bármikor megszólítható, bármikor mozgósítható, küldhető. Legyen a szó jó értelmében állandó riadókészültségben, hogy az ő főparancsnoka, az Úr Jézus Krisztus arra használhassa, amire akarja. Legyen a tekintete állandóan Istenre irányítva. Soha egy pillanatra se vegye le a tekintetét Istenről. Maradjon állandó kapcsolatban vele.

A karácsonyi történetnek vagy egy olyan nagyon mély értelmű szimbolikája is, hogy vajon miért azok a megvetett pásztorok értesültek először a Megváltó földre jöttéről? Mert azt olvassuk róluk (és a Szentírásban egyetlen szó sem áll feleslegesen), hogy ők, miközben a világ aludt, virrasztottak éjszaka a nyájuk mellett. Aki éjszaka is virraszt, aki ébren van, az megszólítható. Az csodákat lát, az kijelentést kap. Olyan is van, hogy Isten felébreszt valakit. A kis Sámuelt felébresztette, és úgy kapott kijelentést.

Ennek az éberségnek nagy jelentősége van a Bibliában. Annál inkább, mert észre kell vennünk, hogy ezen a világon, különösen napjainkban, nagy altatás folyik. Nagy bódítás, szédítés és altatás. A média minden eszközt bevet azért, hogy elaltassa a népet, és a nép elaltatható, mert sokkal kényelmesebb szunyókálni, vagy félálomban, delíriumban semmi alkotást nem végezni, mint összeszedetten, céltudatosan, áldozatok árán is dolgozni. Ingyen osztogatják ezen a világon a különböző szellemi drogokat, csak ne kérdezzünk, ne gondolkozzunk, összefüggéseket ne keressünk, az út végén lévő cél után ne érdeklődjünk, a pillanatnak éljünk, illetve aludjunk. Ezért írja itt az apostol: legyetek éberek!

Isten népe nem hagyja magát elaltatni. Isten népe éberen vigyáz, gyakorolja a vigíliát, mint az öt okos szűz Jézus példázatában, és várja a vőlegényt. Kész az újabb feladat teljesítésére. Kész az újabb és újabb isteni kijelentés fogadására, Isten parancsainak a megvalósítására, az Ő ígéreteinek a valóra válását várja.

Ismerek egy édesapát, aki a gyerekeiért pici koruk óta szüntelenül imádkozik. Azóta már felnőttek, és kialakult egy különös rend az életében, hogy melyikért, mikor könyörög. Az egyik a munkája miatt későn jár haza. Amikor az édesapjuk lefekszik, őt viszi oda részletesen Isten elé. A másik a munkája miatt hajnalban kel és megy el otthonról. Őérte hajnalban imádkozik. Van egy gyereke, aki a föld túlsó felére szakadt, ott akkor van nappal, amikor itt éjszaka, álmatlan éjszakáin azért a gyerekéért imádkozik. Szüntelen, kitartóan és éberen. Ez nem azt jelenti, hogy soha nem alszik, de megvan az imádságnak a rendje, és az, hogy melyikért, mikor és hogyan.

3. A harmadik, amit említ itt az apostol: ne szűnjetek meg hálát adni. Ez egyébként másutt is bibliai parancs. A 103. zsoltár 2. versét gyakran szoktuk idézni: "Áldjad én lelkem az Urat, és el ne felejtsd, mennyi jót tett veled." Merthogy könnyen elfelejtjük, mennyi jót tett velünk, és ez isteni parancs, hogy ne felejtsük el.

A Filippi levélben, a másik börtönből írt levelében Pál apostol azt írja: "hálaadással tárjátok fel a kívánságaitokat Istennek." Nem elég a kívánságaimat elsorolni? Nem, hanem az előző ajándékokért adjak hálát, és úgy soroljam el a kívánságaimat.

Miért tartja ilyen fontosnak a hálaadást? Azért, mert - mint ahogy ezt már sokszor említettük - a hála azt jelenti, hogy az ajándékokról feltekintek az ajándékozóra. A hála az ajándékozóval hoz közvetlen kapcsolatba. A hála Istenhez visz közel, és átélem, hogy az ajándékozó mérhetetlenül több, mint ajándékainak összessége. Nekem végül is nem erre meg arra az ajándékra van leginkább szükségem, hanem Arra, akitől eddig is már sokat kaptam, és aki ezután is - remélem -, hogy megadja azt, amire szükségem van. A hála Istennel visz személyes kapcsolatba, és ami ugyanilyen fontos, teljesebb Isten-ismeretre segít.

Ha el tudom sorolni hálás szívvel, hogy mit tett Ő eddig velem, mit adott nekem, és nemcsak nekem, hanem egyáltalán mit cselekedett Ő a világ kezdetétől fogva, sőt már azt megelőzően is, akkor kibomlik egyre jobban az Isten teljességében megismerhetetlen gazdasága az imádkozó előtt, egyre inkább látja, hogy kihez imádkozik, és így egyre jobban meg lesz győződve arról, hogy érdemes imádkozni.

Mert ezt kérdezik sokan és joggal, hogy mi értelme van annak, hogy ti imádkoztok? Mivel nem látják, hogy mi értelme van, mert nem ismerik azt, akihez imádkozunk, ezért mondanak ilyen butaságokat, hogy ráérő öregasszonyok ártalmatlan időtöltése. Meg a vallásos ember illúziója végszükség esetén. De mihelyt megismeri valaki azt, akihez imádkozunk, egyre inkább látja, hogy van értelme, és mi az értelme. Egyre szívesebben tölt időt ezzel az Istennel. Egyre több mondanivalója lesz neki, sőt eljut oda, hogy már nem is ő beszél, hanem ott áll az Isten előtt nyitott szívvel, nyitott értelemmel, és az imádság csendjében maga Isten szólal meg, és kap kijelentést, bátorítást, ajándékot az imádkozó hívő.

Azért fontos a hálaadás, mert eközben tudatosodik bennünk, hogy milyen hatalmas a mi Urunk. Hogy Ő az egyedül valóságos, igaz Isten. Hogy Ő teremtette ezt az egész világot. Hogy Ő uralkodik ma is ténylegesen minden felett. A természetben, a történelemben, az egyes emberek életében. Hogy az Övé minden hatalom, ahogy Jézus tanított erre a Mi Atyánk-ban minket. És akik hatalmat gyakorolnak ezen a világon, tőle kapták egy időre, és neki kell elszámolniuk. Nem ezektől kell nekünk rettegnünk, és nem tőlük függ a sorsunk, hanem attól, aki felettük áll, mert Ő mindenki felett és mindenek felett áll.

Amikor a zsoltáros szeretné valahogy érzékeltetni, hogy milyen hatalmas a mi Istenünk, akihez imádkozunk, ilyeneket mond: a hegyeken lépdel, és Ő parancsol a felhőknek, hogy ide menjenek, oda menjenek, adjanak, ne adjanak esőt, és próbálja természeti képekkel érzékeltetni. Azután a 46. zsoltár, amit éppen ma tanultunk, történelmi képekkel, hogy a népek hőbörögnek, csörgetik a fegyvereiket, de az Úr parancsol nekik, és Ő töri ketté a fegyvert a kezükben, ha akarja. Vagy Ő viszi győzelemre őket a túlerővel szemben is. Mindenható és hatalmas Isten Ő. Ez a hatalmas Isten kimondhatatlanul szeret minket. Róla mondta Jézus: az utolsó kis verébre is gondja van, és mennyivel drágábbak vagytok ti a verebeknél.

S akkor elkezdünk aggodalmaskodni, és kétségbe vonni azt, hogy Ő tud segíteni egy helyzetben, vagy akar segíteni rajtunk? Aki bővölködik a hálaadásban és nem felejti el Isten tetteit és ajándékait, az tudja, hogy kihez imádkozik. Az látja az Ő hatalmát, az komolyan veszi és a zsoltárossal együtt mondja: Uram, az égig ér a te hűséged, és a felhőkig a te irgalmad. Az bizonyos abban, hogy Isten gazdag a kegyelemben és bővölködik a megbocsátásban. És az bizonyos abban, hogy Ő nem akarja a bűnös halálát, hanem azt akarja, hogy megtérjen a gonosz útjáról és éljen.

Isten hatalmas és Isten végtelenül szeret minket. Isten ajándékozni akar. "Aki az Ő egyszülött Fiának nem kedvezett, hanem Őt mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna vele együtt mindent minekünk." (Róm 8,32).

Vele együtt mindent nekünk akar ajándékozni. És akkor kételkedem abban, hogy esetleg meghallgat, és talán megadja, amire okvetlenül szükségem van? Már el van készítve nála annál sokkal több az én számomra. És a kellő időben meg fogja adni. Előre megköszönhetem, hogy amire szükségem lesz ekkor meg akkor, meg fogja adni. Ezért fontos megtanulni hálát adni.

A hálaadást kispóroljuk sokszor az imádságainkból. Feleslegesnek tartjuk, meg elfelejtjük, hogy mennyi jót tett velünk. Mindig csak a kéréseinket soroljuk. Nem véletlenül hangsúlyozza ezt itt az apostol. Aki ismeri Istent, aki tudja, hogy kihez imádkozik, annak könnyű lesz kitartóan imádkozni. Az éber fog maradni a nagy altatások közepette is, és annak ömlik a szívéből a hála, és nem szűnik meg hálákat adni - ahogy itt olvastuk.

Van tehát az imádságnak ilyen munka formája is, amikor férfias, kemény belső feltételekhez kötött munka az imádság. Ezért nem mindenki tud így imádkozni. De aki tud, annak az imádsága történelmet formálhat - ezt olvassuk a Bibliában -, és egy ország sorsa fordulhat meg azon, hogy vannak-e ilyen imádkozók. Hadd mondjak erre éppen a mai napon egy példát.

Egyszer Isten már elhatározta, hogy az Ő népének újra és újra ismétlődő bálványimádása és hitetlensége miatt megítéli a népet. És akkor Mózes szinte oda vetette magát Isten elé, és elkezdett életre-halálra küzdve, tusakodva imádkozni. Először hálát adott Istennek az Ő irgalmáért: Uram, úgy ismertünk meg téged, aki irgalmas és könyörülő vagy, és nem bűneink szerint cselekszel velünk. Most szeretnénk újra a te irgalmadat látni.

Aztán emlékezteti Istent az ígéreteire: Megígérted, hogy népedet beviszed arra a földre, meg Ámbrahámnak, Izsáknak mi-mindent ígértél. És akkor előhozza az érveit, ami mind amellett szólnak, hogy nem lehet az ő népét most megítélni. Uram, a te dicsőséged forog kockán. Mit szólnának a pogányok? Azt mondanák: nem tudtad bevinni a népet az ígéret földjére, és azért pusztítod el őket a pusztában. Ilyet ne tegyél, Uram.

Majdnem megmosolyogtató, ahogy Mózes érvel, de aki érzi azt a szent komolyságot mögötte, az belerendül. Pedig Isten azt mondta, hogy téged megtartalak, csak a népet pusztítom el. Mózes mondhatta volna: így van rendjén. A nép vétkezett, én nem vétkeztem. De nem így áll oda az Úr elé, hanem harcol, küzd és tusakodik, és Isten visszavonja az ítéletet. Nem pusztul el a nép.

Ezt a nagy eseményt fogalmazza meg később a 106. zsoltár így: "Az Úr elhatározta, hogy elpusztítja őket, de az Ő választottja, Mózes, eléje állott a résre, és elfordította pusztító haragját." (23. v.)

Eléje állott a résre. Ez a kép többször előfordul az Ószövetségben, és azt érti rajta, hogy az Isten szövetsége olyan a nép körül, mint egy erős várfal. Ezen belül biztonságban van. De ha istentelenkedik, bálványokat tisztel, vagy hitetlen, akkor Ő maga rést üt ezen a falon, és ezen a résen bezúdul az ítélet. Mivel lehet ezeket a réseket betömni? Itt mondja a Szentírás: ezzel a fajta imádsággal. Ezzel az elszánt, küzdeni, tusakodni képes imádsággal, amikor az imádkozó tudja, hogy kihez imádkozik, amikor van mire hivatkoznia, és amikor szinte addig nem tágít, míg Isten nem adja azt a választ, hogy megkönyörült, vagy egyáltalán nem ad valamilyen választ.

Az imádság az a cement, amivel ezeket a réseket be lehet tömni.

Érdekes, ahogy előjön ez a kép az Ezékiel könyvében is, amit most olvastunk. Amikor a 22. részben Isten elsorolja a nép vezetőinek, az egyház vezetőinek, meg a népnek a bűneit és azt mondja: ezek után megérett a helyzet az ítéletre, akkor mond valami egészen különöset. Kerestem köztük valakit, aki odaállna a falra, a résre, az én színem elé az országért, hogy el ne pusztítsam azt, de nem találtam." (Ez 22,30)

Az ítéletre megérett a nép. Tele van hazugsággal, képmutatással, isten-káromlással, mint ahogy mi most. De mielőtt az ítéletet végrehajtja Isten, még keres valakit, aki esetleg oda állna a résre, és tud így imádkozni, hogy ezzel az imádsággal betömje a rést, és el ne pusztítsa az országot, mert Ő nem akarja az ítéletet végrehajtani, de nem talál senkit.

Isten ma is keres ilyen imádkozókat. Akad-e közöttünk, aki odaáll a résre, akinek van helyes Isten-ismerete, aki tudja kihez imádkozik, aki tudja, hogy érdemes így imádkozni, aki tudja, hogyan kell helyesen imádkozni, nem sajnálja tőle az időt és a fáradságot, és esetleg Isten ezekért az imádságokért fordítja el az ítéletet?

Különösen két területet szeretnék említeni, amelyek nagyon időszerűek. Elkezdődtek a csendesheteink Neszmélyen. Tegnap jöttek haza az asszonyok, tegnap indult el negyven kis hittanos egy csendeshétre. Ha Isten megengedi ezt, szeptemberig heti váltásban így lesz. Óriási lehetőség ez. Az előző években is úgy jöttek onnan haza emberek, hogy rendbejött utána a házasságuk, megváltozott utána a család légköre. Kibékültek. Lopott holmik visszakerültek. Békesség lett a szívben. Üdvösséget kaptak. Hívővé lettek hitetlenek, és Isten dicsősége ragyogott fel ilyen magunkfajta egyszerű emberek életében.

Aki szokott imádkozni, tekintse ezt egész nyári feladatnak, hogy Isten cselekedjék csodákat és munkálkodjék hatalmasan.

A másik terület, amit éppen ez a mai nap tesz időszerűvé: a mi népünknek, országunknak, nemzetünknek a jövője. Kit érdekel ez igazán? De úgy, mint Epafrászt. Nem úgy, hogy szidjuk a mindenkori vezetőket, meg háborgunk a mindenkori nehézségek miatt, hanem elkezdünk küzdeni az Isten előtt mint Epafrász, és könyörögni ilyen lelki értékekért, ilyen isteni csodákért, mint amiket vele kapcsolatban említ az ige.

Így bátorít minket ma Isten: "Az imádkozásban legyetek kitartóak, és legyetek éberek: ne szűnjetek meg hálát adni."


Imádkozzunk!

Édesatyánk, köszönjük az imádság ajándékát. Magasztalunk téged minden meghallgatott imádságunkért. De köszönjük, hogy sokkal jobban szeretsz minket annál, mint hogy minden kérésünket teljesítenéd.

Áldunk viszont azért, mert minden imádságra válaszolsz.

Engedd egyre mélyebben értenünk azt a nagy lehetőséget, amit az imádságban rejtettél el. Segíts minket, hogy egyre jobban megismerjünk téged, egyre pontosabban tudjuk, és egyre bátrabban higgyük, hogy kihez imádkozunk. Lássuk ennek az értelmét, a célját, az erejét.

Adj nekünk állhatatosságot akkor is, ha sokáig nem teljesíted, amiért könyörgünk. Adj nekünk reménységet. Növeljed hitünket.

Könyörgünk hozzád mindnyájan szeretteinkért, különösen azokért, akik még nem ismernek téged.

Könyörgünk hozzád az ország ifjúságáért, a diákokért, akik most fejezik be a tanévet.

Könyörgünk a pályájukat keresőkért. Adj bizonyosságot, a benned hívőknek útmutatást, vezetést. Hadd kerüljön mindenki a helyére. Hadd érezze magát a helyén. A tiéid hadd szolgáljanak ott, ahol meg akarod áldani őket, és áldássá tenni.

Könyörgünk hozzád népünkért. Oly sokat vétkezünk ellened, Atyánk. Kérünk, ne bűneink szerint cselekedj velünk, és ne fizess nékünk álnokságaink szerint. Légy irgalmas, és készíts jövőt nekünk. Adj lelki ébredést ennek a népnek, hogy minél többen megismerjenek és dicsőítsenek téged.

Köszönjük, hogy minden gondunkat tereád vethetjük, mert neked gondod van reánk.

Ámen.