Alapige: Zsolt 28

Dávidé.

Hozzád kiáltok, Uram, én szirtem. Ne fordulj el szótlanul tolem, hogy ne legyek, ha néma maradnál, a sírba szállókhoz hasonló. Halld meg esedezéseimnek szavát, mikor kiáltok hozzád, és mikor felemelem kezeimet a te szentséged lakhelye felé. Ne számlálj engem a hitetlenek és a gonosztevok közé, akik békességgel szólnak felebarátaikhoz, pedig gonoszság van szívükben. Fizess meg nekik az o cselekedeteik és igyekezetük rosszasága szerint. Kezük munkája szerint fizess meg nekik. Add meg nékik jutalmukat! Minthogy nem figyelnek az Úr cselekedeteire és kezének munkáira, lerontja oket, és föl nem építi oket.

Áldott az Úr, hogy meghallgatta esedezéseimnek szavát! Az Úr az én erom és pajzsom, Obenne bízott szívem és megsegíttettem. Örvend szívem és énekemmel dicsérem Ot. Az Úr az o népének ereje, és az o fölkentjének megtartó erossége. Tartsd meg a te népedet és áldd meg a te örökségedet, legeltesd és magasztald fel oket mindörökké!

Imádkozzunk!

Istenünk, hálásan köszönjük, hogy reménységgel jöhettünk be ide most is a te házadba. Azzal a reménységgel, hogy szeretettel fogadsz minket, pedig egyedül te tudsz mindent rólunk. Azzal a reménységgel imádkozunk most is hozzád, hogy nem a levegobe tunik el mindaz, amit mondunk, hanem hallod és meghallgatod azt.

Köszönjük, hogy oly sokszor válaszoltál már a kiáltásunk szavára. Köszönjük, hogy most is pontosan tudod, melyikünk milyen lelki állapotban van, mire van szükségünk, és te atyai szeretettel kínálod nekünk mindazt, amire valóban szükségünk van.

Elismerjük azt is, hogy sokszor másra gondolunk. Azt gondoljuk, hogy más a bajunk és más segítene rajtunk, mint amit te tartasz fontosnak és szükségesnek. Szeretnénk igazat adni neked. Tudomásul vesszük, hogy az a bajunk, amit te mondasz, és azt fogadjuk el hálás örömmel, amit te kínálsz.

Ajándékozz meg minket most csenddel. Hadd legyen bennünk is nyugalom és békesség. Ajándékozz meg azzal, hogy abból, ami itt elhangzik, valami egészen közel jön a szívünkhöz, mint amit te magad mondasz nekünk. Ez az isteni szó pedig teremtsen bennünk valami újat. Teremtsen minket is egészen újjá. Köszönjük, hogy ez lehetséges.

Köszönjük, hogy veled újat lehet kezdeni, és újra lehet kezdeni azt, amiben elfáradtunk, vagy eltévelyedtünk. Köszönjük a te nagy türelmedet és a te nagy gazdagságodat. Részesíts ebbol a gazdagságból mindnyájunkat ma este.

Ámen.

Igehirdetés

Két héttel ezelott a Zsoltárok könyvérol próbáltunk megtanulni néhány olyan dolgot, ami segíthet abban, hogy jobban értsük ezeket a szép imádságokat. Bibliaolvasó kalauzunk szerint tovább is a Zsoltárok könyvét olvassuk napról napra, ezért folytassuk ma a zsoltárok általános jobb megismerését.

A múltkor láttuk, hogy templomi énekek voltak ezek a zsoltárok, amiket itt az Ószövetség közepén olvashatunk, és amiket a legtöbbször zenei kísérettel énekeltek az istentiszteleteken. Az elso mondata a legtöbb zsoltárnak vagy a szerzojére utal, vagy valami zenei utasítás, hogy milyen hangszeren és hogyan kell eloadni. Vagy pedig a mufajára utal, mi a tartalma, milyen jellegu ének.

Láttuk azt is, hogy tartalmát tekintve két nagy csoportra oszthatjuk a százötven zsoltárt: vannak dicsoíto zsoltárok és panasz zsoltárok. Ezen belül többféle változat és alcsoport van még, de a két nagy csoport: vannak a himnuszok, a dicsoítohálaadó zsoltárok és vannak a panaszénekek. A panaszénekek is tartalmuk szerint három sajátos csoportra oszthatók. Van, amikor az ellenségei vagy a bajai miatt panaszkodik a hívo, van, amikor a bunei miatt panaszkodik, a bunbánó zsoltárok külön csoport, és vannak a bosszúzsoltárok, amin meg szoktak botránkozni az emberek. Hogy imádkozhat egy istenfélo ember úgy, hogy tördeld ki a fogait az én ellenségeimnek, és ne engedd, hogy még egyszer a földre teperjenek engem?!

Nos éppen azért, hogy ezeket is jobban értsük, ma egyetlen gondolatot szeretnék kiemelni és azt sok zsoltárral szemléltetni, ez pedig, hogy a legtöbb zsoltár imádság, és megfigyelheto ezeknél az imádságoknál, hogy miközben a végére ér az imádkozó, benne valami változás történik. Valamitol megszabadul, és valamivel meggazdagodik.

Többször úgy nevezi az imádságot a Szentírás, hogy valaki kiönti a szívét Istennek. A zsoltárok gyönyöruen példázzák azt, hogy ha valaki csakugyan kiönti a szívét Istennek, akkor annak a szíve nem marad üresen, hanem éppen az imádság közben és által Isten megtölti ezt a szívet valamilyen mennyei ajándékkal.

Mit tudok kiönteni Isten elé? Azt, ami a szívemben van. Innen érthetok a bosszúzsoltárok is. Ha éppen valaki elkeserített, megalázott és tehetetlen dühömben ott forr bennem a harag, és imádkozni kezdek ilyen állapotban, akkor azt fogom elmondani Istennek: Uram, ezt az embert most legszívesebben megfojtanám. De mihelyt ilyen szörnyuséget kimond az imádkozó, máris érzi, hogy nem ez a megoldás, és nem fogja megfojtani. Az majdnem megfojtotta ot, de Isten oltalmazta ot ettol is, és Istennek van hatalma azon az ellenségen is. Elkesergi Istennek a maga szomorúságát, sot még a haragját, még a bosszú gondolatait is, de miközben elmondja Istennek, mindez világosságba kerül, és elkezdi szégyellni magát. Én akarok bosszút állni, amikor Isten megorzött, megmentett? Inkább hálát kellene adnom - és el is kezdi a hálaadást. A végén még az ellenségéért is tud imádkozni az ember. Nem is feltétlenül azért, hogy álljon bosszút rajta Isten, hanem hogy ismerje meg o is az Isten szeretetét, és ettol változzék meg a szíve.

Tehát ez az egy gondolat, ez az egy megfigyelés, amit ma vegyünk nagyító alá, hogy aki oszintén imádkozik, például így, ahogy a zsoltáros, az kiönti a szívét Istennek, és kap Istentol valami olyan új tartalmat a szívébe, amit csak tole lehet kapni, ami felülrol való, mennyei, és ami meggazdagítja a hívot.

Hadd olvassak erre egy példát a Sámuel könyvébol, és aztán jöjjenek a zsoltárok, hogy szemléljük ezt az igazságot.

Sokan ismerjük Sámuel édesanyjának, Annának az imádságát, ami nehéz helyzetben született. Nem volt gyermeke, emiatt csúfolták, gúnyolták, megalázták ot családon belül is, és még egy olyan istentiszteleten is, ahol mindenki örült, mert ritkán került arra sor, hogy felmenjenek a templomba, és ott imádkozzanak együtt. Mindenki örült ennek, Anna pedig keservesen sír. Ezt olvassuk: "… valahányszor felment az Úrnak házába, bosszantották ot, o pedig sírt és semmit sem evett." Aztán, amikor kiment az ünneplo gyülekezet a templomból, o visszament az üres templomba és imádkozott. "És lelkében elkeseredve, könyörgött az Úrhoz, és igen sírt, és ezt mondta: Seregeknek Ura! Ha megtekinted a te szolgálóleányod nyomorúságát, és megemlékezel rólam, és fiúgyermeket adsz a te szolgálóleányodnak, én ot egész életére az Úrnak ajánlom…" (1Sám 1,11)

Aztán még hosszasan imádkozik, az öreg Éli fopap rászól, hogy mit csinálsz te, mit beszélsz magadban? Akkor azt mondja: nem magában beszél, hanem "a szívemet öntöttem ki az Úr elott." Erre az öreg pap megáldja, és ezt olvassuk a történet utolsó mondataként: "o pedig kijött a templomból, és arca nem volt többé szomorú."

Van valaki, akit megaláznak, tehetetlenségében nem tud mást csinálni, csak amit a nok a legtöbbször szoktak ilyenkor: sír, még enni sincs kedve. Azután mindezt elmondja Istennek, kiönti a szívét neki, és úgy megy tovább, hogy az arca többé nem szomorú. Valami látható, látványos változás történt. Miért, mi történt közben, olyan nagy dolog, hogy ezt elpanaszolta Istennek? Olyan nagy dolog, mert Istennek panaszolta el, és tudta, hogy ez ott van Isten elott. Isten pedig cselekedni fog. Mikor? Nem tudjuk. Hogyan? Nem tudjuk. Miért kell ezt neki tudni? Az egészet letette Isten elé, és nem maradt üresen a szíve. Nemcsak megszabadult a keseruségtol, hanem kapott a helyére reménységet és örömet. Az igazi imádkozásnak mindig ez az eredménye. Ez a gyümölcs. Amikor pedig ebbol semmi sem történik meg, akkor fontos becsületesen megvizsgálnunk, hogy imádságnak nevezheto-e az, amit olyan címen próbálunk gyakorolni, mert sokszor éppen ezzel van a baj.

Errol a fontos kicserélodésrol beszél hozzánk ma Isten igéje. Menjünk Istenünkhöz mindig úgy, ahogy vagyunk, és mondjuk el neki azt, ami a szívünkben van. Rá fogunk csodálkozni arra, hogy kicserélodik a szívünk tartalma, ha oszintén és hittel ott állunk elotte. Szeretném ezt néhány zsoltáron szemléltetni.

A 3. zsoltárban amiatt panaszkodik a zsoltáríró, hogy Uram, megsokasodtak ellenségeim! Sokan vannak, akik támadnak engem. Sokan mondják az én lelkem felol: nincs számára segítség Istennél. - Az istenfélo Dávidot csúfolják így: látszik az, hogy bajban vagy, s mutatja azt, hogy még Istenre sem számíthatsz, O is elhagyott. Nem elég, hogy baja van, még emiatt gúnyolják is.

Mindezt elpanaszolja Istennek, és mit olvasunk a zsoltár végén? De te, ó Uram! - van egy ilyen fordulat, miközben kipanaszkodja magát - pajzsom vagy nekem, te felmagasztalod az én fejemet. Felszóval kiáltottam az Úrhoz, és O meghallgatott engem. Lefekszem és elalszom. Felébredek, és bizonyos vagyok abban, hogy az Úr támogat engem. Nem félek sok ezernyi ellenségtol sem, amelyik körülvesz engem. Az Úré a szabadítás, legyen a te népeden a te áldásod!

Az elején a kétségbeesés. Nem is a sok ellenség ejti kétségbe, hanem az, hogy ha Isten is elhagyta, és igazuk van ezeknek, az kétségbeejto! De ezt is elmondja Istennek: Uram, tényleg elhagytál engem? Igaz ez, amit mondanak? S miközben mondja, Isten meggyozi ot, hogy nem igaz. Dehogy hagyta el. Ha valakire számíthat, az éppen az az Isten, akinek most kiönti a szívét. S már el is kezd hálát adni ezért: köszönöm, hogy számíthatok rád, köszönöm, hogy te vagy az én szabadítóm. Éppen ezért nyugodtan lefekszem, alszom. Reggel felkelek, teszem a dolgomat, mert tudom, hogy számíthatok rád. A kétségbeeséstol a reménységig, addig, hogy erot kap ahhoz, hogy folytassa az életet.

Az 5. zsoltárban lényegében ugyanezt olvassuk. Ott is az ellenségei miatt panaszkodik, és amiatt, hogy óriási túlerovel áll szemben. A végén pedig azt mondja: Uram, vezess engem a te igazságodban az én ellenségeim miatt, hiszen te vagy az én pajzsom. Biztos védelmet él át. Mint egy nagy pajzs mögé, odabújhat az ot szereto Isten közösségébe, és bizonyos lehet abban, hogy védve van.

A 27. zsoltárban talán még látványosabb ez, amikor az elején így panaszkodik: … gonoszok jönnek ellenem, hogy testemet egyék. Szorongatnak ellenségeim. Egész tábor fog körül, de mégsem fél az én szívem. - Ismeri a félelmet, mert az meglegyintette. Azt mondja: még sem fél a szívem. Aztán még hosszan panaszkodik, és a végén azt mondja: bizonnyal hiszem, hogy meglátom ismét az Úr jóságát. Várjad az Urat, légy eros, bátorodjék szíved és várjad az Urat.

Szinte biztatja magát, és néha bizony rászorulunk erre. Minden okom megvan a félelemre, ha körülnézek, de miután körülnézek, felfelé nézek. Még mindig nem bízom igazán benne, mondani kell a lelkemnek, hogy ne hagyd el magad, vedd komolyan, amit eddig komolyan vettél. Igaz az, ami meg van írva Istenrol. Most is rábízhatod nyugodtan magadat, és várjad azt, hogy O segíteni fog. Az imádság felemeli az ember tekintetét az ot körülvevo bajokról az ot megszabadító Istenre.

A 28. zsoltárt most olvastuk. Még arról is beszél, hogy a sírba szállókhoz hasonló. Ha Isten magára hagyja ot, akkor olyan tehetetlen, mint egy halott, és annyira nincs jövoje mint egy halottnak. Felfalják ezek az ellenségek. És mit olvastunk a végén: "Az Úr az o népének ereje, és megtartó erossége. Áldd meg azért a te népedet." Itt már nemcsak védelemrol beszél, hanem áldást is remél.

Vannak a bunbánó zsoltárok. Ilyen például a 32. zsoltár, ahol rendkívül szemléletesen írja le, hogy amíg elhallgatta a buneit, recsegtekropogtak a csontjai, napestig jajgatott. "Éjjelnappal rám nehezedett a kezed. Életerom elhagyott, mint a nyári hoségben." - Miután elmondja Istennek a buneit: "te levetted rólam buneimnek terhét." Szinte maga elott látja az ember, hogy egy kicsit felegyenesedik, mint aki megszabadult egy tehertol. Lélegzik egy nagyot, sok minden megváltozott, nem nyomasztja az, ami miatt majdnem összeroskadt. Minden egészen más. Pedig csak elmondta Istennek, de végre oszintén mondta el. Nemcsak a bajaitól ad menekvést Isten az imádkozónak, a buneitol is.

A 34. zsoltárt gyakran szoktuk idézni, ahol szintén bevallja Dávid: fél. Úgy kezdodik ez a zsoltár:… amikor elváltoztatta értelmét Abimélek elott, és mikor ez eluzte ot és elment. Fél Dávid, és nem tudja, mi következik rá, de elmondja félelmét Istennek, és ez lesz az eredménye: "Megkerestem az Urat és meghallgatott engem, és minden félelmembol kimentett engem. Akik Oreá néznek, azok felvidulnak." - Nemcsak a félelmeitol szabadul meg, még örülni van ereje.

A másik jól ismert bunbánati zsoltár az 51., amit Dávid a Bethsabéval való vétke után mond, mikor Nátán próféta megdorgálja ot. Így kezdi: csupa bun vagyok, reménytelen eset vagyok, semmi jó nincs bennem. Magzati állapotomtól fogva megfertozött a bun. És a végén az ember egészen elképed, ezért imádkozik: segíts engem, hogy tanítsam a bunösöket a te utadra, hogy a vétkezok megtérjenek hozzád. - Hát o kicsoda? O is vétkezo volt, de közben bocsánatot kapott. Megvallotta a bunét, és Isten Lelke biztosítja ot, hogy bocsánatot kapott. O pedig sokkal jobban fog tudni másoknak beszélni arról, hogy ne vétkezzetek, vagy ha mégis, van bocsánat, s mi annak az útja. Felszabadul arra, hogy másoknak is bizonyságot tegyen errol.

Tanulságos ebbol a szempontból az 54. zsoltár is, ahol sorolja az ilyen panaszokat: idegenek támadtak ellenem, és kegyetlenek keresik lelkemet, akik nem is gondolnak Istenre. - A kiszolgáltatott embernek a kétségbeesett jajkiáltása. De így folytatja: Imé, Isten az én segítom! Mintha most ismerne fel valamit. "Az Úr az én lelkemnek támogatója, o bosszút áll ellenségeimen, kész szívvel áldozom neked: áldom a te nevedet, mert minden nyomorúságomból megszabadított engem." - Valószínu, hogy korábban is átélte már ezt, most meg elore hálát ad azért, hogy Isten szabadítása be fog következni.

Vagy nagyon jól lehet ezt szemlélni az 55. zsoltáron, - a Psalmus Hungaricuson, mert annak az alapján készült az a költemény és csodálatos zenemu, - ahol ömlik a panasz a zsoltárosból. Mondja, hogy legszívesebben elbujdosnék, mint a galamb, ha lehetne, mert ellenség vesz körül, hitetlenek nyomorgatnak, hazugságot hárítanak rám… S miután ezt elsorolja, így szól: Én az Istenhez kiáltok, és az Úr megszabadít engem. O meghallja az én szavamat. Kiszabadítja lelkemet. Vessed az Úrra a te terhedet, O gondot visel rólad, és nem engedi, hogy meginogjál.

Még egy bunbánati zsoltárt említek, a 130.-at. Az elején azt mondja: Uram, ha a buneimet számon tartod, végem van. Senki nem szabadul meg, ha te úgy bánsz velünk, ahogy érdemeljük. De miután a buneit elsorolja, a végén még másokat is bíztat: "Bízzál az Úrban, az Úrnál van a kegyelem, és boséges nála a szabadítás. Meg is szabadítja O Izráelt minden bunébol."

Az történik ilyenkor mindig, amit a 138. zsoltárban így olvashatunk: "Amikor kiáltottam, meghallgattál engem, megbátorítottál, lelkemben ero támadt."

Van az imádságnak ilyen funkciója is. Ilyen áldott kíséro jelensége, hogy elsorolom Istennek azt, amit éppen most el tudok sorolni, mert ez foglalkoztat, ez terhel, ez bánt, ettol félek, vagy ennek örülök, ezért vagyok hálás. Ami ebbol rossz, amit elsoroltam, azt O átveszi, ott marad elotte, és ad a helyére békességet, reménységet, belso tartást, sokszor fizikai meg lelki erot, örömöt, derut. Csupa olyan kincset, amit csak tole kaphat az imádkozó. Kiöntöm a szívemet Istennek, és O megajándékoz mennyei áldásokkal. Ott marad elotte a félelem, a keseruség, a bun, az önsajnálat, a bosszúvágy is, és ad a helyére lelki ajándékokat.

Érdekes, ha különkülön vizsgáljuk a panaszzsoltárokat, a bunbánatiakat és a bosszúzsoltárokat. Sokszor van példa arra, hogy elkezdi a panaszzsoltárt mondani a hívo, és egyszer csak bunbánati zsoltárrá alakul át. Mert miközben panaszkodom azokra, akik engem, szegényt, bántanak, egyszer csak rájövök: rászolgáltam arra, hogy bántanak, én sem vagyok különb náluk. Sot, lehet, hogy én provokáltam ezt a bántást. A panaszból bunbánat lesz. Ezt nem lehet emberi erolködéssel elérni. Ezt csak Isten Lelke tudja mindenkiben elvégezni, és ez sokszor imádság közben valósul meg.

Vagy elkezdi valaki a bosszú gondolatokkal, és ebbol lesz bunbánati zsoltár. Kívánom, hogy tördelje ki az ellenségem fogait, de eközben egyszer csak Isten Lelke megvilágosítja, hogy nekem is vannak fogaim, és én is harapós vagyok sokszor, meg éles a nyelvem is. Tudok sebezni finoman is, de gyilkos indulattal, s mindjárt rólam van szó, és én leszek más emberré az imádság végére.

Ezért nem jó, ha valaki megszokja, hogy felszínesen, néhány mondattal, hebehurgyán imádkozik. Az nem igazi imádság. Lehet néhány mondattal is, lehet egykét szóval is imádkozni, de a hívo ember életébol nem hiányozhat az, hogy kiönti a szívét Istennek. Erre rá kell szánni az idot, keresni kell egy nyugodt helyet, ami egyre nehezebb ebben a világban, és a mi körülményeink között, de nem lehetetlen. Aki ezt megkeresi és megtalálja, az olyan kincset fog találni, amit eddig talán nem is ismert. Mert amit kiöntöttünk az Úr elé, az ott marad, és azt O számon tartja, megvannak a kéréseink is Oelotte, de nem hagyja a helyét üresen, hanem ad nekünk ajándékokat.

Kicserélodik az ilyen imádkozó embernek sok gondolata, indulata, megváltozik a belso világa. Ugyanaz történik az ilyen imádságban, mint a lélegzéskor. Azt tudjuk, hogy a levegonek a négyötöd része nitrogén, egyötöd része oxigén. Mi az oxigént használjuk fel, amikor beszívjuk, az sokféle égést táplál bennünk, és kifújjuk a széndioxidot. Amikor azt szokták mondani egy helyiségre, ahol sokan régóta szelloztetés nélkül vannak, hogy itt elfogyott a levego, akkor tudjuk, hogy nem a levego fogyott el, hanem az oxigén aránya romlott meg, és sok széndioxid került abba a levegobe, és ezért egyre kevésbé tápláló és élvezheto. Amikor kiszelloztetünk, akkor ez az arány újra helyreáll. Megszabadulunk a káros széndioxidtól, és újra lesz megfelelo oxigén. S ha még mérgezo gázok is kerülnek oda, sokszor szénmonoxid is, egyegy rosszul égo alkalmatosságból, az meg egyenesen mérgez, akkor meg különösen fontos ablakot nyitni és megszabadulni a méregtol.

Az igazi imádkozó így szabadulhat meg sok méregtol, és kap a helyére élteto oxigént. Mennyei oxigént. Imádság nélkül megmarad a méreg bennünk, és minket rongál. Az ilyen mérges emberekkel nem szívesen vannak együtt mások sem. Vagy kiöntjük másokra ezt a mérgünket és megmérgezzük mások életét is. A család légkörét vagy az emberi kapcsolatainkat. Néha túlterhelünk másokat azzal, hogy a szívünket olyanoknak is kiöntjük, akiknek nem kellene. Egyre többen követik el azt a hibát, hogy a kiskorú gyermekeiket terhelik meg a maguk nagyon is felnottes gondjaival, sokszor buneivel. Nem ismerik ezt, hogy kiönthetem a szívemet az Úrnak. Ott a helye minden ilyennek. O az egyetlen, aki végighallgat, aki komolyan veszi, és aki nem hagy üresen elmenni, hanem ad a helyére valami mást. Akkor nem keseredik meg körülöttünk a világ. Akkor nem válunk olyanokká, akik mindig csak panaszkodnak, akiknek az élete taszító, akiktol menekülnek mások, mert segíteni nem tudnak, nem tudnak mit kezdeni azzal, ami a szívünkben van. Öntsem ki a szívemet az Úrnak!

Ehhez persze azt kell, hogy ismerjük azt az Istent, aki elé oda merünk állni és elmondani neki mindezt. Ehhez az kell, hogy vegyük komolyan, hogy O él és hall minket. Nyugodtan elmondhatunk neki teljes bizalommal mindent, mert abból nem lesz pletyka. Abból áldás lesz. O valami módon arra válaszolni fog. Meg kell tanulni bízni Obenne feltétel nélkül. Meg kell tanulni az Isten országának a nyelvét: az imádkozást. Születésétol fogva senki sem tud imádkozni. Lehet, hogy tudunk imákat elmondani, de úgy beszélgetni a Mindenhatóval, mint gyermek, aki kiönti a szívét, azt meg kell tanulni. Ehhez pedig Isten Szentlelke is kell. Ehhez új élet kell, újjászületés kell. Utána meg gyakorolni kell, és így juthatunk el oda, hogy valóság lesz, amit Pál apostol mond: "szüntelen imádkozzatok."

Ami nyomaszt, ami terhel, ami szorongat, ami aggaszt, amit nem tudunk megemészteni, mondjuk el Oneki. De mondjuk el az örömeinket, a hálaadásunkat is, és legyen ott a dicséret is.

Hadd fejezzem be azzal a bíztatással, amit a 62. zsoltárban olvashatunk. Egyenesen bátorít minket a 9. versében az ige: "Bízzatok Obenne mindenkor, öntsétek ki elotte szíveteket, Isten a mi menedékünk." Odamenekülhet hozzá bármelyikünk. Hitetlenül is szabad kiáltani Istenhez, - az még nem igazi imádság, de kiáltás, és O azt hallja, és lehet, hogy aközben döbben rá valaki: ez az én bajom, hogy nem is hiszem azt az Istent, akihez most kiáltok. Milyen furcsa ellentmondás. Ez támaszt vágyat az ilyen emberben. Ismerek ilyeneket. Meg akarom ismerni. Tényleg van ez az Isten? Értelmes dolgot cselekszem, amikor imádkozom? Emögött már mindig az Isten kereso szeretete van. És az ilyen ember meg fogja ismerni Ot, és megtanulja kiönteni a szívét elotte.

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, köszönjük, hogy ilyen egyszeruvé tetted, s felhatalmaztál minket arra, hogy a Mindenhatót Atyánknak szólítsuk. Köszönjük, hogy szabad téged tegeznünk. Köszönjük, hogy nem szép imádságokat akarsz hallani tolünk, hanem oszintéket. Bocsásd meg, ha sokszor még az imádságaink sem oszinték. Szabadíts meg minket minden képmutatástól, minden színjátéktól. Segíts el minket a te Szentlelkeddel oda, hogy bizalommal kiöntsük a szívünket neked.

Segíts el minket oda, Atyánk, hogy másoknak a terheit is tudjuk hordozni elotted. Ne aggodalmaskodjunk másokért családon belül vagy kívül, ne mi erolködjünk és próbáljuk megoldani a megoldhatatlant, hanem tudjunk hordozni elotted másokat. Akár az egész népünket és egyházunkat is. Adj ebben huséget és állhatatosságot. Támogasd a mi kicsi hitünket, hogy egyre erosebb legyen, és teljes bizalommal tudjuk kiönteni a szívünket. Segíts, hogy utána ne fussunk el üresen, hanem engedjük, hogy megajándékozz, adj nekünk olyan gondolatokat imádság közben és után, amik biztos, hogy toled származnak. Segíts el minket helyes döntésekre, és orizz meg minket helytelenektol. A te Lelked gyozzön meg minket bun, igazság és ítélet tekintetében, hogy tudjuk valóban tanítani a többieket is erre.

Kérünk, Úr Jézus, taníts minket így imádkozni. Szabadíts meg attól a sok mindentol, amit magunkban hordozunk, és az így felszabaduló helyre adj nekünk ajándékokat.