PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2010. április 3.
(nagyszombat)

Földvári Tibor


REMÉNYSÉG JÉZUS TEMETÉSE MIATT


Alapige:Lk 23,50-57

És ímé egy ember, kinek József volt a neve, tanácsbeli, jó és igaz férfiú, ki nem volt részes azoknak tanácsában és cselekedetében, Arimathiából, a zsidók városából való, ki maga is várta az Istennek országát: ez oda menvén Pilátushoz, elkérte a Jézus testét. És levéve azt, begöngyölte azt gyolcsba, és helyeztette azt egy sziklába vágott sírboltba, melyben még senki sem feküdt. És az nap péntek volt és szombat virradt rá. Az őt követő asszonyok is pedig, akik vele Galileából jöttek, megnézték a sírt és hogy miképen helyeztetett el az ő teste. Visszatérve pedig, készítettek fűszerszámokat és keneteket. És szombaton nyugovának a parancsolat szerint.


Imádkozzunk!

Mennyei Atyánk, imádunk téged a gyülekezet közösségében, s különösen hálásak vagyunk, hogy ezekben a napokban lelkileg és fizikailag is csendben lehetünk, hallgathatjuk a te szavadat, részesülhetünk az úrvacsorai közösség örömében. Magasztalunk, hogy az Úr Jézus halálára és feltámadására emlékezhetünk. Köszönjük, hogy a mi Megváltónk mindenben kísértést szenvedett, köszönjük, hogy ő is mindenfajta lelki próbán átesett és győzött. Áldunk, hogy ezért lehet nekünk is akármilyen lelki próba, teher közepette tudnunk, megállhatunk a hitben, hűségesek maradhatunk hozzád. Arra kérünk, hadd tudjunk a te igédre most is úgy tekinteni, hogy abban személyes üzenetté válik Lelked által az, amit mondasz. Hadd lehessen nekünk az ismerős történet is új üzenetté. Kérünk segíts nem csak hinnünk azt, amit mondasz, hanem cselekednünk is alázattal. Urunk te tudod, hogy kinek mire van szüksége, kegyelmedből azt add. Hadd lehessen így a szívünk igazán hálás neked, hadd lehessen kedves számodra mindaz, amit itt teszünk, az énekek, az imádságunk, hadd imádjunk téged.

Jézus Krisztus érdeméért.

Ámen.


Igehirdetés

Nagyszombat ünnepe bennünket az Úr Jézus temetésére emlékeztet, az ő holtteste belekerül abba a sírba, amelyet egy arimáthiai József nevű ember adott oda halott teste számára. Ebben a sírban feküdt az alatt a három nap alatt, amíg az Úr Jézus Lelke az Atyánál a Paradicsomban örvendezhetett. Nagyszombat ünnepe arról beszél, hogy a Megváltó valósággal meghalt és így támad fel dicsőségesen a hét első napján, az Úrnapján.

A Heidelbergi Káté, református egyházunk hivatalos irata 41. kérdés-feleletéből felolvasom az Úr Jézus temetése bátorító igazságát: "Miért temettetett el? Azért, hogy ez bizonysága legyen annak, hogy valósággal meghalt."

Az Úr Jézus temetése tehát hit kérdés a Káté szerint is. A hitvallásban is elmondjuk: "eltemettetett". Azért írta le Lukács és a többi evangélista is, hogy tudjuk, hogy ami ott történt, az ugyanúgy meghatározója a hitünknek. A halála és a feltámadása gyerekkorom óta valóságos hit kérdés, de az a mozzanat, hogy belehelyezték a sziklasírba, miért lett olyan fontos? Miért üdvösség kérdés, hogy Jézus valóban ott feküdt a sírban?

Arról lesz majd szó, hogy arimátriai József személye és jelleme egyik jellemzője mutat rá erre a fontos kérdésre. Előtte Pál apostol Korinthusi gyülekezethez írt első levele 15,1-4-ből halljuk meg, hogy az apostol valóban Isten Lelkétől vezetve aláhúzza, hogy az eltemettetés kérdése is üdvösség kérdés: "Eszetekbe juttatom továbbá, atyámfiai az evangéliumot, amelyet hirdettem nektek, amelyet be is vettetek, amelyben állotok is, amely által üdvözültök is, ha megtartjátok, aminémű beszéddel hirdettem nektek, hacsak nem hiába lettetek hívőkké. Mert azt adtam előtökbe főképen, amit én is úgy vettem, hogy a Krisztus meghalt a mi bűneinkért az írások szerint; és hogy eltemettetett és feltámadt a harmadik napon az írások szerint."

Az eltemettetés is evangélium, Jézusról szól. Pedig akkor Jézus már halott volt, ő nem tesz semmit, már mindent elvégzett, aztán a dicsőséges feltámadás jelzi, hogy ő győzött. Itt már Jézussal az események történnek, és mégis minden Jézusra mutat, még az ő temetését intéző férfinak a jelleme is. Azt olvastuk róla ? sok pozitív tulajdonsága mellett ?, hogy ő várta az Isten országát. Lukács evangéliumában fontos helyen szerepel ez a jellemző, az evangélium, az Úr Jézus váltságműve vége földi életét tekintve. Emlékezhetünk arra, hogy amikor a kis gyermek Jézust viszik a templomba, és ott Simeon köszönti őt, aki szintén olyan jellemű férfi, hívő ember, aki várja Izrael vigasztalását.

Arimáthiai József úgy intézi Jézus temetését, hogy az ő hite számára megvalósul, hogy várja az Isten országát. Amit tesz, ezért teszi, az emberi oldalon. Mégis, amint látni fogjuk, reménytelenül temet. Megnézzük majd, hogy mi, akik temetünk, gyászolunk, várjuk Isten országát, vajon bennünk van-e az a reménység, ami arimáthiai Józsefből mégis hiányzott.

Jézusra mutat tehát minden nagyszombati esemény, még az őt temető személy jelleme is és azt mondja el, hogy aki ott meghalt, eltemettetett és föltámadott az valóban a várva-várt Messiás, a győztes Úr. Fontos tehát, hogy amikor Lukács elkezdi a történet leírását, használja az íme szót. Ez is jelzi, hogy még mindig fontos evangélium leírása történik, pedig Jézus már mindent megtett.

Bemutatja arimáthiai Józsefet és az egyik jellemzőben elmondja, hogy várta, folyamatosan várta Isten országát. Aki cselekszik nem ellenség, hanem tanítvány. János evangélistától tudjuk meg, hogy folyamatosan várta Isten országát és felismerte Jézusban a Messiást, a királyt, de mégsem merte őt nyíltan fölvállalni, titokban volt csupán Jézus tanítványa. Csakugyan, ővele nem találkozunk a korábbi történetekben. Lehet, hogy ő is úgy várta az Isten országát és Jézustól is így várta volna, mint ahogy akkor nagyon sokan, még a tanítványai is? Jöjjön el a dicsőséges földi uralkodása, előbb ezt valósítsa meg Jézus és akkor könnyű lesz tanítványának lenni. Még Pünkösd előtt is kérdezték a tanítványai Jézust, hogy most készül helyreállítani Izraelnek az országot? Ők is várták a dicsőséges földi uralmat. Amíg ez nem valósult meg, arimáthiai József nem merte Jézust nyíltan követni, az emberektől jobban félt, pedig folyamatosan várta Isten országát, Jézusban sok mindent látott beteljesedni, de az emberektől való félelme erősebb volt. Ezért megdöbbentő, hogy amikor úgy tűnik, hogy Jézus emberileg mindent elveszített, vége a Messiás ügynek, hiszen meghalt a kereszten, ő éppen ekkor készül vállalni, mindent fölvállal és kész megadni Jézusért.

Így lesz ő a temetés eszköze. Használja őt az isteni gondoskodás, a mennyei Atya gondoskodik a Fiúról, a holttestéről. Ebben lesz ő eszköz, de megdöbbentő, hogy az Úr Jézus halála, annak körülményei változtatták meg arimáthiai József egész lényét. Már úgy várta Isten országát, hogy vállalta benne nyíltan Jézust is. Így lehetett tisztességes temetése az Úr Jézusnak.

Márk evangélista följegyzi, hogy bátran ment be Pilátushoz, hogy elkérje Jézus testét. Amikor ezen gondolkoztam, az jutott eszembe, hogy valamikor tulajdonképpen mi is úgy voltunk az Úr Jézus kegyelmének az elfogadása előtt, mint akik ? hozzám hasonlóan ? féltünk emberektől és nem mertük nagyon vállalni Jézust, illetve a megtérést, hogy mit szólnak hozzá mások, akiktől tartunk. Amikor azonban hangsúlyossá vált az Úr Jézus kereszthalálának a lényege, az ő isteni szeretete, az Atyai kegyelem, akkor valami mégis megváltozott bennünk, és vállaltuk az Urat. A kereszthalálban látszódó szeretet meggyőzött minket is. Ez változtathatta meg talán arimáthiai József lelkét is.

Ami fontos, József cselekszik és elhiszi azt, amit Istentől kapott feladatképen. Ha a többi evangéliumot is nézzük, és az evangéliumi versekhez tartozó ószövetségi utalásokat is, láthatjuk, hogy hány ószövetségi ígéret teljesedett be, mert József engedelmes eszköze lett Istennek. Így lehetett számunkra ismerős ez a történet, hiszen megtörtént. Az Úr Jézus temetése az ő megaláztatásának a része volt, befejeződése, de egyben a felmagasztaltatását készítette elő, a feltámadás fényében. Mi ezt tudjuk, József ezt még nem látta. Nagyszombat, Nagypéntek és Húsvét között, mutatja valami még szörnyűséges, ami Jézussal történik, megalázó, de már ezzel is készül a felmagasztaltatás dicsősége.

József nem hitt Jézus feltámadásában. Ez egyértelműen kiderül a történetből, természetesen a többiek sem hittek. Egyedül az ellenségek gondoltak arra, hogy harmadnap majd föltámad. Az látszik a leírtakban, hogy ők véglegesen, végérvényesen eltemették Jézust. Azért akartak mindent gyorsan megtenni a holttesttel kapcsolatban, hogy mielőtt a szombat beköszönt, péntek este 6 óra után a naplementével, amikor már nem szabad dolgozni, mindent végezzenek el, hogy azután a hét első napján, szombat után befejezhessék azt, amit mégsem tudtak. Ezért mentek az asszonyok is a hét első napján, keresik a holtat. Az angyalok szemrehányóan mondják nekik, miért keresitek a holtak között az élőt. Azért mentek, mert szerették volna befejezni a zsidó szokás szerinti temetési feladatokat.

Emlékezhetünk arra, hogy amikor az Úr Jézus Mártával beszélget Lázár halála és már eltemetett volta miatt, és azt mondja Mártának, hogy feltámad a testvéred, akkor Márta azt válaszolja, tudom hogy feltámad az utolsó napon.

József és többiek is ennek tudatában temették el Jézus testét is. A rablógyilkos, aki Jézus mellett függött a kereszten, aki elfogadja Jézust az ő megváltójának, a maga hite szerint csak annyit mer mondani, hogy ő is a feltámadás, illetve Isten országa kapcsán hisz: "Uram, emlékezzél meg rólam, amikor eljössz királyságodba". József hitt a feltámadásban, csak nem hitt Jézus feltámadásában, meg volt arról a hittudata, hogy Jézus az élet ura és lesz feltámadás, csak Jézus feltámadása nem jelentett számára reménységet.

Temethették volna az Úr Jézust reménnyel is. Sírhattak volna az ő halála miatt őszintén, ahogy valószínűleg sírtak is, megadhattak volna neki minden tisztességet a temetés során. Ne felejtsük el, Jézus maga is könnyekre fakadt Lázárnál, látva Lázár sírját és a körülötte lévő sírókat. Tudhatták volna, hogy a Mester pár nap múlva föltámad. Addig megadják neki a végtisztességet, ezzel is igazolva, hogy valóban meghalt és ezzel is milyen dicsőséges lesz az ő feltámadása. József várta az Isten országát, de nem várta Jézus feltámadását. A reménységnek ez a bizonyossága hiányzott József életéből, hitéből. Nagyon őszintén hitt Jézusban, már vállalta is a tanítvány létet, de számára Jézus halott Messiás maradt és volt. Nem támadhat föl. Az emmausi tanítványok is azt mondták, azt remélték, hogy majd ő állítja az országot helyre Izraelnek. Számukra is halott volt Jézus.

Az Ószövetségből, de még inkább az Úr Jézus tanításából arimáthiai József is hallhatta, de talán nem hallotta meg, hogy az Isten országa nem földi hatalommal jött el őbenne, hanem a bűnösöket megváltó lelki uralomként. Az emberi szívekben akar Jézus győzedelmeskedni királyként és ez hasson tovább a külső dolgok tekintetében. Isten országának királya ezért volt kész meghalni." Az én országom nem e világból való" ? mondja Jézus Pilátusnak. Ő olyan Isten országát hozta el, ahol a megváltó királynak meg kellett halni a bűnösökért és helyett, viszont dicsőségesen feltámad majd. József ezt a reménységet viszont nem látta és nem hallotta meg. Várakozásában csak távoli reménység volt az Isten országa, hogy Jézus, a dicsőséges király föltámad. Ezért mondom azt, hogy ő reménytelenül temetett. Volt reménysége, amit a hite az ő ószövetségi ismereteiből tartalmazott, de ebben nem volt benne Jézus feltámadásának a bizonyossága.

Hogy beszélhet arimáthiai József jelleme akkor Jézusról? Ha éppen az Úr Jézus feltámadása hiányzik az életéből, legalábbis itt még. Számunkra fontos viszont, hogy József akkor is végbe vitte mindazt, amit Isten eszközeként cselekednie kellett, Isten így is tudta őt használni. Elég volt az a hit, amit a szentíró leír, várta az Isten országát és Isten munkálkodott benne. Aztán eljött az az idő, amikor ő is találkozott a föltámadott Jézussal. Az ő hite, reménysége nem volt tökéletes, de ettől még Isten tudta őt használni, tudott Jézus engedelmes tanítványa lenni.

Számunkra az a kérdés, hogyha mi esetleg abban a lelki igazságban, valóságban élünk, amiben Józsefnek is élnie kellett, hogy várjuk Isten országát, hogy vajon a mi hitünkben ott van-e az Úr Jézus föltámadásának a bizonyossága. Nem az a kérdés, hogy mi vajon arimáthiai József helyében tudtunk volna-e bízni a feltámadásban, hanem az, hogy mi, akik ma élünk és várjuk az Isten országát, bízunk-e Jézus feltámadásában, akkor, amikor úgy tűnik, hogy minden elveszett, akkor, amikor úgy tűnik, hogy a reménység nagyon távoli, a reménység vigasztalása csak a távoli jövő. Ott van-e számunkra az a biztos tudat mégis, hogy én tudom, hogy az én Megváltóm föltámadott és ez az én reménységem alapja?

Abból látszik, hogy mi is várjuk az Isten országát, hogy számunkra valóban nagy kincs, hogy nemcsak az Úr Jézus feltámadásának lehetünk a biztos ismerői, hanem az ő mennybemenetelének, a Szentlélek kitöltetésének is. Sok minden beteljesedett már Jézussal kapcsolatban, sok evangéliumi igazságot tudunk, de számunkra jövő az, hogy eljön, amikor kiteljesedik Isten országa. Jézus elérkezett akkor és beteljesedett sok minden, elhozta az Isten országát, de az még nem teljesedett ki. Számunkra ilyen értelemben van mire várni, folyamatosan várakozunk mi is arra, amikor kiteljesedik földi módon is, dicsőségesen az Isten országa. Addig mi is úgy élünk Jézus tanítványaiként, hogy talán még mindig félünk az emberektől, sokkal valóságosabb személyeknek tűnnek akkor, amikor bántanak minket, vagy fenyegetnek, mint az Úr, aki távolibbnak látszik néha. Talán még az Úr képességeit, hatalmát is megkérdőjelezzük időnként, amikor számunkra az ő ereje nem tűnik földinek, valóságosnak, vagy amikor úgy tűnik, mintha elhagyna minket, vagy nem élne, nem tud semmit tenni, még mintha mindig halott lenne.

Mi is tehát Isten országának a kiteljesedését várjuk. Az a kérdés, hogy vajon, amikor nekünk is nehéz napok jönnek, amikor nekünk jön a temetés kérdése, vagy a gyász kérdése, vagy a meghalás testi, lelki terhe, akkor látjuk-e, hogy az Úr Jézus föltámadott és győzött?

A Heidelbergi Káté 42. kérdés-felelete rámutat arra, hogy már a reformáció századaiban is kérdés volt hívő emberek számára. A Káté kérdése így hangzik: "Ha Krisztus meghalt érettünk, miért kell nekünk is meghalni?" Gondolkoztunk-e már ezen a kérdésen? Hiszen, ha az Úr Jézus magára vette a mi bűneinket, akkor nekünk nem kell hordozni a bűnünket. Ha vállalta a kereszten az Istentől való elhagyatottság kárhozatát, akkor nekünk nem kell elkárhoznunk soha. Ha az Úr Jézus meghalt értünk, ahogy az írás mondja és ő maga is, akkor nekünk miért kell meghalnunk ? kérdezi a Káté. Nem lenne logikusabb, hogy a hívő embernek nem kell meghalnia testileg sem, hiszen a Megváltó meghalt érettünk és helyettünk? Gondoltunk-e már erre? Hiszen sokkal könnyebb lenne; nem kellene gyászolnunk, a meghalás testi-lelki terhét hordoznunk, nem kellene temetnünk. Az Úr egyből magához vehetne minket, ami megtörténik akkor, amikor eljön a dicsőséges ország.

A Szentírás arról beszél, hogy a dicsőséges földi királyság jellegzetessége számunkra is várakozás után jön. A Káté válasza: "A mi halálunk nem bűnünkért való elégtétel, hanem csak meghalás a bűnnek és átmenetel az örökéletre." Ez nem tűnt igazi válasznak számomra, a Káté szerzőinek még sok kérdést tettem volna föl, ha élnének. Amikor azonban elgondolkoztam ezen a válaszon és arra törekedve, hogy Isten igéjét még mélyebben megérthessem, akkor rádöbbentem, hogy milyen jó válasz. A hívő ember nem azért hal meg, mert eleget kell tenni a bűnnek. Jézusnak ezért kellett meghalni. A Káté azt mondja, tudomásul véve azt, hogy a hívő emberek is meghalnak, amíg nem jön el az Úr Jézus, amíg Isten országa nem teljesedik ki, addig a földi életben jelen van a bűn és a halál. Isten megtehette volna, hogy ez ne így legyen, de az Újszövetség és az Ószövetség, az egész Szentírás arról beszél, hogy a bűn és a halál végső megoldása akkor lesz, amikor eljön a Megváltó. Mi is ezt várjuk folyamatosan. Addig van halál és bűn az életben.

Csakhogy a meghalását egészen másképp élheti át az, a bűn kérdés jelenlétét, akinek van szabadítója. Mi, a meghalásról, temetésről, gyászról úgy gondolkodhatunk, úgy beszélhetünk, másoknak úgy adhatunk vigasztaló szavakat, hogy Jézusra mutatunk, aki találkozott a bűnnel, a meghalással, a temetéssel, átélte és legyőzte feltámadásával.

Itt éreztem kapcsolópontot arimáthiai József jelleme és a mi hit kérdésünk között. Ő számára nem volt hihető Jézus feltámadása, eltemette a Mestert, de a feltámadás reménysége nélkül. Számunkra az Úr Jézus feltámadása valóban olyan hittudat, amiben akkor is bízunk, amikor éppen az ellenkezője történik velünk, vagy másokkal, mintha Jézus feltámadásának nem volna elég ereje, amikor nekünk is szembesülnünk kell az élet nehéz kérdéseivel.

A meghalással kapcsolatban szeretnék először mondani néhány szempontot. Az Úr Jézus fiatalon halt meg, harminc valahány éves volt, keserves kínok között. Mi hogyan gondolkozunk akkor, amikor kiderül nekünk kell halálos betegség miatt fiatalon meghalni, vagy ha látjuk valamelyik szerettünknek, vagy gyülekezeti tagunknak a meghalása szörnyű kínjait? Most is sokan vannak a gyülekezetünkből kórházban, vagy idősek otthonában és szenvednek. Úgy gondolkozunk mi is a hívőkről, hogy bárcsak elvinné őket is az Úr, mert akkor nem szenvednének tovább? Amikor ráadásul valaki ezt fiatalon éli át, akkor a hívő ember szíve is még jobban összeszorul. Ha azonban kedves idős testvérünk életében látjuk, hogy a meghalás testi és lelki terhe gyötri őket és ők is átérzik ezt?

Pál apostol a feltámadás reménységében bízva azt mondta: "Tudván, hogy aki feltámasztotta az Úr Jézust, Jézus által minket is feltámaszt és veletek együtt előállít, mert minden tiérettetek van, hogy a kegyelem sokasodva, sokak által a hálaadást bőségessé tegye az Isten dicsőségére. Azért nem csüggedünk, sőt, ha a mi külső emberünk megromol is, a belső mindazáltal napról-napra újul. Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk igen-igen nagy örök dicsőséget szerez nekünk. Mivel nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökké valók." ( 2 Kor 4, 14-18.).

Az apostol halála sem volt könnyű, ő is kínt szenvedve halt meg, ahogyan az Úr Jézus is. Az apostol is nagyon sok lelki testvérét siratta. Hadd hangsúlyozzam újra, Jézus is sírt, ő is vért izzadva harcolt a Gecsemáné kertben. De az apostol azt mondja, mivel feltámadt Jézus, mi a láthatatlanokra nézünk. Akkor is, amikor minden okunk meg lenne a csüggedésre, mert érezzük is, hogy megromlott a külső emberünk. Jézus a latornak azt mondta: "Még ma velem leszel a paradicsomban." A lator, az a rablógyilkos a távoli jövőben remél valami jót, de Jézus azt hirdeti, hogy még ma a tied lesz a boldog örök élet. A Jelenések könyvében ezért mondja: "Boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg mostantól fogva, mert megnyugosznak fáradtságaiktól, cselekedeteik pedig követik őket." A meghalás azért nehéz, mert addig szenvedést, terhet jelent, amíg be nem következik az a csoda, hogy az Úr az egyik kezéből áttesz a másikba, hogy egyszer csak ott vagyok már az Úrnál, már csak a testem van itt, akkor már nincs szenvedés, akkor már nincs bűn, akkor már csak a halál állt be. De a halál nem tehet tönkre, csak a testet és a lelket választotta szét, ezért ellenség, ezért sírunk, ezért szörnyű. De az Úr Jézus feltámadása győzelméért mi már ott vagyunk nála.

A lélek boldog állapotáról Kálvin is beszélt. A 2Kor 5-öt magyarázza, amikor arról szól, hogy van nekünk valami nagy kincsünk az Úrnál. Egy olyan kifejezést használ, ami egy épületre, egy mennyei hajlékra utal és ezzel kapcsolatban mondja el, hogy ennek a mennyei hajléknak a kezdete a lélek boldog állapota a meghalása után, a betetőződése pedig a dicsőséges feltámadás ama napon. Azaz, még mindig nem teljes a paradicsomban az Úrnál levő, dicsőségben élő elhunyt szeretteink élete, még nekik is várni kell valamire, amint nekünk is. Hiszen még nem jött el a Megváltó. Ők már valami jobbat tapasztalnak. Ezért mondja Pál apostol: "Kívánok elköltözni és Krisztussal lenni, mert ez sokkal jobb nekem". Kálvin azt mondja, hogy valami már elkezdődik, de a kiteljesedés az elhunyt szeretteink számára is a mennyei dicsőségben az Úrnál akkor jön el, amikor számunkra is eljön. A Római levél 14-ben ezért mondja az apostol: "Mert közülünk senki sem él önmagának és senki sem hal önmagának; mert ha élünk, az Úrnak élünk, ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Tehát akár éljünk, akár haljunk, az Úréi vagyunk. Mert Krisztus azért halt meg, és támadott fel és elevenedett meg, hogy mind holtakon, mind élőkön uralkodjék. "

Amikor erről az igéről gondolkodtam, akkor eszembe jutott, hogy én biztosan nagyon félnék a szörnyű kínhaláltól. Ezt most így gondolom, viszont már láttam nagyon sok lelki testvéremet a meghalása előtt csendes békességben. Testi kínjai voltak, sírt is miatta, de a lelke megnyugodott volt, mert tudta mi vár rá. Jézus temetése tehát azt jelzi, van halál. Lehet, hogy nekünk is meg kell halni egyszer, talán szörnyű kínok között, de az Úr Jézus feltámadt, a temetése ezt készítette elő. Pál apostol azt mondta ? Isten Lelkétől vezetve ? a mi könnyű szenvedésünk igen-igen nagy dicsőséget szerez. A temetés, amikor nekünk kell temetni valaki mást, aki elment. A Második Helvét hitvallás azt írja: "Megadjuk a tisztességet a Szentlélek templomának, amikor eltemetjük szeretteink holttestét." Eltemetjük azt a testet, amely átváltozik majd dicsőséges mennyei testté, amikor eljön az Úr.

Emlékezzünk arra, hogy amikor Ábrahám Sárát, a feleségét el akarta temetni, akkor vásárolt egy kicsiny föld darabkát Kánaán földjén, a Makpelá barlangját, ez az egyetlen kis földdarab volt az, ami Ábrahám tulajdona lehetett az ígéret földjén. Csak a későbbi utódai, Józsué idejében, jöttek át és örökölték ezt a földet. Csak ez a sírhely volt az ő tulajdona akkor az ígéret földjén. Ezt megértve egészen másképpen megyek a temetőbe temetni, másképpen tudok beszélni a sírnál állva. Ábrahám sírhelye igazolta mindenki számára Kánaán földjén, hogy az Úr neki örök országot ígért. Az a sírhely azt mutatta, hogy dicsőséges örök uralom és ország az övé és az utódjaié. Édesapám sírhelyénél is egészen másképpen tudok ? ezt most már megértve ? megállni. Ugyanis, Jézus föltámadt. Jézus üres sírja azt hirdeti, hogy egyszer a mi sírunk is üres lesz, ha eltemetnek. Akinek pedig a sírját gondoznunk kell, megadva a tisztességet, azért tesszük, mert tudjuk, hogy ő már az Úrnál van, de megadom a tisztességet, mert egyszer dicsőségesen föltámad. Nem az a test, amit eltemettünk és elporladt, hanem az Úr dicsőséges testet ajándékoz, amely hordozni fogja majd magán azokat a jellemzőket, amelyek mégiscsak felismerhetővé tesznek egymás számára bennünket. Jézus feltámadott teste is hordozta a szögek és a dárda helyét.

Amikor arimáthiai József temetett, ő nem hitt a feltámadásban, az akkori feltámadásban, pedig csak három napot kellett volna elhinnie és várnia. Amikor az Isten országa eljövetelét, kiteljesedését várjuk, akkor még a temetőkben is arra gondolhatunk milyen dicsőséges lakóhely vár ránk az Úrnál. Amikor pedig gyászolunk, amikor az elhunyt szeretteink miatti lelki terhet hordozzuk, talán fizikait is, akárhol is vagyunk, mert hiányzik szerettünk jelenléte, akkor ne felejtsük el, hogy Jézus maga is tudott sírni, amikor gyászolt. Megdöbbentő, hogy amikor Lázárt készül föltámasztani, és jól tudja, mi fog bekövetkezni, mégis keservesen siratja. Ez önmagában ellentmondás az egész történetben, hiszen Jézus tudatosan késett, mert szerette volna Lázár feltámasztásával dicsőíteni az Atyát, de amikor ott van a sírnál és látja a gyászolókat, sír.

A gyász azért van, hogy sírjunk, testvérek! Örüljetek az örülőkkel, sírjatok a sírókkal. De akinek van az Úr Jézus feltámadásába vetett reménysége, az még a gyászát is másképp hordozza, hiszen tudjuk, hogy nem a halálé az utolsó szó. Mi nem tudjuk, hogy hány napig kell várni; Józseféknek csak három napot kellett. Nem tudjuk, hogy a szeretteink, akiket eltemettünk már, mikor támadnak fel a sírból, s akiket gyászolunk, de ez csupán idő kérdése. Hiszen Jézus azt mondta, hamar eljövök. Várjuk az Isten országát folyamatosan, vajon ennek nem része az is, hogy a gyászomat is egészen másképp hordozhatom? Ha gyászom van is, várjam az Urat! Várhatom úgy is, hogy kérem, hogy könyörüljön rajtam és segítsen hordozni, és segítsen a boldog jövendőt látni. Ne felejtsük el, amíg mi gyászolunk, elhunyt szeretteink az Úrnál már boldogok. Ez is segíthet bennünket abban, hogy másképp hordozzuk ezt a nehéz lelki terhet. Ők is az Úrral vannak, de mi is vele vagyunk a Lélek által, a hit által. Ők is valósággal az Úr jelenlétét élik át és mi is valóságosan átéljük az Úr jelenlétét. Arimáthiai József, mivel nem hitt az Úr akkori feltámadásában, úgy gyászolt, úgy temetett, hogy nem volt meg a reménységének ez a része, nagyon fontos hiányzott a reménységéből. Neki is csak egy távoli jövő volt a reménysége.

De a reménységet az Isten nem azért adja, hogy valamikor a távoli jövőben majd csinálok valamit, hanem azt jelenti a Szentírásban a reménység, hogy lehet, hogy valami még odébb van, de akkor is olyan valósággal átélhetem, mintha most történne. Mert a reménység a hitünket erősíti. Ezért mondható, hogy a reménység olyan mint a távcső, távol van valami, de mégis közelinek látom. A hitünk távcsöve a remény. Lehet, hogy az Úr Jézus jövetele még nagyon messzinek tűnik, de mégis olyan közel van, hogy ma is megtörténhet. Az Úr Jézus feltámadása biztosíthatja számunkra, hogy van Isten országának kiteljesedése. Ha Jézus nem támadt föl, akkor hiábavaló a hitünk, hiába temettetett el, hiába várunk bármire, akkor semmi értelme hinni, mert akkor nekünk egy halott Istenünk lenne. De mivel föltámadt, él, és holnap majd a feltámadás evangéliuma még intenzívebben hangzik, hiszen ma, a nagyszombat kapcsán a temetésről, a gyászról beszélünk, de a feltámadás fényében.

Az ige alapján mindaz, amit elmondtunk akkor is igaz, ha valakinek az örökéletéért aggódunk, mert halálos beteg és szenved is talán, de még mindig elutasítja Istent, Jézust. Vagy, ha valaki úgy halt meg, hogy nem tudjuk, hogy ismerte-e az Urat. Nekünk akkor is, az ilyen embereknél is Jézus feltámadására kell tekintenünk. Rá kell bíznunk mindenkit, mert aki nem Jézusra tekintő hittel gyászol, temet, hal meg, annak nincs megtartója. De, amint mondja az apostol, mi azért élünk, azért halunk meg, mert az Úréi vagyunk.

A történetben láttuk arimáthiai Józsefnek azt a hitét, reményét, hogy ő folyamatosan várta Isten országát, de sajnos a temetésnél nem tudott abban bízni, hogy Jézus föltámad. Ő az Úr Jézus feltámadása reménysége nélkül temetett és gyászolt. Nekünk viszont az Ige hirdeti, hogy ha netalán meg kell halnunk egyszer, ha gyászolnunk kell, vagy temetnünk, az Úr Jézus feltámadásában bízva élő reménységgel bírunk, és Jézus visszatér, egyszer eljön a dicsőséges uralom, amikor az új ég és új föld örök dicsőségében lehetünk boldogan az Úrral és mindazokkal, akik már most is nála vannak boldogan.


Imádkozzunk!

Istenünk, mennyei Atyánk, dicsőítünk és magasztalunk téged, hogy te akkor is ragaszkodtál atyai döntésedhez, amikor az egyszülött Fiú azt kérte tőled, hogyha lehetséges ne kelljen kiinni a poharat. Magasztalunk téged, hogy te akkor is a te atyai akaratodat hajtottad végre, amikor meghalt érettünk, mindent elvégzett, Megváltónk holttestét temették. Köszönjük, hogy a temetése körülményei is az ő dicsőséges szabadító voltára mutatnak. Köszönjük Urunk, hogy te akkor is használtad ott a tieidet, ha a hitükben voltak erőtlenségek, gyengeségek. Megvalljuk Urunk neked, hogy a mi hitünkben is annyi a kétségeskedés, a csüggedés, hogy különösen a nehézségek között olyan könnyű lenne azt várni tőled, hogy oldj meg mindent azonnal és ha lehet, ne legyen semmi bajunk. De köszönjük, hogy van, amikor te a nehézségek között akarsz nemcsak megerősíteni minket, hanem a te szabadításod bizonyosságát adni. Arra kérünk Urunk, segíts nekünk bízni benned, hadd lássunk élő Istenként. Köszönjük, hogy a mi megváltó Urunk mindent elvégzett értünk. Köszönjük az ő feltámadása győzelmét. Segíts Urunk erre a győzelemre tekinteni, add hogy akkor is, amikor nekünk is meg kell halnunk, vagy amikor talán most is gyászolunk.

Add, hogy hadd tudjunk egymásért is imádkozni, amikor nehéz lelki terheket hordoznak testvéreink. Hadd tudjunk egymásnak olyan vigasztaló szavakat mondani, amelyek hitüket erősítik, vagy tudjunk csendben lenni mellettük és azzal rád mutatni. Kérünk azokért Urunk, akiknek most van friss gyászuk, erősítsd őket Urunk. Imádkozunk azokért, akiknek még mindég nagyon nehéz hordozni a gyász terhét, támogasd őket, kérünk. Legyél azokkal a testvéreinkkel, akik súlyos betegek és szenvednek is, akik nem lehetnek a családtagok között sem már, könyörülj rajtuk Urunk, köszönjük, hogy te mindenképpen mellettük vagy. Köszönjük neked Urunk, hogy a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk is, az apostolhoz hasonlóan, örök dicsőséget szerez nekünk. Köszönjük, hogy az Úr Jézus is ezt élte át.

Ámen.