MESSZE - KÖZEL - BENNE

 

Alapige: Mk 12,28-34

“Ekkor odament az írástudók közül egy, aki hallotta őket vitázni, és mivel tudta, hogy Jézus jól megfelelt nekik, ezt kérdezte tőle: “Melyik a legfőbb az összes parancsolat közül?” Jézus így válaszolt. “A legfőbb ez: Halljad Izráel: Az Úr, a mi Istenünk, egy Úr, és szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és teljes erődből. A második ez: Szeresd felebarátodat, mint magadat. Nincsen más, ezeknél nagyobb parancsolat.”

Az írástudó ezt mondta neki: “Jól van, Mester, helyesen mondtad, hogy egy Isten van, és rajta kívül nincsen más, és szeretni őt teljes szívünkből, teljes elménkből, teljes erőnkből, és szeretni felebarátunkat, mint magunkat, sokkal többet ér minden égő és véres áldozatnál.” Jézus pedig, amikor látta, hogy értelmesen felelt, ezt mondta neki: “Nem vagy messze az Isten országától.”

 


 

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, egy vasárnap is annyi minden történik körülöttünk. Segíts most elcsendesedni előtted, és csak rád figyelni. Ilyenkor is zakatol bennünk sok minden, és nekünk a legfontosabbak mindig a saját gondolataink. Segíts most leállítani magunkat. Tégy minket befogadóképesekké. Hadd értsük meg azt, amit mondani akarsz nekünk.

Könyörülj rajtunk, hogy ne csak hallgatóid legyünk, Úr Jézus, hanem követőid. Hozd mozgásba az életünket valamilyen ponton. Segíts változni.

Szeretnénk úgy hallgatni most az igét, mint ami a te hozzánk szóló szavad, s ennek megfelelően akarunk neki engedelmeskedni. Tedd ezt könnyűvé. Támogass minket az engedelmesség lelkével. Hadd legyen a te igéd az életünk megújulásának a forrása.

Kérünk most újra: Siess belénk új szívet adni, Szentlelkeddel lelkünk megújítni, Tiszta hittel megajándékozni, Add örökké szent színedet látni.

Ámen.

 


 

Igehirdetés

Rendkívül érdekes jelenet ez, aminek a leírását hallottuk. Ahogy most a Márk evan-géliumát olvassuk bibliaolvasó kalauzunk szerint, lehet látni, hogy nagypéntekhez kö-zeledve, fokozódik a támadás Jézus ellen. Itt már minden oldalról lőnek rá. Különböző politikai és vallási csoportok képviselői zaklatják ravaszul kiagyalt kérdésekkel, és igyekeznek őt tőrbe ejteni. Gyűjtik ellene a vádakat, és mivel semmi rosszat nem cselekedett, ki kell találni valamit, amivel vádolhatják. Vagy olyan helyzeteket kell teremteni, amelyekben valami olyat fog mon-dani vagy elkövetni, amibe bele lehet kötni. Olvassuk, hogy a jeruzsálemi központból besúgókat küldtek utána, hogy fogják meg őt a beszédben. A hallgatói között ilyen indulatúak is voltak: azt lesték, mibe lehet belekötni.

Nos, az ezt megelőző órákban egy politikai csapdát állítottak neki. Néhányan jöttek és nagy ártatlanul, mézes-mázosan ezt mondták: mivel te mindig igazat mondasz, és az Isten útját nekünk helyesen tanítod, mondd meg: szabad-e adót fizetni a császárnak, vagy nem. Aztán lehet érezni, hogy hirtelen előjön belőlük az indulat is, és élesítik a kérdést: “Fizessünk, vagy ne fizessünk?” Ez volt az egyik legkényesebb kérdés akkor.

A rómaiak megszállók voltak ott, és mindenki utálta őket. Senki sem adott jó szívvel adót a rómaiaknak. Ugyanakkor viszont társadalmi karriert csak úgy lehetett befutni, ha valaki a császárhűséget legalábbis mímelte. Mit mond erre Jézus? Erre a kérdésre csak rosszul lehet válaszolni. Ha azt mondja: fizessetek, akkor nem jó hazafi, akkor elveszíti a népszerűségét, a nép előtt le lehet járatni. Ha azt mondja: ne fizessetek, még veszélyesebb, mert akkor lázadó, sőt lázító, és lehet, hogy onnan az utcáról viszik el a rómaiak. Mit lehet erre mondani? Talán már előre dörzsölték a tenyerüket: most megfogtuk!

S akkor Jézus azt mondja: adjatok egy pénzt, amit ti is használtok nap mint nap. Kinek a képe van a hátoldalán? Mondják kórusban: a császáré. Akkor mi a probléma? Ezt a pénzt a császár verette. Ti ezt a pénzt naponta használjátok. Enélkül szinte már elképzelhetetlen lenne az élet. Ráadásul a császár építtetett utakat, hidakat, amiket szintén használtok, ezért fizetni kell, nem? Viszont a tisztelet és dicséret egyedül az Istent illeti meg. Egyszerű a dolog: “Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené.”

Nem azt mondta ezzel, hogy kettőt jobbra, kettőt balra, próbáljunk egy kicsit mindenkinek eleget tenni, mint ahogy mi szoktuk, hanem azt mondta: mindenkinek azt, ami őt megilleti. Az adó megilleti a császárt. Vagy: akkor próbáljatok megélni pénz nélkül, utak nélkül, hidak nélkül. Tartozunk neki az adóval. De az imádat egyedül Istent illeti meg, az nem illeti meg a császárt még akkor sem, ha megköveteli magának. Egyszerű: a császárnak, ami az övé, Istennek, ami az övé. Elnémul mindenki. Erre nem számítottak. Erre nem lehet mit mondani. Nem sikerült megfogni.

Alig telik el egy kevés idő, újabb delegáció érkezik, a szadduceusok. Annak a kornak a materialistái, akik semmit nem hittek el, amit csak hittel lehetett komolyan venni. Így nem hitték a feltámadást sem. Előadnak egy történetet, ami nem lehetetlen éppen, de nem valószínű, hogy ilyen megtörténik.

Volt Izráelben különös egy törvény, hogy férfiember utód nélkül nem maradhatott. Tehát, ha meghalt valaki, mielőtt gyermeke született, az özvegyét a legközelebbi rokonának feleségül kellett vennie, és ha ebből a házasságból gyermek született, az az elhunyt gyermekének számított. Ennek megvolt az oka.

Nos, a történet így hangzik: Hét fiútestvér volt. A legidősebb elvett egy asszonyt, nem született gyermeke, meghalt. Az öccse elvette az özvegyet, nem született gyermeke, meghalt. És így mind a hét. S lehet érezni a fogalmazásból megint a kajánságot: na, Jézus, erre most mit mondasz? A feltámadáskor kinek a felesége lesz? Ez nagyon érdekelne minket.

Jézus megint nem jön zavarba, hanem nekik, akik olykor büszkék voltak arra, hogy intellektuálisan mennyire felette állnak a tömegnek, azt mondja: Milyen kár, hogy hiányoznak az ismereteitek. Nem ismeritek sem a Szentírást, sem az Isten hatalmát, hiszen abból világosan kitűnik, hogy a házasság intézménye e földi élet végéig érvényes. A feltámadáskor nem lesz jelentősége annak, hogy ki kinek a házastársa volt. — Ezek sem tudnak semmit mondani erre.

Ezt a két beszélgetést végighallgatta ez az írástudó, akiről alapigénk szól, és lenyűgözte őt Jézus szellemi fölénye. Ő szakmabeli volt, neki is feltettek olykor hasonló kérdéseket, de ahogy Jézus válaszolt: fantasztikus! És így megy oda hozzá, és kérdez tőle valamit. Márk azt mondja, hogy ezzel a jóhiszeműséggel ment oda. Máté és Lukács azt, hogy ő is rossz szándékkal, mert tőrbe akarta ejteni. Nem tudjuk, ezt most ne döntsük el. Mindenesetre odamegy és feltesz egy kérdést: Mester, szerinted melyik a legfontosabb parancs?

Ez nem mondvacsinált kérdés volt, mert rengeteg parancs terhelte meg abban az időben a vallásos izraelitákat. A Tíz parancsolatot felbontották 284 parancsra, és 365 tilalomra. És az van a kérdése mögött, hogy drága Mester, ezt fejben tartani sem lehet, nem hogy megtartani. De ha néhányat kiemelnél, akkor igyekeznék odafigyelni, hogy azokat legalább megtartsam. Szerinted melyik a legfontosabb? Jézus teljes nyugalommal azonnal válaszol, és mond két idézetet az Ószövetségből. Nem egymást követi ez a két mondat, de Ő itt összekapcsolja. Idézi a Sömát, az izráeli Hiszekegyet: halld Izráel, az Úr, a mi Istenünk, egy Úr, szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és teljes erődből. Ez az első nagy parancsolat. A másik pedig hasonlít ehhez, ennek egyenes folytatása: Szeresd felebarátodat, legalább úgy, mint magadat. E két parancstól függ a Bibliának a betartása. ‘Az egész törvény és a próféták’ — ez jelen-tette az akkori Bibliát, az Ószövetséget.

Megörül az ember, és azt mondja: Uram, én is ezt gondoltam. De örülök neki! Teljesen egyetértek veled. Lelkesedik, újra elsorolja: igen, így van. Idézi ő is. Ezek után a párbeszédet Jézus egy hűvös mondattal zárja: “Nem vagy messze az Isten országától.”

Amikor régen-régen először belemélyedtem ebbe az igébe, elcsodálkoztam. Mást vártam volna. Végre valaki, aki tisztelettel adózik Jézusnak, aki — noha ő maga is tanító — Mesternek szólítja, akit érdekel Jézus véleménye, amikor kiderül, hogy egyetértenek és ugyanarra gondoltak, őszintén örül, — s akkor Jézus, ahelyett, hogy a keblére ölelné vagy parolázna vele, vagy örülne, hogy a sok ellenség közt végre egy szimpatizáns, egy ilyen hűvös megállapítással fejezi be: “Nem vagy messze az Isten országától.”

Mit jelenthetett ez? Az akkoriaknak sokkal világosabb volt, hogy mit ért Jézus az Isten országán, mint nekünk. A múltkor egy külön igehirdetésben próbáltuk ezt tisztázni, s láttuk, hogy az Isten országa az Isten királyi uralma. Ott valósul meg Isten országa, ahol emberek Isten akarata szerint kezdenek el élni, ahol megvalósul az Ő akarata. Ehhez azonban ilyen magunkfajta emberek kellenek. Ott megjelenik az Isten országa. Ezért jön egymás után a Mi Atyánkban ez a két kérés, ami nem kettő, hanem egy: Jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is. Ahol megvan az Ő akarata, oda eljött az Ő országa.

Nos, így mondja Jézus ennek az embernek: “Nem vagy messze az Isten országától.” Van ebben valami jézusi meleg bátorítás is: nem vagy messze, még néhány lépés, gyere. Az irány jó, a cél is jó, csak még egy kicsit menni kellene. Talán csak egy lépés… és beléphetsz. De van ebben a mondatban kemény ítélet is: ha nem vagy messze, akkor ugyanúgy kívül vagy rajta, mint azok, akik messze vannak. Nehogy azt hidd, hogy az, hogy közel vagy, egyen-lő azzal, hogy benne lennél. Nem vagy ben-ne. Nem vagy messze. Biztatás: tovább, tovább, mert el lehet érni a célt, és figyelmeztetés: még nem vagy a célnál. Még kívül vagy az Isten országán. Az Isten országa az üdvösséget is jelentette akkor. Tehát kívül vagy még az üdvösségen. Jézus ezzel a mondattal mintegy meghívja, próbálja behívni ezt az írástudót oda, akinek nem kellett hosszas magyarázat, ő értette miről van szó.

Mit jelent az: messze, mint jelent: közel, (nem vagy messze), és mit jelent: benne? A Biblia azt mondja, hogy nem a gonoszok vannak messze az Isten országától, hanem mindnyájan úgy születünk, hogy messze vagyunk az Isten országától. Amikor az édesanyánk a világra hozott, akkor Istentől és az Ő országától nagyon messze tett le minket. — Annak a bizonyos széles útnak az elején, amiről Jézus a Hegyi beszédben szól, — mert nem is tehetett mást, hiszen valamikor, régen ősszüleink révén elszakadtunk Istentől. Kivonultunk az Isten országából, mert nem akartuk az Ő akaratát cselekedni, hanem a magunk akaratát. Attól kezdve egyre inkább ezt akarjuk, noha látjuk, hogy ezzel mennyi kárt okozunk egymásnak is és magunknak is. Aki messze van az Isten országától, azt jellemzi az önzés, a hiúság, a büszkeség, ott gyűlölködés van, a gyűlöletből előbb-utóbb öldöklés, vérontás lesz. Mindaz, amiről nap mint nap értesülünk, ami ebben a világban van.

Mivel messze kerültünk az Isten országától, ezért Pál apostol kénytelen ilyeneket írni: “Az ő elméjükre sötétség borult, elidegenedtek az Istennek tetsző élettől, meg-maradtak tévelygésükben, és megkeményedett a szívük (a szklerózis szó van itt). Ezért erkölcsi érzékükben eltompulva, gát-lástalanul mindenféle tisztátalan tevékenységre vetemedtek nyereségvágyukban.” (Ef 4,18-19) Pontos korrajz a mi korunkról. Ide jutottunk, mivel messze vagyunk az Isten országától. A magunk akaratát akarjuk cse-lekedni. És akit ebben az állapotban ér a ha-lál, az végleg elesik annak a lehetőségétől is, hogy visszakerüljön az Isten országába, ezért ez maga a kárhozat. Ezt nevezi a Biblia pokolnak, amikor nincs többé lehetőség, hogy visszataláljon valaki Istenhez.

Ez az írástudó már nem itt tartott. Azt mondja neki Jézus: te nem vagy messze az Isten országától. Ő közelebb jutott. Hogyan juthat valaki közelebb? Úgy, hogy hall arról, hogy messze van. Hall arról, hogy van ilyen: Isten országa. Hallja azt a nagy lehetőséget, hogy Jézus pontosan azért jött utánunk az Isten országából, hogy oda minket visszahívjon. Hogy mintegy ösvényt kitaposson, amelyiken visszatalálhatunk, és kinyissa előttünk az Isten országának a kapuját, amit mi becsaptunk magunk mögött. És ez nemcsak majd valamikor ott az üdvösségben jelent nekünk nagyon sokat, hanem már itt is. Egészen másként éli a földi életét az, aki már itt belépett az Isten országába; mert abba itt lehet és kell belépni, csak a halálunk előtt van erre lehetőség. Ennek a módját is meg lehet tudni Isten igéjéből.

Nos, aki mindezt tudja, vagy efféléket már tud, az egyre közelebb kerül Isten országához, az nincs már messze tőle. Mert Isten küldött utánunk prófétákat, akik mindezt elmondták. Hangzik ma is az igehirde-tés, amiből erről értesülhetünk. Sőt elküld-te az Ő egyszülött Fiát, hogy ne csak halljunk erről a lehetőségről, hanem legyen valaki, aki bátorít, aki mintegy karon fog, vezet, megáll mellettünk, és azt mondja: kövess engem, és visszavezet az atyai házba.

Ez az írástudó mindezt már tudta, és ezért mondja neki Jézus: nem vagy messze, mert csak tudta, de semmi jele nincs annak, hogy mozdult volna. Sőt több jel utal arra, hogy nem is óhajtott változni. Hallotta mindezt, voltak ismeretei, de ezek az ismeretek nem hozták mozgásba az életét. Ezért volt még mindig kívül az Isten országán.

Honnan tudjuk ezt? Először is onnan, hogy Mesternek szólítja Jézust. Kollega. Mi tanítók egymás között beszéljük most meg, melyik a legfontosabb parancsolat. Akik felismerték Jézust, hogy kicsoda Ő valójában, azok mind Uramnak szólították. Az írástudók közül senki nem mondta ezt neki soha: Uram. Tamás is akkor mondta, amikor felismerte benne a mindenható Istent, és húsvét után egy héttel leborult és azt mondta: én Uram és én Istenem. Péter is akkor nevezte Őt Uramnak, amikor a nagy halászatnál mintegy megvilágosodott, hogy kicsoda Jézus, és Jézus mellett kicsoda ő: Uram, eredj el tőlem, mert én bűnös ember vagyok.

Nos, ennek az írástudónak Jézus Mester. Nem ismeri Őt, éppen ezért Jézus szava a számára nem Isten szava. Nem úgy hallgatja azt, mint amit most mindjárt cselekednie is kell. Jellemző, hogy megmarad mindvégig elvi síkon a beszélgetésük. Lelkesedik, hogy így van, helyesen mondod, én is így gondolom, de nem rendül bele ebbe a hatalmas igazságba, amiben egyetértenek. Csak az értelmének a felszínét borzolja fel ez az igazság, de nem megy mélyre, nem hozza őt mozgásba.

Végül roppant árulkodó az, ahogy Jézus fogalmaz, s ahogy az írástudó fogalmaz. Jézus pontosan idézi a Bibliát. Ott egyes szám második személy felszólító mód van: Szeresd az Urat, a te Istenedet, és szeresd felebarátodat, mint magadat. És ugyanezt hogy mondja el ez a derék írástudó? Az ő változata az infinitívuszok sora: szeretni az embernek az ő Istenét, és szeretni embernek felebarátját, bizony ez nagyon fontos. Ki az “az ember”? Ő ebből kimarad. Magát kivonja ebből. Jézus azt mondta: szeresd. Ha ő benn van az Isten országában, akkor abban a pillanatban azt vizsgálja meg: szeretem én valóban teljes szívemből, teljes erőmből az Istent? Szeretem én valóban a felebarátaimat, mindenkit felebarátnak tekintek?

Aki kész az Isten akaratát cselekedni, az így hallgatja Jézust, hogy abból azonnal mozgás következik és változik az élete. Aki meg nem messze van, vagyis kívül van, az megmarad elvi síkon és azt mondja: “szeret-ni az embernek”. Bizony, ha jobban szeret-nék egymást, akkor nem ilyenek lennének a házasságok stb. És én? Nekem mondta, hogy szeresd! Én kérdeztem, nekem mond-ta, rajtam akar segíteni most, de kivonom magam ez alól, és nagy általánosságban és személytelenségben marad minden.

Így lehet az Isten országának a bejárata előtt is elkárhozni. “Nem mindenki, aki azt mondja nékem: Uram, Uram” megy be a mennyek országába, hanem aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát” — mondja Jézus. Tehát még mondhatja is, hogy Uram, — nem azt mondja Mester, — még azzal sem lépett be, hanem ha cselekszik. Ha mozgásba jön az élete, ha indul abba az irányba, ahova indítani akarja őt Isten az igéjével, és ahova vonzza az Ő szeretete.

Az van tehát benne az Isten országában, aki eljut oda, hogy újra és újra kész vagyok félretenni a magam akaratát, és szenvedélyesen keresem mindig, hogy mi velem ebben a helyzetben Isten akarata, és látatlanban előre is arra mondok igent. Legyen meg a te akaratod — ez az Isten országán belül a jelszó. Ez a gyakorlat, és ez válik vérévé az embernek.

Olyan sok szép bibliai példa és mai példa is van erre. Csak néhányat említek. Zákeus is kívül volt az Isten országán. Természetes volt neki, hogy minden embert két lábon járó erszénynek tekintett, és csak az jutott eszébe: ettől mennyit, attól mennyit vehetek el. Ő maga mondja később, hogy megzsaroltam egy csomó embert. Jogtalanul vettem el tőle pénzt, mert a pénz legjobb helye azért mégis csak az ő zsebében volt. Amikor Jézus nevén szólítja, meglátogatja, elmegy a házába, egyszerre kezdi rosszul érezni magát. Eszébe jut, hogy… szóval itt sok lopott pénz van. Jézus, meg a lopott pénz egy fedél alatt nem maradhat. Vagy Jézusnak kell mennie, vagy a pénzt kell vinni. De Jézus ne menjen el, hiszen ilyen szeretetet eddig még senkitől sem kapott. Akkor ki a pénzzel! S akkor kérdezi Jézustól: Uram, jó lesz-e az, ha azokat, akikre még emlékszem, négyszeresen kárpótolom? A legszigorúbb büntetést szabja ki magára a Mózes törvénye alapján. Igeszerűen kezd el gondolkozni és cselekedni. Ezt mondja az ige, akkor négyszeresen kárpótlom. Akikre meg nem emlékszem, ott nem tudok mit csinálni, de a maradék pénzemet a legszegényebbeknek kiosztom. Jó lesz így? Jézus azt mondja: jó lesz, és mond még egy fontos mondatot: “Ma lett üdvössége ennek a háznak”. Zá-keus itt lépett be az Isten országába, mert érvényesülni kezd Isten akarata az életében. Ő meg enged Isten akaratának, és ez egészen a pénzügyig, a zsebéig, a napi programjáig elhat.

Említhetjük a samáriai asszonyt. Ő is elvi kérdésekről kezd beszélgetni. Hol kell imádkozni? Samaritánus tanítás szerint a Garizim hegyén, zsidó tanítás szerint Jeruzsálemben. Mondd meg nekem, melyik az igaz?! Amikor Jézus innen sokkal személyesebb problémákhoz jut el, s amikor kijelenti magát neki, hogy én vagyok a Messiás, aki veled beszél, ez az asszony otthagyja a korsóját, jelképesen ezzel az egész régi életét, és fut be a faluba, s hívja az egész falut Jézushoz. Mozgásba jön az éle-te, egyszerre valami olyat csinál, amit soha életében nem tett. Egy emberkerülő, megvetett asszony Jézus hírnöke lesz. Mint ahogy Zákeus is olyat csinált, amit soha addig nem, és mozgásba jött az élete.

Jézus megáll Lévi mellett és azt mond-ja: kövess engem — ő is vámszedő volt. Otthagyta a vámszedő asztalt, követte és lett belőle Máté.

Pál apostol nagyon tudta, hogy mit akar. Kitűnő képzést kapott Gamáliel professzor lábainál Jeruzsálemben, és a programja az volt, hogy Jézus minden tanítványát összeszedni és eltenni láb alól. Ezzel az elhatározással indult Damaszkuszba. Pontosan tudta, hogy mit akar. S amikor az úton az élő Krisztus eléje áll, akkor némi gondolkozás után Pálnak egyetlen kérdése marad: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? És attól kezdve egész életén át ez volt a legfontosabb kérdése. És többször előfordult, hogy megint előjött az ő akarata. Elhatározza, hogy végiglátogatja a múltkor alapított gyülekezeteket. De sehogy se megy ez az út, döcög mindjárt az elején. És amikor felismeri, hogy Isten azt akarja, hogy másfelé menjen, mert ott várják a szomjas pogány szívek, ott kell hirdetni az evangéliumot, ahol még sose hangzott, lemond a dédelgetett tervről és megy arra, amerre őt Jézus küldi. És ez újra és újra ismétlődött az életében.

Schweitzer Albert jegyezte fel, hogy már befutott művész volt, amikor egyszer a Bibliát olvasva a gazdag és Lázár története volt soron. Ahogy elgondolkozott azon, hogy milyen is ennek a Lázárnak a sorsa, eszébe jutottak a közelmúltbeli olvasmányai. Bizonyos külmissziói folyóiratok kerültek a kezébe. Ugyanígy szenvednek fekélyekkel tele, segítség nélkül ott Afrikában azok a bennszülöttek, akikről olvasott a folyóiratokban. Szinte percek alatt elvégződött benne, hogy el kell végeznie a teológia meg a zeneművészet után még az orvosi egyetemet, és megy oda segíteni rajtuk. És odaszánta erre az életét. Egy ige mozgásba hozta az életét. Orgona-koncer-tek sora következhetett volna, ehelyett következett megint az iskolapad, és következtek azok a nehéz körülmények ott. De ezt kapta küldetésként: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?

Ez kicsiben is így történik. Az első ilyen szembetűnő tapasztalatom az volt — talán azért is emlékszem rá —, hogy abban a gyülekezetben, ahol elkezdtem a szolgálatomat, egy evangélizációs héten megtért egy traktoros. Utána minden reggel egy kis szatyorral érkezett meg a munkahelyére, és vitte vissza azokat a szerszámokat és alkatrészeket, amiket évek alatt hazalopkodott onnan. Senki nem mondta neki, nem erről szólt az evangélizáció sem. Aki belép az Isten országába, annak az életében érvényesülni kezd Isten akarata, és az észreveszi: ezt is, azt is loptam, nem az enyém, vigyem vissza. A végén már a kollegái szóltak rá, hagyja ezt abba, mert még azt fogják gondolni, hogy ők is ilyet csináltak, mint ahogy csináltak is, csak ők nem vitték vissza.

Itt mondta el valaki, ezen a szószéken, egy vendég igehirdető, hogy egy idős lelkész egyszer kapott egy kis csomagot, benne egy levéllel. A csomagban egy ezüstkanál volt és a levél így szólt: Kedves nagytiszteletű úr, ezt a kanalat a beiktatásán loptam el, amikor segítettem a konyhán. Most megismertem Jézus Krisztust, semmit nem akarok magamnál tartani, ami nem az enyém. Bocsánatot kérek, hogy eddig használtam. Név, cím — nem névtelenül.

Ez így működik. Aki belép az Isten országába, az felismeri lépten-nyomon Isten akaratát és cselekszi azt. Nem úgy, mint az írástudó: jól van Mester, egyetértünk, nagyszerű. És mi változik meg? Semmi. Nem is akarja, hogy megváltozzék valami. Ő csak tudja, hogy mi lenne az Isten akarata, de nem akarja azt cselekedni. Ezért kívül marad az Isten országán. Éppen úgy, mintha nem tudná.

Isten ma este azt kérdezi tőlünk: hol vagyunk mi? Messze — közel — benne? Akárhol vagyunk, onnan léphetünk közelebb Őhozzá. Ezt a lépést nem lehet megspórolni. Amikor belép valaki Isten országába, igent mond az Ő akaratára, kész félretenni a magáét, amikor mozgásba hozza őt az ige, s ettől kezdve igaz lesz az ajkán, hogy: Jöjjön el a te országod az én életembe is, és legyen meg a te akaratod minden nap és minden dologban.

Bevallom, nagyon meglepődtem, amikor ma korán reggel elolvastam a mai napra kijelölt igét, és az Ezékiel könyvében ugyanezt találtam. Ezt mondja Isten a prófétának: “Embernek fia! Rólad beszélget néped a falak mellett és a házak kapujában. Így beszélgetnek maguk közt egymással: Gyertek csak, hallgassátok, miféle ige jön az Úrtól! Aztán eljönnek hozzád, mintha népgyűlésre jönnének; odaül eléd az én népem, hallgatják beszédedet, de nem aszerint élnek. Pajzán dallá lesz az a szájukban, az eszük pedig nyereségen jár. Csak ennyi vagy nekik: Pajzán dalok énekese, akinek szép a hangja, és jól pengeti a lantot. Hallgatják a beszédedet, de nem aszerint élnek. De ha majd beteljesedik — mert beteljesedik! —, akkor megtudják, hogy próféta volt közöttük.” (Ez 33,30-33)

Károli úgy fordítja ezt a pajzán dalt, hogy szerelmeskedő ének. Hallgatnak téged, pedig tudják, hogy az Úrtól jön a beszéd — így mondják, de mégsem úgy veszik komolyan. Nem hozza mozgásba az életüket. Odajönnek, mint egy népgyűlésre, meghallgatják az igehirdetést, esetleg megbírálják, s mennek vissza, és folytatják ott, ahol abbahagyták. Így lesz a hallott beszéd — Jézus tanítása szerint — ítéletté az ember számára. Mert, aki tudta, hogy mit kellene cselekedni, és nem úgy cselekszik, az többel büntettetik meg, mint aki nem is tudta. Vagy pedig lehet úgy hallgatni: szólj, Uram, és én kész vagyok máris tenni, amit megértettem. S akkor nem ítéletté, hanem áldássá lesz.

Isten egyik kérdése: hol vagyunk? Mesz-sze — közel? vagy benne? Aki messze van, az is beléphet az Isten országába, és nem is olyan hosszú oda az út. Csak a szoros kapun vezet át. A magunk megalázásának, az Isten akaratának való engedelmeskedésnek a szoros kapuján. Viszont akkor áldássá, életmentővé lesz Isten igéje a számunkra, és mi is igévé lehetünk mások számára.

Ez a parancs ma így hangzik: szeresd. Szeresd az Urat teljes szívedből, úgy hogy ne maradjon hely másnak, teljes lelkedből, teljes elmédből, minden erődből, és szeresd felebarátodat, mint magadat. Készek vagyunk-e elkezdeni ezt még ma?

 


 

Imádkozzunk!

Dicsőséges Urunk, Jézus Krisztus, magasztalunk azért, mert tökéletes engedelmességgel cselekedted mindenben az Atya akaratát. Áldunk és dicsőítünk, mert engedelmes voltál halálig, mégpedig a keresztfának haláláig.

Bocsásd meg, hogy sokszor ellenkezünk, tiltakozunk, pöffeszkedünk, vagy nem is értjük, s igazában nem is akarjuk érteni, hogy mi a te akaratod velünk. Könyörülj rajtunk, és támassz most vágyat mindannyiunk szívében, hogy értsük és szeressük elrendelt utunkat, s minden parancsodat. És egy vágyat hagyj nekünk: hogy halljuk és kövessük szent igazságodat.

Segíts megtenni az első lépést, aztán a többit. Az engedelmesség lelkével támogass minket, hogy ne csak közel kerüljünk a te országodhoz, hanem benne élhessünk már itt.

Könyörgünk hozzád azokért, akik nem egy jól fűtött templom csendjében hallgatják most a te beszédedet, hanem küzdenek most is a vízzel. Hisszük, hogy a vizeknek is parancsolsz. Könyörülj rajtuk és rajtunk, és ne bűneink szerint cselekedj velünk. Légy irgalmas, és oltalmaddal vedd körül emberek otthonát, értékeit, életét.

Könyörülj rajtunk, és add meg az idén is mindennapi kenyerünket, akkor is, ha annak jó része most víz alatt van. Neked minden lehetséges, az is, ami az embereknél lehetetlen. Neked lehetséges az, hogy ítéleteid is közelebb vigyenek minket hozzád, és megtanítsanak jobban bízni benned.

Köszönjük, hogy a te nagy nevedet hívhatjuk segítségül, ha a ránk következő hétre gondolunk. Taníts minket a te akaratodat teljesítenünk, mert te vagy Istenünk, és a te jó Lelked vezéreljen minket az egyenes földön.

Ámen.