Hajó a viharban

 

 

Alapige: ApCsel 27,21-25

A vihar hevesen dobált bennünket, azért másnap kidobálták a hajóterhet, harmadnap pedig a hajó felszerelését dobálták ki saját kezükkel. Mivel pedig sem a nap, sem a csillagok nem látszottak több napon át, és erős vihar tombolt, végül elveszett megmenekülésünk minden reménye.

Minthogy már sokat éheztek is, Pál felállt közöttük, és így szólt: „Az lett volna helyes, férfiak, ha rám hallgattok, és nem indulunk el Krétából, hogy elkerüljük ezt a veszélyt és ezt a kárt. Én azonban most is azt tanácsolom nektek, hogy bizakodjatok, mert egy lélek sem vész el közületek, csak a hajó. Mert ma éjjel elém állt annak az Istennek az angyala, akié vagyok, és akinek szolgálok. Ez azt mondta: Ne félj, Pál, neked a császár elé kell állnod, és Isten neked ajándékozta mindazokat, akik veled vannak a hajón. Ezért bizakodjatok, férfiak! Én hiszek az Istennek, hogy úgy lesz, ahogyan nekem megmondta. Egy szigetre kell kivetődnünk.”

 


 

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, hálásan köszönjük neked a mögöttünk levő hetet. Köszönjük, hogy napról-napra hallgathattuk a te igédet. Köszönjük, hogy fáradtságunk után felüdített, és köszönjük, hogy világosság, útmutatás, erőforrás lett az a számunkra.

Áldunk azért, mert magadhoz hívogattál onnan, ahol éppen vagyunk. Köszönjük, hogy feltétel nélkül szeretsz minket, s nem teljesítményekre biztatsz, hanem ajándékot kínáltál.

Magasztalunk téged Jézus Krisztus keresztjéért. Mindazért, amit Ő halálával és feltámadásával megszerzett nekünk, és áldunk téged, mert a keresztről való beszéd ma is Istennek ereje és Istennek hatalma.

Köszönjük, Atyánk, hogy ez a kis eső is a te ígéretedre emlékeztet minket, hiszen te mondtad: ahogyan az eső lefelé esik, és áldott munkát végez a földben, amiből gyümölcs lesz, így lesz a te igéd, ami a te szádból származik: nem tér hozzád üresen, hanem megcselekszi, amit akar. Örömöt és békességet teremt azokban, akik hittel befogadják, és a tövis helyén mirtusz, a bogáncs helyén ciprus növekedik. Sokszor olyan tüskés, tövises az életünk, úgy szeretnénk mi magunk is változni, de tudjuk, hogy alapvetően csak te tudsz minket újjátenni.

Szólj hozzánk, kérünk így ma este is. Kérünk, hogy minden, ami itt elhangzik, szolgálja a te dicsőségedet és a mi üdvösségünket.

Ámen.

 


 

Igehirdetés

Ennek az egész hétnek az a volt az összefoglaló címe: mi is az a pálfordulás. Saul-Pál életében láttuk ezt egészen részletesen, mit jelent az, amikor valaki Jézus nélkül indul el, aztán egyszer találkozik vele, és utána, mint Jézus tanítványa Jézust tudja vinni másokhoz is, és áldássá teszi Isten az életét. A hét elején hallottuk valakinek a személyes szavait, akivel ugyanezt tette a mi Urunk Jézus Krisztus most, néhány évvel ezelőtt.

Most a hét végén hallgassunk meg egy fiatal testvérünket is, aki ugyancsak erről tud beszámolni: milyen volt egy azelőtt, és van egy azóta — s közben valami történt.

***

Egészen fiatal voltam még, amikor a szüleim elváltak, és minket különválasztottak az öcsémtől. Én édesapámhoz kerültem, és édesapám nem tudta másképp megoldani, csak úgy, ha én a nagymamámnál élek. Ezzel párhuzamosan a középiskolában nem tudtam igazából beilleszkedni, nem volt ez a közösség nekem való. Sokat gúnyoltak is a különcségem miatt.

Sokat vártam otthon arra, hogy végre olyan családunk lehessen, ahova öröm hazamenni, ahol fontos vagyok, ahol figyelnek rám, ahol számíthatok valakire, és ahol számítanak reám is. Azt tapasztaltam azonban, hogy ez nem akar eljönni. Tele voltam olyan kérdésekkel, amik a világgal kapcsolatosak: miért így működik, miért nem másképp. Miért vagyok én ilyen, miért nem vagyok másmilyen? Úgy éreztem, hogy ezekre nem kapok választ.

Ahogy teltek az évek, ez egyre rosszabb lett, mert öcsémmel eltávolodtunk egymástól. Ő elkezdett egyre többet inni, és azt nem értettem, miért van? Ez engem teljesen össze is zavart. Ez vezetett igazából oda, hogy úgy éreztem, én lehetek az oka annak, hogy engem nem tudnak elfogadni, nem tudnak megérteni. Igaz az, hogy nekem nincsenek jó témáim, és az is igaz, hogy jó gondolataim sincsenek, ami esetleg másokat érdekelhetne. Ezért lehet az, hogy nem tudok igazából másokkal beszélgetni. Abban is igazuk lehet azoknak, akik ezt mondták a családomban, hogy nem tettem még le semmit az asztalra, és nem is fogok, mert nem sokat érek. Úgy éreztem akkor, hogy ebben igazuk lehet.

Ha valami veszekedés volt otthon, vagy valami nehézség, akkor emlékszem, napok, vagy hetek múlva is mind eszembe jutott. Újra és újra azt a rossz érzést éltem át, ami egy veszekedéskor megtörténik, és nem tudtam ezektől szabadulni. Egy idő után elkezdtem félni az emberektől. Elkezdtem kerülni őket, nem kerestem a kapcsolatot velük úgy, mint régen, mert úgy gondoltam, hogy biztos a hátam mögött kinevetnek, kigúnyolnak, nem vesznek komolyan, és ha ez így van, akkor miért keressem a kérdéseimre a választ és velük a kapcsolatot.

Egyetlen kiutat találtam magamnak, az pedig az volt, hogy egyre több zenét hallgattam. Kemény rockzenét, ami engem nagy mélységig vitt le. Ott tartottam hamarosan, hogy esténként a kezemet vagdostam egy zsilettpengével, és úgy éreztem, egyetlen megoldása van ennek a kialakult helyzetnek, az egész életemnek, ha véget vetek ennek, ha öngyilkos leszek. Akkor valahogy úgy fogalmaztam meg magamnak, hogy a halál nyugodt állapot lehet, és végre az a nagy feszültség, ami bennem van, eltűnik. Mindegy, csak tűnjön el, ha másképpen nem, akkor haljak meg.

Hirtelen adódott egy lehetőség arra, hogy visszaforduljak erről az útról. Akkor kerültem egyetemre, ahol nem ismert senki, ahol idegen voltam mindenki számára. Így tiszta lappal indulhattam. De itt sem tudtam megváltozni, ugyanolyan voltam, mint azelőtt, ugyanúgy kötődtem a zenéhez, és nem tudtam ettől elszakadni.

Mielőtt véglegesen elsüllyedtem volna ebben az egészben, akkor egy kedves család tanácsára eljöttem a templomba. Itt meglepődve azt tapasztaltam, hogy az igehirdetés rólam szól. Az én nehézségeimet sorolták fel, az én félelmeim jöttek elő, sőt az is előjött, hogy bűnös ember vagyok. Azt is hallottam ezen az igehirdetésen, hogy Isten mindezt tudja, mindezt látja, előtte nincsenek titkok, és nála van megoldás. Nála meg lehet változni, mert Ő már ezt elkészítette.

Ami számomra meglepő volt ebben az egészben, hogy nem az a vádló, vagy éppen gúnyoló hangot hallottam ebből ki, amit akkor az emberekben láttam, hanem egy csendes szelídséget és békét. Akkor itt a templomban, életemben először megszólítottam Istent. Csak annyit mondtam neki: Isten, ha vagy, és ki tudsz ebből az egészből engem szabadítani, akkor hinni fogok neked. Abban biztos voltam, hogy ez nem fog egyik pillanatról a másikra megtörténni, ezért elkezdtem rendszeresen templomba járni. Abban is biztos voltam, hogy a régi életemnek bizonyos dolgait és azt, amit Isten mond, azt nem lehet párhuzamosan tennem, azokról le kell mondanom. Ez bizony nehéz volt. Tudtam jól, hogy ha nem igaz, amit itt hallani fogok, ha itt hazugság hangzik el, akkor nincs több lehetőségem. Nekem nincs erőm, hogy újat kezdjek, valami másban keressem meg az életem értelmét, akkor biztos, hogy véget vetek az életemnek.

Az első, amit Isten a szívemre helyezett, hogy nem kell szenvednem a bűneimtől, és nem kell, hogy gyötrődjem miattuk. Emlékszem, hogy amikor először bocsánatot kértem Istentől az addig elkövetett paráznaságaimért, a veszekedésekért, a hazugságaimért, az Őt káromló szavaimért és gondolataimért, és mindenért, ami akkor eszembe jutott, akkor nagyon megkönnyebbültem, felszabadult lettem. Nem tértek vissza többé ezek a gondolatok, nem gyötörtek újra és újra, és végre tudtam éjszaka rendesen aludni.

Ezek után a Biblián keresztül Isten igét küldött, aminek az volt a lényege, hogy egyenlő indulattal legyünk egymás iránt, és másokat tartsunk különbnek magunknál. Ez volt az, ami elindított arra, hogy újra megtanuljam szeretni a nagymamámat, akivel együtt éltem, és megpróbáljam rendezni a vele való kapcsolatomat, ami addig számomra lehetetlennek tűnt. Szerettem volna Istent minél jobban megismerni. Úgy éreztem, hogy még nem látom, nem érzem Őt tisztán, és még sok minden zavaros bennem. Arra gondoltam, hogy valamit még mindig rosszul csinálok. Isten megint egy igét küldött nekem: hiszen kegyelemből van üdvösségetek hit által, és ez nem tőletek van, hanem Isten ajándéka. Ez meggyőzött engem arról, hogy itt nem arról van szó, hogy mit csinálok jól és rosszul, hanem mindaz, amit eddig Istenről megtapasztalhattam, amennyire Ő megmutatta magát nekem, ez azért van, mert Ő kegyelmes és irgalmas, nem pedig azért, mert megérdemlem.

Valahogy így, lépésről-lépésre mutatta meg nekem Isten, hogy milyen is Ő valójában, és mutatta meg, milyen a hívő élet. Háromnegyed év telt el így, amíg templomba jártam, mindaddig, amíg ki tudtam azt mondani Istennek, hogy az Ő gyermeke akarok lenni, és nekem már nincs többé szükségem a zenének a nyugtató vagy kábító hatására. Amikor ezt elmondtam neki, úgy fogalmaztam Istennek, hogy fogadjon engem el, hiszen ismer, tudja milyen vagyok. Magamtól nem tudok más lenni. Azt is elmondtam neki, ha nem fogad el, akkor sem megyek máshova, mert most már tudom, hogy csak nála van a megoldás az életemre.

Ez volt az a pont, amikor minden megváltozott bennem. Tudtam ezek után, hogy Isten tényleg elfogadott, és tudtam azt is, hogy most már vele fogom leélni az életemet, és tudom most már, hogy örök életem van. Ezt aznap este, amikor ezt az imádságot elmondtam neki, egy igével meg is erősítette, ami Ézsaiás könyvének 43. részében van megírva. Így szól: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy! Ha vízen kelsz át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok nem sodornak el. Ha tűzben jársz, nem perzselődsz meg, a láng nem éget meg. Mert én, az Úr, vagyok a te Istened, Izráel Szentje, a te szabadítód!”

Azóta nem félek az emberektől, nem félek attól, hogy mit gondolnak, és milyennek látnak engem. Én nem félek attól, hogy egy senki, semmi vagyok, mert tudom, hogy Istennek fontos vagyok, és ezt lépten-nyomon meg is erősíti bennem. Végezetül: nem félek azóta a holnaptól, mert tudom, hogy Isten velem van mindennap.

Azóta sok minden történt velem, sok örömteli és sok nehéz dolgon kellett átmennem. Édesapám infarktust kapott, majd utána egy rutinműtétbe belehalt. Közben egy rövid időre nagymamám, akivel együtt éltem, megbénult, és ezzel párhuzamosan az is kiderült, hogy édesanyám rákos. Az utána következő két évet tulajdonképpen mellette töltöttem egészen a halála pillanatáig. Mégis, emellett megvalósult az, amit az elején csak remélni mertem, hogy, Isten hívő feleséggel ajándékozott meg, akivel végre boldog és nyugodt családunk lehet. A nehézségekkel együtt is békesség, öröm van bennem, és boldog életem van, mert most már nem félelemből élek, hanem kegyelemből. Ez egészen más élet.

***

Foglaljuk össze, amit ezen a héten tanultunk, ahogy Pál apostolnak az életét megismertük. Azzal kezdődött, hogy láttuk, milyen gazdagon felkészülhetett az életre, de rossz irányba haladt. Aztán Isten előkészítő kegyelmével találkoztunk. István vértanú kivégzésekor olyasmit látott és hallott Saul, ami mély nyomott hagyott a szívében. Aztán találkozott Jézussal, megtörtént élete nagy irányváltozása, és Jézus Krisztus elkötelezett tanítványa lett. Megismerte azt, hogy nincs neki saját igazsága a törvény alapján, de van Istentől kapott igazsága Jézus érdeméért a hit alapján. Megtelt a szíve, az élete Jézussal — ő így mondta: kincs töltötte be az ő cserépedény életét, és ezt a kincset osztogatta mindenkinek, akivel csak összeakadt. Az Isten szeretetéről szóló jó hírt hirdette. Ezért lett olyan sok gyümölcse az életének.

Sokakon tudott segíteni, sokakat üdvösségre segített, Jézushoz vezetett. Tegnap este láttuk, hogy mindezt milyen mostoha körülmények között végezte, és annál jobban ragyogott az, hogy nem az ő teljesítménye volt ez, hanem az Isten benne levő kegyelme végezte el.

Ma egy olyan történetről szeretnék szólni, amelyik rendkívül szemléletesen mutatja, hogyan használja Isten az övéit ebben a világban. Mit jelent az, amit Isten annakidején Ábrahámnak mondott: megáldalak, és áldássá leszel. Istennek ez az ígérete minden újjászületett ember életében megvalósul. Sok áldást kap, sok jót Istentől, és sok áldást tud továbbadni másoknak a legképtelenebb helyzetben is.

A történet röviden az, hogyan jutott el Pál apostol Jeruzsálemből Rómába hajóval. Erről szól ez a leírás. Azt mondják — nem teológusok —, hogy az egyik legrészletesebb és legszakszerűbb leírása egy ókori hajóútnak a szemtanú szemével nézve az Apostolok cselekedeteiről írott könyv 27. fejezete. Lukács valóban jó megfigyelő volt, és pontosan írta le azt, amit látott.

Ha a témáját meg akarjuk ennek a fejezetnek jelölni, ilyeneket mondhatnánk: keresztyénség a gyakorlatban. Vagy: a hívő ember a világban. És mivel mindnyájan a világban élünk, többségükben nem hívők között, fontos dolgokat tanulhatunk ebből a leírásból.

Azzal kezdődött a dolog, hogy Pált jeruzsálemi honfitársai el akarták tenni láb alól, és úgy tudott megmenekülni a kezükből, hogy az egyik tárgyaláson a császárhoz fellebbezett. Erre neki, mint római polgárnak, joga volt. Ettől kezdve senki nem nyúlhatott hozzá egy ujjal sem, a római hatóság sem folytathatta a kihallgatást, viszont oda kellett szállítani őt a császár színe elé. Ez több hónapig tartó hajóút volt normális körülmények között is. Épeszű hajós viszont ősszel nem indult el, mert télen voltak azok a veszedelmes viharok, amik ellen nem tudtak védekezni. Ezek a hajósok mégis ősszel indultak el.

Kik voltak ezen a hajón? Azt olvassuk, hogy gabonát szállított, de sok személyt is, kétszázhetvenhat utasa volt ennek a hajónak. A Biblia leírja, hogy ki mindenki utazott. Ott volt a hajótulajdonos is, a hajó kapitánya, aki egyben a kormányos is volt, és a matrózok. Aztán egy Juliusz nevű római százados, s vele római katonák, akik több foglyot is vittek Rómába. Ezek többnyire halálra ítélt bűnözők voltak, akiket római cirkuszokban vetettek vadállatok elé, épp úgy, mint a keresztyéneket is, akiket a hitükért végeztek ki ily módon, és így hajtották végre rajtuk az ítéletet.

Ezekhez a foglyokhoz csapták oda Pál apostolt is, ha már a császárhoz fellebbezett, é megengedték neki, hogy elkísérje Lukács és egy Arisztarkhosz nevű thesszalonikai keresztyén is erre az útra.

Pál mindjárt az indulásnál látta, hogy ez nem jó lesz, hiszen ő rengeteg tapasztalatot szerzett sok utazása során, de egyelőre hallgatott. Amikor azonban átszálltak Kréta szigeténél, akkor már megszólalt és azt mondta: „Férfiak, látom, hogy a további hajózás nemcsak a rakományra és a hajóra, hanem életünkre nézve is veszélyessé válik." S elmondta, miért. A hatóság szakvéleményt kért a szakértőktől, vagyis a százados megkérdezte a hajó tulajdonosát meg a kapitányát, hogy komolyan kell-e venni ennek a fogolynak az óvását. A szakvéleményt viszont nagyon sokszor anyagi szempontok diktálják, és mivel ők nem akartak elesni a bevételtől, azt mondták: lehet hajózni. Így aztán továbbindultak, és ebből lett a baj. Ekkor tört ki az a végzetes vihar, amelyik majdnem mindannyiukat elpusztította.

Lehetett volna mondani, hogy ki ez a Pál? Miért beszél bele? Mi köze hozzá az egyik utasnak, különösen, ha fogoly, hogy hajóznak vagy nem. Tartsa meg a bölcsességét magának. Csakhogy Pál úgy volt mindenütt jelen, hogy ahol emberek életét mentheti, vagy az életet gazdagíthatja, ott megtette, amit megtehet, és őt egyáltalán nem zavarta ebben az, hogy lánc csörgött a kezén. Ha egyszer valamitől megőrizheti a többieket, akkor is, ha vadidegenek, ha semmi közük hozzá. Neki mindenkihez volt köze a szeretet alapján. Láttuk azt, hogy Jézus olyan szeretetet oltott a szívébe mindenki iránt, amiből ez egészen természetesen következett, hogy itt felemelte a szavát.

Hiába tette. Azt olvastuk: ki kellett dobálni a hajó rakományát a tengerbe, aztán a hajó felszerelését is. A folytatásból kiderül, hogy próbálták kötelekkel megerősíteni a hajócskát, mert recsegett-ropogott minden darabja már. Két hétig nem láttak sem napot, sem csillagokat, és az akkori hajósnak a csillagos ég volt az iránytűje, ahhoz tájékozódott. Fogalmuk sem volt, hol lehetnek, és itt olvassuk ezt a rendkívül sötét mondatot: „minden reményünk elveszett életben maradásunk tekintetében." És itt szólal meg Pál újra:

„Jó lett volna, ha hallgattok rám, akkor nem jutunk ebbe a helyzetbe." Mivel azonban nagy volt a kétségbeesés, folytatja és azt mondja: „Azt tanácsolom nektek, bizakodjatok, mert egy lélek sem vész el közületek, csak a hajó." Hát ezt honnan veszi? „Mert ma éjjel elém állt annak az Istennek az angyala, akié vagyok, és akinek szolgálok. Ez azt mondta: Ne félj, Pál, neked a császár elé kell állnod, és Isten neked ajándékozta mindazokat, akik veled vannak a hajón. Ezért bizakodjatok, férfiak! Én hiszek az Istennek, hogy úgy lesz, ahogyan nekem megmondta." Mit beszél ez össze-vissza? Miféle Istent emleget? Senki nem ismerte ott a hajón ezt az Istent. Vagy ennyire akar élni ez az ember, miután a többiek már lemondtak arról, hogy életben maradnak? Ennyire fontos neki, hogy találkozzék a császárral? Nagy álmodozó ez a Pál!

Kiderült azonban, hogy nem álmodozik ez a Pál, hanem kapaszkodik. Van neki egy biztos fogózója, és abban megkapaszkodott. Mi volt ez a biztos fogózó? Isten igéje. Isten adott neki egy ígéretet, és ő nem azt latolgatta, hogy ez lehetséges, vagy nem — Isten nem mond olyat, ami nem lehetséges, és semmi nincs, ami neki nem lehetséges. Nem latolgatta, hogy Ő most téved, komolyan lehet-e venni, vagy nem. Isten mondta. „Én hiszek az Istennek, hogy úgy lesz, ahogy nékem megmondta." Megkapaszkodott Isten igéjébe, és ez ebben a helyzetben, ahol minden ingott-bingott, és recsegett-ropogott, megint olyan stabilitást adott neki, hogy őbelé is bele lehetett kapaszkodni, annyira biztosan állt a lábán, vagyis annyira biztosan állt a hitében.

Ő itt is hivatása magaslatán áll, mert itt is küldetésben jár. Nem neki jutott eszébe, hogy Rómába szeretne utazni. Isten ígérte meg neki, hogy ott is fogja hirdetni az evangéliumot. Akkor pedig bizonyos, hogy oda meg fog érkezni. Na, de közbejött a vihar! Szétesik alattuk a hajó. Nem esik szét. Minden viharon keresztül Isten oda fogja őt vinni, mert megígérte, hogy ott is prédikálni fog.

Eszembe jutott a tegnap este hallott szép éneknek két sora: Megrendülhet ég-föld, A te igéd nem. Ez egészen magától értetődő volt Pálnak, mert ő ismerte Istent és bízott benne. Isten megmondta, és ez elég. Ez adott neki erőt ahhoz, amit majd énekelünk a végén, hogy Véled állom a vihart, hit, erő te vagy, te szent. Így lehetett ő áldás ott a többieknek. Úgy szoktuk mondani: tartja a lelket a többiekben. Ő kapott kijelentést, ezt a kijelentést bizonyosra vette, nem szégyelli továbbadni sem, vállalja mások előtt is, gondoljanak, amit akarnak, meg mondjanak róla, amit akarnak. Ez biztos, hogy igaz, mert Isten mondta. Őket is érinti, mert Isten megígérte: mind a kétszázhetvenhatan megmenekültök. Hadd tudják, hogy nem kell feladni a reményt. A maga részéről egészen bizonyos, hogy ez így is fog történni.

Rendkívül tanulságos ennek minden részlete. Így működik a keresztyénség a gyakorlatban. Aki hívő ember, annak ilyen valóságos közössége van az élő Istennel, az élő Jézus Krisztussal. Ez nem elmélet, meg fikció, meg álmodozás. Ott a vihar kellős közepén beszélget az ő Urával. Akinek van valóban hite, (nem ilyen-amolyan hitecskéje meg hiedelme — mindig összetévesztjük ezeket az igazi hittel) — az érti, mit mond neki Isten. Az úgy olvassa a Bibliát, hogy személyes üzenetté válik a számára. Az nem kezdi mérlegelni, hogy az időszerű, vagy már idejét múlta. Ezt jól értem vagy nem, nekem szól vagy nem. Én olvasom, akkor nekem szól. Akinek igazi hite van, annak segít Isten az Ő Szentlelkével, hogy meg is értse, bizonyosságot is kapjon. Ha kész azt komolyan venni, akkor mások számára is áldássá tud lenni.

Ezen a hajón ő az egyetlen ember, akinek valóban van közössége az élő Istennel, akivel lehet beszélnie Istennek, aki érti, hogy mit mond Isten, aki komolyan veszi, amit Isten mond, aki vállalja azt a többiek előtt is és nem szégyelli, és el is mondja nekik. Először igét mond, és utána mit csinál? Nyitva tartja a szemét, és azt mondja a századosnak: idefigyelj! Ezek a matrózok meg akarnak lépni, most engedik le a mentőcsónakot a vízre. Ha ezek elmennek, akkor ti meg nem menekültök. Itt már komolyan veszi a százados Pálnak a szavait, már tanult valamennyit az eseményekből. A katonáknak parancsot ad, elvagdalják a köteleket, essen bele inkább a mentőcsónak a vízbe, de ha Pál azt mondja, hogy a matrózoknak itt kell maradni, akkor itt kell maradniuk.

Egy ember, aki prédikál, mert van mondanivalója, de közben éber, aktív, tevékeny keresztyén, a szemét is nyitva tartja. Olyat vesz észre, amit a többi kétségbeesésében nem. Utána mit mond? Azt mondta az Úr, egy szigetre kell kivetődnünk. Lehet, hogy oda csak úszva fogunk megérkezni, ahhoz meg erő kell, és ti napok óta semmit sem ettetek. Éppen ezért javasolom, hogy egyetek. Ami maradék ennivaló még van — képzeljük magunk elé az itt leírt jelenetet, olyan sokatmondó ez — a megbilincselt kezével, amin csörög a lánc, valami félszáraz vagy egész száraz kenyeret elővesz, megtöri, az ő hite szerint hálát ad érte Istennek — nem szégyelli az asztali imádságot elmondani hitetlenek előtt — és elkezd enni. A jó példa ragad, a többiek is esznek, és másnap, mikor mindenkinek úszni kell, meg deszkákba kapaszkodva elérni Máltának a partjait, akkor jól jött az, hogy valamit ettek előző nap és egy kicsit magukhoz tértek.

Ilyen az Isten embere. Így élnek az igazán hívők ebben a világban. Nem a vallásoskodók, meg nem a képmutatók, hanem akik ismerik Jézust. Akik új életet kaptak tőle, akik vele közösségben élnek, akiket Ő használhat mások javára, és akiket Ő üdvözíteni fog.

Nem akarunk ezek közé tartozni? Miért érjük be ennél kevesebbel, amikor ez mindennapos esemény lehetne? Ez a bensőséges és valóságos közösség az élő Krisztussal, hogy megszólal a Biblia, hogy magunkkal viszünk személyes üzeneteket egy igehirdetésből, hogy a hívőkkel beszélgetve erősödik a hitünk, hogy szeretjük azokat, akik között élnünk kell — a köztük levő kiállhatatlanokat is, és mindig tudunk valamit a javukért tenni. Nem megyünk le a hajó aljára, mint egy hasonló viharban Jónás tette, hanem felelős szeretettel fáradozunk a többiekért. Nem szégyelljük, hogy imádkozni szoktunk. Van mondanivalónk mások számára, de gondunk van a testükre is, a fizikumukra, a tiszta gondolataikra, az emberi kapcsolataikra, és mindezt nem azért, mert valamit teljesítenie kell egy hívőnek, hanem azért, mert tele van Krisztussal, és ez csordul ki belőle.

A hét elején tanultuk ezt a kifejezést: Krisztus-kiáradás. Ez történik ott a hajón a viharban. De kiből áradhat ki Krisztus? Akiben Ő valósággal él. És kiben él? Aki egyszer behívta az életébe hittel, és elkezdett neki engedelmeskedni a hétköznapok konkrét kicsi lépéseiben meg a sorsdöntő nagy kérdésekben is.

Isten így akarja használni az övéit, és erre hív mindannyiunkat. Így meg tud gazdagítani ma is bárkit, és így tud áldássá tenni mindenkit ott, ahol éppen van.

Pálnak nincsenek identitászavarai. Ő ott a hajón megbilincselve is az, aki. Ez semmit nem változtat azon, hogy ő Jézus Krisztus küldetésében jár ezen a világon. Most éppen ott és ilyen körülmények között. Nem gyötri a halálfélelem, mert tudja, hogy nem pusztulhat el. Könnyű erről így beszélni egy csendes szép templomban, de amikor reánk szakadnak a viharok, akkor nehéz komolyan venni. Na, de ez a hit harca. Erre mondta Pál, hogy harcold meg a hitnek szép harcát. Meg az élete végén erre mondta — holnap erről lesz szó —, hogy ama nemes harcot megharcoltam.

Ez kétségtelenül harc, de győzelmek csak harcok közben születnek. Mi pedig tudhatjuk, hogy minden győzelmet a mi Urunk készített el nekünk. Erre a hiteles hívő magatartásra mondta Jézus: ebben a világban, de nem e világból. Ez az ember ott két lábbal áll ebben a világban, de nem e világból való erőkkel tud szolgálni a többieknek, mert neki van kapcsolata a láthatatlan szellemi világgal is, az élő Istennel. Neki van Krisztusa, és Ő használja őt ott. Ezért lesz neki fontos, hogy igét mondjon, meg kenyérrel is megetesse őket. Az egész ember fontos mindig azoknak, akik így tudnak gondolkozni.

Kire hasonlít leginkább Pál apostol itt a tengeri viharban? Úgy gondolom, arra, akinek a hajója egyszer szintén viharban került. A rajta levők jajveszékeltek: jaj, ments meg, mert elveszünk. Azt olvassuk, hogy már majdnem megtelt vízzel az a hajó. És ez a valaki nyugodtan aludt a hajó hátsó részében, de még idejében felkelt, ráparancsolt a viharra meg a tengerre: hallgass, némulj el! Ezzel a mondattal fejeződik be a leírás: elállt a szél, és nagy csend lett. Akkor a vizes emberek néztek egymásra, és ezt kérdezgették: kicsoda ez, hogy mind a szél, mind a tenger enged neki?

Erre a Jézus Krisztusra hasonlított itt Pál. Arra a Jézusra, aki egész nap hirdette az evangéliumot a sokaságnak, de mielőtt hazaengedte volna őket, jól tartotta őket kenyérrel. Arra a Jézusra, aki többször mondta és folyamatosan gyakorolta: nem azért jöttem, hogy a magam akaratát cselekedjem, hanem hogy azét, aki elküldött engem. Olyan Jézus- formájú emberré vált Pál, és ilyenekké válhatunk mi is, mindnyájan.

Sokféle viharba kerül a mi életünk is. Volt már olyan, hogy éppen akkor dühöngött a vihar valahol, amikor látogatni mentem. Úgy csapta be a két szoba közti üvegajtót, hogy kiröpült belőle az üveg. Aztán hangorkán is kísérte ezt a jelenséget. Néha meg csak úgy belül dúlnak a viharok, csendben, aztán belül emésztenek bennünket, és lesz belőle gyomorfekély meg infarktus. Sokszor meg miattunk tör ki a vihar, apróságok miatt is.

Mire használhat minket a mi Urunk a körülöttünk meg a bennünk dúló viharokban? Egyáltalán használhat-e? Ennek a hétnek az volt a célja, hogy a mi törékeny cserépedényünk is ezzel a kinccsel teljesedjék be, és legyen minek kiáradnia a kritikus helyzetekben, a viharos időszakokban, hogy áldássá lehessünk mások számára, hogy Jézust tudjuk adni másoknak, hogy legyen olyan mondanivalónk, amit csak tőle lehet hallani. Pál nem a kisujjából szopta ezt, amivel ott bátorította őket. Ő is úgy kapta. Mindent úgy kap a hívő. Az erejét, a gondolatait, a szeretetét, a szelídségét, mert úgy kapta a kegyelmet, az életet, az örök életet, a bűnbocsánatot is. De azért kapta, hogy legyen mit továbbadnia.

Jézus azt mondta: Isten minket sáfárságra teremtett. A sáfár olyan vagyonkezelő volt, akinek sokszor semmije sem volt, de nagy értékeket bízott rá a gazdája. Sokszor egyszerű rabszolgák voltak ezek. Egy ügyes, talpraesett, megbízható rabszolga lehetett sáfár. Amíg elment otthonról, rábízta hónapokra az egész gazdaságot is, de azt kellett csinálnia, amit mondott neki. Minket ilyenekké tett a mi Urunk. Mérhetetlen kincseket bíz ránk. Az Ő igéjét is például.

Itt kezdődik, hogy van-e nekünk fogózónk a viharokban? Ismerjük-e egyáltalán az Ő igéjét. Tudjuk-e, hogy ha hirtelen dől a hajó, hova kell kapnunk. Eszünkbe juttathatja-e a Szentlélek az ott szükséges igét. Csak az juthat eszünkbe, ami egyszer bement oda. Így olvassuk és tanulmányozzuk-e Isten igéjét, hogy legyen fogózónk egy ilyen viharos időszakban, amiben élünk? És engedjük-e, hogy használjon bennünket?

Sokan egy héten át hallgattuk most igéjét. Mi változott meg bennünk ezen a héten? Ezt meg kellene tudni fogalmazni szombat este. Mit akarunk, hogy megváltozzék? Akarunk-e egyáltalán változni? És ennek következtében mi fog megváltozni otthon? Valaki csendesen már beszámolt, hogy a hét közepe óta valami lényeges változás történt otthon. Ciki volt elkezdeni — azt mondta —, mert annyira szokatlan volt, hogy Biblia kerül az asztalra, meg hogy imádkozunk, de két nap után már hiányolták.

El lehet kezdeni. Merjünk változni! Ha semmit nem változtunk, akkor ez a sok ige, amit hallottunk, ítéletté válik a számunkra — és ezt a szelíd Jézus mondta. Azt mondta: én nem kárhoztatok senkit sem, a beszédek, amiket hallottatok és nem cselekedtétek meg, azok kárhoztatnak titeket. Isten beszéde csodálatos segítség a változásban, de ama napon nagy ítélet lesz. Mert az a szolga, aki tudta az ő Urának akaratát és nem cselekedte, többel büntettetik meg, mint aki nem tudta. Nekünk megadatott, hogy tudjuk. Készek vagyunk-e cselekedni?

Isten segítsen minket, hogy ne engedjük el a fülünk mellett ezt az Ő kérdését, és adjunk ma neki konkrét választ. Lehet, hogy a válasz így hangzik: Uram, nem is gondoltam, hogy ilyen komolyan kellene venni, és nem tudtam, hogy miben kellene változnom, de most kész vagyok engedni neked.

A Biblia azt mondja, hogy mi atyáinktól hiábavaló életet örököltünk, és jó lenne, ha ezzel a bűnbánattal állnánk Isten elé, hogy az egész alaptermészetünk, akármilyen tulajdonságaink vannak, bűnnel vannak fertőzve. Új természetre van szükségünk. A Krisztuséra. Sok szokásunkkal csak gyötörjük a körülöttünk élőket és nem minden hagyomány olyan, amit tovább kell adni. Lehet, hogy szakítani kellene valami hagyománnyal, és fellélegeznének azok, akik között élünk. Engedjük, hogy Isten változtasson minket, hogy megáldjon igazán, és áldássá tegyen, hogy a viharok közt is Pál apostolhoz hasonlóan tudjunk viselkedni.


 

 

Imádkozzunk!

Istenünk, alázatosan kérünk, hogy áldj meg minket ezzel az új élettel, hogy áldássá legyünk másoknak. Szeretnénk most komolyan és őszintén kérni téged az ének szavaival: Tégy Uram engem áldássá, Lelkedet úgy várom. Tedd te a szívem hálássá, hogy neked szolgáljon. Bárhova küldesz, ajkamról zengjen az új ének. Tégy Uram engem áldássá, oly sok a bús élet.

Ámen.