Lekció: Mk 10,16

Alapige: 2Kor 11,32-33

“Damaszkuszban Aretász király helytartója őriztette a damaszkusziak városát, hogy elfogjanak engem. Ablakon át kosárban eresztettek le a falon, és megmenekültem a kezéből.”

Imádkozzunk!

Úr Jézus, köszönjük neked ezt a mai estét. Köszönjük ezt a piciny gyermeket, akit a te színed elé hozhattunk. Köszönjük a szülők örömét, hogy bíztak benned, s te az ő bizalmukra imameghallgatással válaszoltál. Köszönjük, hogy sok próba és küzdelem, vágyakozás és várakozás után újra és újra tapasztalhatták és láthatták, és láthatjuk a te kegyelmedet.

Kérünk, áldd meg a te kegyelmedből ezt a piciny gyermeket szüleikkel keresztszüleikkel és nagyszüleikkel együtt!

Urunk, kérünk, hogy te áldd meg ezt a kicsiny gyermeket az ő szeretteivel együtt, és add a szívükbe a tőled való reménységet, hogy ő egykor majd a te tanítványod és bizonyságtévőd lesz!

Ámen.

Igehirdetés

Amikor Saul találkozott a damaszkuszi úton a feltámadott Jézus Krisztussal, akit ő már testben nem látott, csak ezen a damaszkuszi találkozáson, akkor a feltámadott Jézus azt kérdezte Saultól: “Miért üldözöl engem?”

Saul akkor olyan lett, mint egy holt. Egy szempillantás alatt végig látta az egész addigi életét. Látta azt, hogy mit tett Jézus követőivel, s egy szempillantás alatt meglátta azt is, hogy e-gész addigi vallásossága, élete, farizeusi működése teljes tévedés volt. Térdre e-sett Jézus előtt, és azt kérdezte Jézustól: “Mit akarsz Uram, hogy cselekedjem?”

Aztán Jézus a damaszkuszi Egyenes utcába küldte el egy házba. Ma is mutogatják a turistáknak – jól jövedel-mező vállalkozás ez – azt az épületet, ami az emlékezések szerint az a ház lehetett, ahol Saul megszállt.

A hagyomány szerint abban a házban történt az, hogy Saulusból – az üldözőből apostol lett – Pál apostol lett. Pál az Egyenes utcába került egy Júdás nevű férfihez, aki maga is hívő, keresztyén volt. Híre ment annak a csodának, hogy az üldözőből tanítvány lett, és bizony azok, akik Sault megbízták azzal, hogy üldözze a megtért krisztuskövetőket, azoknak a szívében ez nagyon mély gyűlöletet váltott ki. Elárulta a farizeusi rendet Saul. Meghozták a sommás ítéletet, nem szabad Saulnak életben maradnia. Ilyen fordulatra nem számított senki sem. Nem számítottak a Krisztusban hívők, de végképp nem számítottak azok, akik megbízó levelet adtak Saulnak, hogy akár Damaszkuszig – ami már Izráelen kívül eső terület volt, – üldözze a keresztyéneket, és ha kell, gyilkoltassa meg őket. Bejárta a “pálfordulás” híre a zsinagógákat, és akik hallottak Saul megtéréséről, felháborodtak, és szövetkeztek, Saulnak meg kell halnia.

Olyan érdekes az, hogy arra senki nem gondolt, lehet hogy Saulnak igaza van. Lehet, hogy Saulnak igaza van abban, hogy megfordult, megtért. Lehet, hogy mégis igaz az, hogy Jézus a zsidók Messiása, és hogy amit a keresztyének, akiket üldöznek, akik szintén zsidó származásúak voltak, tanítanak, mondanak Jézusról, hogy találkoztak vele, mint feltámadottal, mindez igaz az első szótól az utolsóig. Érdekes, hogy ez senkinek nem jutott az eszébe. Mi van akkor, ha Saul nem hazudik, ha tényleg találkozott a feltámadott Jézussal a Damaszkuszba vezető úton? Ha valóban Krisztus a Messiás, és ha valóban minden igaz úgy, ahogy azt az Ő tanítványai mondták?

Mindez nem fordult meg az ő fejükben, csak az, hogy bosszút kell állni Saulon, aki elárulta a Krisztus-üldözés ügyét, és mivel élt a közelben egy Are-tász nevű beduin főnök, aki rablásból, betörésből és bérgyilkosságból tartotta el magát és népes családját, ezt az embert megbízták azzal, hogy fogja el Sault, illetve akkor már Pált, és gyilkoltassa meg, vagy gyilkolja meg saját kezűleg. Így ez a kiskirály bevonul Damaszkusz városába, bezáratja a kapukat, s kezdik átfésülni a várost, hogy megtalálják Sault.

A hívő testvérek számára, aki számára nyilvánvalóvá vált az, hogyha megvárják amíg az üldözők odaérnek, akkor a frissen megtért Sault megölik, semmi más választásuk nem maradt, mint beletették Sault egy kosárba, egy fonott, nagy gyékénykosárba, és szép lassan kezdték a várfal mentén, a külső oldalon leengedni, hogy Saul megmeneküljön.

Amikor készültem, elgondolkoztam, hogy mi minden múlott ezen. Az egész későbbi misszió. A kis-ázsiai gyü-lekezetben az emberek megtérése, de én azt hiszem, hogy az sem túlzás, hogy Pálon keresztül egy pár ismeretlen ember kezén múlott az, hogy mi lesz Európából. Átjön-e az evangélium Európába, vagy pedig nem? Vagy belesüllyed Európa a pogány hitvilág sötétjébe, vagy abban megmarad, mert abban volt, vagy pedig azzal, hogy átkerült Macedóniába Isten igéje, amit az apostol vitt át, kiemelkedik ez a földrész, meg aztán a többi is a pogány sötétségből, és keresztyén gyülekezetek alakulhatnak.

Isten örök végzése és elhatározása mutatkozott meg ebben a percben, amikor azok a férfikezek kezdik leengedni az apostolt egy fonott vesszőkosárban. Mi lett volna, ha elejtik? – kérdezte valaki. De nem így történt. A-zok a kezek erősen fogták azt a kötelet. S az is olyan félelmetes, hogy egy szál kötélen múlt, hogy lesz-e keresztyén világ, vagy legalábbis a világ egy része azzá lesz, vagy pedig megmarad a pogányságban.

Ézsaiás könyvében a 49. fejezetben ezt olvassuk a 14. verstől: “De Sion ezt mondta: Elhagyott engem az Úr, megfeledkezett rólam az én Uram! Megfeledkezik-e csecsemőjéről az anya, nem könyörül-e méhe gyermekén? Ha mások megfeledkeznének is, én nem feledkezem meg rólad! Íme tenyerembe véstelek be, szüntelen előttem vannak falaid.” Azt mondja tehát Isten, hogy markaimba metszettelek fel. Ez ott, akkor már Saulra, Pálra is igaz volt. Nem csak emberek keze tartotta azt a kötelet, hanem maga a mindenható Isten keze. Azt mondja itt a Szentírás: markaimba metszettelek téged. Saul neve ott volt már az Isten kezében. Amikor elérkezett az az óra, amikor azon múlt, hogy megtartják-e a kötelet, vagy nem, Saul élete, akkor Isten keze megtartotta azt az életet, amely életet kézbe vett, megtisztított, megtérített magához. Engedte, hogy leengedjék kötélen a várfal külső oldalán, s aztán az arab pusztában három éven keresztül felkészítette a szolgálatra, s végül elküldte az evangéliummal a zsidókhoz, s aztán a pogányokhoz.

Isten tartotta azt a kötelet, de mi ezt a legtöbbször nem vesszük ám ko-molyan. Hányan hisszük vajon közülünk, akik itt vagyunk, hogy Isten a markaiba metszett fel minket? Benne van a nevünk az Isten kezében. Mai napon is Ő tartott minket, nem mi tartottuk magunkat. Hanem, ha Isten népéhez tartozunk, akkor Isten irgalmas karja védett, őrizett, és tartott meg mindnyájunkat. De a legtöbben ezt igazán nem vesszük komolyan.

Amikor például beülünk egy taxiba, valószínű nem kérjük el a jogosítványát a gépkocsivezetőnek, minden további nélkül elhisszük, hogy tud vezetni. Amikor valaki felszáll egy repülőre, akkor végképp nem megy oda az információs pulthoz, és nem kérdezi meg, hogy melyik pilóta fogja vezetni a gépet, hányban született, mikor végezte az iskoláit, és vajon nem bukott-e meg a pilótavizsgán? Látatlanba rábízzuk magunkat olyan emberekre, akikről feltételezzük, hogy nem csapnak be minket. Vagy negyedórával később nem történik meg az, hogy a pilóta beszól a fülkéből az utastérbe, hogy tudna-e valaki segíteni, mert a-zon a sok villogó műszeren nem tud eligazodni. Kiverne a víz mindnyájunkat. Látatlanban rábízzuk az életünket. Megbízunk benne. Senki nem szokta az orvostól elkérni az egyetemi indexét, mikor már rajta van a két gumikesztyű, s emeli a kést. Egy pillanat, tessék megmutatni, hogy hányasa volt sebészetből! Rábízzuk magunkat minden gondolkodás nélkül. Csak ért ahhoz a szakmához, amit művel. Fel sem merül bennünk az, hogy esetleg nem ért hozzá, vagy valamit elszab.

Miért olyan nehéz akkor rábízni magunkat az Isten kezére? Ma miért ment ez sokaknak olyan nehezen, ha nehezen ment? Elhinni azt, hogy gondot visel rólunk a mindenható Isten. Ha az anya megfeledkezhet is a gyermekéről, mondja Ézsaiás, én nem feledkezem meg rólad. Markaimba metszettelek téged. Kőfalaid előttem vannak szüntelen.

Nem tudom, hogy szoktunk-e i-lyen gyermeki bizalommal, ahogy ez a kicsiny gyermek a keresztelő alatt rábízta magát a mamára, meg a keresztmamára, s engedte, hogy tartsák, fogják. Ilyen egyszerű bizalommal rábízni magunkat, ilyen gyermeki bizalommal, mindenfajta ellenkezés nélkül a mindenható Isten kezére, ahogy ott Saul rábízta magát azokra – tessék csak belegondolni –, akik nem sokkal azelőtt még az ellenségei voltak. Hátha nem hiszik el, hogy ő igazán megtért? Feléig leengedik, s aztán elengedik. Leporolják a kezüket, s azt mondják: “Végeztünk Saullal.” Gyilkolta a testvéreinket. Nem furcsa ez a kétoldalú bizalom? Saul rábízta magát a kezükre, s azok nem éltek vissza ezzel a bizalommal. S nem akartak bosszút állni, pedig előtte Saul már egy jó pár keresztyént letartóztatott és elcipelt a Nagytanács elé. És mégis végig leengedik, mert tudták, hogyha valaki azon ment át, amin átment Saul, az nem hazudik. Azzal valóban megtörtént, hogy megismerte a mindenható Istent, s valóban találkozott Jézussal.

Sokszor úgy viselkedünk mi mindnyájan, kivétel nélkül ti is, én is, mintha nem lenne igaz az, hogy az Isten megtartja az övéit. Mintha nem lenne igaz, amit felolvastam Ézsaiás könyvéből, hogy aki bízik az Istenben, an- nak a neve ott van az Isten tenyerén. Mondhatnám így is, hogy azt a tenyerén hordozza. Az Ő örökkévaló karjai tartják azt.

Nagyon fontos kérdés az, hogy a tied is ott van? Bele vagy vésve az Isten markába? Belemetszhetett hit által téged, vagy pedig nem?

Sokszor kérdezik azt, hogy van-e kiválasztás az üdvösségre? A Szentírás azt mondja, hogy van. A Biblia azt tanítja, hogy minden ember kiválasztott az üdvösségre, s azok lesznek a kiválasztottak, akik a kiválasztást elfogadják. Akik Isten kiválasztó kegyelmére igent mondanak, azokról mondja azt a Szentírás, hogy nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket. Akik szívüket kitárják Isten előtt, akik meglátják Jézus véres keresztjét, akik átadják az életüket, ilyen egyszerűen mondva, a kezüket beleteszik Jézus Krisztus kezébe, s attól kezdve Jézus vezetheti őket. Jézus sebeit miattam és miattatok ütötték. Az Ő kezét azért feszítették meg, hogy vezethessen mindnyájunkat.

Ha egy kicsit tovább gondolkodunk mindarról, amit itt felolvastunk Pállal kapcsolatban, azok az emberek, azok a keresztyén testvérek, akik leengedték őt, nem tudták, hogy kit tartanak a kezükben. Hogy az egész misszió sorsa az ő kezükben van. Ők csak az üldözött embert, testvért látták, akinek segíteni kell. Egy nagyon egyszerű feladatot, szolgálatot teljesítettek. Ez igazán nem lelki munka, nem? Egy embert egy kosárban leengedni a falon. Szín tiszta fizikai munka. Lehet durván, úgy hogy odavágódik, lehet mély átérzéssel, szeretettel, gyöngéden leengedni, sokféleképpen lehet végezni, de ott azt az egyszerű, nagyon egyszerű szolgálatot hűségesen, nagy szeretettel és nagy gyöngédséggel végezték. Fogalmuk sem volt arról, hogy Isten tervének a végrehajtóivá váltak, hogy az egész kis-ázsiai misszió és európai misszió az ő kezükben van.

Miért mondtam ezt? Azért, mert mi annyira el tudunk csüggedni, ha Isten csak azt bízza ránk, hogy kosarakat tegyünk le, meg vegyünk föl. Csak ezt? De mi múlhat egy hűségesen, rendesen, becsületesen, Isten előtt tisztességesen elvégzett szolgálaton? Tudjuk mi ezt? Nem is tudjuk felmérni. Amikor panaszkodunk sokszor arról, hogy olyan jelentéktelenek vagyunk a gyülekezetben. A mi nevünket nem jegy-zi senki. Meg sem jegyzi senki. Már négyszer mellette ültem, és újra megkérdezi, hogy hogy hívnak, s ugye most vagy itt először. S már két éve idejárunk, hogy meg tudunk sértődni. Mert olyan jelentéktelen szolgálatunk, helyünk van.

Mostantól kezdve sose felejtsük ezt el, hogy ezeknek az embereknek a nevét sem olvassuk a Bibliában, akik leengedték Saulust, Pált a falon a kosárban. Nincs benne a nevük, de Isten színe előtt ott van a nevük. Az Isten feljegyezte őket.

Isten nem feledkezik el rólunk, nem felelőtlen szülő, aki záróra után jön rá, hogy az áruházban hagyta a gyerekét a megőrzőben. S keresni kell a szülőket. Megtörtént eset. Isten nem feledkezik el rólunk. Isten felelősen gondolkozik a mi sorsunkkal kapcsolatban. Aki engedte, hogy az Ő Fiát kivégezzék értünk és helyettünk, az testvérek gond-viselő Isten. Gondot visel ránk, és nyugodtan rávethetjük a mi gondjainkat, az Ő keze megtart.

Testvérek, mi mindnyájan Isten ki-nyújtott keze lehetünk. Ha valaki hívő keresztyén, az Jézus meghosszabbított keze, amelyik simogathat, könnyeket törölhet, vigasztalhat, megfoghatja valakinek a kezét és odavezetheti Jézushoz. Isten keze vagy-e, vagy pedig hasz-nálhatatlan vagy Isten számára? Sokszor a hívőket sem azért szólják ám meg a munkahelyükön, mert Jézust hirdetik, hanem azért, mert rosz-szul végzik a munkájukat. Felelőtlenek, gondatlanok, szertelenek és megbízhatatlanok. Nagyon sok hívő keresztyén is ilyen. És akkor nem Jézusért szenvedünk üldöztetést, hanem a saját rosszul végzett munkánk, szolgálatunk miatt szidnak vagy rónak meg minket.

Emlékszem egy tanárnőre, aki kémia órán evangélizált, s a gyerekek fellázadtak. S amikor eljött és beszélgettünk, akkor azt mondtam neki, hogy az órán tanítani kell. Lehet, hogy az osztályfőnöki órán lehet beszélgetni Jézusról, de a tanítás negyvenöt perce arra van, hogy az anyagot add le. Az más dolog, hogy a lényeden, a viselkedéseden, a szereteteden keresztül esetleg találkozhatnak Jézussal, és rákérdeznek, hogy a tanárnő miért tud húszadszorra is ilyen türelmesen ránk szólni. Lehet szavak nélkül is evangé-lizálni.

Amikor Pált eresztették le a falon, tudhatta, Isten kezében van az élete. Isten gondot visel róla, mert Isten Gondviselő Isten, s azt mondja, hogy kőfalaid előttem vannak szüntelen. Ahogy Isten látta azt a damaszkuszi várfalat, kőfalat is, amin aztán leengedték Pál apostolt, ugyanígy látja Isten a te kőfalaidat is, amik most ott tornyosulnak előtted, amelyekre azt mondod, látván az akadályokat, hogy ezen nem lehet átkelni. Lehet, hogy nem tudsz átkelni, de lehet hogy az Isten átvisz, nem? S egyszer leereszt a másik oldalon. Megoldja azt, amit te nem tudsz megoldani. Hányszor átéltem én magam is, vagy úgy, hogy Isten lerombolta a kőfalakat, ütött egy rést rajta, amin én éppen átfértem. Megoldotta úgy azt a kérdést, ahogy csak az Isten tudta megoldani. Ez volt a rés, a megoldás. Visszanéztem, és mögöttem volt a kőfal. Az a megoldhatatlannak tűnő kérdés. Amikor az Isten azt mondja, hogy bízzál az Úrban, mert ő munkálkodik, nem alszik. Kőfalaid előtte vannak szüntelenül. Szüntelenül. Nem feledkezik meg rólunk.

Egy helyen azt is mondja a Szentírás, hogy Istennel még a kőfalon is átugrom, ez a másik megoldás. Nem lehet megkerülni, nem üt rajta rést a problémákon, a nehézségek kőfalán, hanem felülemel rajta, fölötte visz át. Megfog, tenyerén hordoz, átvisz. Mi látjuk, hogy a nehézségek alattunk vannak, aztán mögöttünk. Ahogy a repülőgép elhalad az épületek meg a vidékek fölött. Először előttünk van, aztán alattunk, s aztán mögöttünk. Miután Isten előtt vannak a kőfalaink, ha arra van szükségünk, felemel, kezébe vesz, s az Ő mindenható kezével átvisz a nehézségek fölött.

Van olyan is, hogy bennehagy. Tényleg kőfal. Nekiütközünk. Lehet, hogy megsebződünk, de Isten az ő mindenható kezével letörli a sebeinket, begyógyítja, s aztán ha akarja, megmondja, hogy mi miért történt.

Olyan nagy biztatás ez, hogy kőfalaink előtte vannak, a nehézségeinkről tud. A kezébe metszett fel minket, a markába. S ahogy ott Pált ismeretlen kezek leengedték a másik oldalon, úgy vihet át Isten az Ő akarata szerint. Isten keze simogat, gyógyít, ha kell meg-sebez, de bekötöz. A legfontosabb a-zonban az, hogy aki Jézus átszögezett kezét megragadja, azt Isten átviszi a halálból az életre. Olyan szép és olyan igaz ez a Halleluja ének, amit befejezésül felolvasok:

“Hű Jézusom kezébe teszem kezem belé, Ő életem vezére, vezet hazám felé. A keskeny úton járok, de Ő közel van ám, magasból vet világot az Ő keresztje rám. S ha nem tudom azonnal, hogy Jézus mit kíván, várok, szemébe nézek, s szívem nyugodt, vidám. Mi boldog, édes érzet, Úr Ő éltem fölött, szívem nem ismer kényszert, önként szolgálom Őt. S ha szenvedés, baj érne, s az utam is setét, az Úr keresztje, fénye annál dicsőbben ég. S tudom, hogy még dicsőbb fény ragyog majd énreám, ha majd a mennybe érvén belépek ajtaján.”

Olyan jó lenne az testvérek, s lehet ez most valósággá, hogy közös imádságunk lesz: Hű Jézusom kezébe teszem kezem belé.

Imádkozzunk!

Köszönjük mindenható Istenünk, hogy elküldted Jézust, a te egyszülött Fiadat, s engedted, hogy keresztfára szegezzék helyettünk, mindnyájunkért.

Istenünk, kérünk most azokért, akik itt vannak, de még nem a tieid. Akik hátrateszik a kezüket, s nem fogadják el tőled a kegyelmet, s marad az életükben minden változatlan.

Könyörgünk azokért, akik hisznek benned, befogadtak téged, de valami miatt elengedték a te szent kezedet. Hadd fogják meg újra! Köszönjük, hogy ma este is te nyújtottad a kezedet, az átszegezettet, a megkínzottat, a véreset, a szenvedőt, hogy megragadj minket, és bevigyél a te csodálatos országodba. S köszönjük azt is Jézus Krisztus, hogy ott, akkor megtartottad Sault, s ő áthozta Európába az evangéliumot.

Köszönjük, hogy a te örökkévaló karod tart minket, s tartott ma is, hogy te gondviselő Isten vagy, s a beléd vetett reménység nem szégyenít meg.

Köszönjük Urunk, hogyha beletesszük a kezünket a tiedbe, örök életünk van, és nem megyünk az ítéletre, hanem átmentünk a halálból az életre.