HÁTRAHŐKÖLTEK

Alapige: Jn 18,1-11

“Miután ezeket elmondta Jézus, kiment tanítványaival a Kedron-patakon túlra. Volt itt egy kert, ide ment be tanítványaival együtt. Júdás, aki elárulta őt, szintén ismerte ezt a helyet, mert gyakran gyűltek ott össze Jézus és a tanítványai. Júdás tehát maga mellé vette a katonai csapatot, a főpapoktól és a farizeusoktól küldött templomi szolgákat, és odament fáklyákkal, lámpásokkal és fegyverekkel.

Mivel pedig tudta Jézus mindazt, ami reá vár, előlépett, és így szólt hozzájuk: “Kit kerestek?” Azok pedig így feleltek: “A názáreti Jézust.” “Én vagyok” — mondta Jézus. Ott állt velük Júdás is, aki elárulta őt. Amikor azt mondta nekik: “Én vagyok” — visszatántorodtak, és a földre estek. Ekkor újra megkérdezte tőlük: “Kit kerestek?” Ők ismét ezt felelték: “A názáreti Jézust.” Jézus így szólt: “Megmondtam nektek, hogy én vagyok: ha tehát engem kerestek, engedjétek ezeket elmenni!”

Így kellett beteljesednie annak az igének, amelyet mondott: “Azok közül, akiket nekem adtál, nem hagytam elveszni senkit.” Simon Péternél volt egy kard, azt kihúzta, lecsapott a főpap szolgájára, és levágta a jobb fülét: a szolga neve pedig Málkus volt. Erre Jézus így szólt Péterhez: “Tedd hüvelyébe a kardodat! Vajon nem kell kiinnom azt a poharat, amelyet az Atya adott nekem?”

 


 

Imádkozzunk!

Dicsőséges Urunk, Jézus Krisztus, alázatosan kérünk, segíts most úgy emlékeznünk kereszthalálodra, hogy annak a jelentősége egészen maivá és személyessé váljék a számunkra. Szabadíts meg minket minden üres szólamtól, minden semmitmondó gondolattól, és ajándékozz meg igével. Teremtő igével, amivel rendet teremtesz a fejünkben, a szívünkben, az életünkben, amivel a helyünkre állítasz minket, amivel újjáteremtesz bennünket.

Köszönjük, Jézus Krisztus, hogy haláloddal és feltámadásoddal éppen ezt tetted lehetővé. Kérünk, Urunk, hogy ne üres frázis maradjon, hogy miattunk, helyettünk és érettünk kellett, hogy meghalj a Golgotán. Tedd ma világosabbá, hogy közvetlen összefüggés van a mi nyomorult életünk és a te érettünk bemutatott keresztáldozatod között. Engedd, hogy annak minden haszna a miénk lehessen, és hittel azt el tudjuk fogadni.

Megvalljuk bűnbánattal, hogy miközben te nagy engedelmes voltál, aközben mi folyamatosan engedetlenek vagyunk veled szemben. Miközben te magadra vállaltad a mi bűnünket és büntetésünket is, aközben mi állandóan mentegetőzünk és bűnbakot keresünk. Miközben te feltétel nélkül megbocsátottál nekünk mindent, aközben mi kicsinyesen számon tartjuk egymás vétkeit.

Légy irgalmas nekünk, és beszélj velünk most ezen a délutánon úgy, hogy megérthessük, hogy magunkra vegyük, és megváltozzék az életünk. Hogy a miénk legyen az a békesség, az a bizonyosság, az a reménység, az az élet, amit kereszthaláloddal visszaszereztél nekünk.

Tegye Szentlelked személyessé, meggyőzővé az igét, és könyörülj meg rajtam is, hogy azt mondjam, amit te akarsz most nekünk üzenni.

Ámen.

 


 

Igehirdetés

A nagyheti történetnek ebben a részletében, mint cseppben a tenger, benne ragyog a mi dicsőséges Megváltónk isteni nagysága. Különös, hogy ezt a részletet csak János jegyezte fel, de ő a szemtanú elevenségével.

Nézzük meg először röviden a helyszínt, a körülményeket, és aztán három fontos kérdésre kapunk választ ebből az igéből.

Csütörtökön este az utolsó vacsora után Jézus és tanítványai kivonultak az Olajfák hegyére egy kertbe. A Gecsemáné azt jelenti: olajprés. Valamelyik jeruzsálemi pol-gárnak a kertje lehetett ez, aki már korábban megengedte, hogy Jézus tanítványaival, amikor akar, ott tartózkodjék.

Júdás is ismerte ezt a helyet, mint a Mester kedvenc tartózkodási helyét. Ide ve-zette tehát azt a csapatot, amit Jézus letartóztatására vezényeltek ki. Meglepően nagy létszámú csapat volt ez. A vallási vezetőkkel az élen jöttek a templomőrségnek a tagjai felfegyverezve, valamint lámpásokkal és fáklyákkal, és ezen kívül még négy vagy ötszáz római katona is jött velük egy ezredesnek a vezetésével.

Minek ez a sok ember? Arra gondolhat-tak, hogy ha Jézus követői ellenállást tanúsítanak, akkor be lehet vetni a római katonákat is. A római helytartó a nagy ünnepek-re mindig megerősített alakulatokat vezényelt ki Jeruzsálembe, hogy megakadályoz-zanak minden esetleges zendülést vagy lázadást.

Volt tehát bőven katona akkor Jeruzsálemben. S noha azon az éjszakán telihold volt, mégis hoztak magukkal biztonságból fáklyákat és lámpásokat is, ha esetleg át kell fésülni a kertet és úgy kell összeszedni a bokrokból Jézusnak a követőit.

Azonban minden egészen másként alakult. A csapat megállt a kert bejáratánál, Jézus pedig eléjük jött. Azt olvastuk: tudván Jézus, hogy mi vár rá. Nem kell keresniük, nem menekül előlük, nem bújt el. Ő kezdeményez, ő ragadja meg a szót és kérdezi: “Kit kerestek?” “A názáreti Jézust.” “Én vagyok” — hangzik a válasz. És itt egy rendkívül sokat mondó megállapítást olvastunk: erre ők hátrahőköltek és a földre estek. Lehetséges, hogy nem mindnyájan, talán az első sorokban állók, de akkor is elgondolkoztató ez a megállapítás.

Aztán a döbbent csend után Jézus újra kérdezi: “Kit kerestek?” “A názáreti Jézust.” “Mondtam már nektek, hogy én vagyok” — feleli Jézus —, “és ha engem kerestek, akkor ezeket — mutat a tanítványaira — engedjétek szabadon”.

Péter ekkor a kardjához nyúl, és csak úgy találomra odacsap a főpap egyik szolgájára, és levágja a jobb fülét. János még a nevét is feljegyzi. Jézus meggyógyítja ezt a sebesültet, Pétert pedig leinti és mond egy nagyon fontos mondatot: “Vajon nem kell kiinnom azt a poharat, amelyet az Atya készített nekem?”

Ennek a jelenetnek minden mozzanatán ragyog Jézus isteni nagysága, az Ő teljhatalma és ugyanakkor gyöngéd szeretete. És megtudjuk innen, hogyan viszonyult Jézus az Atyához, hogyan az ellenségeihez, és hogyan tanítványaihoz.

1) Hogyan viszonyult Jézus az Atyához? Úgy, ahogy Pál apostol a híres Krisz-tus-himnuszban írja a Filippi levélben: “En-gedelmes volt halálig, mégpedig a keresztfának haláláig.”

Jézus feltétel nélkül engedelmes az Atyá-nak, bármibe kerül is az. Ha az életébe kerül, akkor is. Ezért jött, hogy az Atya akaratát tökéletesen megvalósítsa, mert az Atya akarata az, hogy rajtunk segítsen. Mivel az ember Istentől elszakadva végzetes, remény-telen helyzetbe került, mivel magán és egy-máson cseppet sem tud segíteni, ezért Isten jön segítségére. Ezért lett az ige testté, ezért jött Jézus, ezért történt meg az, amit énekeltünk: “meghal a jó, ki hűség volt, s alázat, — az él, ki Isten bántására lázadt”. Csak így lehetett rajtunk segíteni, hogy Jézus közbelépett. S amikor számunkra elképzelhetetlen rettenetes lelki és testi szenvedéseinek a küszöbén egy pillanatra meg-inog, a Gecsemáné kerti magányos imaharcában mégiscsak megvívja ezt a küzdelmet, és visszavonhatatlan igent mond az Atya akaratára.

Így lép most letartóztatói elé. Ezt jelenti ez a mondat, amit olvastunk: “Mivel tudta Jézus mindazt, ami reá vár”, és erre utal ez a befejező megállapítása: “Vajon nem kell-e kiinnom azt a poharat, amelyet az Atya adott nekem?” — A harag pohara közismert kifejezés a Bibliában. Istennek a bűnnel szembeni haragját, ítéletét, és ennek az ítéletnek az elszenvedését jelenti kiinni ezt a poharat.

Jézus tehát túllát az éppen zajló eseményeken, túllát az embereken is, a nép vezetőin és az ott megjelent katonákon, és az Atyára néz. Ez az ő közös akciójuk az ember megmentésére. Ő pontosan tudja, mi az Atya akarata, és Ő ezt öröktől fogva vállalta. Hiszen az Isten Báránya megöletett a világ teremtése előtt — ahogy a Jelenések könyvében olvassuk.

Itt valami örök isteni terv valósul meg, aminek a célja, hogy mi kapjunk megoldást az életre, és Jézus ezt egy pillanatra sem akarja meghiúsítani. Ezért nem vesz igénybe mennyei segítséget, ezért mondja azt: “Vagy azt gondolod, hogy nem kérhetném meg Atyámat, hogy adjon mellém most tizenkét sereg angyalnál is többet? De akkor miképpen teljesednének be az Írások, hogy ennek így kell történnie?” (Mt 26,53-54) Ennek azért kell így történnie, mert mi úgy elrontottunk mindent, hogy ezen csak így lehet segíteni. Ezen csak az Isten egyszülött Fia tud segíteni az Ő élete árán. Mert az ember nem tudja jóvátenni amit elrontott és amit vétkezett, — azt csak isteni hatalommal lehet újjáteremteni.

Isten Fiának ez a feltétel nélküli engedelmessége, helyettes szenvedésének ez az alkudozás, zúgolódás, halogatás, minden enyhítés nélküli vállalása az, ami prédikál nekünk ezen a jeleneten keresztül. És amit Ő elénk is példaképpen állít. Ahogyan Ő engedelmeskedett az Atyának, úgy lehet és kell az övéinek neki engedelmeskedniük. És ez a tökéletes egység az Atyával, ez a bel-ső azonosulás az Atya akaratával a mintája, a példája annak, ahogyan mi mai benne hívők ővele egyek lehetünk.

Pontosan ezért imádkozott Ő a főpa- pi imában, és nem azért, ahogy azt félre szokták érteni és magyarázni. Azt mondja: Atyám, ahogy te énbennem és én tebenned, úgy legyenek egyek ők is mibennünk. (Jn 17,21) Erre az egységre hív Ő minket, és az Ő golgotai kereszthalála ezt tette lehe-tővé.

2) Hogyan viszonyul Jézus az ellenségeihez? Úgy, mint aki Isten. Úgy mint aki teljhatalmú Úr. Ő megy eléjük, és nem nekik kell megkeresniük. Ő szólítja meg őket, és nem nekik kell keresniük a szavakat. És amikor bemutatkozik: Én vagyok — hátrahőkölnek, és földre esnek.

Miért? Mert Jézus itt egy pillanatra felemelte a leplet az Ő örök isteni lényéről. Itt olyan dicsőségesen ragyog az Ő istensége, hogy ezek az emberek úgy járnak, mint Mózes, aki nem tudott ránézni az Isten dicsőségére. Mert csak nekünk szürke ez a két szó: Én vagyok, de az akkori füleknek ez mérhetetlenül sokat jelentett. A mindenható Isten önkijelentése ez az egész Szentíráson végig.

Így kezdődik a Tízparancsolat, így mu-tatkozott be Isten: Én vagyok az Úr, a te Istened. Így mutatkozott be Mózesnek, mikor az tudakolja: mit mondjak azoknak, akikhez küldesz? Ki küld engem? Ki van mögöttem? Kire hivatkozhatom? Én “vagyok, aki vagyok” — és ezt a formulát hasz-nálta Isten mindig, amikor arról szólt az Ő népének, hogy Ő egyedül Isten ezen a föld-kerekségen, és amikor azt ígérte népének, hogy jelen lesz, velük lesz, számíthatnak rá.

Az én vagyok a mindenható Isten dicső-séges önkijelentése, és ez visszhangzik Jézusnak azokban a mondásaiban, amikor hol itt, hol ott, azt mondta: Én vagyok az életnek kenyere. Én vagyok az ajtó. Én vagyok az út, az igazság és az élet. Én vagyok a világ világossága. Jézus legteljesebb önkijelentése ez a két szó: Én vagyok. Ebben a helyzetben arra utal ez, hogy jöhet ellene egy egész katonai csapat, megkötözhetik, le-köpdöshetik, véresre verhetik, keresztre szö-gezhetik, megölhetik, Ő akkor is az, aki. Isten, öröktől fogva mindörökké!

Hadd kérdezzem meg: hiszitek-e ezt? Nagyon sokan magukat keresztyénnek val-lók ezt nem hiszik, márpedig ez üdvösség kérdése. Jézus Isten öröktől fogva mindörökké. És Úr, aki ura itt ennek a helyzetnek is. Minden úgy történik, ahogy Ő akar-ja. Eléje megy a sorsának, alkalmat ad Júdásnak, hogy megtalálja az ismert helyen. Engedi, hogy megkötözzék és letartóztassák. De Ő irányítja az eseményeket. Ő marad minden történés végső alanya, soha nem válhat tárggyá a nagyképű ember kezében. És amikor azt hiszik, hogy diadalmaskodnak rajta ellenségei, akkor derül ki, hogy Ő vívja meg a világtörténelem legnagyobb horderejű csatáját, és aratja annak a legdicsőségesebb győzelmét.

Ilyen a mi Megváltónk. Nekünk így kell benne bíznunk, így szabad hozzá imádkoznunk, és nem szabad Őt gyaláznunk azzal, hogy ennél kisebbnek képzeljük el, vagy azt gondoljuk, hogy van bármi, ami neki lehe-tetlen.

És milyen ez a Jézus? Hogyan viszonyul ellenségeihez? Úgy, hogy amikor Péter elkezd ott handabandázni, és ezzel megsebesít súlyosan valakit, akkor ez a Megváltó az, aki meggyógyítja az ellenségét. Azt a szolgát ellene vezényelték ki. Az volt a dolga, hogy részt vegyen Jézus letartóztatásában, de mikor bajba kerül Jézus segít rajta.

Olyan szépen írja ezt le Pál apostol: “Amikor még erőtlenek voltunk, a rendelt időben halt meg Krisztus értünk, istentelenekért. Hiszen még az igazért is aligha hal-na meg valaki, bár a jóért talán még vállal-ja valaki a halált. Isten azonban abban mutatta meg rajtunk a szeretetét, hogy Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor bűnösök voltunk. Ha tehát már most megigazított min-ket az Ő vére által, még inkább meg fog menteni minket a haragtól. Mert ha akkor, mikor ellenségei voltunk, megbé-kéltetett minket az Isten önmagával Fia ha-lála által, akkor miután megbékéltünk, még inkább üdvözíteni fog élete által.” (Róm 5,6-10)

Hogy viszonyul az ellenségeihez? Nyu-godtan kérdezhetjük ezt így: hogy viszonyul hozzánk? Hiszen mindnyájan úgy szü-letünk, mint az Ő ellenségei, s éppen az Ő ellenségeiből akar Isten gyermekeivé tenni az Ő halála által — ahogy itt olvastuk.

3) Hogyan viszonyul Jézus a tanítványaihoz?

Olyan kimeríthetetlenül sokat mond ez az egyszerű megállapítás is: “Azért ha engem kerestek, ezeket engedjétek elmenni.” A zendülővel együtt a követőit is letartóztatták mindig. Jézus azonban tudja, hogy a tanítványok hite itt még nem olyan erős, hogy elbírná az érte vállalt szenvedést. Majd eljön annak az ideje is. Ezek közül az emberek közül, akik itt szertefutottak, többen a vértanúságig hűségesek lesznek Meg-váltójukhoz. De ehhez még erősödniük kell. Most még védi őket, és a szó szoros értelmében odaáll a letartóztatásukra kivezényelt ellenség és az általa védett tanítványok közé, és a testével védi őket. — Ha engem kerestek, ezeket engedjétek elmenni most mindjárt. Tisztázzuk idejében a dolgokat. És engedik elmenni a tanítványokat.

Ilyen a mi Megváltónk. Ilyen a Pásztor, aki életét adja a juhokért. És nagypénteken ugyanez történt kozmikus méretekben, emberiség-méretben. Jézus odaállt a mindenható Isten és mi közénk, és a szó szoros értelmében a testével védett minket.

A Zsidókhoz írt levél különösen is fon-tosnak tartja ezt a gondolatot, és több helyen felbukkan benne az, ami így hangzik: “Az ő akarata szentelt meg minket Jézus Krisztus testének feláldozása által egyszer s min-denkorra.” (10,10)

Jézus halálának egyszer s mindenkorra való érvényessége van. Nem lehet, és nem kell megismételni az Ő áldozatát. Ez volt az Isten akarata, hogy az Ő testének feláldozásával egyszer s mindenkorra tökéletesen megmentsen minket. Pontosan úgy, ahogy arról Péter apostol ír a levelében, amikor arról szól, hogy milyen árat kellett fizetnie Jézusnak értünk: “...tudván, hogy nem veszendő dolgokon, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből, hanem drága véren, a hibátlan és szeplőtlen Báránynak, Krisztusnak a vérén.” 1Pét 1,18-19)

Ezt az árat fizette Ő meg nagypénteken. És mivel Ő ezt megfizette, mi nem vagyunk adósok. Mivel Ő kiszabadított a bűn-nek, az istentelenségnek, a halálnak a börtönéből, lehetünk szabadok, csak ki kell lépni ebből a tömlöcből. Nagypénteken ennek az ajtaját nyitotta ki. Őt oda lehetett szögezni a keresztre, és mindent lehetett vele csinálni aznap, de amikor elhangzott ez a szó: elvégeztetett, és lehajtván fejét, kibocsátá lelkét, tehát valóságosan meghalt, abban a pillanatban kettérepedt a jeruzsálemi templomban a kárpit, elsötétült a nap, megrendült a föld, lefegyverezte a fe-jedelemségeket és hatalmasságokat — vagyis minden szellemi hatalmat, legyőzte az ördögöt, és kinyitotta előttünk a mennyet, ahova a golgotai — kegyelmet nyert — latorral együtt mindnyájan beléphetünk, akik ezt hisszük. Akik őbenne hiszünk. Pedig mi-mindent tettünk ellene! Ő azonban eleget tett, hogy mi tökéletes bocsánatot kapjunk.

Mi erre a válasz? Erre a válasz csak az lehet, amit megint Pál apostol írt meg. Idézem: “... és azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, többé ne önmaguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt.” (2Kor 5,15) Azért halt meg, hogy ne úgy éljünk tovább, mint ahogy addig éltünk, amíg ezt nem hittük. Ez a változás a célja az Ő halálának.

Amilyen engedelmes volt Ő az Atyának, olyan engedelmességre kész elsegíteni minket. Ahogyan Ő viszonyult ellenségeihez, megtanít minket is úgy viszonyulni azokhoz. És ahogyan Ő szerette az övéit, mindvégig szerette őket, mindennek ellenére szerette őket, gyöngeségeik ellenére szerette őket, — ugyanezt a szeretet kínálja mindannyiunknak.

Ez nem magától lesz a miénk, ezt hittel fogadhatja el az ember. Isten segítsen bennünket, hogy ne legyen hiábavaló az Ő halála, hanem igaz legyen az, amit valaki egyszer így mondott: az a Krisztus, aki meghalt érted, élni akar benned. Ez a célja az Ő kereszthalálának.

 


 

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, köszönjük, hogy előttünk is felemelted most a fátylat a te örökkévaló, mindenható istenségedről. Bocsásd meg, ha nem így hiszünk benned, ahogyan kijelented magadat nekünk.

Köszönjük, hogy nem csupán megható emlék vagy gondolat számunkra kereszthalálod ténye, hanem üdvösségünk, új életünk ára. Engedd ezt is sokkal komolyabban és egészen konkrétan értenünk és hinnünk.

Köszönjük, hogy előttünk nyitottad meg a mennyet. Köszönjük, hogy nekünk lehet békességünk, mert a mi békességünk büntetését te szenvedted el. Köszönjük, hogy mi kapunk minden bűnünkre tökéletes bocsánatot az igazságos Istentől, mert ezeknek az ítéletét te szenvedted el.

Ajándékozz meg minket ezzel a hittel. Kérünk, vegyél el belőlünk minden ezzel kapcsolatos bizonytalankodást, fenntartást, minden rejtett lelki gőgöt, amivel még mindig magunkban bíznánk. Segíts el minket oda, hogy egyedül tőled várunk mindent, és tőled teljes bizalommal, hittel mindazt elfogadjuk, amit kínálsz.

Hadd legyünk így a te igazi tanítványaid, a mi Atyánknak gazdag gyermekei, akik így tudunk szolgálni ezen a világon.

Köszönjük, hogy ismered minden gondunkat, terhünket, nyomorúságunkat, félelmeinket és bűneinket. Adj választ kérdéseinkre, szabadulást a terhektől, erőt a gondokhoz, és örömöt abban az új életben, amelyben már nem magunknak, hanem neked akarunk élni.

Segíts ezért most ebben a csöndben is imádkozni!

Ámen.