Az utolsó lehetőség

 

Alapige: Jer 38,17-20

“Ekkor Jeremiás ezt mondta Cidkijjának: Így szól az Úr, a Seregek Istene: Ha van bátorságod kimenni a babilóniai király vezéreihez, akkor életben maradsz, és nem perzselik föl ezt a várost sem; életben maradsz házad népével együtt. De ha nem mész ki a babilóniai király vezéreihez, akkor ez a város a káldeusok kezébe kerül, és fölperzselik. Te sem menekülsz meg a kezükből!

Cidkijjá király azonban ezt felelte Jeremiásnak: Aggódom, hogy a káldeusokhoz átpártolt júdaiak kezébe adnak, és azok gúnyt űznek belőlem. Jeremiás ezt mondta: Nem adnak! Hallgass az Úr szavára, amelyet most mondok neked, és akkor jól jársz, és életben maradsz!”

 


 

Imádkozzunk!

Istenünk, szeretnénk megismételni most ennek a vallomásnak egy részét úgy, hogy hadd legyen benne az egész szívünk is: Ím előtted állok, ím előtted állok, ajtód előtt zörgetek. Bár titkos bűnökkel és nyilván levőkkel vétkeztem te ellened. Kérlek mindazáltal, nagy irgalmassággal fogadd vissza gyermeked, és szólj hozzánk most egészen személyesen úgy, hogy világos legyen számunkra a hozzád vezető út is; és még az induláshoz, vagy a megújult újrainduláshoz is te adj nekünk erőt, reménységet a te Lelkeddel.

Ámen.

 


 

Igehirdetés

Amikor a múlt héten elolvastam ezt az egész fejezetet napi igeként, beleborzongtam. Valaki megmenekülhetne a végzetes pusztulástól, sőt másokat is megmenthetne attól. Sokszor figyelmeztették már a közelgő veszedelemre, a figyelmeztetést mindannyiszor elengedte a füle mellett. Most itt van a küszöbön a vég, és még egy utolsó figyelmeztetés elhangzik. Még egyszer lenne lehetősége arra, hogy komolyan véve azt, amit Isten mond, megmentse a maga életét és másokét – de nem teszi. És akkor rászakad a megígért nyomorúság, ami aztán maga alá temet egy egész népet is. Kiről is van itt szó?

Krisztus előtt 589-et írtak akkor, amikor a babilóniai seregek bekerítették Jeruzsálemet. Isten ítélete volt ez a nép hitetlensége és engedetlensége miatt. A kis Júda teljesen tehetetlen volt a korszerűen fel-fegyverzett, hatalmas káldeus sereggel szemben. Azok azonban most nem akartak sok vért veszíteni, és ezért vártak. Az volt a tervük, hogy kiéheztetik a várost, vagy ha lehet, ráveszik, hogy adja meg magát. A bezárt jeruzsálemiek két pártra szakadtak. Voltak a józan megalkuvók, akik csendben átszökdöstek az ellenség táborába, hogy mentsék az életüket. A vezetők azonban egy erőteljesen nacionalista színezetű háborúpárti csoportot alkottak, akik fennen hangoztatták: kitartani mindhalálig, nem adjuk meg magunkat. Hátha mégsem következik be a vég, hátha érkezik valahonnan valamilyen külső segítség.

Jeremiás régóta hirdette már Isten üzenetét: ez a nép megérett az ítéletre, de Isten nem akarja elpusztítani, csak megalázza és meg akarja tisztítani. Jeremiás következetesen mondta: adjátok meg magatokat a babilóniai királynak, és akkor életben maradunk. Megmarad a város, a nép, az ország. Ha nem adjátok meg magatokat, a földdel egyenlővé tesznek mindent Nabu-kodonozor katonái.

Mivel ez az igehirdetés nem egyezett a hivatalos vezetők véleményével, Jeremiást hol börtönbe csukták, hol életveszélyesen megfenyegették, hol valóban meg akarták ölni.

Sedékiás király, vagy ahogy itt olvassuk az eredetinek megfelelően: Cidkijjá király tudta, hogy amit Jeremiás mond, az Isten üzenete. Komolyan kellene venni. Szíve szerint hallgatott volna is rá, de egyrészt gyáva ember volt, másrészt nem az ő kezében volt már a vezetés, hanem az említett radikális háborúpártiak ragadták azt magukhoz. Tulajdonképpen báb volt a szegény király, és nem merte vállalni azt, amivel a szíve mélyén egyetértett. Nem mert kiállni amellett, amit Jeremiáson keresztül Isten üzent, és nem mert annak megfelelően cselekedni.

Másfél éve tartott már a megszállás, amikor Nabukodonozor döntő ostromra készült. Ekkor már semmi élelem nem volt a városban, sokan már éhen haltak. Az emberek az éhhalál szélén voltak, és a kétségbeesés uralkodott el mindenkin. És ekkor titkon hívatta magához a király Jeremiást. Tudta, hogy figyelik a vezetők, és nem a-kart velük szembekerülni, de hallani akarta még egyszer Isten üzenetét.

“Cidkijjá király magához hívatta Jeremiás prófétát az Úr házának a harmadik bejáratához. Ezt mondta neki: Tudni akarok valamit tőled, de ne titkolj el semmit előlem! Jeremiás így válaszolt: Ha kijelentést mondok neked, biztosan megöletsz, ha pedig tanácsot adok, úgy sem hallgatsz rám. Ekkor titokban megesküdött Jeremiásnak a király: Az élő Úrra mondom, hogy nem öletlek meg, és nem adlak az életedre törő emberek kezébe!”

És akkor elhangzik még egyszer világosan Isten üzenete. “Jeremiás ezt mondta Cidkijjának: Így szól az Úr, a Seregek Istene: Ha van bátorságod kimenni a babilóniai király vezéreihez, akkor életben maradsz, és nem perzselik föl ezt a várost sem; életben maradsz házad népével együtt. Ha azonban nem mész ki a babilóniai király vezéreihez, akkor ez a város a káldeusok kezébe kerül, és fölperzselik. Te sem menekülsz meg a kezükből!”

Semmi új nincs az igehirdetésben. Isten következetesen ugyanazt szokta mondani, nem váltogatja az üzeneteit. Ez az üzenet az, amit már sokszor hallottak, és amit sokszor nem vettek komolyan. Ha komolyan vették volna, nem haltak volna éhen olyan sokan a városban, nem éleződött volna ki a feszültség annyira a két párt között, nem került volna egy egész nép a pusztulásnak a szélére. A királynak azonban nem volt bátorsága sohasem vállalni azt az igét, amit pedig Isten szavaként fogadott el. Jobban gondolt arra, hogy mi az emberek véleménye róla, mint az, hogy mi az igazság és mit kellene tenni.

És íme, Isten most olyan kegyelmes, hogy még egyszer világosan megüzeni neki az igazságot. Még egy lehetőséget kap arra, hogy hallgasson az Úr szavára. Még egy utolsó lehetőséget kapnak a megmenekülésre. Az ítélet a küszöbön van, és a megmenekülés egyetlen útja, ha végre komolyan veszik azt, amit Isten komolyan mond, ha mernek bízni Istenben és abban a prófétában, akit Ő küldött. Az egész nép, az egész ország sorsa, jövője, élet vagy halál kérdése ettől a döntéstől függ. Mer-e dönteni a király, és vállalni ennek a konzekvenciáit?

A király válasza az elhangzott világos szavakra ez: “Cidkijjá azonban ezt felelte Jeremiásnak: Aggódom, hogy a káldeu-sokhoz átpártolt júdaiak kezébe adnak, és azok gúnyt űznek belőlem.” Nem meri ko-molyan venni azt, amit Isten újólag és utoljára üzen neki. Mert mit szólnak hozzá, ha ő most adja meg magát és megy át a káldeusokhoz azok, akik már ezt korábban tették? Kigúnyolják őt emiatt. És az miért olyan tragédia? Gúnyoljanak ki, csak maradjak életben! Megint ez dönti el, hogy mit szólnak hozzá, nem az, hogy mi a megmaradás útja és a népet is hogy lehet megtartani?

Figyeljétek Isten türelmét és a próféta alázatát. Jeremiás elkezdi bátorítani: “Nem adnak az ő kezükbe, és nem gúnyolnak ki. Hallgass az Úr szavára, amit most mondok neked és akkor jól jársz, és életben maradsz!” Kérleli: hallgass az Úr szavára, mert csak akkor menekülsz meg. De hiába. És akkor még egyszer elmondja a másik oldalt: ha nem adja meg magát, mi következik be, mit csinálnak majd a nőkkel, hogyan irtják ki a gyermekeiket, hogyan perzselnek fel mindent. És még egy gyászdal betét is következik itt, amit az ellenség vezéreinek a sátraiba hurcolt asszonyok énekelnek: kár volt tanácsadóidra hallgatni, akik rossz tanácsot adtak, és most cserben hagytak! És Jeremiás még egyszer kérleli: Hallgass az Istenre!

Cidkijjáról azonban kiderül: képtelen hinni. A továbbiakban is csak ez a szempontja: senkinek nem szabad megtudnia, hogy most itt voltál és velem beszéltél, mert ha jönnek a vezérek és ezt mondják, meg azt mondják, akkor mi lesz ...

Hogy lehet valaki ennyire beszűkült?! Hogy teheti félre valaki azt az igét, amiről ő is tudja: Istentől származik, és a szíve mélyén sejti, hogy ha hallgatna rá, ez menthetné meg. De még most is ez a legfontosabb: ki mit szól hozzá.

Aztán bekövetkezett a vég. Másfél évi ostromzár után 587-ben leomlottak Jeruzsálem falai. Az ellenséges katonák beözönlöttek a szent városba, vitték a nőket az ellenség vezéreinek a sátraiba, felperzselték az egész várost. Szerencsétlen király nagy o-kos tanácsadóival éjszaka megpróbált kimenekülni a városból. Persze hogy ezt látták, utolérték, elfogták. Másnap a fiait és a vezéreit a szeme láttára lemészárolták, az ő szemét kiszúrták, és megbilincselve vitték Babilonba. Ez lett a vége. Ezt lehetett volna elkerülni, ha komolyan veszi Istent, ha komolyan veszi Isten igéjét, ha komolyan veszi azt a nyomorult prófétát, aki megrugdosva is csak azt volt hajlandó mondani, amit Isten üzent, és ami megmenthette volna őket, ha mer dönteni, vállalni azt az utat, amit Isten kínált – a menekülés egyetlen útját, ha elindul azon, nem törődve azzal, ki mit szól hozzá – mert akárki akármit szól hozzá, azokat is csak ez mentheti meg, ha van bátorsága – ezt olvastuk itt – engedelmeskedni Istennek, ha másképp nem megy: egyedül is. Ő azonban nem mert dönteni.

A Bibliából azt tudjuk, hogy ez az egész emberiség a mi napjainkban is u-gyanabban a helyzetben van, amiben ez a város meg Júda két és félezer évvel ezelőtt volt. A Biblia világosan beszél arról, hogy közeledünk egy rettenetes ítélet felé, amikor Isten tűzzel pusztítja majd el ezt a világot a bűnei miatt, és utána nem lesz többé lehetősége senkinek sem megmenekülni, vagyis Istenben hinni. Isten ettől az ítélettől akar megmenteni mindnyájunkat. Pontosan úgy, ahogy akkor Cidkijjá király idejében. Küld embereket, akiken keresztül ezt, meg mindazt, ami ezzel kapcsolatos, meghirdetteti, hogy aki hallja és komolyan veszi, annak ne kelljen elpusztulnia.

Hangzik ez az egyszerű információ, tájékoztatás, és Isten hívása, aztán mindenki azt csinál vele, amit akar. Lehet hogy valaki kineveti, lehet hogy valaki börtönbe csukatja azokat, akik hirdetik, lehet hogy valaki a szíve mélyén egyetért, de mégsem mozdul, mint ez a király, és vannak, akik komolyan veszik. Abbahagyják azt, amit addig Isten nélkül csináltak, és egészen újat kezdenek Istennel. Átmennek – így mondja ezt Jézus – a halálból az életbe.

Ma is vannak sokan, akik azt mondják, amit ott Jeruzsálemben a vezetők: megoldjuk ezt mi magunk is. Ne papoljanak itt nekünk bűnről, bűnbánatról, bűnbocsánatról, Isten kegyelméről. Hátha mégsem következik be a veszedelem. Hátha érkezik valami külső segítség. És a Biblia azt mondja: ezek mind menthetetlenül elvesznek. Csak az marad meg, aki komolyan veszi, amit Isten az Ő igéjében nekünk mond. Aki komolyan veszi az egy, igaz, élő Istent, aki engedi, hogy segítsen rajta, aki él a felkínált lehetőséggel, aki elindul azon az úton, amit Isten az élet útjának jelölt meg.

Persze ma is roppant nehéz erre elhatároznia magát valakinek, hogy elindul ezen az úton. Mert ehhez bátorság kell. Nem véletlenül szerepel itt ez a szó többször is. Ehhez bátor döntés kell. Ehhez kemény férfiasság kell. Ehhez gondolkozni kellene már. Ehhez bízni kellene Istenben. Ehhez vállalni kell esetleg a népszerűtlenséget is, hogy azok, akik kacagnak az egészen, vagy nem szoktak már gondolkozni, azok nem értik ezt a döntést, és mindazt, ami ebből következik. Ehhez az embernek meg kell aláznia magát. Az hihetetlen megalázkodást jelentett volna, hogy egy király megadja magát és szégyenszemre kivonul az ellenség táborába. Ehhez a magunk büszkeségével kellene szembefordulni, meg a mindenkori közvéleménnyel. De ezzel és csak ezzel menthetnénk meg másokat is, és menekülhetnénk meg magunk is.

A Biblia azt mondja: az egyetlen út, amin mi az életre jutunk, az végső soron egy személy, aki azt mondta magáról: Én vagyok az út, az igazság és az élet. Az a Jézus Krisztus, aki azért jött utánunk, hogy helyettünk szenvedje el halálos ítéletünket. Aki ezt hiszi, vagyis magára nézve érvényesnek tekinti, az átment a halálból az életbe. Azt mondja Jézus: az már nem megy ítéletre. Annak az ítélete megtörtént nagypénteken a Golgotán, és az már Jézushoz tartozik. Az megmenekült.

Ettől a döntéstől akar visszatartani min-ket az ördög. És még arra sem vagyunk figyelmesek sokszor, hogy mi hasznunk van abból, ha jó véleménnyel vannak rólunk az emberek és közben velük együtt pusztulunk el. Nem többet ér az, hogy megvan a véleményük rólunk a magunk hívősége, Isten előtti magunk megalázása, neki való engedelmessége miatt, de még közülük is sokakat megmenthetünk éppen ennek a révén, hogy engedjük, hogy Isten megmentsen minket.

Ha őszintén mondjátok azt, ami most a szívetekben vagy a fejetekben megfordul, akkor azt hiszem, többen vannak, akik azt mondják: mégis csak furcsa az, hogy ilyen modern időben itt ítéletről beszéljenek, meg arról: közeledünk a vég felé. Meg egyetlen megoldója van ennek az egésznek: Jézus, és egyetlen megoldása a benne való hit. Hiszen itt gazdasági stabilizálódásról regélnek azok, akik el akarják terelni a figyelmünket a valóságos problémákról. Hiszen itt a tudomány mindenhatóságában bíznak azok, akik magukat igazán felvilágosultnak tartják és közben szánalmasan naiv emberek. Hiszen itt nem népszerű komolyan venni a Szentírást, hinni azt, hogy ennek minden szava ma is így, ahogy van, igaz, érvényes, és e szerint berendezni az életet. Amikor sokan a mindennapi kenyérért, vagy némelyek a jóval nagyobb kenyérért, hajtanak, akkor nem időszerű efféléről beszélni. Akkor hangzik ilyen naiv evangélizáció: “nincsen senkiben másban üdvösség, és nem adatott emberek közt az ég alatt más név, amely által megtartatnánk csak Jézus Krisztus neve” – ma 1997-ben is? Ugyan, kérem! Olyan sok megbocsátó mosolyt láttam már emberek arcán. Nem akarja durván megbántani a lelkészt, vagy a hívő keresztyént, aki úgy él, hogy ez ad neki békességet, reménységet, tartást, – de ő már csak tudja, hogy ez mind a múlté, ez valami elavult, régi szöveg. Nincs jobb szövege, nem tud mást mondani helyette, csak ilyesmit: hátha érkezik valami külső segítség, hátha még sem következik be az ... Csak Isten igéjét ne kelljen komolyan venni.

Ma ugyanaz az ellenállás van az emberek szívében, mint akkor Jeremiás idejében volt. Ezért hadd kérdezzem most alázatosan és szeretettel: ti hogy hallgatjátok ezt? Van-e bátorságunk ma este dönteni? Ha van bátorságod kimenni a király vezéreihez, akkor életben maradsz, és nem perzselik fel a várost. Életben marad a házad népe is. Ha nincs bátorságod, akkor elpusztítják. Ha van bátorságunk hinni Isten korszerűtlennek kikiáltott igéjének, akkor életben maradunk és még a házunk népét is megmenthetjük. Ha nincs bátorságunk dön-teni: elpusztulunk a hitetlen világgal e-gyütt.

Félelmetesen terjed a döntésképtelenség betegsége. Egyre gyakrabban hallok olyan férfiakról, akik képtelenek eldönteni, melyik asszonyhoz tartoznak. Ahhoz-e, aki a gyerekeiket szülte, vagy ahhoz a másikhoz, akit tartanak és aki fogja őket. Néha úgy döntenek, hogy elmennek oda, mert az a kellemesebb, néha meg, ha meghitt családi melegre vágyik a lelkük és a gyerekeiket szeretnék látni, akkor elmennek haza. De valamelyiket választanod kell, mert így tönkremegy az egyik és a gyerekeid. De ő nem tud választani. Nem tudunk, vagy nem akarunk dönteni. Naivan azt hisszük: van olyan, hogy valaminek, akár egy kapcsolatnak, csak az előnyeit lehet élvezni, és a vele járó terheket, kötelezettségeket, pró-bákat nem. Ennek is az előnyeit, annak is az előnyeit, s én szegény, nem tudom eldönteni, hogy melyiket válasszam. Nekem a legkényelmesebb: mind a kettő legyen nyitott. Érzitek, milyen siralmas gyöngeség van emögött?

Ismerek fiatalokat, akik őszintén szeretnék Jézus Krisztust követni, de fogja őket a világ. Azt hiszik, úgy is lehetnek keresztyének, hogy közben ragaszkodnak a hitetlen barátaikhoz, a világias szórakozásokhoz, az Isten nélkül eltöltött hétvé-gékhez, és semmire nem haladnak a hit útján. A Jézussal való közösségnek pontosan az erejét, az áldásait, a békességét – Jézust magát nem tapasztalhatják meg. De nem mernek dönteni.

Ismerek szülőket, akik valóban mindent szeretnének megadni a gyermeküknek vagy gyermekeiknek, ami jó és szép. Amit Istenről hallottak és a vallással kapcsolatos, azt is. De nincs bátorságuk kimenni – mint ahogy itt olvastuk – a megszokott életükből. Nincs bátorságuk beállítani állandó vasárnapi programnak a gyülekezetbe menetelt, az ige hallgatását. Nincs bátorságuk elővenni otthon a poros Bibliát és minden este rövid családi áhítatot tartani, minden kegyeskedés nélkül, egészen természetesen, kedves szeretettel olvasni belőle. Nincs bátorságuk beismerni, hogy ők sem értik, mert most kezdik olvasni. Ez nem szégyen! A rettenetes szégyen az lesz, ha miattuk kárhoznak el a gyermekeik, mert tőlük lehetett volna hallaniuk a megmenekülés egyetlen útjáról, amelyiken őket lehetett volna követniük a házuk népének, akikért Isten felelősekké tette őket.

Micsoda nagy lehetőség ez, hogy Isten ma este még idejében figyelmeztet erre minket! Mit csinálunk ezzel az Ő figyelmeztetésével? Nem sorolom újra a lehetőségeket, hogy mi mindent lehet tenni Isten igéjével. Ma is ugyanazt, mint régen, Jeremiás idejében. Akinek nincs bátorsága dönteni Isten mellett, Jézus mellett, akinek nincs bátorsága megalázni magát és beismerni: vétkeztem, sok mulasztás terhel, de nem akarom halmozni a mulasztásaimat, újat akarok kezdeni; nem jobbra-balra tekintgetek, hanem fölfelé meg előre; bátran felégetek magam mögött minden hidat: én csak előre akarok menni, Jézust követve, akinek nincs ehhez bátorsága, az így, ahogy itt olvastuk, elpusztul az ítéletben, és magával rántja azokat is, akikért Isten felelőssé tette.

Egy ilyen egyszerű kéréssel hadd fejezzem be: ne légy ilyen! Ha Isten annyira szeret minket, hogy figyelmeztet és mások megmentésére is fel akar használni, akkor tőle kérjünk bátorságot ehhez a döntéshez. Akkor minden langyos vallásosságból vagy megrekedt, áporodott keresztyénségből, meg-fásult, unalmas hívő életből legyen bátorságunk kimenni a friss levegőre, a Krisztus-követés próbákkal és örömökkel, csodákkal is teli útjára. Akkor legyen bátorságunk szakítani mindazzal, ami ettől visszatart, és legyen bátorságunk elkötelezni magunkat Amellett, Akiben soha nem fogunk csalódni. Aki egészen mássá teszi az életünket már itt, és aki egyedül tud nekünk örök életet, üdvösséget adni.

Nem tudom, lesz-e még lehetőségünk ezt hallani. Cidkijjá király itt hallotta utoljára. Nem vette komolyan, és belepusztult. Isten azt akarja: mi ne pusztuljunk el. Ne halogassuk ezt a döntést, hanem vegyük komolyan. Legyen számunkra kedves és komoly figyelmeztetéssé ez a szép evangéliumi ének

 

A Szentlelket ne űzzed el,
Jézushoz hív, tudod te rég.
Hív a világ, választnod kell,
Mikor teszed, miért nem ma még?
Mikor teszed, miért nem ma?

Mit nyújt tenéked a világ?
Mindaz, mit adhat, semmiség.
Lépj a megnyílt üdvajtón át,
Mikor teszed, mért nem ma még?
Mikor teszed, miért nem ma?

 


 

Imádkozzunk!

Köszönjük, Atyánk, hogy ennyire szeretsz minket, hogy világosan megmutatod, mi vár azokra, akik hisznek benned, s mi azokra, akik nem. Köszönjük, hogy ma újra lehetőséget adtál arra, hogy higgyünk a te egyszülött Fiadban, Jézusban.

Szabadíts meg minket minden rejtett vagy nyílt gőgünktől. Attól a hiedelemtől, hogy magunk is meg tudjuk oldani az életünket.

Dicsőítünk, megváltó Jézusunk, hogy te oldottad meg kereszthaláloddal és feltámadásoddal bűneink kérdését. S köszönjük, hogy ez tökéletes megoldás. Köszönjük, hogy egyetlen egy áldozatoddal örökre tökéletesekké tetted a megszentelteket. Köszönjük, hogy minden hitványságunk ellenére mi is ezek közé tartzhatunk.

Adj nekünk bátorságot, hogy kijöjjünk a magunk kételyeiből, büszkeségéből, bizonytalanságából, langyosságából. Segíts el minket bátor, egyértelmű döntésekre, hogy ne ide-oda pislogjunk: ki mit szól hozzá, hanem egy legyen fontos: életben maradunk vagy nem. Elnyerhetjük-e az üdvösséget, vagy le kell mondanunk róla. Megmenthetjük-e a házunk népét is, vagy pedig magunkkal rántjuk őket a pusztulásba. Őrizz meg minket az utóbbitól!

Ajándékozz meg minket azzal a nagy kiváltsággal, hogy tudjuk mutatni másoknak is a hozzád vezető utat. Hogy tudjunk járni az élet útján sokféle nyomorúság, gond, nélkülözés, csalódás között is a te boldog gyermekeid, tanítványaidként.

Segíts ezt elkezdeni már ma!

Ámen.