PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2002. december 25.
(karácsony)

Cseri Kálmán


KINCSEIKET KITÁRTÁK


Alapige:Mt 2,11

Bementek a házba, meglátták a gyermeket anyjával, Máriával, és leborulva imádták őt. Kinyitották kincses ládáikat, és ajándékokat adtak neki: aranyat, tömjént és mirhát.


Imádkozzunk!

Mindenható Istenünk, áldunk és magasztalunk téged karácsony szent ünnepén ígéreteidért, igazmondásodért és ígéreteid beteljesüléséért. Köszönjük, hogy úgy szeretted ezt a világot, hogy a te egyszülött Fiadat adtad, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.

Köszönjük, hogy magunkat is beleérthetjük azok közé, akikért, akikhez küldted Jézust. Köszönjük neked, Megváltó Krisztusunk, hogy megaláztad magadat, emberekhez hasonlóvá lettél, és aztán engedelmes maradtál egészen a kereszthalálig. Köszönjük, hogy testté lételed, kínhalálod és feltámadásod szerzett nekünk életet, teljes, örök életet.

Köszönjük, hogy erről az életről szól mindig a te igéd. Alázatosan kérünk, hogy így beszélj hozzánk most is. Életnek beszédével ajándékozz meg bennünket. Ajándékozz meg nyitott szívvel, engedelmességre kész lélekkel, hogy a te igéd valóban új életet támasszon és az új életet táplálja bennünk is. Köszönjük, hogy megérhettük ezt a karácsonyt. Köszönjük a tegnap estének a meghittségét.

Könyörgünk azokért, akik tegnap is egyedül voltak, akik senkitől sem kaptak és senkinek sem adhattak ajándékot. Légy te magad ajándék a számukra és mindannyiunk számára. Készíts most találkozást veled, dicsőséges Urunk, Jézus Krisztus. Te légy itt a középen, te szólj hozzánk a Biblia betűin és az emberi bizonyságtételen keresztül. Könyörülj rajtunk, hogy miközben hallgatjuk a te szavadat, hit támadjon a szívünkben, megújuljon, megtisztuljon az életünk.

Áldj meg minket, hogy haszonnal legyünk együtt, dicsőségedre, üdvösségünkre, másoknak pedig hasznukra.

Ámen.


Igehirdetés

Köszöntöm a testvéreket ezen a szép ünnepen. Legyen áldott Isten, hogy ajándékot készített nekünk mostanra is. Hadd köszöntsem külön azokat, akik talán most vannak itt először, vagy régen nem tudtak jönni. Érezzék egészen otthon magukat, úgy, mint egy nagy családnak a tagjai. Hiszen, ha mindnyájan azt mondjuk Istenünknek, hogy mi Atyánk, akkor egymásra úgy kellene néznünk, mint testvérekre.

Mielőtt az igére figyelünk, hallgassuk meg az énekkar szolgálatát. Először Cesar Francknak egy karácsonyi bizonyságtételét:

Halld, mily szózat hangzik:
Betelt immár az idő, itt a hajnal.
Közel van a megígért Messiás,
Ő az, akit jövendölt az Írás...

És akkor próbálja néhány szóban összefoglalni, hogy mit jelent Jézus ennek a világnak: "Népeknek pásztora, lelkeknek orvosa, gyászos éjre fényesség, pártos földre békesség. Jöjj el, várunk, megígért Messiás."

Még egy karácsonyi éneket hallgassunk meg, aminek a szövege még közelebb visz minket ahhoz az igéhez, amiről ma lesz szó.

Csillagfényes csöndes éjjel
Őrzi álmod Betlehem.
Ám a néma, tiszta égből
Szózat csendül hirtelen.
Halleluja, dicsőség az Úrnak!
Angyal kórus hangja zengi:
Jézus Krisztus földre szállt,
Pásztor és bölcs, néki hódolj,
Térdre hullva Őt imádd!
Halleluja, dicsőség az Istennek!


A napkeleti bölcsek kedvelt alakjai a karácsonyi történetnek. A baj csak az, hogy sokféle kitalált vonással ruházta fel őket a későbbiekben a képzelet. Az V. századtól a három ajándékból arra következtettek, hogy nyilván hárman voltak. Sőt valaki azt is tudni vélte, hogy ilyen gazdag ajándékot csak királyok vihettek. Így terjedt el, hogy "három királyok." A VIII. században már nevet is adtak nekik, sőt valaki kitalálta, hogy valószínűleg három különböző bőrszínű király mehetett oda, így az egész emberiséget képviselték a kis Jézus előtt. Mindez az emberi fantáziának a szüleménye. Ha a bibliai leíráshoz ragaszkodunk, akkor csak azt mondhatjuk: nem tudjuk, hányan voltak, de azt bizonyosan tudjuk, hogy nem királyok voltak.

Hanem kik? Feltehetően Babilonban tevékenykedő csillagászok, akik mivel éppen ezzel a tudománnyal foglalkoztak ott, magas rangú állami főtisztviselőkké is váltak. Az Újszövetség eredeti szövege mágusoknak nevezi őket. Ez pontosan megfelel annak, amit az imént említettem.

Feltűnt nekik a Jupiter és a Szaturnusz együttállása, s az ennek kapcsán látható nagy erejű, fényes csillag, és ez az együttállás (konjunkció) az ő szótáruk szerint azt jelentette, hogy Izráelben egy nagy királynak kellett születnie. Mert ha a Szaturnusz Izráel csillaga, a Jupiter a király csillag, akkor az együttállás egyértelműen ezt jelenti. Nyílván némi tanakodás után elindultak, hogy megkeressék ezt a nagy királyt. A megérkezésükről szól a felolvasott történet, amit Máté megörökített.

Ebből a mondatból, amit kiemeltem belőle három egyszerű mozzanatra szeretném most a figyelmet irányítani, mert mind a három beszédes és sok mindent foglal magában. Így olvastuk ezt: meglátták Jézust, leborulva imádták és megajándékozták. "Bementek a házba, meglátták a gyermeket anyjával, Máriával, leborulva imádták őt, majd kinyitották kincses ládáikat, és ajándékokat adtak neki."

1. Először tehát ezt állapítja meg az ige: bementek a házba és meglátták a gyermeket anyjával, Máriával.

Az, hogy itt az evangélista házat említ, azt sejteti, hogy ekkor már nem abban a barlangistállóban lakott a család, ahol Jézus a világra jött, hanem valószínűleg csendesedett a népszámlálás miatt támadt zűrzavar és tumultus, és valami emberhez méltóbb helyen kaphattak szállást. Az, hogy kisgyermeket említ Máté, feltűnő, mert Lukács következetesen újszülöttet, csecsemőt ír. Az másik szó a Biblia eredeti szövegében is. Ez meg arra utal, hogy ez a találkozás feltehetően Jézus születése után több hónappal következett be.

Miért ilyen hangsúlyos itt az, hogy meglátták a gyermeket? Azért, mert ez azt jelentette, hogy hosszú és fárasztó út után ezek a derék emberek megérkeztek. Ez azt jelenti, hogy a vágyaik beteljesedtek. Amire kívánkoztak, az valósággá lett. Meggyőződhettek arról, hogy igazat mondtak nekik a zsidók ott Babilonban. Valóban várható egy ilyen nagy király, s íme itt van most előttük. Érdemes volt megtenni ezt a nagy utat, és érdemes volt egészen idáig törekedniük. Nem véletlen az, hogy a megelőző mondatban Máté négyszeres erősítéssel mondja el azt, hogy igen nagy örömmel örvendeztek.

Annak azonban, hogy ebben a nagy boldogságban, megbizonyosodásban részük lehessen, az volt a feltétele, hogy az útjukba akadó minden akadályon keresztülverekedték magukat. Nehéz út lehetett ez. Nehéz volt már elhatározni magukat, hogy elindulnak. Nem tudjuk, milyen életkorú emberek lehettek, de valószínű, nem a fiatalabb nemzedékből származtak. Elindulni egy ilyen hosszú, fáradságos, kényelmetlen és veszélyes útra, nagyon meg kellett gondolni, és meg kellett érnie, hogy vállalják ezt az áldozatot. Útközben sok-sok akadályt kellett legyőzni, és fontos volt, hogy egyiknél se forduljanak vissza. Csak az út végén eléjük meredő akadályokról szól felolvasott igénk. Elképesztő csalódás lehetett a számukra, hogy megtesznek több mint ezer kilométert Jeruzsálemig, és Jeruzsálemben senki nem tud a megszületett Messiásról. Amikor pedig ők elújságolják az örömhírt, hogy ezért jöttek, akkor az emberek arcán megjelenik a rémület.

Szegény naiv tudósok nem is érthették, miért? Miért nem öröm? Ők nem ismerték ezt a betegesen féltékeny, vérengző Heródest, aki minden lehetséges trónkövetelő fellépésekor iszonyatos vérfürdőt rendezett. Nem tudhatták, hogy éppen ettől a hírtől ijedtek meg az emberek, hogy ők naivan azt kérdezik éppen Heródestől: hol van a zsidók királya, aki most született?

Nagy nehezen előbogarásszák régi tekercsekből, hogy hol kell a Krisztusnak megszületnie. A Nagytanács nem tud azonnal választ adni. Na, végre megtalálják, s akkor megmondják a bölcseknek, és megmutatják: arra kell menni, ni. Senki nem megy velük, nem kísérik el őket. Senki nem akar hódolni a megszületett isteni küldött előtt! Miféle nép ez? Hova jöttek ők? Kik ezek az emberek? Vagy mégsem igaz, amit ott hallottak, és amiért ezt a nagy áldozatot meghozták? Micsoda csalódás lehetett ez a vallásosokban, és milyen botránkoztató volt ez a hatalmon levők részéről. Nem fontos nekik, ilyen közömbösek ilyen nagy esemény hallatán is.

Ők azonban megtették az út utolsó szakaszát is, azt a nyolc kilométert még Jeruzsálemtől Betlehemig, és amikor meglátták a gyermeket, akkor persze, hogy igen nagy volt az örömük. Ez egyfajta csodálatos beteljesedés, megbizonyosodás volt a számukra. Ebből most ezt az egyetlen üzenetet szeretném kiemelni: ha valaki csakugyan találkozni akar Jézussal - és vele ma is lehet találkozni, és az életünk akkor teljesedik ki, ha találkoztunk vele -, ha valaki a hitbeli kérdésekben bizonyosságra vágyik, akkor ne adja fel semmilyen akadály láttán se! Ezen az úton mindig sok nehézségbe ütközünk. A mi ősellenségünk, az ördög, mindent elkövet, hogy megálljunk félúton, hogy visszaforduljunk, hogy aztán megmagyarázzuk magunknak, hogy hiszen a jó szándék megvolt, mi elindultunk, hallva az evangéliumot, csak objektív akadályok támadtak, ez meg az jött közbe. De mindegy, mit magyarázunk, ha nem mentünk végig, nem látjuk meg a Gyermeket. Csak aki végigjárja ezt az utat, aki a saját kételyeivel is megvív, aki kész félretenni minden akadályt és megkörnyékező bűnt - ahogy a Zsidókhoz írt levélben olvassuk -, az fog megérkezni a célba.

Nekünk józanul számolnunk kell azzal, hogy mindig voltak, vannak és lesznek különféle irányzatok, iskolák, tanítások, értelmezések, eszmék és rögeszmék, és ezektől ne zavartassuk magunkat. A csillagra kell nézni mindig. Arra az igére, amit Isten nekünk kijelentett. Ez a könyv, a Biblia, így ahogy van, mindenestől igaz. Aki ennek a nyomán indul el, és menet közben is ehhez ragaszkodik, az meg fog érkezni. Biztos, hogy lesznek nehézségei, támadnak kérdések, odagörbít az ördög az Isten kijelentő mondatainak a végére mindig kérdőjeleket, de nekünk arra kell néznünk, amit megmondott a mi Urunk, arra kell néznünk, aki elindított bennünket, és aki vonz magához.

Valóban igaz az az éneksor is, hogy "e földi pusztaságban megállni nagy veszély." Amikor lelkileg is olyan hideg van a világban, mint amilyen hideg most van kinn, akkor, ha az ember megáll, megdermed, és előbb-utóbb mozgásképtelenné válik. Menni, menni a csillag után. Figyelni Isten igéjére, ahhoz igazodni, és nem mondani le arról, hogy megláthatjuk a Gyermeket. Hogy az élő Krisztussal egészen személyes, szoros, valóságos közösségre juthatunk. Ő ezt tette lehetővé számunkra karácsonykor.

Miközben földi életünk vándorútján haladunk a sok nehézség között, egészen bizonyosak lehetünk abban, amit János apostol így írt: Egyszer meglátjuk Őt úgy, amint van. Most hitben járunk és nem látásban. Ezért fontos hittel ragaszkodni az igéhez. De egyszer majd meglátjuk Őt úgy, amint van.

2. Ezt az első megállapítást követi a második, hogy amikor meglátták Őt, akkor leborultak és imádták.

Ha valaki érti, hogy miről van itt szó, akkor elcsodálkozhat, hogy különös jelenet lehetett ám az. Tekintélyes, nagyhatalmú, nagy tudású, részben élemedett korú férfiak leborulnak egy kisgyerek előtt. Mert ez a szó, ami itt van, azt a pozíciót jelölte, amikor valaki letérdelt a földre, és a homlokával is a földet érintette. Ennyire megalázta magát az előtt, akit leborulva imádott. Így kellett leborulniuk a vesztes sereg vezéreinek a győztes előtt, és a győztes ilyenkor rátette a lábát a leborultnak a nyakára, érzékeltetvén ezzel, hogy mostantól kezdve az neki szolgája.

Az Úr Jézus nem teszi rá a lábát annak a nyakára, aki leborul előtte. Sokkal inkább a hóna alá nyúl és felemeli. Mert aki magát megalázza, az felmagasztaltatik. De az ismeri meg igazában, hogy kicsoda Krisztus, aki kész Őt és tudja Őt leborulva imádni. Itt ezek a derék férfiak ezt tették.

Figyeljük meg: ki előtt borultak ők le? Rajtuk kívül két szereplője van ennek a történetnek. A gyermek és az Ő anyja, Mária. Józsefet nem említi itt Máté. A névmások, amik itt előfordulnak az Újszövetség eredeti szövegében, következetesen hímneműek. Leborultak előtte, imádták őt, ajándékokat adtak neki. Ez mind a Gyermekre vonatkozik.

A napkeleti bölcsek nem Máriát imádták, hanem kizárólag a Gyermeket. Ők nem Mária kedvéért kerekedtek föl és tették meg a hosszú utat, ők a megszületendő Messiást keresték. Nem az anyja jelenlétének örültek, hanem amikor meglátták a Gyermeket, annak örültek. Jézus itt a középpont. Őelőtte borulnak le, és Őt imádják.

Na de ez akkor is mindenképpen különös, ha egy picit magunk elé képzeljük a helyzetet. Mégis csak furcsa, hogy ilyen tekintélyes emberek egy kisgyermek előtt hajbókolnak. Sőt nem hajbókolnak, hanem ennek a szónak van vallásos, kultikus jelentése is: imádják őt, imádják benne az Istent. Honnan hallottak ők erről a gyermekről egyáltalán? Honnan veszik, hogy Ő Isten? Hogy tudják ilyen nagy meggyőződéssel, mindenféle zavartság nélkül, egyértelműen Istenként imádni azt a néhány hónapos fiúcskát?

Minden bizonnyal úgy kezdődött a dolog, hogy otthon hallottak róla. Ennek sok nyoma van a Szentírásban és a Szentíráson kívül is, hogy a babiloni fogság után, amikor már haza lehetett menni, sok zsidó mégis ott maradt Babilonban. Ott már egzisztenciát teremtettek maguknak, otthonuk lett, nem mentek haza, de erőteljes missziót folytattak ezek az emberek. Többekről tudunk, akik hitre jutottak az élő Istenben. Akik pogányok lévén zsidókká lettek, mert meggyőző volt számukra az, amit az ott élő hívő zsidók Isten tetteiről, személyéről, ígéreteiről mondtak.

Minden bizonnyal ezeknek a csillagászoknak is hallaniuk kellett ebből valamit. Hallottak nyilván a nagy váradalomról is, hogy eljön majd a próféták által évszázadokon át megígért Messiás, aki megszabadítja az Ő népét. Ezzel indulhatott a dolog. Azután Isten mintegy ráerősített erre azzal, hogy az Ő szakmájuk nyelvén beszélt velük, és ez a bizonyos együttállás azt közvetítette számukra, hogy akkor most született meg Izráelben ez a nagy király. És amikor hosszú út után megérkeztek, és meglátták a Gyermeket, a Szentlélek adta a szívükbe a bizonyosságot, hogy Ő az. Nem volt a homlokára írva, de a szívükbe bevéste a Szentlélek: Ő az, akit lehet és kell imádni. Ő a megígért, Őt kerestétek, és most megtaláltátok.

Ez már a Szentlélek titokzatos munkája mindannyiunk életében, amikor bizonyosságra segít minket. Mert ahhoz mindenkképpen hit kellett, hogy ők ott leboruljanak. Itt a pogány világ hódolt a Messiás előtt. A tudomány hajtott fejet a Krisztusba vetett hit előtt és Krisztus előtt, és a hatalom birtokosai hajoltak meg az előtt, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön. Ehhez feltétlenül komoly hit kellett.

De hogyan született, hogyan izmosodott ez a hit? Kezdődött azzal, hogy hallották az igét, valamint Istenről, aztán Isten megerősítette ezt bennük, neki mindenkinek a szívéhez van kulcsa és ismeri mindenkinek a nyelvét, és végül a Szentlélek bizonyossággal ajándékozta meg őket. Ezért fontos, hogy hallgassuk az igét. Az a mi érdekünk, hogy minél többet halljunk arról az Istenről, akit kezdetben egyikünk sem ismert, ők sem ismerték, de aki éppen az igében mutatkozik be. Minél többet hallunk róla, minél gyakrabban olvassuk a Szentírást, annál inkább összeáll a kép, kijelenti magát nekünk. Közben megerősíti a benne vetett hitünket, és a Szentlélek bizonyossággal ajándékoz meg. Csak így lehet eljutni oda, hogy egy ilyen jelenetnek a tanúi lehettek azok, akik ott voltak. Sehogy másként ezt nem lehet magyarázni. Teljesen értelmetlen és érthetetlen lenne e nélkül a belső történés nélkül.

És ha valóban közösségre akarunk jutni Krisztussal, akkor múlhatatlanul szükségünk van az ige hallgatására, olvasására és a Szentlélek majd elvégzi bennünk ezt az Ő csodálatos munkáját.

3. Miután leborulva imádták Őt, így folytatódik a leírás: kincseiket kitárva, ajándékokat adtak neki: aranyat, tömjént és mirhát.

Ez is pontosan így történik ma is mindannyiunk esetében. Aki tiszta szívből leborulva imádja az élő Krisztust, annak ez az imádata beletorkollik mindig abba, hogy elkezdi adni (vagy akkor már kezdi tudni az illető, hogy visszaadni) mindazt, amit tőle kapott. Egyszerűen a rendelkezésére bocsátjuk magunkat és mindenünket, amit tőle eddig kaptunk. Hogy az illető nem a maga ura akar többé lenni, mert megismerte az Urat, és felismerte, akár még a néhány hónapos kisfiúban is, az ég és föld Urát, ennek megfelelően nemcsak hódol neki, hanem a hódolata engedelmességben folytatódik. Elkezd szolgálni neki. Te vagy az Úr, te rendelkezel, és te rendelkezzél énvelem.

Ők a kincseiket adták a gyermek Jézusnak. Mi mit szoktunk adni Jézusnak? Karácsony táján egy kis figyelmet, felelevenítjük a vele kapcsolatos régebbi emlékeinket. Néha talán menet közben is egy kevéske időt, valamit a pénzünkből, a feleslegünkből olykor a lelkiismeret megnyugtatására. De sok embernek csak ilyen karácsonyi kapcsolata van Jézussal! Mint ahogy évente egyszer írunk üdvözlőlapot a legtöbbeknek, akiknek írni szoktunk. Mint ahogy évente egyszer vagy egyszer-kétszer jön össze a nagy család, azután év közben mindenki éli a maga életét.

Igen sok ember így van Jézussal is. Ilyen karácsonyi kapcsolatunk van vele, és nem olyan, mint amit a Biblia kívánatosnak tart, mint amilyen egy jó házasság, hogy állandóan együtt élünk. És hogyha különböző munkahelyen végzi is ki-ki a munkáját, ez az összetartozásukon semmit nem lazít, semmit nem változtat. Ez a két ember egymással mindent megbeszél, folyamatos a kapcsolattartás.

Keresztyénnek lenni azt jelenti: együtt élni az élő Krisztussal. Közös háztartásban. Folyamatos kapcsolatban. Teljes érdekközösségben.

Ők a kincseiket adták. Nekünk mi a kincsünk? Néha szoktuk azt mondani egy-egy kisgyereknek vagy unokának: kicsi kincsem. Van, akinek ő a kincse. Van, akinek az értelme a kincse, vagy ha van, a pénze, a kényelme, az ősei. Őket emlegeti, rájuk hivatkozik gyakran. Vagy az elvei. Még sokkal gyakrabban az igaza. Mindenre kész az igazáért, annak a bizonyításáért. Vagy néha negatívumba csap át a dolog, és a sérelmeink, a veszteségeink a kincsünk. Még mindig van, akinek a címe, rangja a kincse. Olyan is előfordul, hogy a bűne, azt rejtegeti féltett kincsként.

Mindegy, hogy mi, Isten ma arra bátorít minket, hogy a kincsünket adjuk oda Jézusnak. Ha valóban Istennek tekintjük Őt, ha mi annak hisszük, akinek Ő kijelentette magát, akkor leborulva imádni kell, és ha ez az imádat őszinte, feltétlenül úgy folytatódik, hogy neki adom a kincseimet, mindenemet, magamat.

Mi a legfontosabb nekünk? Felsorolhatatlanul gazdag listát lehetne itt említeni. Talán egy emlék, sokszor egy halottnak az emléke. Vagy egy még be nem teljesült vágy. Egy személy, vagy sokszor csak egy tárgy, egy szokás. Ha szabad így kifejezni magamat: a legjobb befektetés az, ha a kincseinket Jézusnak adjuk. Ott kamatoznak a legjobban. Az egyetlen értelmes élet az, ha önmagunkat mindenestől neki adjuk, vagyis készek vagyunk az Ő rendelkezésére állni.

Jézus önmagát adta nekünk. A bölcsőt nemsokára követte a kereszt, és a kereszten az Ő tiszta, bűn nélküli életét feláldozta érettünk, helyettünk. Aki ezt átéli és önmagára nézve személyesen, hittel elfogadja, az hálából önmagát bocsátja rendelkezésére. Akkor lenne emlékezetes ez a karácsony, akkor törne be valami vadonatúj az életünkbe, akkor történne valami igazi változás, ha ez megtörténne: leborulva imádjuk a mi Urunkat, és a kincsünket is odaadjuk neki, önmagunkat a rendelkezésére bocsátjuk.

Hadd fejezzem be egy mesével. Amit eddig mondtam, az szín igaz, mert benne van a Bibliában. Amit most mondok, az nincs benne a Bibliában, de jól szemléltet egy bibliai igazságot.

Arról szól ez a Krisztus-legenda, hogy eredetileg nem hárman indultak el a napkeleti bölcsek, hanem négyen. Volt még egy társuk, egy bizonyos Artabán. Ő is a megszületett Messiást akarta imádni. Ő is összekészítette a kincseit, hogy odaadja neki ajándékként, és így indult el az útra. A baj csak az volt, hogy útközben meglátott egy nyomorult helyzetben levő öregembert, akinek láthatóan senki nem segített, és megállt, beszélgetett vele. Mivel az öreg nincstelen volt, az egyik gyöngyét odaajándékozta neki. Alig ment valamennyit, egy apa fordult hozzá segítségért, akinek beteg volt a fia, s odaadott egy másik gyöngyöt.

Mivel nyitott szemű bölcs volt, sok nyomorúságot vett észre maga körül. Mindegyiken segíteni akart, s rohamosan fogytak a gyöngyök. Egyre jobban lemaradt a másik három csillagász mögött, akik közben haladtak előre. A végén már egyetlen gyöngy maradt a tarsolyában, és azt is odaadta egy éhezőnek. Viszont ha már elindult, végig akarta járni az utat. Így érkezett meg Jeruzsálembe, nagy késéssel és üres kézzel. Olyan sokat késett, hogy Jézus már a kereszten volt akkor, amikor megérkezett. Kiment a Golgotára, leborult a Megváltó előtt, és azt mondta: Uram, én is a többiekkel indultam, akik megérkeztek hozzád, Betlehembe, de lemaradtam, mert közben találkoztam egy öregemberrel - és itt Jézus közbeszólt és azt mondta: majd én folytatom. Adtál neki egy gyöngyöt. Aztán találkoztál egy beteggel, s neki is adtál egy gyöngyöt, azután az utolsót is odaadtad. Tudod, hol vannak ezek? Nálam. Mert amennyiben megcselekedtétek ezt eggyel az én legkisebb atyámfiai közül, énvelem cselekedtétek meg. Nekem adtad a gyöngyeidet.

Ugye nyilvánvaló itt, hogy nem valami humanitárius jótékonykodásról szól ez a legenda, mert ez a bizonyos Artabán Jézushoz indult el, és az Ő keresztjénél borult le. De hogy ő imádni készült és szívében már imádta a számára még ismeretlen Messiást, ez feltétlenül azt jelentette, hogy akkor észreveszi Őt a kicsinyekben, a rászorulókban és így szolgál neki.

Ragyogjon fel előttünk ma ezeknek a napkeleti bölcseknek a példája. Jó lenne, ha végiggondolnánk, hogy ismerősek-e ezek a mozzanatok, mozdulatok, élmények a számunkra, hogy meglátták Őt, leborulva imádták és a kincseiket neki adták, és ezáltal lettek igazán gazdagok. És ha valóban akarjuk, hogy Isten valamit elkezdjen, és folytasson az életünkben, és nem érjük be annyival, hogy templomban voltam karácsonykor, akkor viszont munkához kellene látni.

El kellene kezdeni olvasni a Bibliát, vagy újra olvasni elmélyültebben, komolyabban. Mindent félretéve fontossá kellene, hogy váljék, hogy hallgassuk a Jézusról szóló bizonyságtételt. Engedjük, hogy elinduljunk, vagy újrainduljunk a hitben. Legyünk kitartóak, ne bíbelődjünk sokat az akadályokkal, hanem minden akadályon keresztül törekedjünk a cél felé. Tanuljuk meg leborulva imádni Őt, és engedjük, hogy Ő indítsa a szívünket arra, hogy ez az imádat folytatódjék a neki való engedelmességben azzal, hogy mindenünket a rendelkezésére bocsátjuk, hiszen Ő lett úr az életünkben. Aki Őt tekinti Urának, az a neki való szolgálat közben válik igazán emberré. Olyanná, akinek minket Isten elgondolt: boldog emberré, megajándékozott emberré, Krisztussal találkozott emberré, aki aztán örömmel tud szolgálni másoknak is.


Imádkozzunk!

Dicsőséges Urunk, Jézus Krisztus, áldunk és magasztalunk téged azért, mert gazdag lévén szegénnyé lettél érettünk, hogy mi a te szegénységed által meggazdagodhassunk.

Alázatosan kérünk, indíts minket arra, hogy tudjunk téged meggyőződéssel, hittel imádni, és magunkat egészen rendelkezésedre bocsátani.

Valljuk, Urunk, hogy mindenünk, amink van, tőled kapott ajándék. Szeretnénk most mindent rendelkezésedre bocsátani.

Ajándékozz meg minket is azzal a bizonyossággal, amivel ezek a napkeleti férfiak ott Betlehemben leborulhattak előtted. Engedd, hogy egyre jobban megismerjünk téged, a személyednek a titkát, mindazt, amit érettünk tettél. Mindazt, amit nekünk kínálsz. Mind azt, amit ígértél a jövőre nézve. Adj nekünk bátorságot, hogy higgyünk neked. A világ minden elbizonytalanító kételyével szemben szeretnénk komolyan venni azt, amit te mondasz. Ráállni kijelentésedre.

Kérünk, formálj minket olyanokká, akiket használhatsz. Olyan sok nyomorúság van körülöttünk, s oly nagy szükségük van az embereknek tereád és a te kincseidre. Olyan keveset érnek itt a mi kincseink. Köszönjük, hogy örökkévaló értékekkel ajándékozol meg.

Tégy minket igazán felelősekké azokért, akiket reánk bíztál, és taníts meg örömmel szolgálni.

Könyörgünk azokért, akiknek különösen szükségük van most rád: nélkülözőkért, magányosokért, szenvedőkért. Azokért, akiket a csüggedés, a kétségbeesés, a kételkedés viharai megtépáznak. Hadd tudjanak erősen gyökerezni benned. Minket pedig indíts, hogy tudjunk vigasztaló, bátorító igét mondani, és azt a kétkezi segítséget is megadni, mikor mire van szükség.

Segíts ebben a csendben most őszintén beszélni veled.

Ámen.