PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2002. szeptember 25.
(szerda)

Cseri Kálmán


HOL VANNAK ISTENEID?


Alapige:Jer 2,28

Ezt mondja az Úr: Hol vannak isteneid, amelyeket készítettél? Keljenek föl, segítsenek rajtad nyomorúságodban, ha tudnak! Hiszen annyi istened van, Júda, ahány városod!


Imádkozzunk!

Mindenható Istenünk, hálásan köszönjük, hogy ennek a fárasztó napnak a végén megállhatunk előtted ebben a csendben. Köszönjük, hogy vársz minket, és igéden keresztül te akarsz szólni hozzánk. Köszönjük, hogy így van, ahogy énekeltük: isteni beszédeddel ma is meg tudsz tenni bármit a földön és az égen.

Valljuk: egyedül te vagy Isten. Te teremtetted ezt a világot, te alkottál minket is, és köszönjük, hogy te akarsz egészen újjá teremteni, hogy kiábrázolódjanak rajtunk a mi Urunk, Jézus Krisztus tulajdonságai.

Köszönjük, hogy nálad van érdemi és igaz válasz a kérdéseinkre. Tőled kaphatunk erőt terheinkhez, te tudsz adni szabadulást mindenféle megkötözöttségünkből.

Segíts most belsőleg is elcsendesedni előtted. Szabadításodra várunk, Urunk. Ajándékozz meg minket ebben a csendben a te igéddel, a veled való találkozással, a benned vetett bizalom megerősödésével és az Isten fiainak páratlan szabadságával.

Ámen.


Igehirdetés

Egyszer Isten mondta ezt az Ő népének: Hol vannak isteneid, amelyeket készítettél? Keljenek fel, és most, amikor bajban vagy, segítsenek rajtad, ha tudnak! Miféle istenekről beszél itt Isten az Ő választott népének?

Ilyen ostobává lett a nép - ezt olvassuk a megelőző mondatban: "Mert ezt mondjátok a fának: Te vagy az apám! - a kőnek pedig: Te szültél engem! A hátukat fordítják nekem - mondja az Úr -, és nem arcukat, de majd ha baj éri őket, ezt fogják mondani: Kelj föl, segíts rajtunk!"

Izráel népének állandó kísértése volt, hogy a környező pogány népek fából és kőből készült bálványszobrait istenként tiszteljék. Soha nem tagadták meg az élő Istent, nem helyette tiszteltek bálványokat, hanem mellette. A gyakorlatban ez csaknem minden esetben azt jelentette, hogy helyette. Ezektől a kitalált, faragott, úgynevezett istenektől vártak segítséget, és nem az Úrtól. Ez volt akkor.

Milyen úgynevezett istenei lehetnek egy mai embernek? Milyen bálványokat kínál nekünk a környező pogány világ? Milyen isteneket készítünk sokszor mi magunknak? Elmondok egy igaz történetet:

Egyik este ismeretlen férfi kért beszélgetést a lelkipásztortól. A gyerekkorával kezdte. Elmondta: hívő szülei voltak, akikkel kiskora óta szívesen járt istentiszteletekre. Otthon is olvasták a Bibliát, ő is elkezdte azt fiatalon olvasni. Nagy segítséget jelentett neki bimbózó hite az ifjúkor sokféle küzdelmében.

Egyszer felfigyelt arra, hogy szép fiúnak tartják. Rájött, fizikai erővel is veri kortársait. A siker ezután istenévé lett. Azt mondta - és ezt aztán több változatban ismételte -: mindenre képes voltam, hogy sikert érjek el. Valóban, voltak sikerei, csakhogy két úrnak nem lehet szolgálni. Ahogy a sikereit egyre jobban élvezte és begyűjtötte, egyre inkább elmaradt a gyülekezetből. Abbamaradtak a reggeli csendességei. A szülők csendes hívását visszautasította, lelkiismeretének hangját elhallgattatta, és minden szabadidejét társaságokban töltötte.

Amikor dolgozni kezdett, hamar rájött arra, hogyan lehet sok pénzt keresni. Az új istent mammonnak hívták. Mindenre kész volt azért, hogy pénzhez jusson. Ez viszont csak úgy megy, hogy közben elhanyagolta családját - akkor már voltak apró gyerekei is -, elhanyagolta az egészségét, ami azután később csúnyán visszaütött. Közben valami hiányérzet maradt a lelkében, de ezt különböző kalandokkal akarta elfojtani, elhallgattatni.

Kalandozásai során belehabarodott valakibe, akivel azután össze is költözött. Otthagyta a családját, és mindenkinek lelkendezte, hogy most találkozott az igazi szerelemmel. Az új isten neve szex volt. Hódolt ennek az istennek, és büszke volt arra, hogy ő két asszonyt is el tud tartani. A lelki szomjúság azonban maradt. Hogy valahogy csendesítse, pótszereket használt:

Belevetette magát a munkába. Kiderült, hogy nagy a munkabírása, ezért meg is becsülik: utaztatták, jutalmazták. Rohamosan haladt felfelé a ranglétrán. Az aktuális istent karriernek hívták. Mindent alárendelt annak, hogy a karrierjét építse.

Közben azonban hogy-hogy nem, hűlni kezdett a nagy szerelem. Minél jobban becsülték a munkahelyén, annál kevésbé becsülte élettársa. Egyre öregebbnek látta, fáradtabbnak. Egy kicsit aggasztotta a férfi elhatalmasodó betegsége is. Egy hosszabb külföldi kiküldetés alatt pedig elköltözött a közös lakásból. Otthagyta őt úgy, mint ahogy ő otthagyta annakidején a családját. A különbség csak az volt, hogy ez a hölgy minden mozdíthatót magával is vitt.

Így jött haza a hosszú kiküldetésből nagy ajándékokkal az üres lakásba. Maradt egy heverő, egy szekrény a ruháival, meg a könyvei - azokra nem volt szüksége az illetőnek.

Ahogy ott ült kifosztva, magányosan az üres szobában, üres szívvel, úgy érezte: rászakadt az egész élete. Kidőltek az oszlopai. Kidőltek az istenek, amikre egymás után épített. A siker már a múlté volt, a pénz nem érdekelte, a szextől megcsömörlött, a karrierbe belefáradt. Eszébe jutott a régi Isten. Azok az otthoni esték a kinyitott Biblia körül, a jó beszélgetések, az együttes imádkozások, az a békesség, ami otthon volt. Elégedettség a kevéssel is, szeretet mások iránt - egyáltalán a közösség. Tartozik ő még valahova? Fontos ő még valakinek?

Megpróbált imádkozni. Nem ment. Szeretett volna sírni. Nem sikerült. Aztán ahogy a szétdobált könyveken jártatta a tekintetét, feltűnt a földön a Biblia. Évek óta nem volt a kezében. A konfirmációjára kapta. Lehajolt, csak úgy a kezével leporolta, és eközben kiesett belőle egy jelző. Az édesanyja írása volt rajta, és ezt a mondatot olvasta: "Hol vannak isteneid, akiket készítettél? Keljenek fel, és segítsenek rajtad nyomorúságodban!" Eleredtek a könnyei. Aztán csak úgy gépiesen megfordította a jelzőt és látta, hogy a másik oldalán is van írás. Ott meg ez a mondat volt: "Hívj segítségül engem a nyomorúság idején, és én megszabadítalak, és te dicsőítesz engem." (Zsolt 50,15)

Arra gondolt hirtelen, ez olyan, mintha egy telefonszámot kapott volna. Isten telefonszáma. Hívj segítségül engem! Letérdelt, és most már ment az imádság.

A folytatást most nem mondom, mert hosszú, és minket ez a része érdekel elsősorban. Hogy van ez ma egy művelt emberrel, férfiemberrel, hogy csak úgy gyártja, mint egy üzemben, egymás után az isteneket? Hol ezt isteníti, hol azt. Mindig van egy aktuális? Melyik az igazi? Van-e olyan, amelyikre mindig lehet építeni és számítani fiatalon is, derékkorban is, meg majd - ha megéri - öregen is? Van ilyen?

A Biblia is beszél erről, hogy vannak az úgynevezett istenek, amiket mi készítünk magunknak. Az ókorban fából és kőből, ma különböző képzetekből és elképzelésekből. Ezek, mivel korszerű és divatos istenek, a korral és a divattal együtt letűnnek, és ha baj van, nem tudnak segíteni. Van az egy igaz, élő Isten, a valódi Isten, aki hall, lát, érez, együtt érez, emlékezik, emlékeztet és vár... megvár bennünket. Akár ilyen mélységek után is, mint ahogy ezt a férfit megvárta. Hív és ajándékokat készít el azok számára, akik hozzá fordulnak.

Miért cseréljük fel az élő Istent ilyen csinált, úgynevezett istenekre? Erről részletesen ír a Szentírás, majd erre visszatérünk, most csak megemlítem, hogy ha valaki nem hajlandó meggyőződéssel, hittel imádni az egyetlen, igazi Istent, biztos, hogy elkezd imádni úgynevezett isteneteket, mert az ember gyógyíthatatlanul vallásos, és valakit, valamit mindig imádnia kell. Ezt használják ki a diktátorok. Mi pedig mindig találunk valakit vagy valamit, és ez törvényszerű. Ha valaki nem tiszteli a Teremtőt Teremtőként, és nem imádja Őt olyan imádattal, ami csak az egy élő Istennek jár ki, akkor fog imádni másokat. Ez történt vele is, és ez ismétlődik sokakkal.

Meglepő, hogy az emberiség alapproblémái mennyire ugyanazok maradnak. Kétezerötszáz évvel ezelőtt született a Jeremiás könyve, amit most olvastunk. Akkor mondta Isten szomorúan az Ő népének ezt. Ugyanez elmondható ma is. Szeretném, ha otthon elolvasnák a testvérek a Jeremiás könyve 2. részét. Hosszú, azért nem olvastam el. Az elején Isten emlékezteti népét: emlékezz csak vissza, milyen volt kezdetben a kapcsolatunk? Mint egy szerelmespáré. Bíztál bennem, jöttél utánam mindenütt. Hallgattál szavamra. Boldog voltál. Aztán lecseréltél engem - ez a furcsa szó van ott. És záporoznak Isten kérdései. Ez csak egy kérdés a sok közül, ami ebben a fejezetben van.

Azt kérdezi a néptől: Van-e olyan nép, amelyik kicserélte isteneit? Pedig azok nem istenek, úgy csinálták maguknak, és sose segítettek rajtuk. Nem csereberéli egy nép sem az istenét. Ti pedig kicseréltetek engem fára és kőre. Mit vétettem ellenetek, mivel bántottalak meg titeket? Tudjátok - mondja Isten a népnek - mit csináltatok most, amikor fához és kőhöz fordultok bizalommal és nem hozzám? Azt, hogy otthagytátok a forrást, amiből buzgott a víz száraz időben is mindig bőven. Ciszternákat, víztartó gödröket ástatok magatoknak, de ahhoz sem értetek, mert repedezett falúakat ástatok, amikből eltűnik az összegyűjtött esővíz. Víz nélkül maradtok és szomjan haltok.

Hogy születnek ezek az istenek, és mi az oka annak, hogy oly sokan ma is otthagyják az élő Istent, vagy egyáltalán nem is őt keresik, hanem gyártják maguknak vég nélkül az isteneket, amikben aztán újra és újra csalódnak?

Nagy kísértés ez, hogy bármi istenné válhat az életünkben, ami az élő Istennel egyenlő vagy hozzá hasonló fontosságú lesz, amitől vagy akitől ugyanúgy várunk segítséget, mint Istentől. Akiben vagy amiben úgy bízunk, mint ahogy a hívők az élő Istenben bíznak, és mint ahogy Isten minket erre bátorít is. Csakugyan bármi lehet. Lehet egy személy, egy szeretett személy, aki abszolút tekintéllyé válik számunkra. Őt becsüljük, tiszteljük, úgy, mint Istent. Vagy majdnem úgy, mint Istent. Ez teljesen mindegy, mert két úrnak senki sem szolgálhat. És ha már ő a nagy tekintély, akkor Isten háttérbe szorul az ilyen ember életében. Lehet ez egy tárgy, egy szokás, a hobbija valakinek, amit szinte istenként tisztel. Ahhoz a szobasarokhoz vagy kamrához, amiben azt míveli, senki nem nyúlhat, senki nem tehet odébb semmit. Ami időt pedig arra szánt, azt nem adja semmi másra.

Mint tragikomikus emlék, jutott eszembe: kezdő segédlelkész koromban egy negyedórai gyaloglásra laktam a gyülekezettől. Abban az időben még kevés embernek volt autója, és ha volt is, kétütemű. Nos, ennek az illetőnek Moszkvicsa volt, ami szuper autónak számított akkor. Majdnem minden vasárnap, amikor mentem az istentiszteletre, ott térdelt az utcán az autója előtt és fényesítette. Mindig az jutott eszembe: ez egy kultusz. Térdel az istene előtt. Az élő Istenre nincs ideje, bár tíz percre lakott a templomtól. Hallotta a harangszót mindig. Arra nem mozdult, Istent nem kereste. De ez fontos volt, kellett, nem kellett, fényesítette, foglalkozott vele, imádta az autóját.

Sokszor nem mondja ki valaki, hogy ez az én istenem, csak éppen gyakorlatilag azzá lesz. Ez a veszély tehát fennáll mindannyiunk életében. Ez szükségképpen bekövetkezik - írja Pál apostol a Római levél első részében. Ha valaki nem imádja Istent, imádni fogja Isten valamely teremtményét.

Itt történik a végzetes baj, mert a Biblia azt tanítja, hogy aki az élő Isten helyett maga készítette isteneket vagy bármi mást imád, tisztel, benne bízik, benne reménykedik, tőle vár segítséget, az (tudja vagy nem tudja) Isten nagy ellenségének, az ördögnek a befolyása alá kerül.

Amikor a Korinthusi levélben részletesen tárgyalja Pál apostol, miért ne vegyenek részt bálványkultuszban a frissen keresztyénné lett hívők, akkor egyebek közt ezt írja nekik: "Azt mondom nektek, hogy amit a pogányok áldoznak, azt ördögöknek áldozzák és nem Istennek: azt pedig nem szeretném, ha ti az ördögökkel lennétek közösségben." (1Kor 10,20) Nem az ördögöknek áldoztak azok, hanem a Mammonnak, a Baálnak, az Aserának - megvoltak a neveik ezeknek az isteneknek, akiket ők isteneknek tartottak, akiket ők készítettek, ezeknek áldoztak. De azt mondja az apostol: ha nem tudják is, a mögöttük rejlő sötét szellemi erővel kerülnek kapcsolatba.

Minden olyan imádatot, amit valaki tudatosan nem az élő Istenhez intéz, kisajátít az ördög. Ezek az ő befolyása alá kerülnek. Ezért tiltja Isten olyan szigorúan azt, hogy rajta kívül bárkit, bármit istenként tiszteljünk, vagy a bizalmunkat belévessük, vagy tőle várjunk segítséget, mert ennek mindig megvannak a szomorú következményei. Különböző félelmek, kényszergondolatok, lelki besötétedés és így tovább.

Nem véletlenül hívja fel Isten erre a figyelmünket: óvakodj az istenektől! A Tízparancsolatban az első ezzel kezdődik: Én vagyok az Úr, a te Istened. Én hoztalak ki a rabságból. Ne legyenek idegen isteneid énmellettem! Ő helyette meg végképp ne.

Nem olyan bonyolult megmagyarázni azt, ha valaki otthon felejt valamit, és nem mer érte visszamenni. Miért nem? Mitől fél? Kitől fél? Vagy miért kopogja le, ha valami sikerről beszámol? Miért fél attól, ha valaki azt mondja: ne kopogd le? Akkor mi fog következni és ki okozza azt, ami esetleg következni fog?

Ne feledjük, hogy az ördögnek a trükkje mindig az, hogy megmarad az anonimitásnak, a névtelenségnek a homályában. Letagadtatja magát. Ő nincs. Csak beoltja az emberek szívébe ezt a félelmet, meg ráveszi őket, hogy benne bízzanak, tőle tudjuk meg a jövőnket, az ő segítségével próbáljunk meg beszélni a halottak lelkeivel, és gyakoroljuk azt a temérdek modern babonaságot és okkult praktikát, amivel ma tele van a világ körülöttünk.

Isten azt mondja: két úrnak nem lehet szolgálni. A hitnek csak egy vegyértéke van. Vagy Istenhez kapcsolódik, vagy valamilyen más, úgynevezett istenhez, de akkor Istentől elszakadtunk. Ezt vegyük tudomásul. Akárki, akármi ilyet csinál, arra érvényes, amit itt Isten mond: "háttal fordulnak nekem és nem az arcukat mutatják." Tehát, ha te ilyennel foglalkozol, hátat fordítottál Istennek és nem számíthatsz rá.

Ebből hív megtérésre ma a mi Urunk. Az Ő igéje világosan előadja, kicsoda Ő. Valóban nincs más élő Isten, akiben érdemes bíznunk. Fontos, hogy személyes hitvallásunkként el tudjuk mondani azt, amit az apostol itt az előbb olvasott fejezet előtt ír: "Van ugyan sok, úgynevezett Isten, nekünk azonban egyetlen Istenünk van, az Atya, akitől van a mindenség, mi és őérte, és egyetlen Urunk a Jézus Krisztus, aki által van a mindenség, mi is Őáltala." (1Kor 8,5-6)

Be van népesítve a világ úgynevezett istenekkel, az emberiség fogja gyártani az egyre modernebbeket, a tudományból is istent csinálnak már lassan, pedig nem az a feladata. Az áltudományokból még inkább. Ezzel számolnunk kell. Mi azonban - mondja Pál apostol - hisszük, hogy egy Istenünk van, az Atya, aki teremtette a mindenséget, benne minket is, és egy Urunk, a Jézus Krisztus, aki által teremtetett a mindenség, és mi is Őáltala.

Istent nem lehet lecserélni, az élő Istent nem lehet senkivel, semmivel pótolni. Az élő Istent, nem lehet besorolni az úgynevezett istenek sorába. Az élő Istent nem szabad azonosítani egyik nagy vallás úgynevezett istenével sem. A Szentírásban nekünk magát kijelentő élő Isten nem azonos Allahhal, nem azonos Buddhával, és nem azonos senki mással. Ő önmagával azonos. Ő az, aki teremtette ezt a világot, aki hatalma szavával fenntartja, aki úgy szerette ezt a világot, hogy az egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Ilyet rajta kívül senki más nem tett. Nem is tudna, de nincs is rá szükség.

Ma este tisztáznunk kell: kiben hiszünk mi? Ne higgyünk olyan bálványokban, mint a jó istenke, akiről a múltkor beszélt nekem valaki. Akinek az a dolga, hogy elforduljon, amikor disznólkodom - mondta. Micsoda istengyalázás ez? Mi az, hogy istenke? Mi az, hogy az a dolga? Nekem az a dolgom, hogy dicsőítsem Őt. Erre teremtett. És csak benne bízzam és senki másban, akkor majd megtapasztalom, hogy Ő nem istenke, hanem Ő az a mindenható Úr, aki engem gyengéden szerető Atyám is, akire minden pillanatban számíthatok, és akiben nem fogok csalódni.

Hogy lehet Őt megismerni? Mindenekelőtt a Szentírásból. Itt az Ő nagy tetteit megismerhetjük, és az Ő ígéreteiről biztosít bennünket. Éppen a Bibliából tudjuk, meg sokan már személyesen is tapasztaljuk, hogy egészen közel hajolt hozzánk az Ő egyszülött Fiában, Jézusban. Jézus azt mondta: "Aki látott engem, látta az Atyát." Azt olvassuk, hogy az Istent soha senki nem látta, de az egyszülött Fiú, aki az Atya kebelén van, Ő kijelentette nekünk. Aki Jézust megismeri, az egyre jobban megismeri a láthatatlan Istent, egyre jobban bízik benne, és Ő kiirtja az életéből az úgynevezett isteneket.

Hogy lehet Jézusban megismerni az Istent? Mondok erre egy példát.

Volt egyszer egy férfiember, akinek az istene az esze volt, - (pedig még a francia forradalom előtt élt). Úgy hívták: Tamás. Neki tíz felnőtt kollegája egybehangzóan állította, hogy Jézus halála után három nappal látták az élő Jézust. Beszéltek vele, megjelent közöttük. Tamás nem volt ott akkor. Mire Tamás: Majd ha az ujjamat bedughatom az Ő sebeinek a helyébe, akkor elhiszem. Egy hét múlva újra meglátogatta Jézus húsvét után a tanítványait. Egyenesen Tamáshoz ment, és a reá jellemző szelídséggel mondta: itt vannak a sebek, gyere, dugd bele az ujjadat. Itt van az oldalamon is még a seb. És Tamás nem dugta bele, hanem megrendülve egy rövid mondatot mondott. Olyan mondatot, ami zsidó embernek a száját nem hagyhatta el abban az időben. Azt mondta az ember Jézusnak: Én Uram és én Istenem! (Jn 20,24-29)

A feltámadott Krisztusban felismerte Jahvenak, az egy igaz, élő Istennek a jelenlétét, és meghódolt előtte. "Én Uram és én Istenem." Aki felismeri Jézusban az Istent, aki elismeri Őt Urának, az megismeri majd egyre mélyebben és teljesebben, hogy kicsoda a mi Istenünk. Ez a sorrend ma is. Jézussal találkozva ismerjük fel, hogy benne Isten jött közel hozzánk. Aki megalázza magát, leszáll a maga trónjáról és elismeri Őt Urának és Istenének - és ezt nem restelli megvallani sem a nyilvánosság előtt -, az fogja megismerni igazán a láthatatlan, élő, de egyedül valóságos Istent. Az ilyen ember kíméletlenül kipusztítja hitéből a bálványokat. Nagy bálványdöntögetés követi mindig az ilyen felismerést, ami azt jelenti, hogy minden ilyen babonaságot is, amikből egyet-kettőt említettem, minden okkult dolgot is egy határozott és hangosan elmondott imádságban megtagad, és elkötelezi magát Jézus Krisztus mellett. Elvagdalja azokat a szálakat, amelyek láthatatlanul az ördöghöz kötötték, és hittel elkötelezi magát a mellett a Krisztus mellett, akinek a sebei arról tanúskodnak, hogy nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki az életét adja az ő barátaiért.

Mert azt, hogy kicsoda Jézus, Tamás végül is abból ismerte meg, hogy mit tett érte Jézus. Jézus sebei győzték őt meg személyének titkáról. Ez az egyetlen Isten-bizonyíték, amiről a Biblia tud. Azáltal lett nyilvánvalóvá az Isten szeretete irántunk, hogy az Ő egyszülött Fiát adta értünk. Ezzel bizonyítja magát. Aki ezt hittel elfogadja, az felismeri Őt, s elismeri Urának, meg fogja ismerni, és kiirt az életéből mindenféle bálványt.

Kezd kirajzolódni ugye az, amin Isten végig akar vezetni minket. Első nap arról volt szó, hogy vele rendezzük a kapcsolatunkat, ami megszakadt. Azután arról, hogy egymással rendezzük a megromlott kapcsolatokat. Tegnap arról, hogy önmagunkkal is rendeznünk kell sok mindent: Hol az Istentől kijelölt helyem, mi az Istentől kapott feladatom, ott vagyok-e, azt végzem-e? Azonos vagyok-e önmagammal és azzal, akivé Isten akar formálni? Ma pedig arra bátorít minket Isten: vagdaljuk el ezeket a szálakat, amik az úgynevezett istenekhez kötnek minket. Akkor is, ha nem tudunk ilyenekről. Isten előtt megtagadhatjuk, ha bármi ilyen volt: Uram, én nem akarok semmiféle sötét erőben bízni, és azokhoz tartozni. Egyedül csak tehozzád. Te vagy az én Uram és Istenem!

Ne felejtsük el Isten telefonszámát: Zsoltárok könyve 50,15. "Hívj segítségül engem a nyomorúság idején! Én megszabadítlak, és te dicsőítesz engem."

Van egy kedves barátom, aki sokáig idegen isteneknek szolgált, azután megismerte az élő Istent. Ő megszabadította, és ma dicsőíti Őt. Hadd mondja el röviden ennek a történetét.

Köszönöm Istennek, hogy itt lehetek ma este. Ez négy évvel ezelőtt elképzelhetetlen volt, hogy itt állhatok és elmondhatom a saját szavaimmal, hogy Isten hogyan vezetett ki és szabadított meg a romokban heverő életemből.

N. P.-nak hívnak, harminckilenc éves vagyok, és négy csemete édesapja most már. Isten országán kívül az életem a megszületésemmel kezdődött el. Folytatódott sok iskolán keresztül, egészen a családalapításig. Mély szerelem után vettem el házastársamat, és a házasságkötés meg is hozta az első problémákat. Nem tudtuk, mit kezdjünk egymással. Pontosabban: szerettük egymást, de nem tudtuk, hogyan néz ki egy házasság. Aztán a vállalkozás mellett tettünk voksot. Nem mintha bűn lenne több pénzt keresni, jobban élni, csak nem tudtuk, hogy az átgondolatlan vállalkozás megborítja a családi életet.

Így történt velünk, és így sodródtunk a pótmama korszakba, ahol reggel 8-ra jött az egyik pótmama és délután 4-kor váltotta őt a másik, mert este kilenc vagy még később volt, mire valamelyikünk hazament. Akkor feleségemmel, É.-vel nem azt beszéltük meg, hogy lelkileg mi történt napközben, hanem azt, hogy ki mennyit keresett saját cégével, milyen üzleteket kötött, milyen új területeket nyitottunk, milyen csodálatosak vagyunk, és erősen rivalizáltunk is egymással.

A lelkem üres volt, és kerestem - most már tudom - azokat az isteneket, amik nem léteznek, bár nem én voltam az igehirdetésben elhangzott történet alanya, de én is végigjártam ezt az utat.

Az első volt a sportisten. Kigyúrtam, kisportoltam magamat, és gondoltam, hogy fogok én tetszeni majd - nem a feleségemre gondoltam. A második a karrieristen. Amikor a sportból kiábrándultam, akkor a karrier különböző formáit kóstolgattam. Utána jöttek a nők, majd a sort bezárva a pénz. Mindenekfelett a pénzt láttam, azt kerestem. Minél több pénzt akartam a zsebemben tudni. Így érkeztem el családommal együtt abba az állapotba, ha megkérdezték volna tőlünk, hogy is van ez? akkor azt mondtam volna: nem, mi nem haldoklunk, mi így élünk.

Bekövetkezett az összeomlás a családunkban. Feleségem elköltözött otthonról. Én ugyan nagy embernek tartottam magam, de még a családomat sem tudtam összetartani. Még a gyerekeket sem tudtam "kezelni", a feleségemet sem tudtam szeretni. Sodródtunk a válás felé, és ezzel, hogy É. elment otthonról, ez meg is pecsételődött. Ügyvédhez mentünk, osztozkodtunk. Ebben az egész sorozatban, ami magától is megtörtént volna, de hogy még gyorsabb legyen, É. úgy gondolta, segítségként őszinte szívvel keresett tanácsot egy természetgyógyásznál. A természetgyógyászattal egy bizonyos pontig nincs baj, amíg füveket ajánlanak, amiket valóban lehet használni betegségekre, de amikor a lelkekben kezdenek turkálni, akkor talán ők maguk sem tudják legtöbben, a gonosz eszközei. É. így sodródott a kártyavetésbe, jóslásba, asztaltáncoltatásba, és az életét erre tette fel. Ennek az embernek hitt, aki azt mondta, a végén parancsolta: el kell válnod, hagyd el a férjedet. A gyerekek nem érdekesek. Én sem voltam semmivel sem jobb, ellenkező esetben én tettem volna meg.

Ebben az állapotban egy szerda délután ücsörögtem az irodámban lelkileg teljesen szétziláltan és megrökönyödve, hogy én, a nagy ember, nem tudok megoldani egy problémát: azt, hogy a családomat este otthon lássam. Felvettem a telefont, felhívtam a tudakozót. Elkértem a Torockó tér számát. Ide telefonáltam, és időpontot kaptam egy lelkipásztortól vasárnapra. Jártam párszor itt a Torockó téren. Édesanyám mondta: menjünk el, fiam. Egy évben egyszer-kétszer rá is tudott venni erre. Mindig azt éreztem, amikor itt voltam igehirdetésen, mintha megfognának és kiemelnének a székből. Megráznának, ejnye, mit csináltál? Aztán utána szeretetteljes szavak követték, hogy mit kéne tenned.

Ezeket igyekeztem gyorsan elfelejteni, hogy azért ez mégsem. Én ennél komolyabb ember vagyok. A templomba az idősek, a gyengék, a tehetségtelenek járnak. Azok, akiknek mindenféle mankóra van szükségük. Csak magamat nem láttam, hogy nekem milyen mankóra lenne szükségem.

Eljöttünk - mert É. is eljött velem - ide a templomba, és igehirdetés után bementünk a lelkészi hivatalba. Már ott éreztük, hogy lelkileg otthon járunk. Nem voltunk ott soha, de éreztük, hogy a szívünket átjárja valami őszinteség. Egy órán keresztül beszéltünk, a lelkipásztor öt percet, ha beszélt összesen. Kaptam egy igét: "Annakokáért elhagyja a férfi atyját és anyját, és ragaszkodik feleségéhez: és lesznek egy testté." (1Móz 2,24) Abban a pillanatban éreztem, hogy ez igaz, ezt nem az eszemmel, hanem a szívemmel éreztem. Nem hagytam el se anyámat, se apámat, és ez azt jelenti, (és jól kell érteni, hogy az ember nem az ajtót csapja a szüleire és szeretetlenül elfordul, hanem) új családot alapít és most már a feleségével beszéli meg azokat a dolgokat. Nem az édesanya, édesapa, testvér az, akivel az élet fontos kérdéseit megvitatom, és a feleségem pedig valahol a századik helyen kullog. Ez az ige mondta el, hogy ragaszkodik a feleségéhez. Én nem ragaszkodtam hozzá, sokszor volt, hogy nem álltam ki mellette. Megalázó helyzet volt ez saját magamnak is. Lesznek ketten egy testté - ezt is megtapasztaltam, mert a válás közben mindig úgy éreztem, mintha valaki szét akarna tépni. Tehát igaz, amit Isten mond.

Régen állítólag a lottótalálatokat úgy vizsgálták, hogy sablonokat tettek a szelvényre, és akkor jött ki, kinek hány találata volt. Istennek ez az igéje volt a sablon, amit rátett az életemre, és telitalálata volt. Azzal a biztos tudattal jöttem el onnan, hogy Isten létezik. Jézust nem ismertem még. Nem tudtam pontosan, mi a Szentháromság. De hogy Isten létezik, ebben biztos voltam és reményteljes.

Kiültünk a Torockó térre, egy órát sírtunk mind a ketten az életünk romjai felett. A lelkipásztor úr búcsúzóul annyit mondott: Csak az imádságba ágyazott élet az, ami megmentheti magukat, semmi más. Az első időkben erősen sumákoltunk két napig. De még vasárnap visszaköltözött É. hozzánk. Újra együtt volt a család, de két napig nem akartunk imádkozni, mert az a legnehezebb dolog: Imádkozni az embernek Istenhez a saját szavaival. El tudjuk mondani a Mi Atyánkot, és nagyon sok imádságot, de hogy egyszer tiszta szívből szóljunk Istenhez, az nehéz.

Ez történt azonban azon az estén. Behívtuk Jézust a szívünkbe, és csodálatos dolog történt. Megláttuk a bűneinket. Ki-ki a saját bűnét az életében. Én láttam a bűnömet: elhagytam a családomat, nem szerettem a feleségemet, nem viseltem gondját a gyerekeimnek. Hódoltam a sportnak, karriernek, pénznek, nőknek ... mindennek, csak azt az utat nem jártam, amit Isten nekem adott.

Megvallottam bűneimet Istennek, megismertem Jézus Krisztust is személyesen. Felszabadult a lelkem, mert kipattant az a bűndugó, miután a korábban elkövetett bűneim olyanok voltak, mintha abban a percben követtem volna el. Megvallottam, és Isten megbocsátotta. Egyszerűvé vált, hogy a világ kétpólusú, amit nem akarunk észrevenni. Igen, a jó és rossz, akármilyen dedósan is hangzik. Isten a jó, a gonosz a rossz. Ennyi.

S ha megkérdeznétek, mit hiszek? Hiszem, hogy az Isten megkegyelmezett ennek a világnak, mégpedig úgy, hogy Jézus Krisztust elküldte közénk. Jézus az életét adta, vérét folyatta, Istenként járt közöttünk. Megfeszítették a kereszten. Aki ezt hiszi, hogy Jézus Krisztus a bűneinkért halt meg, annak üdvössége van. Én ezt hiszem. Hiszem, ha meghalok, ha ebben a pillanatban meghalnék, Istenhez érkeznék meg. Tudom, hogy üdvösségem van.

Sok imádság követte még ezt az imádságot. Felszámoltuk a cégeinket: amit Isten csalásnak, lopásnak, korrupciónak nevezett, azt én is annak neveztem. Csalás, lopás, korrupció - ezekre épültek a vállalkozásaim. Erre voltam büszke. Ki tud többet lopni? - az a nagy fiú. De Isten nem ezt mondja. Csodálatos módon kaptunk még két gyereket Istentől, befejeztük a házunkat. Kaptunk még egy zsoltárt, a l27-diket is, amit szeretnék felolvasni, mert abban így szólt hozzánk Isten: "Ha az Úr nem építi a házat, hiába dolgoznak azon annak építői. Ha az Úr nem őrzi a várost, hiába vigyáz az őriző. Hiába néktek korán felkelnetek, későn feküdnötök, fáradsággal szerzett kenyeret ennetek! Szerelmesének álmában ád eleget. Ímé, az Úrnak öröksége: a fiak; az anyaméh gyümölcse: jutalom. Mint a nyilak a hősnek kezében, olyanok a serdülő fiak. Boldog ember, aki ilyenekkel tölti meg tegzét. Nem szégyenülnek meg, ha ellenséggel szólnak a kapuban."

Ez a zsoltár egész életünket összefoglalja. Felépült a házunk, megszülettek a gyermekeink, és boldogok vagyunk, mert az anyaméh gyümölcse jutalom. Csodálatosan, boldogságban élünk. Nem mindennap arany, nem mindennap úgy ébred az ember, hogy ez az érzés egyforma hőfokkal ég benne, de akkor rögtön ott van Jézus, megfogja a kezemet, tudok imádkozni, és meg tudjuk oldani a problémáinkat. Ez nem üres beszéd, ez igaz, mert Jézus él, és mindenkinek az életében ezt szeretné elvégezni.

Még egy csodálatos igét kaptunk. Feleségemmel megnéztük azt a videó felvételt, amit házasságunk kötése alkalmával készítettek a Kálvin téri templomban. Amíg én szemmel láthatóan a plafont bámultam, addig az Isten így szólt hozzám: "Annakokáért elhagyja a férfiú atyját és anyját, ragaszkodik feleségéhez. Lesznek ketten egy testté. Úgyhogy többé nem kettő, hanem egy test. Amit azért az Isten egybeszerkesztett, ember el ne válassza."

Megvárt engem Isten. Megvárt és meghallhattam azt az igét, amit akkor is elmondott, de már nem a plafont bámultam, hanem reá figyeltem, és azóta Őt követem. Boldog ember vagyok. Legyen hála ezért Istennek és szent Fiának, Jézus Krisztusnak!


Imádkozzunk!

Istenünk, hálásan köszönjük türelmedet. Nem akarunk visszaélni vele. Alázatosan kérünk, tedd ma mindannyiunk számára világossá: vannak-e idegen istenek az életünkben, a hitünkben. Adj nekünk bátorságot a bálványdöntögetéshez. Adj bátorságot, hogy leboruljunk előtted, Urunk Jézus Krisztus, és a saját meggyőződésünkként tudjuk elmondani: Én Uram, és én Istenem!

Ezután így akarunk majd téged mindig segítségül hívni a nyomorúság idején is, meg amikor viszonylag békésen mennek a dolgok, akkor is.

Ámen.