Alapige: Lk 1,57-66

Amikor pedig eljött Erzsébet szülésének ideje, fiút szült. Meghallották a szomszédai és rokonai, hogy milyen nagy irgalmat tanúsított iránta az Úr, és együtt örültek vele. A nyolcadik napon eljöttek körülmetélni a gyermeket, és apja nevérol Zakariásnak akarták nevezni. Anyja azonban megszólalt, és ezt mondta: "Nem, hanem János legyen a neve." Mire ezt mondták neki: "De hiszen senki sincs a te rokonságodban, akit így hívnának." Ekkor intettek az apjának, hogy minek akarja neveztetni. O táblát kért, és ezt írta rá: "János a neve". Erre mindenki elcsodálkozott. És egyszerre csak megnyílt Zakariás szája, megoldódott a nyelve, beszélni kezdett, és áldotta az Istent.

Félelem szállta meg a körülöttük lakókat, és Júdea egész hegyvidékén beszéltek mind errol. Akik meghallották, szívükbe vésték, és így szóltak: "Vajon mi lesz ebbol a gyermekbol?" Az Úr keze pedig valóban vele volt.

Imádkozzunk!

Mindenható Istenünk, dicsoítünk téged ezen a reggelen ígéreteid teljesedéséért. Magasztalunk azért, hogy egyáltalán vannak ígéreteid. Köszönjük, hogy sok mindent kijelentettél a benned bízóknak a jövendore nézve is. Köszönjük, hogy nem mondtál el mindent. Dicsoítünk azért, mert a titkok az Úréi, a miénk pedig a kijelentett dolgok. Köszönjük, hogy amit kijelentettél, az boségesen elegendo ahhoz, hogy értelmesen és neked tetszoen éljünk, és örök életünk is legyen.

Bocsásd meg, ha sokszor a titkokat feszegetjük, vagy téged megkerülve akarjuk azokat megtudni, a te kijelentett világos parancsaidat pedig nem vesszük komolyan. Bocsásd meg, ha a mögöttünk levo héten is oly sok parancsolatod ellen vétkeztünk. Bocsásd meg, ha erosebb hatással van ránk a közvélemény nyomása, bizonyos szokások, és nem a te útmutatásod szerint éltünk. Isten, légy irgalmas nekünk, bunösöknek!

Annál inkább köszönjük, hogy így is magad elé engedsz minket, és köszönjük, hogy újra várhatjuk és kérhetjük a te szavadat. Tudjuk, Urunk, hogy a te beszédeddel ma is bármit el tudsz végezni, meg tudsz valósítani. Szólj bele az életünkbe, támassz abban világosságot!

Magasztalunk téged, Jézus Krisztus, hogy te vagy a felkelo nap, te vagy a világ világossága, és aki téged követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az életnek világossága. Még mindig olyan sok sötét dolog lapul az életünkben. Sokszor vannak sötét gondolataink, sokszor magukkal ragadnak sötét indulatok. Gyakran olyan sötétnek látjuk a jövot, mintha nem te lennél a jövendonknek az Ura is. Támassz világosságot most a szívünkben, a fejünkben. A te igéd reflektorozzon bele a lényünk mélyére. Hozd világosságra a sötétség dolgait. Taníts meg minket világosságban járni, hogy így igazán közösségünk legyen veled és egymással, úgy ahogy azt megígérted.

Alázatosan kérünk, hogy te, aki mindannyiunkat ismersz itt most is, úgy szólíts meg minket, hogy attól gyógyuljon, bátorodjék, tisztuljon, erosödjék az életünk.

Ámen.

Igehirdetés

Múlt vasárnap karácsony elotörténetét kezdtük tanulmányozni, különösen annak azt a részletét, ami Keresztelo János születésével foglalkozik. Frissítsük fel röviden az elhangzottakat, és folytassuk ott, ahol abbahagytuk.

Isten megígérte Zakariásnak, hogy hosszú várakozás és imádkozás után fia születik, Jánosnak nevezze, és ez a gyermek felnövekedvén Isten hatalmas erovel prédikáló prófétája lesz. Annyira meglepte ezt az idosödo férfit ez a bejelentés, hogy nem merte elhinni. Ennek a következménye az lett, hogy a gyermek megszületéséig megnémult.

Valóban beteljesedett az ígéret, a felesége áldott állapotba került, és kilenc hónap után megszületett a kisgyermek. Innen folytatódott a most hallott történet. Ezen a néhány mondaton keresztül beláthatunk egy hívo család életébe. Ez így karácsony ünnepe elott különösen is tanulságos lehet a számunkra, és sok jó indítást adhat a gyakorlatunkra nézve.

Azt olvastuk, hogy az egész szomszédság várta ennek a gyermeknek a születését, olyan nagy szenzáció volt, hogy Erzsébet idos korára gyermeket kap ajándékba. Fiú lesz vagy kislány? Erzsébeték számára egyértelmu volt, hogy fiú. Honnan tudták? Megmondta Isten, és ok Isten szavában nem kételkedtek, az a számukra Szentírás volt.

Amikor megszületett a kicsike, a szomszédok és a rokonok egymásnak adták a kilincset. Jöttek, hogy együtt örvendezzenek ezzel az idos párral. Minek örültek? Itt van pontosan: Annak, hogy az Úr ilyen nagy irgalmat cselekedett velük. Ennek a kisgyermeknek a születésében a mindenható Isten cselekvését ismerték fel. Isten hatalma, Isten gyöngéd szeretete, Isten imádságot meghallgató jósága vált kézzelfoghatóvá számukra.

A nyolcadik napot tartották a legalkalmasabbnak arra, hogy a fiúgyermekeket körülmetéljék, vagyis Izráel vallási közösségébe, az élo Istennel való szövetségbe beiktassák oket. Általában ekkor vált véglegessé a névadás is. Mindenki természetesnek tartja, hogy az egyetlen fiú az apa nevét viszi tovább. Zakariásnak akarták nevezni. Erzsébet azonban tiltakozik, azt mondja: nem. Ez igen ritka volt, hogy egy asszony határozottan közbe merjen szólni. Nem, hanem János a neve. Honnan veszed ezt? Az egész családban nincs ilyen nevu férfi.

Az apa joga volt a névadás, ezért Zakariást kérdezik, hogy mi legyen a gyermek neve. O azonban még mindig nem tud beszélni. Nagy hitpróba lehetett ez neki, hiszen úgy szólt az ígéret és az ítélet, hogy a gyermek születéséig lesz néma a hitetlensége miatt. De most már megszületett a gyermek. Meddig kell még ezt a próbát hordoznia? Kér egy táblát s ráírja. "János a neve". Mindenki csodálkozik - és eközben Zakariás megszólal. S mit tesz eloször? Nem a névadást indokolja, hanem Istent magasztalja. Az elso szava az Úrhoz van. Azt az Istent dicsoíti, akinek a cselekedeteit o is látja mind a mögött, ami ott történik.

A maga egyszeruségében is nagyon fontos és csodálatosan szép üzenetek rejlenek ebben a jelenetben. Adva van egy házaspár, akik egymástól függetlenül és együtt is ragaszkodnak Isten igéjéhez. Nem felejtették el hónapok múltán sem az O utasítását, és az egész közvéleménnyel szemben együtt vállalják azt, amit Isten nekik kijelentett. Mindegy, mit mond a világ, mindegy, mit zeng körülöttük a kórus, mindegy, hogyan szokás, meg a hagyomány során mi alakult ki, nekik Isten konkrét utasítást adott egy konkrét helyzetre nézve, és ok ehhez tartják magukat. János a neve! Teljesen mindegy, hogy kinek mi a véleménye errol. Elmondhatja a véleményét, meghallgatják türelmesen, szeretettel és tisztelettel, de ez semmit nem változtat azon, hogy ez az Isten akarata. Ok se tudják, miért legyen János a neve. Ezt mondta az Úr. Ebben egymást is erosítik, hogy Istennek engedelmeskedjenek. Vállalják az igét, ragaszkodnak Istenhez, és ezt követoen nyílik meg Zakariásnak az ajka.

Olyan sokszor és sokféleképpen tapasztaltam már ezt. Csak egyetlen példát hadd mondjak erre. Van egy férfi ismerosöm, aki félénk, félszeg, hallgatag, csendes ember. Talán azért is, mert van egy enyhe beszédhibája, és nem nagyon szereti, ha az kiderül. Amikor azonban hitre jutott, többször elofordult, hogy olyankor is megszólalt és beszélt a hitérol, amikor más esetben talán hallgatott volna.

Különösen volt a számára egy emlékezetes eset. Az egyik munkatársa hosszan és durván káromolta Isten nevét munka közben. Mire megkérdezte: mit szólnál hozzá, ha én most elkezdeném szidni az édesanyádat? Az illeto meglepodött a furcsa kérdésen és azt mondta: becsüllek téged, de lehet, hogy szájon vágnálak, vagy legalábbis csúnyákat mondanék rád. Látod - mondta o -, én még az édesanyámnál is jobban tisztelem és szeretem azt, akit te itt egyfolytában szidsz, pedig nem is ismered ot.

Kire gondolsz? Az élo Istenre. És mit tisztelsz te azon? O elmondta, hogy miért tiszteli és szereti azt az Istent, aki úgy szerette ezt a világot - benne oket is -, hogy az O egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Obenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. És a mindig hallgató, csendes ember elkezdett beszélni arról, hogy milyen volt, amikor még o is elveszett állapotban volt, és milyen azóta az élete, mióta Jézus Krisztus megtalálta, és átadta az uralmat neki maga felett. A káromkodós ember meg hallgatta, aztán ezt a beszélgetést több más is követte, és nagy változás állt be az életébe.

Ezt azért mesélte el nekem az ismeros, mert azt mondta: meglepodött saját magán. Egyrészt, hogy beszél, hogy egy kisebb prédikációt tartott munka közben annak, aki elotte percekkel még szidta az Istent. Nem ismert magára. Megoldódott a nyelve. Vállalta Istent, kész volt megvallani a hitét - azt hitte, röviden, egy mondattal megvallja -, Isten pedig feloldotta a nyelvét, és ebbol bizonyságtétel lett, amin keresztül Isten kezdett el munkálkodni egy másiknak az életében is.

Mert ahol emberek - így, ahogy Zakariás és Erzsébet - hittel várnak Isten ígéreteinek teljesedésére, ahol ilyen következetesen ragaszkodnak Isten utasításaihoz, ahol így segítik egymást abban, hogy Isten igéjének engedelmeskedjenek, ott mindig megjelenik valami a mennybol. Ez nem valami hangzatos szólam, hanem tapintható valóság.

Ott az emberek elkezdenek álmélkodni és csodálkozni. Lukács nem gyozi itt háromnégyféle formában is leírni ezt, hogyan álmélkodtak mindazon, ami ott történt. Ennek híre terjed, errol beszélnek. Két idos ember meg egy csecsemo a hatalmas Isten cselekedeteire hívja fel olyanoknak a figyelmét is, akik egyébként csak magukkal vannak elfoglalva, és akiket az élet hajszol. Egy pillanatra megállnak, elgondolkoznak, és talán másként mennek tovább.

Ezért álljunk meg most mi is egy kicsit ennél a családi jelenetnél, és engedjük, hogy megszólaljanak rajta keresztül azok az üzenetek, amikkel Isten formálni akar minket is, és a mi ünneplésünket is. Egész sor ilyen üzenet szólalt meg belole, most inkább csak megemlítem ezeket, aztán Isten Szentlelke majd hangsúlyossá teszi egyikünknek ezt, másikunknak azt, és ha valóban az történik, amit énekeltünk: megnyitjuk szívünket, tárjuk kebelünket, akkor Jézus Krisztus ott rendet teremthet, vagy valami egészen új is elkezdodhet.

Az elso, amin gondolkozzunk el, hogy az ünnep lehet a szüléseknek, valami megszületésének az alkalma. Megszülethet bennünk végre egy átgondolt döntés. Létrejöhet egy igazi kibékülés, amire mindketten vágyunk, csak egyiknek sincs bátorsága meg alázata kezdeményezni. Megszülethetnek tartalmas jó beszélgetések. Elhangozhat egy vallomás, talán egy bunvallás. Megszülethet végre egy levél vagy egy halogatott látogatás. Ne engedjük, hogy tovább vajúdjék sok minden. Ne legyenek túlhordott szellemi gyermekeink, hanem hadd jöjjön világra az, aminek elérkezett az ideje. Talán éppen ezen a karácsonyon.

Az ünnep annak az alkalma, hogy velünk is az történjék, ami ennek a történetnek a szereploivel, hogy meghallották, milyen nagy irgalmasságot cselekedett Isten velük. Minden üdvtörténeti ünnepünk arról beszél, hogy Isten nagy irgalmasságot cselekedett. Karácsony, nagypéntek, húsvét, pünkösd - mindegyik azt hirdeti, hogy Isten szerette ezt a világot és tett érte. Azt hirdeti karácsony, hogy azáltal lett nyilvánvalóvá az Isten szeretete, hogy elküldte az O egyszülött Fiát e világra, hogy éljünk általa. Azt hirdeti, hogy az, aki az O egyszülött Fiának nem kedvezett, hanem Ot mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna vele együtt mindent minekünk. Minden ünnep arról szól, hogy Isten irgalmasságot cselekedett.

A kérdés csak az: érint-e ez minket? Komolyan vesszük-e, hogy rászorulunk az O irgalmasságára? Cselekedhet-e Isten bennünk is? Csakugyan megnyitjuk-e magunkat elotte? Aztán, ha cselekedett, készek vagyunk-e elhirdetni mi is ezt másoknak, mint ahogy a karácsonyi történet szereploi tették.

Halljuk meg végre, hogy Isten nagy irgalmasságot cselekedett értünk, és akar cselekedni bennünk is!

A harmadik, amire figyeljünk fel: ezek az emberek tudtak együtt örülni Isten tetteinek. Meg kellene tanulnunk újra örülni. Nem mulatni, vagy az idot múlatni, hanem örülni. Örülni egymásnak - ahogy itt tették. Örülni az Isten nagyságos dolgainak, az O ajándékainak.

Nem olyan régen szólt egy igehirdetés arról, hogy a kegyelem és az öröm görög szavainak a gyöke azonos. Aki az Isten kegyelmét belsoleg a szívében, az életében megismerte, annak a szívében felfakad az a csendes öröm, ami minden körülmények között megmarad.

Látjuk itt azt is, milyen fontos volt nekik az Istennel való szövetség. Minden ünnep jó alkalom arra, hogy megerosítsük az Úrral való szövetségünket, vagy ha még az nem jött létre, belépjünk ebbe a szövetségbe. Annyi minden történik a hétköznapok rohanásában, ami rárakódik erre a szövetségre, ami beszennyezi, meglazítja, elszürkíti azt. Legyen az ünnep annak az alkalma, hogy tudatosan meg akarjuk újítani, elmélyíteni, megtisztítani az Istennel való szövetségünket. Erosödjék meg az egymással való szövetségünk is. Megható az, ahogy ez az idos házaspár viselkedik itt ebben az esetben.

Eros külso nyomás van rajtuk, bennük is sok feszültség akkor oldódik éppen fel. Igénybe veszi az eroiket mindaz, ami történik. Mégis, a legjellemzobb kettojük kapcsolatára az, hogy mi ketten összetartozunk. Mi egyek vagyunk. Sok csalódás után is. Hosszú, hiábavalónak tuno imádkozás után is. Akkor is, amikor a kedves derék szomszédok és rokonok mást mondanak, mint amirol tudjuk, hogy tenni kell. Mi számíthatunk egymásra. S mi köti össze oket? Isten igéje, és az, hogy Isten beszéde mindkettojüknek Szentírás. Azt nem kell indokolni. Ok azt fogják cselekedni, ha a feje tetejére áll a világ, akkor is. Tudják, hogy az igaz, csak az a jó, és mindannyiuk számára az a helyes. Ez köti össze oket, és ebben az Úrhoz és egymáshoz való huségben gyoznek itt.

Ha egy picit visszalapozunk a történetben, akkor az ember megkérdezi: Hogy alakulhatott ez ki? Isten Zakariásnak adott egy nagy ígéretet, és hitetlensége miatt mindjárt meg is némult. Hogy tudta meg a felesége? Megtalálta a módját, hogy elmondja neki. Némán is továbbadta az igét, amit Istentol kapott. Az asszony meg úgy fogadta azt, mint Istentol kapott igét, és ettol kezdve egymást is erosítették abban, hogy ez az igaz, ehhez kell ragaszkodni, ezt kell teljesíteniük. Nagy lehetoség ez a házasságban is, a tágabb családban is, és mindenféle lelki közösségben.

Ezen is érdemes elgondolkoznunk, hogy csupán az ünneppel kapcsolatos szokásokat illetoen készek vagyunk-e így ragaszkodni Isten igéjéhez? Ez a világ egészen másként ünnepel, mint ahogy Isten népének ünnepelnie kell és lehet. Egyre inkább beszennyezi az Isten népének az ünneplését a világ sokféle szokása és hagyománya. Egyáltalán tudjuk-e, mire való az ünnep, és Isten hogyan akarja, hogy az övéi ünnepeljenek? Mi van a középpontjában a karácsonyunknak?

Az emberek túlnyomó többsége nem is gondol arra, hogy a karácsony születésnap. Születésnapkor mégis csak azt szokás ünnepelni, akinek az a születésnapja. Mi azonban fütyülünk erre. Mi magunkat ünnepeljük. Ez a világ tudni sem akar arról a Szabadítóról, aki eljött, hogy segítsen rajta. Tudni sem akar arról az Istenrol, aki úgy szerette ezt a világot, hogy az O egyszülöttjét adta áldozatul azért, hogy ez a világ ne pusztuljon el a saját bunei következményeképpen.

Mi akarunk tudni róla? Nem kellene sok szokást sutba dobni, sok rossz hagyományt félretenni, és valami újat kezdeni az ünneplésünket tekintve is? A nemes igei hagyományokat meg feleleveníteni, megtisztítani, azokhoz ragaszkodni? Miért kell nekünk úgy ünnepelni akár karácsonykor, akár szilveszterkor, ahogy azt az istentelen világ teszi? Ennek a világnak is sokkal több haszna lenne abból, ha Isten népe így ragaszkodna az O világos útmutatásához, ahogy itt az öreg Erzsébet meg Zakariás tette. Ez olyan gyümölcsöket teremne az Istent nem ismero világnak is, amit sehol másutt nem lehet beszerezni, amit csak az Isten népe tud ajándékozni és továbbajándékozni neki.

Miért kell nekünk a kényszerajándékozás orületébe beleállnunk? Miért nem tud az Isten népe berendezkedni az egyoldalú ajándékozásra? Olyanoknak adni, akik nem fogják tudni visszaadni, de akiktol nem is várjuk. Továbbadni sok mindent. Nem azokkal kapcsolatban számítgatni, hogy ki hány forint értékut ad majd, akikkel megéri a kapcsolatot ápolni, hanem akikre senki sem fog gondolni ez alatt az ünnep alatt sem. Vannak ám szép számmal.

Hálás vagyok Istennek, hogy gyülekezetünk fiataljait éppen arra indítja, hogy ezeket az embereket keressék most fel. Egymásnak is szabad azért örömet szerezni. Nem zárja ki egyik a másikat. Ne legyünk olyan szuk látóköruek és csolátásban szenvedok, mint azok, akik Istent nem ismerik. Isten az övéi elott sokkal tágasabb horizontot nyit ki. Nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra. Mi a karácsonyi Újszülöttet, a dicsoség Királyát, az uraknak Urát akarjuk magasztalni ezen az ünnepen is.

Elhangzik-e majd Istent magasztaló imádság és ének az otthonunkban? Zakariás elso szava Isten dicsoítése volt. A férfi dicsoítette a családban az Istent. Férfiak, szoktátok-e otthon dicsoíteni az Istent szívbol fakadóan, oszintén, egészen természetesen imádságban, énekszóval? Ahogy a terveket szövitek, az Istent dicsoíti? Vagy éppen sokszor a háta mögé kerülve tervezgettek? Hangzik az ige, a bizonyságtétel? Vagy csak egy évben egyszer három percre a karácsonyfa alatt elorántjuk a Bibliát. Hol is van megírva a karácsonyi történet? Nem is tudjuk. Mondjuk el akkor a Mi Atyánkot. Ettol vagyunk mi vallásosak?

Egyszeruen és szentül történt ez Zakariáséknál. Annyira az élo Isten volt a középpontjában ott a leghétköznapibb mozzanatoknak is. Annyira az O igéje határozott meg mindent. Nem törvényeskedo módon, hanem belso meggyozodésbol fakadóan. Úgy, mint ahol az Úr az úr a házban, és O parancsol mindenkinek. Éppen ennek kapcsán oldódott meg az o nyelve is.

Az ünnepre készülve errol is becsületesen kellene gondolkoznunk, hiszen hovatovább már alig beszélünk egymással otthon is. Ezek alatt az ünnepnapok alatt mégis csak több ido, több lehetoség lesz erre. Éljünk ezekkel a lehetoségekkel. Ne meneküljünk el meghitt, bensoséges beszélgetések elol, hangokádó dobozok meg néma monitorok elé. Gyáva ember az, aki nem tud oszintén beszélgetni. Nagy szüksége lenne mindannyiunknak arra, hogy végre arról is legyen szó, amit kerülgetünk, amit elhallgatunk, vagy amit nem lehet csak úgy futtában, a napi rohanás közben elmondani. Kérjünk el Istentol ilyen lehetoségeket. O úgy elo tud készíteni egyegy tisztázó, meghitt, közösséget erosíto beszélgetést, aminek a jó íze aztán ott marad az ember szájában, és igyekszik máskor is hasonlókra sort keríteni.

Tanuljuk meg kérdezni egymást, de érdeklodéssel végig is hallgatni. Arról beszélgetni, ami ot érdekli, ami neki fontos most. Meg arról beszélgetni, ami történt karácsonykor. Az élo Isten dolgairól is egészen személyesen beszélgetni, és nemcsak az éppen távollévok buneirol és hibáiról.

Mert így kerülhet sor arra, amit ennek a történetnek a végén olvastunk. Ahol efféle történik, az túlmutat azokon, akik éppen jelen vannak. Annak az ereje túlnyúlik az ünnepen is. És ha az ünnepet ilyesmire használjuk, akkor Isten ezáltal bearanyozza a hétköznapjainkat is, mert akkor minket változtat meg, és akkor más szívvel tudunk továbbmenni.

Olyan szép az a karácsonyi történetekben, hogy aki Jézus jászlánál járt, mind más szívvel ment tovább. A pásztorok elhirdetik, a bölcsek egészen megváltoznak. Aki vele találkozott, annak megváltozik a gondolkozása, és úgy megy tovább, hogy másokat is ehhez a Jézushoz akar vezetni.

Zakariás és Erzsébet, meg a kedves szomszédnép csak Keresztelo Jánost várták. Mi már annak a születésérol is tudunk, akinek o csak útkészítoje volt. Sot tudunk a megváltó Jézus haláláról is, tudunk az O feltámadásáról is, és hallottuk az O ígéretét: ti veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.

Jó lenne úgy készülnünk az ünnepre, hogy merjünk változni, és amin kell, változtatni. Jó lenne, ha ez nem valami romantikus közhely lenne, hanem életünk valósága, hogy



megnyitjuk szívünket, tárjuk kebelünket,

hogy Jézusunkat eképpen fogadjuk,

híven általadjuk néki magunkat.



(308,4 ének)

Imádkozzunk!

Dicsoséges Urunk Jézus Krisztus, köszönjük, hogy tudhatjuk, hogy a nagy Keresztelo János látta legtisztábban önmagáról, hogy a te sarudnak a szíját sem méltó megoldani. Köszönjük, hogy o tudta, te ki vagy. Köszönjük, hogy tole hallhatta a világ eloször azt is, hogy te vagy az Isten Báránya, aki magadra veszed a világ bunét. Áldunk azért, mert a mienket is magadra vetted.

Köszönjük, hogy minden ádvent emlékeztet minket arra, amit tettél értünk, és amit ígértél nekünk. Köszönjük, hogy bízhatunk ígéreteid valóra válásában.

Megvalljuk bunbánattal, hogy sokszor magunk körül forgunk mi is. Megvalljuk bunbánattal, hogy nem érezzük kötelezo jellegueknek reánk nézve a te parancsolataidat. Segíts el oda, hogy legyen a te igéd szent a számunkra!

Köszönjük, hogy éppen az az akaratod, hogy szentek legyünk. Egy szentségtelen világban tudjunk téged dicsoíteni. Ne szégyelljük, hogy a te népedhez tartozunk. Merjük megvallani és vállalni mindazt, aminek az igazságáról már meggyoztél minket. Bátorítsd ebben a tieidet, kérünk, hogy minél többen a sötétségrol világosságra, és a Sátán rabságából az élo Istenhez térjenek. Könyörülj rajtunk, hogy mindnyájan, akik most itt vagyunk, ezek között lehessünk.

Segíts készülni az ünnepekre. Kérünk, tedd ünneppé minden napunkban azt, amikor eléd állunk. Köszönjük az imádság nagy lehetoségét. Köszönjük, hogy szabad naponta táplálkoznunk a te igéddel úgy, mint a kenyérrel. Legyen az valóban mindennapi kenyér a számunkra.

Könyörgünk hozzád betegeinkért, a gyászolókért. Könyörgünk azokért, akik most is éheznek és fáznak, gyulölködnek és félnek. Könyörgünk azokért, akik gyilkolnak, és akik már egyáltalán nem rendülnek meg mások vérének kiontását látva és hallva.

Könyörülj meg rajtunk, hogy ne legyen nekünk hitetlen és kemény szívünk. Add nekünk a te érzo szívedet, Jézus Krisztus. Töltsd meg a szívünket az Isten szeretetével, hogy ne csak szavaljunk ilyenkor a szeretet ünnepérol, hanem ilyenkor is, meg az év minden napján tudjuk egymást szívbol szeretni, ha kell egyoldalúan is.

Kérünk, beszélj velünk tovább az igén keresztül, és taníts ebben a csendben oszintén beszélni hozzád.