PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2005. január 27. (csütörtök) Cseri Kálmán

ISTEN MUNKÁLKODIK

Alapige: ApCsel 8,26-40

---

Imádkozzunk!

Kegyelmes Istenünk, köszönjük, hogy neked mondhattuk el ezt a szép hosszú imádságot. Te tudod, hogy melyikünk szívében őszinték ezek a kérések és hálaadások. Szeretnénk valóban úgy élni, hogy akármit cselekszünk, az téged dicsőítsen. (476. dicséret).

Köszönjük, hogy minden nyomorúságunkból hozzád kiálthatunk, hogy siess nagy Úr Isten a mi segítségünkre. Köszönjük, hogy te ma is cselekvő Úr vagy.

Kérünk, ragyogtasd fel előttünk ezt a tényt. Hadd tudjunk mi így is bízni benned. Hadd tudjunk sokkal jobban számítani rád. Erősítsd meg bennünk a beléd vetett bizalmat. Taníts meg feltétel nélkül hinni kijelentéseidnek. Segíts minket, hogy bátran építsünk igédre. Adj nekünk belső bizonyosságot, teljes meggyőződést arról, hogy mind igazak és ámenek, amik szádból kijöttenek.

Kérünk, hogy ebben a csendben, akármilyen fáradtan jöttünk is ide, hadd érthessük meg a te hozzánk szóló szavadat. Legyen neked ma este személyesen hozzánk szóló üzeneted.

Ámen.

---

Igehirdetés

Még ma is arról hadd legyen szó, ami kimaradt a két héttel ezelőtti igehirdetésből, mert nem is férhetett bele. Akkor Fülöp diakónus szolgálatairól beszéltünk, és az etióp főemberrel való találkozását is említettük. Akkor azonban Fülöpről, most pedig erről a találkozásról hadd legyen szó.

Fontos üzenete van ennek, és ezt az egyetlen gondolatot szeretném kiemelni ebből a jól ismert történetből. Ez pedig az, amit Jézus a 38 éve beteg meggyógyítása után így mondott a vele vitatkozó farizeusoknak: "Az én Atyám mind ez ideig munkálkodik, én is munkálkodom." (Jn 5,17).

Ebben a történetben azt vegyük most észre, hogy ki a munkálkodó Isten. Ragyogjon fel előttünk a cselekvő Istennek a nagysága. Mert a mi Atyánk mind ez ideig munkálkodik. És olyan nagy nyereség az minden hívő embernek, ha észreveszi Istennek a munkáját. Ha nem olyan ostobaságokat mond, hogy most szerencsém volt, most meg balszerencsém volt, hanem ha látja Istennek a munkáját. Ha az események mögött felismeri a cselekvő Istent. És ha számít Istennek a tetteire.

Mit tudunk meg az etióp főemberről ebből a rövid leírásból?

Megtudjuk, hogy magas beosztású állami tisztviselő volt, ma így mondhatnánk, de ez nem fedi egészen az akkori valóságot, hogy pénzügyminiszter volt, kincstárnok, aki a kandakénak az első számú beosztottja volt. Kandaké nem személynév, hanem tisztséget jelöl, olyan, mint a fáraó, a császár, meg a király. Így nevezték az etióp uralkodót. És ha az uralkodó nő volt, akkor a hozzá legközelebb álló, legmagasabb beosztású tisztségviselőket ivartalanították. Ez a szó szerepel itt az eredeti szövegben, hogy eunuch volt ez a kincstárnok. Azt is megtudjuk róla, hogy gazdag lehetett, mert kocsival járta meg ezt a hosszú utat. Művelt ember volt, hiszen tudta olvasni a Bibliát - valószínűleg az Ószövetség görög fordítása, az úgynevezett Septuaginta lehetett az, ami a kezébe került. Vágy ébredt a szívében az élő Isten megismerése után, ezért vállalta ezt a fantasztikusan fárasztó és hosszú utat, amely kétezer kilométer oda, kétezer vissza. Annyi volt a távolság az ő székhelye és Jeruzsálem között, mint Budapest és Moszkva között. Ezt egy akkori szerény kocsin (itt hintónak mondja a Biblia) megjárni több hétig vagy hónapig tarthatott. Hosszú ideig tartó, fárasztó utat tett meg. Sokba is került ez neki, s még többe kerülhetett az a könyvtekercs, amit megvett, mert vagyont ért akkor egy ilyen könyvtekercs. Ez a leghosszabb prófétai könyv (66 fejezete van Ézsaiás könyvének). És amikor hazatért, nyilván beszámolt a hosszú utazásról, sőt - noha erről itt nincs szó - biztosra vehetjük, hogy nem tagadta le a hitét sem, hanem beszélt arról a Jézusról, akit útközben megismert, és akinek a szövetségébe a keresztség által őt is beiktatták.

Ennyi volt maga az esemény és ezt többféleképpen lehet értelmezni és kommentálni. Elmondok csak próbaképpen egy rosszindulatú vagy kicsit közönségesen megfogalmazott variációt, meg jó indulatú, de szintén értetlen kommentálást.

A közönséges így hangzik: "Begolyózott" ez a mi kincstárnokunk. Teljesen meg van zavarodva. Nincs megelégedve az itthoni vallásos élettel. Valami láthatatlan Istenről hallott és ezt a láthatatlan Istent keresi, s képes elmenni Jeruzsálembe ezért. Hogy hogyan lehet meglátni ezt a láthatatlant, nem tudjuk. Ő tudja. Vagy ő se tudja, de ez most már teljesen rögeszméjévé vált, és képes rázatni magát négyezer kilométeren át azért, hogy oda eljusson. Óriási pénzbe kerül ez neki. Nagy pénzért valami könyvtekercset is vett, azóta is azt olvassa, és valami Jézusról beszél itt mindenkinek.

A jó indulatú variáns úgy hangozhat: Tudtuk eddig is, hogy ilyen alapos ember ez a mi miniszterünk. Gondolkozó ember, s így jutott el oda, hogy nem elég neki az, amit a mi vallásunk ad. Pedig őseinknek is elég volt, meg nekünk is elég. Olyan szép bálványszobraink vannak. Azokat imádjuk, tiszteljük. Semmi különösebben bonyolult dolgot nem vár tőlünk ez a vallás. Ő meg hallott valami kis népnek, valami Izráelnek az Istenéről és azt akarja megismerni. Nos, el is ment oda. Biztos sokba kerülhetett, és olyan szerencséje volt, hogy a véletlen összehozta valami írástudóval, aki egészen különös dolgokat mondott neki, egy egészen különös emberről, valami Jézusról, aki állítólag Isten is volt meg ember is. Meghalt, meg feltámadott, és azóta erről beszél itt nekünk. Az biztos, hogy megváltozott az élete. Egészen más ember, mint azelőtt volt, sokkal jobb a közelében lenni.

Mind a kettőre jellemző (és említhetnék még más változatokat is), hogy a lényeget nem értik. Nagyon sokszor ez hiányzik belőlünk, hogy éppen a lényegét nem értjük egy eseménynek, mert az események mozgatóját nem vesszük észre, és nem ismerjük.

Mert mi volt itt a valóság?

Aki ismeri az élő Istent, és a hit szemével a teljes valóságot látja, nemcsak a leírt eseményeket, az azonnal felismeri, hogy ennek a pogány embernek a szívébe Isten oltott vágyat önmaga után. Nem mindenki lett elégedetlen azzal a pogány vallással, amiben éltek. A többség úgy volt: jó volt ez apáinknak, jó ez nekünk is. Mit kell itt valami újat, különlegeset keresni?

Beleoltotta Isten a vágyat az ő szívébe a több után. Felismerte, hogy nem lehetnek valódi emberfeletti hatalmak azok, amiket az ember készít magának. Ezek a bálványszobrok kin segítettek eddig? Hallotta már őket beszélni valaki? Érdemes hozzájuk beszélni? Hallják ők? Nagy felismerés volt ez abban az időben, noha nekünk banalitásnak tűnik, és azon csodálkozunk, hogyan lehetett ilyen szobrokat istenként imádni.

Nos, az ő szívében ellenállhatatlan vágy ébredt az élő Isten után. Hallott az élő Istenről. Ez sem adatott meg minden etiópnak. Nem tudjuk, hogyan jutott el hozzá információ Izráel népéről meg Izráel Istenéről. Művelt és olvasott ember lehetett, valami a kezébe került és megakadt a szeme rajta, és nem tudott szabadulni ettől a gondolattól. Ezek szerint létezik olyan ember feletti, természet feletti hatalom is, ami, aki - hogy is kell mondani - cselekszik? Állítólag az az Isten teremtette ezt az egész világot. Valakinek teremtenie kellett, mert olyan rend van benne, olyan logikája van, hogy ez magától nem jön létre. És ez az Isten az Ő népét kiszabadította az egyiptomi fogságból. Évtizedeken át gondoskodott róluk a pusztában. Visszahozta őket a babiloni fogságból.

Ezek olyan információk voltak, amik elgondolkoztatták. Kell lenni ennek az Istennek. Ez szokatlan gondolat volt, hogy láthatatlan, mert minden isten látható. Az egyik ekkora, a másik akkora, amekkorára faragták. Egyiket bevonták vékony aranyfüsttel, vékony aranylemezzel, az csillogott-villogott a nap-fényben. Az egyiknek nagyobb füle volt, a másiknak kisebb, és így tovább. Láthatatlan... ez szokatlan gondolat volt, de talán éppen emiatt lehet Ő valóságos létező. Hiszen ha ember feletti, természet feletti, akkor lehet, hogy megközelíthetetlen a számunkra.

Ki tudja, milyen gondolatai voltak, mindenesetre hallott az élő Istenről, és nem tudta lecsillapítani a szívében a vágyat, hogy megismerje ezt az Isten. El kell menni oda, ahol ennek az Istennek a temploma van. Neki csak egy templom van Jeruzsálemben, akkor elmegyünk oda.

Ez nem volt ám kis elhatározás. Több hónapos szabadságot kérni, talán minden vagyonát latba vetni. Rendkívüli fáradságot, zötykölődést vállalni hosszú időn át. Elmenni a nagy ismeretlenbe.

Megérkezik. Nem tudjuk, mi fogadta Jeruzsálemben, pedig ez engem nagyon érdekelne, mert nálunk is sokszor nem az fogadja a kereső embereket, ami kellene. Sokszor nem az a befogadó szeretet, az az érdeklődés, az a természetes kedvesség, aminek pedig mint a lélek gyümölcsének meg kell teremnie minden hívő ember életén. - Ő csak abba az udvarba mehetett be, amelyikből Jézus virágvasárnap kizavarta a kereskedőket. Az volt a pogányok udvara. Azt azért létesítették, hogy ha ilyen kincstárnokfélék a pogány világból megérkeznek, hogy megismerjék az élő Istent, akkor halljanak felolvasásokat a Bibliából, hogy ennek az Istennek a tetteit megismerhessék, és legyen csend, hogy a maguk módján imádkozhassanak hozzá.

Nos éppen erre nem volt lehetőség virágvasárnap, azért került sor arra, amit Jézus cselekedett. Nem tudjuk, hogy ezt a kincstárnokot mi fogadta ott. - Mindesetre az sem véletlen, hogy hozzájutott egy bibliai tekercshez, hogy éppen az Ézsaiás tekercséhez, hogy meg tudta venni, rászánta azt a nagy összeget, amibe akkor egy könyvtekercs került. Magántulajdonban nem volt akkor Biblia. Még a zsinagógákban sem volt meg minden tekercs, cserélgették, és felváltva olvasták fel a többnyire írástudatlan népnek. Ez mind-mind csoda, hogy ő talált egy ilyet, elszánta magát, hogy megvette. Azonnal elkezdte olvasni. Micsoda szomjúság lehetett a szívében, hogy olvasta a rázós szekéren azt, amit nagyrészt nem is ért. Ki szokott végigolvasni egy olyan könyvet, aminek a nagyobb részét nem érti? Becsukja az ember néhány oldal után. Nem a véletlen küldi oda ezt az írástudó Fülöpöt sem, hanem a Szentlélek. Isten időzítette a találkozásukat. Tudjuk a másik vonalat, hogy Isten adta a parancsot Fülöpnek, ő meg azonnal elment, nem tudva, milyen feladat vár rá.

Igen lassan haladhatott ez a kocsi, hogy ha hallotta, hogy mit olvas - az ókori ember többnyire hangosan olvasott -, ha lépést tudott tartani vele egy ideig és csak utána invitálta meg a kincstárnok, hogy üljön mellé.

Olyan szép kép lehetett ez: egy fekete meg egy fehér ember egymás mellett. Az egyik már ismeri Jézust, a másik nagyon keres valamit, nem is hallotta talán még ezt a nevet: Jézus, de néhány óra múlva már Jézusnak a tanítványa lesz. Aztán hazaérve Jézusnak a küldöttje, az apostola lesz, és hirdeti tovább azt, amit ő is frissen hallott.

És vajon ez nem Isten munkája, hogy elhiszi azt, amit hall? Hogy nem a kételkedés jellemzi, hanem befogadja az igét? Hogy a Szentlélek bizonyosságot támaszt benne? Hogy rövid igemagyarázat után egy ilyen hitvallás fogalmazódik meg benne: Hiszem, hogy Jézus Krisztus az Isten Fia. Nyilván erről hallott Fülöptől életében először egy ószövetségi ige alapján.

Ez nem megy magától, ez mind-mind Istennek a munkája. Az, hogy kezébe adta a Bibliát, az, hogy küldött igemagyarázót, mert arra mindnyájan rászorulunk, az, hogy adta az Ő Szentlelkét, mert hiába magyarázza valaki az igét, ha a Szentlélek nem világosítja meg az igehallgatót. És az, hogy adott neki bizonyosságot, és ezt mindjárt ki is mondja, és ő ehhez a Jézushoz meg az Ő népéhez akar tartozni. Ezért kéri, hogy keresztelje meg Fülöp.

Itt megint Istent csodálhatjuk, mert eunuch nem lehetett volna tagja az ószövetség népének. Nem lehetett volna teljes értékű prozelitus, ahogy a pogányokból lett zsidókat nevezték. De tagja lehet az újszövetség népének. Ennek a tágasabb szövetségnek, amit Krisztus tett lehetővé mindenkinek, aki vágyik utána, aki keresi Őt, és megtapasztalhatja, hogy aki keres, az valóban talál.

Miután megkeresztelkedett, eltűnik mellőle a lelkigondozó. Egyedül marad. De most már soha többé nem lesz egyedül, mert az ő szövetséges Krisztusa mindig vele lesz. És az Ő társaságában érkezik haza, az Ő szövetségében marad meg mindvégig, és valószínű azért lettek keresztyén gyülekezetek olyan korán Etiópiában, mert valaki elkezdett beszélni ott Jézusról. Lehet, hogy éppen ő volt az, de ez nincs itt leírva, ezt nem tudjuk.

Az azonban bizonyos, hogy aki Krisztustól új életet kap, az nem hallgat Őróla. Akinek a szíve tele van Jézussal, annak a száján is kijön az Ő neve, és mivel ő vagy valaki más bizonyságot tett ott Etiópia földjén Jézusról, Isten további munkája az, hogy ott is megnyitotta sok etiópnak a szívét és gyülekezetek alakultak. Azok a maguk családjában meg környezetében megint csak bizonyságot tettek, és így terjed az evangélium. Itt érkezett el annak a pillanata, amit Jézus az Apostolok Cselekedete 1,8-ban, mint a misszió munkatervét így vázolt az apostolok előtt: "... a Szentlélek eljön reátok, és tanúim lesztek, először Jeruzsálemben, azután Júdeában, azután a fél pogány Samáriában, majd a föld végső határáig." Etiópia nem a föld végső határa, de kitört az evangélium pogány területre.

És ez mind-mind Isten munkája volt. Attól kezdve, hogy ellenállhatatlan vágyat ébresztett egy ember szívében, azon keresztül, hogy vállalta az áldozatot is, hogy az élő Istent megismerhesse, hogy Biblia kerül a kezébe, hogy egyszer csak jön valaki, aki megmagyarázza, amit nem ért, hogy megvilágosodik az értelme, megtelik a szíve bizonyossággal, Jézus szövetséges társa lesz a keresztségben, lezárja a múltat és egy új szakasz kezdődik, és utána mint az Ő bizonyságtevője egészen megváltozott életet él.

Ezekre nem lehet azt mondani, hogy történetesen követték egymást ezek a kedvező események, meg véletlen, meg szerencse. Tudjuk az igéből, hogy nem véletlenül ment oda Fülöp, és tudhatjuk, hogy nem véletlenül tette meg ezt az utat ez az ember sem. Mint ahogy nem véletlenül folytatódott úgy, hogy Fülöpöt meg Isten a tengerparti városokba parancsolta, és végig evangelizálta Azótosztól egészen az északon fekvő Cézáreáig ezeket a városokat.

Nem véletlenek uralkodnak, hanem az Úr uralkodik, és Ő cselekszik. Boldog ember az, aki megismeri Őt egyre jobban mint cselekvő Istent. Aki észreveszi a maga személyes életében is Isten munkáját. Aki számít arra, hogy Isten cselekedni fog. Az ilyen embernek kitágul a horizontja. Megtelik a szíve reménységgel és örömmel, mert attól kezdve nemcsak magára van utalva és hagyatva, hanem a cselekvő Istennel éli az életét.

Mert Isten tud beszélni ma is mindegyikünk szívével, mint ahogy beszélt ennek a kincstárnoknak a szívével. Ő meg tudja világosítani minden ember értelmét, mint ahogy az övét is meg tudta. Ő összehoz minket olyan emberekkel, akik közelebb segítenek hozzá, mint ahogy őt is összehozta Fülöppel. Ad a kezünkbe Bibliát, és megajándékoz olyan igemagyarázatokkal, amik segítik megérteni az igét. Megnyitja előttünk az ige ajtaját, megnyitja a szívünket az ige előtt. És megnyitja a szánkat is, hogy azután tudjunk az Ő képviseletében, az Ő hatalmas tetteiről másoknak is bizonyságot tenni.

Egész sor zsoltár magasztalja Istent azért, mert Ő cselekszik. Némelyik zsoltár hosszan sorolja Istennek a tetteit. Most csak egy zsoltárból egy rövid részletet hadd olvassak ennek a szemléltetésére. A 33. zsoltárban ezt olvashatjuk:

... mert amit Ő mondott, megtörtént,
és amit parancsolt, előállt.
Semmivé teszi az Úr a nemzetek tervét,
meghiúsítja a népek szándékait.
De az Úr terve örökké megmarad,
szívének szándéka nemzedékről nemzedékre.

Boldog az a nemzet,
amelynek Istene az Úr,
az a nép, amelyet örökségül választott.
Letekint a mennyből az Úr,
és lát minden embert.
Lakóhelyéből rátekint
a föld minden lakójára.
Ő formálta mindnyájuk szívét,
ismeri minden tettüket.

De mi ismerjük-e? És felismerjük-e az Ő tetteit?

Milyen előnyei vannak annak, hogy ha valaki a cselekvő Isten ismeri meg egyre jobban? Néhányat szeretnék csak megemlíteni.

Aki tudja, hogy Isten cselekvő Isten, az így néz minden emberre. Vagyis bizonyos abban, hogy Istennek minden lehetséges, és ezért senkiről nem mond le az ilyen hívő. Nem hagyja abba az érte való imádkozást. Bízik abban, hogy Isten bármi jót elvégezhet az ő életében is.

A másik: így néz önmagára is. Észreveszi az ilyen ember saját életében Istennek a tetteit. Az, ahogy gyerekkoromban már olyan helyekre vitt, ahol Őróla hallottam. Hány kortársam volt, aki úgy nőtt fel, hogy nem is hallott hiteles információkat Istenről, csak az apjától hallotta Isten nevét, amikor káromkodott. Micsoda kiváltság az, ha bennünk már korán elkezdett munkálkodni! És micsoda kiváltság, ha egy életet eltöltött valaki Őnélküle, de nem hagyta úgy meghalni, hogy meg ne ismerje Őt, és akkor lépett be az életébe. Ő tudja, hogy melyikünk életébe mikor akar belépni, de fontos, hogy lássuk az Ő tetteit az életünkben.

Aki ismeri a cselekvő Istent, az így néz az érte végzett szolgálatra is. Nem nekünk kell meggyőznünk embereket, akármilyen érvekkel, például Isten létéről, vagy a teremtés csodájáról, vagy a megváltás szükségességéről. Nekünk csak az a feladatunk, hogy elmondjuk azt, amit róla tudunk. Vagy elmondjuk, hogy mit végzett el az életünkben. Vagy esetleg azt: hogyan láttuk mások életében Isten cselekedeteit. És bízzuk rá, hogy Ő majd meggyőzi, Ő majd legyőzi a kételyeit. Egyedül neki van erre hatalma. Sokkal több reménységgel, sokkal több örömmel, sokkal felszabadultabban tudnánk élni és végezni a bizonyságtétel szolgálatát, vagy akár mindennapi munkánkat is, ha jobban megismernénk a cselekvő Istent, és ha számítanánk arra, hogy Ő mind ez ideig munkálkodik.

Még valamit befejezésül. Ha ennyire minden Isten cselekvésétől függ, mint ahogyan azt ennek az etióp főembernek az életében is láttuk, akkor mi szerepünk van nekünk, mi szerepe van a hitnek, ha mindent Isten cselekszik? Akkor nekem semmi dolgom, várjam, hogy Ő majd cselekszik, és fel vagyok mentve minden alól? Akkor miért mondta Jézus azt: higgy! Miért mondta azt, hogy higgyetek Istenben és higgyetek énbennem? Miért volt az első mondata már az, amikor elkezdte a nyilvános működését, hogy "térjetek meg, mert elközelített az Istennek országa"?

Ezt a két eseményt nem szabad egymással szembeállítani, sőt egymástól elválasztani sem. Mindent Istent cselekszik, és Ő mégis felelősségünkké tette azt, hogy amikor mond valamit, akkor tegyük. Amikor indít valahova, akkor lépjünk. Amikor kínál ajándékot, akkor fogadjam el, köszönjem meg és örüljek neki. És arra használjam, amire adta, esetleg arra, hogy tovább kell adni más valakinek. Isten nem kapcsol ki minket az Ő munkájából. Hiába ügyködnénk és buzgólkodnánk, ha Ő nem cselekedne. Semmit nem ér. Ahogy Jézus mondta: "nálam nélkül semmit sem cselekedhettek." De nem leszek részese az Ő ajándékainak és munkájának, ha azt, amit viszont rám bíz, rajtam kér számon, és nekem mond, nem teszem meg. Aztán utólag látni fogom, hogy még azt is neki köszönhetem, hogy ezt megtettem, mert Ő tette késszé a szívemet. De mégis számon kéri rajtam és felelőssé tett érte.

Ma divat ezt a kettőt különválasztani, és vagy az egyikről vagy a másikról beszélni. A Biblia mindig együtt említi a kettőt. Mindent Ő cselekszik. Aki visszanéz a maga hívő életében, elsorolhatja, hogy ez is az Ő tette volt, ezt is, ezt is, ezt is neki köszönhetem. Én csak megajándékozott vagyok. De mégis kiderül, úgy ajándékozott meg, hogy tartottam a kezemet közben. Tudtam, hogy rászorulok az Ő ajándékára, és bíztam abban, hogy ajándékot fog adni, nem valami mást. Kellett az én hitem is, de még az én hitemet is Ő gerjesztette bennem. Legyen áldott az Ő nevet! Erre az igaz Isten-ismeretre kell eljutnunk és ebben elmélyülnünk.

---

Imádkozzunk!

Köszönjük Istenünk, hogy te ma is cselekszel, és mindent, mindig jól cselekszel. Áldunk a te kimondhatatlan bölcsességedért, meg nem érdemelt irántunk való szeretetedért, égig érő irgalmadért, kegyelmedért és hűségedért.

Könyörülj rajtunk, és segíts, hogy egyre jobban megismerjünk téged. Tudjuk, hogy senki nem ismeri az Atyát, csak a Fiú, és akinek a Fiú ki akarja jelenteni.

Kérünk téged, megváltó Urunk Jézus Krisztus, jelentsd ki nekünk az Atyát. Segíts el minket egyre teljesebb és igazabb Isten-ismeretre, és így taníts meg minket egyre jobban bízni benned. Engedd, hogy lássuk a láthatókon túl a láthatatlanokat is.

Szabadíts meg minket minden félelemtől, minden babonaságtól, minden szerencse-meg-balszerencse hittől, és taníts meg minket teljes szívünkből hinni benned. Kérni és várni a te cselekedeteidet, számítani a te csodáidra, és magasztalni téged mindezért.

Ámen.