PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2006. december 31. (szilveszter) Cseri Kálmán

MEGÉRTETTEM

Alapige: Zsolt 73,17;28

---

Imádkozzunk!

Mindenható Istenünk, szerető mennyei Atyánk, a te nagy nevedet hívtuk segítségül ennek az esztendőnek első napján, és téged magasztalunk most, az év utolsó istentiszteletén és napján.

Köszönjük hűségedet. Köszönjük, hogy szereteted nem függ a mienktől. Köszönjük, hogy nem bűneink szerint cselekedtél velünk, és valóban nem fizettél nekünk a mi álnokságaink szerint.

Áldunk téged azért a sok jóért, amit kaptunk tőled. Magasztalunk, hogy olyan hatalmas vagy, hogy a velünk történt rosszat is javunkra tudtad felhasználni.

Köszönünk minden megértett igét. Köszönjük, hogy csakugyan a te beszéded volt világosság az utunkon. Bocsásd meg, ha nem így történt. Bocsásd meg, amikor elengedtük idejében hangzó igédet a fülünk mellett, s tettük mégis a saját akaratunkat.

Annál inkább köszönjük, hogy magad elé engedsz most minket. Segíts belsőleg is elcsendesedni. Legyen a te igéd mindannyiunk számára vigasztalás, bátorítás. Vagy törd össze keménységünket, emelj fel elesettségünkből. Végezd bennünk a te áldott munkádat. Mindegyikünkben azt, amire szükségünk van.

Könyörgünk hozzád azokért, akiket ebben az évben értek veszteségek. Kérünk, hogy az űrt, ami az életükön támadt, te töltsd ki szent jelenléteddel.

Könyörgünk hozzád most különösen azokért, akik ezen a héten kellett, hogy megálljanak ravatal mellett. Téged magasztalunk mindazért, amit elhunyt szeretteiken keresztül ajándékoztál nekik. Kérünk, hogy légy most különösen is közel hozzájuk. Szentlelked adjon nekik igazi vigasztalást. Mi csak szavakat tudunk mondani egymásnak, Urunk, de a szívünket megvigasztalni csak te tudod. Segíts, hogy túllássanak a láthatókon, emlékeken, tárgyakon, és lássanak téged, aki örökkévaló szeretettel szeretsz mindnyájunkat.

Könyörgünk hozzád, hogy úgy szólíts most meg bennünket, hogy az emberi szón túl eljusson hozzánk a te reménységet adó vigasztaló, bocsánatot hirdető szavad. Legyen igévé az, ami elhangzik, az életünket újjáteremtő igévé.

Ámen.

---

Igehirdetés

Az esztendő utolsó napjaiban többször szóba jön, hogy kinek hogyan telt ez az éve, milyen örömei és gondjai, eredményei és kudarcai voltak. Erről beszélgetve feltűnően gyakran buggyant ki az emberekből a keserűség: nincs igazság a földön! A gonoszok boldogulnak, a becsületes kis ember meg lemarad a versenyben. Amit szabad Jupiternek, azt nem szabad az ökörnek, pedig Jupiter is nagy ökörségeket csinál, ráadásul ezeknek az árát egy nagyobb közösségnek kell megfizetnie.

Amit nagyban elkövethetnek emberek következmények nélkül, azt ha valaki kicsiben teszi, megbüntetik miatta. Éppen az igazságszolgáltatás felelősei mondották, hogy ők már régen nem az igazság érvényesülésén fáradoznak, hanem legjobb esetben a jog, a törvény érvényesülésén. Azon meg sok hézag van, ugyebár. És aki ügyesen kihasználja a joghézagokat, az megint csak jogtalanul jut mások rovására sokféle anyagi és egyéb előnyhöz.

Olyan keserűen mondta valaki: megértem, hogy ilyen mindig lesz, hogy az egyiknek a gyereke meseautón érkezik az iskolába, a másik meg ott fagyoskodik a megállókban, de azt nem értem meg, hogy máig nem engedhettem meg magamnak, hogy egy kiló szép gyümölcsöt vegyek a gyerekeimnek, hanem mindig csak felet a másod meg a harmadosztályúból.

Az egyiknek egy nyár alatt felépül a kacsalábon forgó villája, a másik meg éveken át kínlódik, baráti kölcsönöket kunyerál, két kezével próbálja összerakni azt a kicsi házat. Az egyik dicsekszik az adócsalásaival, s beutazza belőle a fél világot, aki meg mindennapi munkájából él, az hónapról-hónapra csak vegetál.

Azt is olyan keserűen mondta valaki: mit mondjak a gyerekeimnek? Mondjam azt, hogy legyetek becsületesek akkor is, ha szemetek láttára azok boldogulnak, akik félreteszik a lelkiismeretüket, és nem válogatnak az eszközökben?

Nehéz kérdések ezek, s miközben ezeket a szomorú történeteket hallgattam, újra és újra a 73. zsoltár jutott eszembe. Tudniillik az az Ászáf nevű ember, aki ezt leírta, szintén nagyon elkeseredett egyszer. Ahogy ma mondanánk: besokallt. Elege lett abból, hogy csak akiket ismert maga körül és gonosz módon jutottak a gazdagságukhoz, azok gondtalanul élvezhetik azt, még büszkélkednek is vele. Abban az időben a kövér ember volt az eszmény, és akinek nagy tokája volt, azt mutatta: ez gazdag, jó módú és egyben tekintélyes. Ezért írja itt, hogy mint nyaklánc ott lóg a kövérség a nyakukon, a szemük kidülled a nagy jóléttől, és még büszkélkednek is, dicsekszenek, megvetik a szegényt, pedig tudjuk hogyan lettek gazdagok: nem tiszta úton.

Ez a zsoltár nem a gazdagság ellen beszél. Van, aki örökséget kap, van, aki keményen megdolgozik érte a fejével, a kezével. Itt a gonoszul gazdagsághoz jutottakról beszél a zsoltár. És a zsoltáríró is miattuk panaszkodik. Annyira becsületes ennek minden mondata. Bevallja: irigy lettem rájuk, és megbántam azt, hogy becsületes voltam eddig. S amikor ezt kimondja vagy leírja, megijed.

Csakugyan megbánta? Még az is átfutott az agyán: talán ugyanúgy kellene élni, mint azok. Akkor nem itt tartanék, akkor nekem is telne. De vajon jó lenne az? Akkor elárulnám azokat, akikkel együtt hiszünk. Olyan szép, ahogy ezt itt írja: a testvéreimet árulnám el.

És becsületesen leírja azt a belső harcot, azt a tusát, amit vívott. Még az Isten ellen is lázadnak ezek. Heherészve azt mondják: talán látja is Isten, hogyan jutottunk a gazdagságunkhoz, majd pontosan ez az Ő gondja, és van-e erről tudomása a Felségesnek?!

Hát ezek nem tudják, mit beszélnek. Gazdagságukban, büszkeségükben még Istent is merik gyalázni? Az emberek meg szívesen hallgatják az ilyen szöveget. Isszák, mint a vizet - írja itt.

Aztán elkezd gondolkozni rajta. Szeretné megérteni. Hogyan van ez? Hiszen azzal kezdődik a zsoltár: jó az Isten. A földön viszont nincs igazság. Hogy jön össze ez a kettő? Hol van az Isten igazsága? Csakugyan jó az Isten? Helyesen hisz Ő? És ezt is olyan becsületesen mondja: "Gondolkoztam rajta, meg akartam érteni, de túl nehéznek tűnt ez nekem."

És itt van a zsoltárban, ebben az őszinte vallomásban egy feltűnő törés, egy fordulat. "Végül elmentem Isten szent helyére, és megértettem..." Vagyis azt, amit meghányt-vetett magában többször, amit megbeszélgetett a barátaival, végre elmondja Istennek. Odaáll Isten elé és kiönti a szívét. S egyszerre kezd világosodni, mint amikor hajnalban feljön a nap. Gyerekkoromban sok napfelkeltét éltem meg, mert korán kezdtük a munkát. Először az ember sötétben jár, tapogat, aztán hozzászokik a szeme a sötéthez, de egyre világosabb lesz, és egyszer csak mindent világosan lehet látni közel is, távol is.

Ezt éli át itt lelkileg. Tapogatok, keresem az értelmét. Nem találom a magyarázatát. Szeretném megnyugtatni magamat is, másokat is - nem tudom, de ezt is bevallom őszintén, hogy nem tudom. Nincs válasz a kérdéseimre, de mégis valahogy ezt látni kellene, érteni kellene. S akkor odaállok Isten elé, és mindezt elmondom neki. S egyszer csak megértem.

Mit értett meg? Két fontos igazságot. Az egyik: milyen végük lesz, és a másik: mit jelent nekem Isten közelsége.

Megérti, hogy ez csak egy pillanatfelvétel, hogy most jól megy nekik, büszkélkednek, nagy a szájuk, mindent megengedhetnek maguknak. A pénz és hatalom birtokában nagyképűsködnek és hatalmaskodnak. Ez van most. De Isten előtt az út további részét is meglátta, a végét is, és megijedt. Azt mondta: így nem kérek belőle.

A másik, amit megértett, hogy szegénységében is milyen mérhetetlenül gazdag ő, mert ismeri Istent. Sőt nemcsak ismeri, hanem rádöbben, hogy hiszen "én mindig veled vagyok. Te meg fogod az én jobb kezemet, tanácsoddal vezetsz, és végül dicsőségedbe fogadsz be engem." Azok végül rettenetes pusztulásba futnak bele, én meg már most élvezem, hogy sose vagyok egyedül, mindig a te jelenlétedben vagyok, tanácsolsz engem, fogod a jobb kezemet, vezetsz, és bevezetsz a te dicsőségedbe.

Fantasztikus gazdagság! Össze sem lehet hasonlítani. Elkezdi szégyellni magát: irigykedtem ezekre? Hát ezeknek semmijük nincs ahhoz képest, ami nekem, mert ezek mindig csak azzal dicsekszenek, amijük van, én meg arról számolhatok be, akim van, az élő Istenben. Nagy bűnbánattal, szinte a fülünk számára túl keményen, önkritikusan ítéli el magát, és azt mondja: oktalan állat voltam, amikor irigykedtem rájuk, és elfelejtettem, kicsodám van nekem az élő Istenben.

Ugyanabba a hibába esett, amíg irigykedett, amely hiba ezeknek a gazdagoknak a bűne. Az ő lelki szegénységük oka az, hogy csak a pillanatra néznek, csak az anyagi értékekre figyelnek, és csak önmagukról gondolkoznak. Mindig az a fontos nekik, hogy most mit szerezhetek még meg, és csak az számít, hogy milyen anyagi, testi kincsekhez juthatnak. Se Isten, se ember nem érdekli őket, maguk körül forognak mindig. Milyen szegények! Az ember arra gondol, hogy összecsapja a kezét. Most érti meg, hogy milyen szegény ilyen beszűkült látással az ember. Csak a pillanat, csak a testem, csak én magam... Milyen szegény élet ez! És ehhez képest milyen gazdagság az, amit az Istenbe vetett hite jelent.

Nézzük meg egy kicsit részletesebben is ezt a két felismerést, hogy megértettem milyen végük lesz, és hogy rájött arra, mit jelent az élő Istennel való hitbeli közössége.

a) Egy ember életét akkor tudja valaki reálisan megítélni, ha az egész életútját látja. Ezt pedig mi nem igen látjuk. Legfeljebb egy-egy szakaszt, vagy sokszor csak egy pillanatot látunk belőle. Pedig úgy érvényes az ítélet, ha egyben látnánk az egészet.

Ezek a gazdagok is ebbe a hibába estek, hogy csak a pillanatot látták. Ők maguk sem gondoltak a végére. Mivel most telik, azt gondolták mindent megengedhetnek maguknak. Mindent megvehetnek. Károli így fordítja ezt a kifejezést: "örök biztonságban vagyont gyűjtenek." Csak azt felejtették el szerencsétlenek, hogy ők is halandók. Hogy eljön egy pillanat és megáll a szívük. És abban szempillantásban elveszti jelentőségét, értelmét, bizonyos tekintetben még az értékét is mindaz a gazdagság, amit gyűjtöttek. Legalábbis nekik már semmit nem jelent. Sem a szívük megállását nem tudják megakadályozni vele. Nincs az a vagyon, amivel ezt valaki megakadályozhatná. És ezek után oda kell állniuk az élő Isten ítélőszéke elé, akiről ők tudni sem akartak, akit kinevettek, hogy vajon az Isten látja-e ezt, tudja-e, hogyan jutottam hozzá a vagyonomhoz, és kiderül: látta, tudja, számon kéri, és egyedül lesznek ott, védő nélkül.

Szinte megrémül a zsoltáríró és elkezdi sajnálni őket: óh, szerencsétlenek! Borzasztó! Dehogy akarok arra az útra átmenni, mert megértettem, hogy mi az ő végük. Hogy nemcsak pillanat van, hanem jövője is van az embernek. Nemcsak teste van, hanem lelke is. Nemcsak ő maga van, hanem Isten is, sőt Isten van igazán, aki a jelent meg a jövőt is meghatározza, és akinek mindannyian számot kell, hogy adjunk.

Megértettem a végüket.

b) És megértette azt, hogy ehhez képest milyen gazdag egy olyan hívő, aki ismeri Istent, aki valóban vele él: én mindig veled vagyok. Aki fogja a jobb kezét, aki megőrzi attól, hogy elessen. Ezt is olyan őszinte kedvességgel írja: majdnem kiszaladtak a lábaim alólam, majdnem elcsúsztam, amikor arra gondoltam: hiába voltam becsületes, ki kellene próbálni azt a másik utat. Ebben a veszélyes helyzetben is te tartottál meg. Fogtad az én jobb kezemet. Azok meg csúszkálnak össze-vissza, elhasalnak, és ott maradnak. Mi is olykor csúszós talajon járunk, de nem egyedül. Te fogod a jobb kezemet, tanácsoddal igazgatsz... Milyen kimondhatatlan gazdagság az Istennel való tényleges közösség!

A tékozló fiú példázata jutott eszembe, amikor ezen gondolkoztam. Amikor hazajön az idősebbik fiú, és fel van háborodva, hogy a hazatért öcsének milyen nagy lakomát rendez az apja. S akkor elkezdi az apjának panaszolni, hogy te ennek levágattad a hízott borjút, nekem meg egy kecskegidát sem adtál, hogy a barátaimmal örvendezzek. Erre az apja csodálkozva azt mondja: fiam, te mindig velem vagy és mindenem a tied. A kicsi már elvitte az örökségét, ami itthon van, mind a tied. Ez nem jelent semmit, hogy mindig velem vagy és mindenem a tied? A kecskegidát sajnálod? Az is benne van ebben, miért nem vágtad le?

Ennek a gyereknek semmit nem jelentett az apjával való közösség. A zsoltáríró előtt viszont ez értékelődik fel mindenek fölé: hiszen te mindenkor velem vagy. Én pedig mindig veled lehetek: életemben és halálomban, nélkülözések közt és amikor jobban megy a dolgom, egészségben és betegségben. Mert ebben a közösségben is jönnek a próbák. Azt mondja: Még ha elenyészik is a testem és szívem... Jön itt is mindenféle nyomorúság. De akkor is az én szívem kősziklája és az én örökségem te maradsz, Istenem, örökké!

Amazoknak a gazdagsága nem jelent örökké támaszt és megoldást. De te örökké. Ebben a földi életben is, meg az örökkévalóságban is. Testemnek is meg a lelkemnek is. Most és a jövőben. Te vagy az én kősziklám, te vagy az én vagyonom, az én örökségem, mindenem.

Ugye milyen nagy távolság ez a kezdeti kesergéstől és háborgástól, hogy azoknak ilyen jól megy, én meg gürcölök, és éppen hogy csak megvan a betevőm... Megpróbálom én is azt az utat. Tegyük félre a lelkiismeretet. Nem kell válogatni az eszközökben! Legyek úgy magasabb, hogy ráállok egy másikra! De idejében megijed ettől, mert Isten fogja a jobb kezét, nem engedi, hogy elcsússzon. Már-már megcsúsztam - mondja -, de maradok ezen az úton.

Két világosan különböző utat ábrázol ez a zsoltár. Azt a két utat, amiről az Úr Jézus a Hegyi beszédben szól. A széles utat, amelyiknek a bejáratához édesanyánk letett minket, amikor a világra hozott, mert mindenki ott indul el, és a keskeny utat, amelyikre át lehet jönni a szélesről, amelyikre egy szoros kapun át lehet bejutni, ahol le kell tenni minden büszkélkedést, dölyföt, gőgöt, mindent, de ez a keskeny út az életre vezet. Ezt nem egyedül járja végig az ember, hanem azzal, aki kitaposta előttünk: Jézussal. Ezt éli át ószövetségi hívőként Ászáf, és azt mondja: ez mindennél többet jelent.

A széles úton minden szabad. Hosszú ideig semminek semmi következménye nincs, de hova vezet... Mi a vége... Abból nem kérek! Senki nem figyelmezteti azokat, akik ott elindulnak, hogy hova vezet. Az ördög éppen azt hallgatja el, hogy mi lesz a következménye. Csakhogy ebben a világban nemcsak fizikai törvények érvényesülnek, hanem erkölcsi törvények is, és ezek ugyanolyan következetesen, mert ugyanaz az Isten építette be őket, és mindennek következménye van.

Ezek a gazdagok, akikről itt szó van, a következményekre nem gondolnak. Amikor megérti Ászáf a végüket, akkor ragyog fel előtte, hogy milyen sokat jelent, hogy ő nem azon az úton jár. Hogy Isten kegyelméből ő egy másikon mehet, és ott Isten hűségét tapasztalhatja. Milyen szegények azok a gazdagok e nélkül! És milyen gazdag egy Istenben hívő, neki engedelmes ember a maga szegénységében is.

És minderre hol és mikor jött rá? Ott, ahol olvastuk: "elmentem Isten szent helyére"... Amikor végre már nemcsak magában hányja-veti meg az egészet, nemcsak a barátokkal osztja meg a gondjait és bizonytalanságát, hanem elmondja az egészet Istennek úgy, ahogy a szívében van, fésületlenül. Uram, én ezt nem értem. Uram, hol van a te igazságod? Uram, hol vagy te magad? - És miközben ilyeneket kérdez, aközben lett bizonyos abban: itt van. Egészen közel, fogja a jobb kezemet, és megajándékoz mindazzal, amire szükségem van.

Az élő Isten felragyog előtte, a saját lelki elesettségét világosan észleli, és a többieket meglátja, akikkel együtt mehet ezen az úton, az élet útján. De jó, hogy van Istenem, vannak testvéreim, és én is több vagyok, mint test.

Ez a két felismerés ragyog ebben a zsoltárban: megértettem, hogy milyen végük lesz őnekik, és megláttam, hogy te, aki már most is fogod a jobb kezemet, tanácsolsz engem, végül a te dicsőségedbe fogadsz be.

Lehet, hogy a mi szívünkben is sokféle panasz és háborgás van. Csak vegyük észre az igazságtalanságokat, és fájjon nekünk, hogy nincs igazság a földön. De vajon, nem az mindannyiunk számára az egyedül járható út, ami Ászáfnak? Odamegyek Isten elé, vele beszélem ezt meg. Nem az öklömet rázom azokra, nemcsak panaszkodom a magam hiányai miatt, hanem Isten elé megyek. Kerüljön az Ő világosságába mindez.

És most szeretnélek tisztelettel lázítani benneteket. Miért kell nekünk úgy szilvesztereznünk, ahogy a világ megszokta? Ki parancsolhatja azt meg nekem (bocsánat a szavakért), hogy csak ordítozva, zabálva és italozva lehet szilveszterezni? Engedjék meg, hogy úgy töltsem el, ahogy én jónak látom.

Nem az lenne a hozzánk méltó, hogy éppen ezen a napon és estén nagy csendben odaállunk Isten elé és kiöntjük a szívünket? Minden panaszunkat, minden bizonytalanságunkat, minden nyitva maradt kérdésünket, és Őt kérdezzük. Eközben Ő meggyőzne minket arról, hogy Ő kicsoda. Eközben világosságba kerülne az életünk. Kiderülne talán az, hogy éppen az a bajunk, hogy semmi kapcsolatunk nincs vele, csak elméletileg. Mi nem mondunk ilyen csúnyákat, hogy úgy sem látja a Mindenható, mindent tehetek a háta mögött. Nem. Mi ennél sokkal kulturáltabb, sőt vallásosabb emberek vagyunk, de nincs gyakorlatilag működő kapcsolatunk vele. Óriási dolog, ha ez kiderül, mert lehet, hogy akár ott mindjárt eljuthat a szívünkig az Ő hívása.

Olyan szép ez a kép, szinte láttam az ismert festményt alapul véve, hogy fogod az én jobb kezemet. Hogy Isten nyújtja felénk a kezét, mi meg az öklünket rázzuk, vagy zsebre dugjuk, vagy szorongatjuk a kacatjainkat, és nem jutunk el oda: hiszen te fogod az én jobb kezemet. Mindent eldobok, ha te nyújtod a kezedet, mert te többet jelentesz, mint bármi más. Akkor lenne igazi kapcsolatunk vele, kapnánk választ a kérdéseinkre, vagy kiderülne, hogy ezek felesleges kérdések, nem érdemes velük bíbelődni, és felragyogna előttünk az egész út, annak a vége is.

Mert egyszer eljön ám nemcsak egy esztendő utolsó napja, hanem az életünk utolsó napja is. El tudjuk-e akkor mondani, vagy ha már beszélni sem tudunk, ott lesz-e a szívünkben, ez a rendíthetetlen, csendes bizonyosság: "Én mindig veled leszek, mert te fogod a jobb kezemet. Tanácsoddal vezetsz engem, és végül dicsőségedbe fogadsz. Nincs senkim rajtad kívül a mennyben, a földön sem gyönyörködöm másban. Ha elenyészik is testem és szívem, szívemnek kősziklája és örökségem te maradsz, Istenem, örökké!"

A gazdagság elmúlik, az éveink elmúlnak, mint ez is, az életünk is elmúlik. De Isten megmarad örökké. És akinek vele folyamatosan működő és egyre mélyülő kapcsolata van a hit által, az is megmarad örökké Ő benne és Ő nála. "Mert nekem olyan jó az Isten közelsége! Az Urat tartom oltalmamnak." Ezt nem szégyellem mások előtt sem, ezt hirdetem is másoknak: "Hirdetem minden tettedet."

Mielőtt hálát adunk és könyörgünk, énekeljünk egy olyan éneket, amelyik erről a gazdagságról szól.

Már keresztem vállra vettem
S érted mindent elhagyok.
Mindenem vagy, árva lettem,
Honjavesztett szív vagyok.
Vágyat, célt a múltnak adtam,
Nincs már bennem vak remény,
Mégis gazdag úr maradtam:
Isten és a menny enyém.
(426,1 dicséret)

---

Imádkozzunk!

Istenünk, bűnbánattal valljuk meg, hogy bennünk is megmozdult sokszor az irigység, hogy mi is elégedetlenek vagyunk sok minden miatt, és talán még téged is vádoltunk szegénységünkért.

Bocsásd meg, ha nem eléd mentünk panaszunkkal. Köszönjük, hogy most jöhetünk. Kérünk, hadd kerüljön a te világosságodba a mi egész életünk. Téves gondolataink, rögeszméink, minden zúgolódás és lázadás hadd kerüljön oda a te kegyelmes színed elé mint bűn. Adj ezekre bocsánatot és ezekből szabadulást. Ragyogtasd fel előttünk azt a mérhetetlen gazdagságot, amit a veled való hitbeli közösség jelent.

Köszönjük, hogy ez már most a mienk lehet. Köszönjük, hogy a jelenben történhet az, hogy mindenkor veled vagyunk, fogod a kezünket, tanácsolsz, vezetsz, oltalmazol és megadod mindig azt, amire szükségünk van. Hisszük, Atyánk, hogy jól tudod, egyedül te tudod jól, hogy mire van valójában szükségünk.

Köszönjük, hogy eddig is többet adtál, mint amire feltétlenül szükségünk van. Bocsásd meg, ha nem adtuk tovább. Taníts meg minket így is szolgálni.

Könyörgünk azokért, akik szükséget látnak. Könyörgünk a betegekért, a nélkülözőkért, a félelmek között élőkért. Azokért, akiket meggyötör a bizonytalanság. Könyörgünk az erejüket meghaladó terheket hordozókért. Könyörgünk a gyászolókért és könyörgünk magunkért. Olyan sokszor mi akartuk megoldani minden problémánkat. Szeretnénk komolyabban venni azt, hogy nálad van az igazi megoldása mindennek. Egyedül tőled kérünk és várunk mindent. Egyedül téged dicsőítünk minden szabadulásért, ajándékért, áldásért.

Így tekintünk vissza erre az elmúló évre, és kérünk téged: adj nekünk napjainkhoz napokat, éveinkhez éveket, és könyörülj rajtunk, hogy ne emberek kívánsága, hanem Isten akarata szerint töltsük a testben hátralevő időt.

Ámen.