Alapige: Jób 16,1-5; 19-21.

“Akkor megszólalt Jób, és ezt mondta: Ilyesmit eleget hallottam. Nyomorúságos vigasztalók vagytok mindnyájan! Vége lesz-e már az üres beszédnek? Vagy mi bajod van, hogy így válaszolsz? Én is tudnék úgy beszélni, mint ti, csak volnátok ti az én he-lyemben! Tudnék én is szép szavakat mondani nektek, rázhatnám gúnyosan a fejemet. Szájjal erősíthetnélek titeket, ajkaim részvétével enyhíthetnélek.

Most is van tanúm a mennyben, aki mellettem bizonyít a magasságban. Saját barátaim csúfolnak! Álmatlanul tekintek Istenre, hogy igazolja a férfiút Istennél, s az embert embertársával szemben.”

Imádkozzunk!

Istenünk, hálásan köszönjük ezt a csendet. Köszönjük, hogy előtted borulhatunk most le mindnyájan.

Kérünk újra, hogy ajándékozz meg most minket Szentlelkeddel. Olyan nagy szükségünk van mindnyájunknak vigasztalásra, bátorításra, biztatásra, új reménységre. Könyörülj rajtunk, és add, hogy miközben hangzik a te igéd tanítása, mindannyiunk szíve megbátorodjék, bizonyosságot kapjunk, megvigasztalódjunk, élő reménységre jussunk.

Így áldj meg bennünket, és formálj olyan szolgáiddá, akik magunk is tudunk másokat helyén mondott igével és a te áldott Szentlelked erejével vigasztalni, bátorítani, biztatni.

Ámen.

Igehirdetés

A Jób könyvét olvassuk most sokan bib-liaolvasó kalauzunk szerint. Vannak, akik azt mondják: unalmas könyv, nem történik benne semmi. A cselekménye az első két fejezetre és az utolsó rész második felére korlátozódik. Közben pedig 40 részen át vég nélkül bölcselkednek Jób barátai. Ki nem fogynak a szóból: oktatják, feddik, pe-dig tulajdonképpen vigasztalni jöttek oda és bátorítani szeretnék. De még csak követni sem lehet, hogy ki kinek mit mond itt – em-lítette a múltkor valaki. Nem lehet megérteni a Jób könyvét.

Szeretném javasolni, hogy bizonyos bibliai könyveket ceruzával olvassanak a testvérek. Le kell rajzolni, ha az ember nem tudja áttekinteni. Hány barátja van, melyik-ről mondja: az öreg, ez fiatal. Melyiknek mi a szavajárása? És hol beszél Jób, mikor válaszolnak a barátai. Nem olyan nagy tudomány ez, és egyszerre világos lesz egy áttekinthetetlennek tűnő könyv szerkezete, és kezd kibontakozni a homályból mindenkinek a mondanivalója.

Éppen ezért mindaz a sok rossz, ami Jóbbal történt, Isten dicsőségét szolgálja, az értetlen emberek tanítását szolgálja, és végső soron Jóbnak a hitét erősíti meg. Mindebből azonban menetközben semmit nem lehet látni. Csak azt lehet látni, hogy egyik szörnyűség a másikat követi, egyik csapás a másikat éri, és ez az ember a porban van, és azt mondja: sokkal jobb lenne meghalni, mint ezt tovább szenvedni.

A formáját tekintve ez a könyv dráma formában előadott tanító költemény. Költemény, mert az első két és az utolsó fejezetet kivéve a héber versforma szerint írták, és drámai formában előadott költemény, mert párbeszéd formájában hangzik el a sok tanítás. Az úgynevezett ókori bölcsesség-irodalomnak egy gyöngyszeme ez, amelyikben nagyszerűen tükröződik az akkori filozófia, teológia, és utána Istennek a kritikája erről a sok filozofálásról és teoló-gizálásról.

Mi volt a lényege ennek a filozófiának és teológiának, amit Isten aztán megbírált? Az, hogy Isten az igazat megáldja, a gonoszt megbünteti. Jób igaz ember volt, istenfélő, vallásos. Ezért nagyon megáldot-ta. Egyszer azonban hirtelen elkezdődtek a csapások Jób életében. Világos, miért: valami gonoszságot követhetett el. Hiszen Is-ten az igazat megáldja, a gonoszt megbünteti. Amíg igaz volt, megáldotta, most hogy megbünteti, ez azt mutatja: valami nagy go-noszságot követett el. Jób ezt tagadja. Persze, hogy tagadja, mert vagy nem látja – mondják a barátai –, vagy nem akarja beismerni. De ez egészen bizonyos, hogy ott lapul valami nagy gonoszság, és annak a következménye ez a sok csapás.

Vagyis: elkezdik védeni Istent, és vádolni Jóbot. Nem értik, hogy mi történt és hogyan történhetett. Ezért feltételeznek va-lamit: Jób gonoszságot követett el, de erről a hipotézisről, feltételezésről úgy beszélnek, mintha az tény lenne. Ebből vonják le a maguk következtetéseit, és ebből jön ez a rengeteg tanítás és Jóbnak a vádolása.

Jób sem érti, hogy miért történhetett, ami történt, csakhogy ő Istenhez fordul és Őt kérdezi. A barátok ezt nem teszik.

Ez tehát az alaphelyzet, ez volt akkor a szokásos gondolkozás. Így nézzük meg most, hogy mi az a néhány legfontosabb dolog, amit megtanulhatunk Jób magatartásából, mi az, amit megtanulhatunk a barátoktól – lehetőleg ne így csináljuk –, és végül röviden: mit mond ez a könyv a mindenható Istenről.

I.

Mit tudunk meg Jóbról? Azt, hogy elfogadta Istentől a maga nehéz helyzetét és sok szenvedését, de az, hogy ő ezt elfogadta és erről mások előtt is vallást tett, – “ha a jót elvettük, a rosszat nem vennénk-e el, az Úr adta, az Úr vette el, áldott legyen az Úr neve!” – ez csodálatos hitvallás, de nem azt jelenti, hogy nem fáj neki az, ami érte. Nem azt jelenti, hogy mindent ért, ami történt. Kegyetlenül fáj neki lelkileg is, testileg is, és egyáltalán nem érti, Isten most miért csinálta ezt, vagy hol van Isten ebben az egészben.

Az, hogy valaki hittel Istentől elfogadja és békessége van ebben, nem azt jelenti, hogy nincs idegrendszere, és nem fáj neki az, ami mindenkinek fáj, vagy mindent tudó és mindent meg tud magyarázni. Nem tudja megmagyarázni, és mégis békessége van abban, hogy elfogadta.

Isten óv minket mindenféle ítélkezéstől. Az elhamarkodott, nagyképű ítélkezéstől pedig különösképpen is.

Ugyanolyan kérdéseket tesz fel, mint mi szoktunk néha elkeseredésünkben, de Is-tennek teszi fel. Nem illik bele abba az Isten-képbe, ami benne kialakult az, ami most történt. Meghallgatja a barátait, odafigyel rájuk, de mivel érzi, hogy nem a szög fejére ütnek, hanem mellé, ezért Istenhez fellebbez. Kimondottan ez a szó van itt: “Én a Mindenhatóval akarok beszélni, Isten e-lőtt akarok védekezni.” (Jób 13,3) Meghallgatja őket, de mivel látja, hogy nem mondanak igazat és ez nem segít rajta, ő Istenhez fellebbez.

Ugyanakkor át kell élnie azt, ami a szenvedések között talán a legnehezebb: egészen egyedül marad. Ugye ismerjük a könyv elejéről: nem érti meg a felesége és nem számíthat rá, mint lelki támaszra sem. Nem élnek a gyermekei. Milyen sokat jelent ilyenkor, amikor az értelmes nagy fiával megbeszélheti a dolgokat az apa, vagy legalább kipanaszkodhatja magát neki. De nincs ilyen nagy fiú, mert mind meghaltak. Ott vannak a barátai, akikről azt mondja – éppen most olvastuk –: mintha ellenségei lennének, úgy vonulnak fel ellene. Sehol senki, aki igazán érezné, mi zajlik őbenne, aki megértené őt – ha nem ad is neki igazat, de meghallgatná. Aki legalább baráti szeretettel szidná meg utána, de nem úgy, mint ezek a barátok. Egyedül Isten marad neki.

Sokan átélték ám ezt már! Pál apostol a börtönből írja: Démás elhagyott, a jelenvaló világhoz ragaszkodott. Amaz amoda ment, emez ellenem fordult. Ott van egye-dül, de Jézussal! – És az Úr Jézus is átélte, mit jelent végzetesen egyedül maradni: de nem hagyott engem az Atya egyedül! – olvassuk a János evangéliumában.

Azt hiszem arról nem kell sokat beszélni, hogy mindannyian vágyunk emberek közelségére és főleg a bajban, a szenvedés idején. De ha esetleg át kell élnünk, hogy senkire nem számíthatunk, jelent-e nekünk valamit, – mindent – az, hogy Istenre akkor is számíthatunk?! Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? – El tudjuk-e ezt mondani még ilyen ingadozó hittel is a szenvedések mélyén?

Az egyik magyarázó mond egy érdekes megállapítást a Jób könyvét magyarázva. Azt mondja: Jób a tapasztalt Istentől a hitt Istenhez fordul. Tehát attól az Istentől, aki-nek megtapasztalta Őt éppen a pillanatnyi szenvedéseiben, ahhoz az Istenhez fordul, akiben hitt. Akit már korábban megismert. Akiről tudta, hogy kicsoda, akinek naponta bemutatott áldozatot minden gyermekéért, aki előtt naponta imádságban hordozta az egész családját, akire való tekintettel nem lett becstelen, gazember, hanem becsületes maradt. Tiszta úton jutott a vagyonához. Segítette a szegényt. – ez mind kiderül a könyvből. Arra az Istenre apellál, Őhozzá fellebbez.

Ez nem azt jelenti, mintha két Isten len-ne – remélem, értjük. Amikor valaki olyan-nak látja Istent, hogy még Ő is bánt engem? Még Ő is az ellenségem lett? Ilyen kegyetlen, ezt is megengedi? A hívő ember tudja: nem ilyen az Isten! Isten az, akinek kijelentette magát, akinek Őt korábban megismertem. Ez most nem illik bele abba a képbe, de ahhoz az Istenhez kiáltok és várom, hogy az én Istenem megmagyarázza, hogy most miért ilyen, vagy kiszabadít ebből a helyzetből, amibe jutottam. Isten nem változik, Ő hű, Őreá lehet számítani!

Jóbnak ez volt a nagy erénye, és ez tartotta őt meg: nem a maga igazához ragaszkodott, nem a pillanatnyi helyzet értékeléséből indult ki, hanem Istenhez ragaszkodott. Ahhoz az Istenhez, akit ő már valamennyire megismert. Nem az döntötte el a dolgait: érti, nem érti, hanem az, hogy az az Isten, aki kijelentette magát neki, ugyanaz, Ő nem változott. Ennyit Jóbról.

II.

És a barátai? A barátai nagyon jó szándékú emberek voltak. Mihelyt meghallották, milyen csapások érték Jóbot, azonnal felkerekedtek, összebeszéltek, egyeztették a látogatást és együtt elmentek hozzá.

Ez nem kis dolog. Ezeknek az embereknek van szívük. Ezek otthagyják a maguk munkáját, családját, hogy vigasztalják a barátjukat, mert elképesztő, mi történt vele. És nem azonnal kezdik a szöveget. Vállalják a közösséget vele. Odaülnek mel-lé, együtt hallgatnak hét nap és hét éjjel. Ezeknek van türelmük a szenvedőhöz. Nagyon sok jót el lehet mondani róluk. Hanem: amikor Jób megszólal, és nyersen, válogatás nélküli szavakkal kiönti keserűségét eléjük, akkor egyszerre felszisszennek mind a hárman. Mert amit mond, arra nem tudnak választ adni az addigi ismereteik alapján.

Ez a séma: Isten az igazakat megáldja, a gonoszokat megbünteti..., de Jób állítja: ő igaz – ez itt nem használható. Ez a séma csak akkor igaz, ha Jóbról be tudják bizonyítani: valami gonoszságot követett el, ak-kor minden stimmel, minden a helyén van. Éppen ezért ezt be kell bizonyítani! Erre figyelnek, mit kell bebizonyítani, hogy igazuk legyen, és nem Istenre figyelnek, és nem Jóbra figyelnek. Ebből jön ez a vég nélküli bölcselkedés, amit itt olvasunk.

Mit kellett volna csinálniok? Nagyon fontos, hogy ilyenkor sose játsszuk meg a nagy okosat, amikor a Biblia egy-egy alak-jának a bukásáról, hibáiról van szó. Amik megírattak, a mi tanulságunkra írattak meg – ezt olvassuk a Római levél 15. részében. Tehát ne mi legyünk azok, akik megmondjuk, mit kellett volna csinálniok, de tanuljunk a hibáikból.

Úgy gondolom, nagy hiba volt: nem kérdezték Istent. Jób kérdezi állandóan. Ők nem. Ők azt gondolták: Isten nélkül is el tudnak igazodni a nehéz kérdésekben. Nem kérdezték Jóbot. Egy kérdésük sincs hozzá. Te, mondd már el, hogyan látod, vagy hogy éled át? Mondta Jób enélkül is, de nem érdekelte őket igazában, mi van ebben az emberben. Ők “tudták”, hogy mit kellene tennie. És nem kérdezték önmagukat sem: valóban helyesen látjuk mi? Bizonyos az, hogy erre az esetre is érvényes, amit nekünk tanítottak?

Testvérek, aki nem tud kérdezni, az nem tud vigasztalni. Rossz, csapnivaló lel-kigondozó az, akit nem érdekel: mi van a másikban? Aki mindjárt oktatni kezdi. Még ha igéket mond neki, akkor is rosszul csinálja. Ha nem érdekli, mit mond Isten, magában nem könyörög: Uram, itt most mi a helyén mondott ige? Te add a számba, – már nyitva van felfelé! Aztán: nem kérdezi a másikat: szerinted miért jutottál ide? Szerinted merre vezet a kivezető út? Most tulajdonképpen mit várnál tőlem? – Hadd mondja el! Beszéltetni, jöjjön ki minden. Csúnya dolgok is, keserűségek, kételkedés ... minden. Hadd mondja! Közben felfelé is figyel és imádkozik, közben alázatosan tudja: nem mindentudó.

Hiába volt jó iskolája – ezek iskolázott emberek – ő sem tud mindent. Azt nem ta-nították meg a legjobb iskolában sem, hogy egy ilyen konkrét helyzetben hogy kell viselkedni. Erre most kell rájönni. Isten meg-mutatná, meg talán Jóbnak is lennének olyan kérdései, amikre konkrét válaszokat lehetne adni. Nem kell bölcselkedni! Arra kell felelni, amit kérdeznek. Vagy pedig: meg kell mondani őszintén: nem tudok rá felelni. Óriási dolog. Ez is közelvitt minket egymáshoz. Ő sem tud, meg én sem. Nem fog felháborodni, ha becsületes alázattal megmondom, és együtt keressük a választ. Netalán egy egymondatos imádsággal: Istenünk, itt van két balga ember előtted, de tőled várjuk a segítséget. Te adj választ a kérdésünkre. És adni fog! Vagy lehet, hogy az a kérdés nem is lesz kérdés, elveszíti sú-lyát, de belép az egész ügybe Isten.

Milyen sokszor mondjuk vagy gondoljuk mi is: mi tudjuk: hogy kellene az ő gyerekét nevelni, hogy kellett volna úgy élnie, hogy ne rontsa el a házasságát – akkor vagy elkezdünk magunkról beszélni, vagy oktatunk, vagy munkához sem látunk, mert meg van a véleményünk az egészről, – ahelyett, hogy csendes alázattal azt mondanánk: Uram, mi itt az én feladatom most? Olyan ügyetlennek érzem magam, de valamit tennem kell. Én tudok a nyomorúságáról, én vagyok itt éppen, ki segítsen?! Aki itt van, az segítsen! De mit jelent itt a segítség, Uram?! Hallgatni kell még egy napig, s azzal fogom vigasztalni? Vagy megszólaljak? De nehogy a magamét mond-jam! – azzal semmire sem megy, te adj igét a számba!

Ez az őszinte alázat fontos ahhoz, hogy egymáson tudjunk segíteni. Nekünk muszáj néha vigasztalnunk egymást, testvérek! Vigasztalásra szoruló tömegek élnek körülöttünk a pici gyerektől a család legidősebb tagjáig, meg a beteg szomszédig, meg az elbizakodott főnökig ... Mindenki vigasztalásra szorul, s mindenkit másként kell vigasztalni.

Múltkor valaki keserű őszinteséggel fa-kadt ki: ki győzi ezt?! Tényleg ki győzi ezt? Hogyan lehet jól csinálni?

Az Ézs 50,4. versét lelkészi szolgálatom egyik alapigéjévé tette Isten. Bár úgy lenne. Így hangzik ez a mondat: “Az Úr Is-ten bölcs nyelvet adott nekem, hogy tudjam erősíteni a megfáradottat beszéddel. Felserkenti minden reggel, felserkenti fülemet, hogy hallgassak, mint a tanítványok.”

Isten ad bölcs nyelvet, hogy aztán tudjunk erősíteni beszéddel. Itt azt olvastuk, Jób keserűen kifakad: “Elfárasztottatok a beszéddel.” – és mi sokszor ezt csináljuk. Néha még a szószékről is. El lehet fáradni abban. Hagyná már abba! Úgy sem mond semmit, vagy nem azt mondja, ami most rajtam segítene. Kifárasztjuk egymást sokszor egy-egy beteglátogatásnál. Ha nem lenne udvariatlanság, szeretném néha megkérni a másik látogató testvért: menjen már el innen a betegágytól. Nem lehet ottfelejteni magunkat. Nem a mi gondolatainkra kíváncsi a beteg! Mi legyünk kíváncsiak arra, hogy neki mi segítene. Lehet, hogy az segít: 3 perc múlva felállok és kedvesen elbúcsúzom. Azt mondja: milyen kedves látogató volt!

Isten ad nekünk bölcs nyelvet, hogy tudjuk erősíteni a megfáradottat beszéddel. De hogy lesz bölcs nyelvünk? Azt mondja: felserkenti minden reggel a fülemet, hogy hallgassak, mint a tanítványok. Előbb oda-tartom a fülemet, aztán nyissam ki a számat és lesz bölcs nyelvem. Előbb engedjem, hogy Ő az Ő igéjével meggazdagítson: Hogy a Krisztusnak beszéde lakozzék mibennünk gazdagon ... s aztán amivel tele van a szív, az jön ki a szánkon, és az ige lesz, akkor is, ha nem bibliai idézet. És azt felhasználhatja Isten.

Jób a barátairól Isten kemény ítéletet mond a könyv végén. Azt mondja nekik: ha Jób nem imádkozott volna értetek, súlyos ítéletben lenne részetek. Csak őreá va-ló tekintettel nem büntetlek meg, mert ostobán viselkedtetek.

III.

Mit tudunk meg Istenről? Azt, hogy Ő felette áll ennek az egésznek, ami itt történik. Azt, hogy Ő pontosan tudja: melyik eseménynek hol a helye, mikor kell bekövetkeznie, hogyan függnek össze egymással. És legfőképpen: az egésznek mi a célja. Mit akar elérni Jób életében, a barátai életében? Mit kell megtanulnia akár még a Sátánnak is? Egyedül Isten ismeri az egész eseménysorozat hátterét. Jób nem érti, miről van itt szó, és miért tesz ilyet Isten. A barátai sem, őket nem is érdekli.

Isten pontosan tudja, hogy meddig szabad terhelni Jóbot. Senkit sem próbál feljebb, mint ahogy elszenvedheti. Sőt a próbával együtt a kimenekedést is megadja, hogy elszenvedhessük. (1Kor 10,13) Még el sem kezdődött, Ő már tudja, hogy mikor lesz vége, s nem az a célja, hogy összeroppanjunk, hanem hogy közben megtisztuljon az életünk és megerősödjünk. És a-zoknak, akik Őt szeretik, valóban minden a javukra van. Ehhez nekünk makacsul ragaszkodnunk kell éppen akkor, amikor min-den rossz összejött és összecsaptak a hullámok a fejünk felett. A legtöbbször mi sem tudjuk megmondani, legalábbis én sokszor nem, a személyes életünkben sem, hogy ez most miért jó? Ezt a rosszat hogyan tudja a javunkra fordítani Isten?

Olyan nagy dolog lenne, ha egyfajta szent kíváncsiság lenne ilyenkor bennünk. Uram, fogalmam sincs, ebből mi jót hozol ki, de kíváncsian várom – ha közben nyüszítek, sírok, jajgatok is – vajon, hogy jön ki ebből jó a te kezedben? Mert, hogy a rossz közepette is a te kezedben maradtam, és hogy te mindenről pontosan tudsz, az bizonyos. Ebben a bizonyosságban nem sza-bad megrendülnünk! Egyebek közt ezt is jelenti az, amiről egy hónappal ezelőtt volt szó: a hit pajzsa mögét bújjunk. Ez a bizonyosság is olyan pajzs, amikor a tüzes nyilak támadnak. Isten nem változik, Isten jó, Isten engem szeret, Isten a javamat a-karja. Akkor is, ha most ennek minden ellentmondani látszik. Nem a most tapasztalt az én Istenem, hanem akiben hiszek, aki magát kijelentette. És aki újra ki fogja jelenteni magát.

Isten segítsen minket, ha mi vagyunk a szenvedők, így tudjunk Őreá nézni! Ha meg szenvedőkhöz küld Isten, akkor valahogy így tudjunk vigasztalni. Isten segítsen bennünket, hogy az Ő dicső személye legyen egyre nagyobb számunkra, áldások között, meg szenvedések közepette is.

Imádkozzunk!

Istenünk, köszönjük, hogy sokszor megvigasztaltál minket. Köszönjük, hogy pontosan úgy tapasztaltuk, ahogy a zsoltár mondja: amikor a lábunk eliszamodott, a te vigasztalásaid megvidámították a mi lelkünket. Éppen amikor arra a legnagyobb szükség van. Köszönjük azokat, akiken keresztül erősítettél és vigasztaltál eddig bennünket.

Bocsásd meg, ha sok mindent elrontottunk ezen a téren, vagy elmulasztottunk. Tégy minket igazi vigasztalókká. Könyörülj rajtunk, hogy ne azt kelljen mondaniok másoknak nekünk, amit Jób mondott itt a barátainak: haszontalan orvosok vagytok, és semmit érő vigasztalók.

Adj a szánkba olyan igét, aminek ereje van, hogy tudjuk erősíteni a megfáradottat beszéddel. Adj nekünk erőt, amikor mi roskadozunk a terhek, az ütések, a megaláztatások, a csapások alatt. Erősítsd hitünket, hogy amikor sok mindent nem értünk, akkor még jobban ragaszkodjunk hozzád és téged kérdezzünk, és a te válaszaidnak adjunk hitelt.

Könyörgünk most különösen is a szenvedőkért. Dicsőítsd meg magadat az ő életükben. Adj szabadulás és erőt. Könyörgünk a betegeinkért. Sok súlyos betegünk van most, Urunk. Légy irgalmas annak a műtét utáni kisgyermeknek. Könyörülj azon a konfirman-dusunkon, aki olyan súlyos helyzetben van most a baleset után. Könyörülj azokon az idős embereken, akik már nem bánnák, hogy vége legyen a szenvedésnek. Kérünk, légy kegyelmes nékik. Vedd magadhoz a tiéidet és adj még időt hitre jutni azoknak, akik nem a tiéid. Adj nekünk bölcsességet ilyen beszélgetéseknél is. Olyan ügyefogyottak, esetlenek vagyunk. A te Szentlelkeddel tégy minket igazi jó vigasztalókká.

Könyörgünk a te Lelkedért, hogy adj erőt az evangélizációkra. Kérünk, áldd meg különösen is a jövő heti lelkészevangélizációt. Könyörgünk hozzád: légy irgalmas nekünk és könyörülj, és vedd el ezt a szörnyű időjárást rólunk. Olyan sok minden máris elpusztult, Urunk. Könyörülj rajtunk, és a mi mindennapi kenyerünket valóban te add meg nekünk.

Köszönjük, hogy így hozhatjuk eléd minden testi és lelki kérésünket, önmagunkat és másokat. Taníts minket hittel, hűséggel imádkozni most ebben a csendben is!