Isten az Ő parancsait Fiának bennünk lévő életéhez intézi. Ebből következik, hogy nehezek az Ő parancsai magának az emberi természetnek, amelyben az Ő Fia kiábrázolódott (lásd Gal 4,19). Amint azonban engedelmeskedünk, csodálatosan könnyűvé válnak.

A lelkiismeret az a képesség bennem, amely összekapcsol a legmagasabb mércével, amit ismerek és megmondja: mit kíván tőlem ez a legmagasabb mérce. A lelkiismeret a lélek szeme, amely vagy Isten felé, vagy a legmagasabbnak tartott mérce felé kutat, ezért más-más emberben másképp nyilvánul meg. Ha megszoktam, hogy mindennel mindig Isten elé állok, akkor lelkiismeretem Isten tökéletes törvényét tárja elém és megmutatja, mit tegyek. Csak az a kérdés, akarok-e engedelmeskedni. Igyekeznem kell lelkiismeretemet olyan érzékenyen tartani, hogy botránkozás nélkül éljek. Olyan tökéletes egyetértésben kellene élnem Isten Fiával, hogy gondolkozásom szelleme minden helyzetben megújuljon és azonnal „megvizsgáljam, mi az Istennek jó, kedves és tökéletes akarata” (Róm 12,2).

Isten mindig nevel minket a legapróbb részletekig. Olyan éles-e már a hallásom, hogy meghallom a Szellem leghalkabb suttogását is és tudom, mit kell tennem? „Meg ne szomorítsátok Istennek Szent Szellemét” (Ef 4,30). Nem mennydörgő hanggal közeledik, az Ő hangja olyan halk, hogy könnyen semmibe vehetjük. Egyetlen dolog tartja meg lelkiismeretünket érzékenynek iránta: ha megszokjuk, hogy állandóan nyitva legyünk Isten előtt. Ha valamit elkezdesz vitatni, hagyd abba. Ha ezt mondod: „Miért ne tenném meg?” - már rossz vágányra kerültél. Amikor a lelkiismeret megszólal, nem lehet tovább vitatkoznunk. Saját vesztedre engeded meg, hogy valami elhomályosítsa az Istennel való közösségedet. Ejtsd el, bármi legyen is az, és ügyelj arra, hogy belső látásod mindig tiszta maradjon!