PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2005. június 12. (vasárnap) Cseri Kálmán

12. TUDUNK RÓLA VAGY ISMERJÜK?

Alapige: ApCsel 18,24-26

---

Imádkozzunk!

Mindenható, örökkévaló, szent Úr Isten, szeretnénk illendőképpen megalázni most magunkat előtted. Valljuk, hogy egyedül téged illet minden dicsőség, és bűnbánattal valljuk be, hogy sokszor mi dicsekszünk azzal, amire te segítettél el kegyelmedből. Isten, légy irgalmas nékünk bűnösöknek!

Köszönjük, hogy bűnösöket is magad elé engedsz a te egyszülött Fiadnak, Jézus Krisztusnak az érdeméért. Áldunk téged, mert az Ő keresztáldozatára nézel, és rajtunk könyörülsz meg. Nagy szükségünk van a te könyörülő irgalmadra.

Csak az elmúlt napokban is sokféleképpen vétkeztünk ellened és egymás ellen. Kérünk, ajándékozz meg minket azzal, hogy bűnnek lássuk a bűnt, és hittel meg tudjuk ragadni a te bűnbocsátó kegyelmedet.

Köszönjük, hogy kegyelmed bizonysága az is, hogy most itt lehetünk. Köszönjük, hogy te keresel minket, te tudsz kimenteni jelen állapotunkból, egyedül te tudsz megajándékozni mindazzal, amire szükségünk van ebben az életben és az örök életben.

Kérünk, hadd legyen ez az óra a te ajándékozásod alkalma.

Köszönjük, hogy Jézus Krisztusra való tekintettel Atyánknak szólíthatunk. Köszönjük atyai türelmedet és meg nem érdemelt szeretetedet.

Kérünk, hajolj közel most hozzánk, hogy halljuk, amit mondasz. Könyörülj rajtunk, hogy meg ne keményítsük a szívünket, amikor ilyen kivételes alkalmakban részesítesz, hogy a hívők közösségében együtt figyelhetünk szavadra.

Tedd az emberi szót teremtő igévé. A te Szentlelked tegye számunkra meggyőzővé mindazt, amit mondasz nekünk, és segíts, hogy az igének ne csak hallgatói, hanem megtartói legyünk, hogy a te igéd megtartson minket az örök életre.

Ámen.

---

Igehirdetés

Tizenegy vasárnapon volt már szó arról, hogyan használ Isten egyszerű, kevéssé ismert hívőket is fontos feladatok elvégzésére. Láttuk azt, hogy bármelyikünk áldott eszközzé válhat Isten kezében, aki kész bízni benne és engedelmeskedni neki. És nincs a földön ennél magasabb rang, ennél tiszteletreméltóbb pozíció, mint amikor valaki Isten munkatársává válhat.

Legutóbb, még pünkösd előtt, egy házaspárról volt szó. Akvila és Priszcilla sátorkészítő iparosok voltak, akik nagyon sokat tettek az evangélium terjesztéséért, emberek üdvösségéért, és milyen értékes munkatársaivá váltak Pál apostolnak.

Legutóbb három tulajdonságukat hangsúlyoztuk. Mindenekelőtt azt, hogy vezethető hívők voltak, akik készek voltak mindig odamenni, ahova Isten küldte őket, és azt tenni, ami ott a feladatuk volt. Aztán láttuk, hogy a munkájukból nem meggazdagodni akartak, csak megélni, mert az idejük jó részét szabadon hagyták Isten számára, a lelki munka számára. Természetes volt számukra az, hogy a háttérben maradjanak. Miközben az apostolok végezték a frontszolgálatot, ők a maguk csendes, de hűséges módján a hátvéd szolgálatot végezték, és ez ugyanolyan fontos, mint az előbbi.

Kövessük most őket tovább a misszió útján. A Fekete-tenger partjáról előbb Rómába mentek, aztán vissza ezer kilométert, Korinthusba kellett költözniük, és most azt olvastuk, hogy onnan még keletebbre, jó négyszáz kilométernyit Pál apostollal együtt Efézusba hajóztak.

A mai történet ebben a városban zajlik. Három, illetve négy szereplője van: Pál apostol, ez a bizonyos Apollós, és a már ismerős házaspár: Akvila és Priszcilla. Mindegyikükről valami fontosat mond alapigénk, de mindent, ami itt le van írva, ennek a házaspárnak a szemüvegén keresztül látunk.

1. Mit tudunk meg Pál apostolról? Azt, hogy másfél évi korinthusi munkálkodás után úgy határoz, hogy visszamegy Jeruzsálembe, illetve Antiókhiába, ahonnan kiküldték őt erre az útra, ahol folyamatosan imádkoztak érte, és ahova visszatérve be kellett számolnia Isten nagy tetteiről. Útközben azonban megállnak Efézusban. Pál csak annyi időt akar itt tölteni, amíg a következő hajó továbbindul. Közben azonban szombaton elment a zsinagógába és beszélt az egybegyűlteknek Jézus Krisztusról. Itt olvassuk ezt a ritkán előforduló megállapítást: "arra kérték, hogy hosszabb ideig maradjon náluk..."

Végre valahol erre kérik. Nem akarják megverni, mint sok más helyen. Nem űzik ki a zsinagógából, nem utasítják vissza a tanítását. Érdeklődéssel hallgatják és szeretnék még a részleteket is megismerni. Arra kérik, hogy hosszabb ideig maradjon ott. Ezt az alkalmat meg kell ragadni. Ezzel a lehetőség feltétlenül élni kell. És ezzel szemben mit tesz Pál? Amikor erre kérték "nem volt rá hajlandó, hanem búcsút vett tőlük és ezt mondta: Ismét visszatérek hozzátok, ha az Isten úgy akarja. Aztán elhajózott Efézusból."

Miért teszi ezt? Nem makacsságból. Nem azért, mert konokul ragaszkodik eredeti tervéhez, hanem azért, mert azt az eredeti tervet is a szolgálat ura, Jézus Krisztus szabta elé, és Jézus Krisztus most őt nem Efézusban akarja látni, hanem másutt. Éppen ezért hiába marasztalják, ő nem hajlandó, hanem továbbmegy. Mert Isten engedelmes szolgáinak a számára természetessé válik, beidegződésükké lesz, hogy azt teszik, amit a szolgálat Ura parancsol.

Itt érdemes megvizsgálnunk ma azt, hogy milyen indítékokból szoktunk cselekedni.

Vannak emberek, akikben erőteljes a kötelességtudat. Ez alapjában véve igen dicséretes, de nem mindig esik egybe az engedelmességgel. Vannak, akik bizonyos külső kényszerek nyomására cselekszenek, sodródnak. Van, amikor a velünk szemben támasztott igényeknek akarunk eleget tenni, mint itt is. Jelentkezett egy várvavárt, kívánatos igény: maradj még, hirdesd nekünk a Jézusról szóló evangéliumot. Hurrá, mindent félre kell tenni, itt kell maradni.

Az apostol azt mondja, egy valamit nem lehet félre tenni. Mit parancsolt Jézus már ezt megelőzően? Akkor nem utasítja vissza durván a meghívást, mert ezt soha nem szabad bántóan és durván tenni, hanem mindig szeretettel és alázattal, de ezzel a bátorsággal. Azt mondja: most nem, hanem ha az Isten akarja, visszajövök hozzátok.

Vissza is ment és akkor áldotta meg Isten az ő ottani szolgálatát. Tehát az emberek igénye sem döntheti el, akármilyen nemes az, hogy ki mit tegyen. Sokszor egyszerűen az alkatunkból következik, a beidegződéseink, a szokásaink határozzák meg, hogy mikor mit cselekszünk. Vagy egyfajta verseny, sokszor nemes verseny: itt nem lehet lemaradni. Mindent bele!

Pál apostol példája arra tanít minket, hogy ha valaki csakugyan Jézus Krisztus tanítványaként akar élni, akkor neki egyetlen döntő szempontja lehet minden esetben. Az, amit Pál a damaszkuszi úton így kérdezett Jézustól: "Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?" Mostantól kezdve te parancsolsz nekem és ez nem üres szólam, hogy Uram, hanem hitvallás, és azt akarom tenni, amit mondasz. És ha az egészen más, mint amire vágyakozom? Akkor félreteszem a vágyaimat. Egy pillanatig sem tétovázok. És ha egészen mást szeretnének tőlem most az emberek kapni? Majd megkapják később, vagy mástól, vagy nem kell megkapniuk. Ha az én Uram mást parancsol, azt teszem. Ez Pál számára soha nem volt kérdés, ezért kísérte gazdag áldás az életét.

A fő rendező elv Isten gyermekei életében csak az lehet, amit Péter apostol így ír: "Többé ne emberi vágyak, hanem az Isten akarata szerint éljétek le testi életetek hátralevő idejét." (1Pét 4,2).

Ki az közöttünk, aki megfontoltan, eltökélten azt kéri ma az ő élete Urától: Uram, segíts engem, hogy szabad legyek minden emberi vágytól, akár másokban születik ez meg, akár bennem, és segíts az életem hátralevő idejét feltétel nélkül a te akaratod szerint eltölteni? Az ilyen emberek lesznek Isten kezében használható eszközökké. Az ilyenek tudnak többet adni másoknak, mint ami bennünk van. Az ilyenek múlják felül önmagukat, mert Isten önmaguk fölé emeli az engedelmeseket, és Ő használja őket mások javára.

Ezt sokszor a környezetünk nem érti. Ezzel számolni kell. Ezért mondtam nem szabad bántóan és durván, hanem alázatosan és szeretettel.

Érdekes, még azt sem fontolja meg, hogy szegény Akviláék itt maradnak egyedül. Ide jöttek velem hűségesen Efézusba, én meg megyek tovább. Jaj, mi lesz velük? Nem, jaj, mi lesz. Ők is az Úr Jézus tanítványai. Majd azt fogják tenni ott, amit Pál nélkül tenniük kell. Mindjárt látni fogjuk, hogy milyen szép feladatok sorakoztak ott a számukra. És ők sem háborognak, hogy miért utazik tovább, minket meg itt felejt. Nem ott felejti. Itt rendezés szerint történnek az események. Az egyiket ott akarja használni az Úr, a másikat itt, és mindkettő ott lesz a helyén, és ott lesz áldássá, ahol Jézus akarja használni. Nem beszélve arról, hogy milyen nagy szabadságot jelent az az engedelmes hívőnek, hogy nem a körülmények kényszerítenek, nem a magam vágyai hajtanak, nem a velem szemben támasztott igényeket fogom kiszolgálni, hanem az én Uramnak szolgálok. Akkor fogom azt adni, amire ott akkor szükség van.

Miben kellene nekünk most szabaddá válnunk mindenféle idegen indítéktól, és egészen szabaddá lenni arra, hogy Jézusnak engedelmeskedjünk?

A másik szereplő Apollós. Mit tudunk róla?

2. Azt, hogy alexandriai származású zsidó férfi, aki még szónoklattant is tanult. Azon kívül nagyon művelt, a tudományokban járatos ember volt. Az Ószövetséget alaposan ismerte, és különös módon Alexandriában már Jézusról is hallott, és amit róla hallott, azt tovább mondta másoknak is. Még a zsinagógában is kezd beszélni Jézusról.

Alexandria volt akkor a tudományok és a művelődés fellegvára. Könyvtára az egész világon ismert volt, és akinek megadott, hogy Alexandriában születhetett, ott tanulhatott, arra már eleve nagy tisztelettel néztek, az tekintélyes, tudós embernek számított.

Milyen nyereség, hogy egy ilyen Apollós is beáll a misszióba és beszél Jézusról. Akvila és Priszcilla szeme is felcsillant, amikor a zsinagógában Apollós Jézusról kezdett beszélni. De... Valami mégis beárnyékolta az örömüket. Valami hiányzott Apollós tanításából. Nem úgy beszél Jézusról, ahogyan azt Páltól hallották, ahogyan ők is szoktak, és ahogyan sok egyszerű hívő is, aki már ismerte az Úr Jézust, bizonyságot tett róla.

Apollós tanításában sok ismeret volt, szép szavakkal adta elő mondanivalóját, de mintha éppen Jézus hiányzott volna belőle. Jézusról beszélt - ezt olvastuk itt is -, de nem történt meg az, amit Jézus ígért az övéinek, hogy nem ti lesztek, akik szóltok, hanem a ti Atyátok Lelke szól tiáltalatok. Jézusról hangzott a szép és tudós beszéd, de nem szólalt meg az élő Krisztus, és ezt érezték meg Akviláék azonnal.

Van ilyen? Van. És amit most mondok, azt a tőlem telhető legnagyobb szeretettel, de féltő szeretettel mondom. Itt ülnek közöttünk most is sokan, akik tanult emberek, sok mindent tudnak Jézusról, mert sokan hétről-hétre hűségesen hallgatják az igehirdetést, de talán még mindig nem ismerik Jézust. Más dolog hallani valakiről sok mindent, és más dolog ismerni. Más dolog olvasni más országok természeti szépségeiről, és más ott járni, közvetlenül tapasztalni azt. Jézust is lakva ismerni meg. Azok ismerik Jézust, akik együtt élnek vele. Vasárnap és hétköznap, egyedül és hitetlenek közösségében, éjjel és nappal, ébren és álmukban.

Azok ismerik meg Jézust, akikkel megtörtént az, amiről csütörtök este beszélt itt az igehirdető, hogy egyszer sarkig nyitották az életük ajtaját a kopogtató Jézus előtt. Ki is mondták: Úr Jézus, eddig nélküled éltem, gyere be az életembe, és te legyél ott az Úr. Jézus meg kinyitotta a szemüket, ahogy ott az igében hallottuk, felöltöztette őket az Ő igazságának a fehér ruhájába, és megajándékozta őket az üdvösség tűzben próbált aranyával.

Az ilyen emberek úgy élnek ettől kezdve, hogy betölti a szívüket a Jézussal való közösség öröme. A tőle kapott ajándékokért való hála. És ők egy tapodtat sem akarnak többé eltávolodni tőle. Éppen ebben az élő Krisztussal való folyamatos közösségben jelenti ki magát nekik Jézus. Ezért már nemcsak hallanak róla, hanem egyre mélyebben megismerik Őt az együttélés során. És amikor ők megszólalnak Jézusról, akkor tulajdonképpen nem is ők beszélnek már, hanem a hit által bennük élő Krisztus. Ezért van ereje a szavuknak. Ezért érződik meg az életükön - ahogy Pál apostol mondja - a Krisztus jó illata. Ezért vonzanak oda másokat is Őhozzá. Ez óriási különbség, hogy valaki tud Jézusról, akár sok mindent tud róla, mint Apollós, vagy ismeri Őt. Hogy valaki hallott róla és ezeket helyesen tanítja, vagy pedig az együttélés során kialakult közösségből beszél másoknak Jézusról.

Jó lenne, ha ma mindnyájan megvizsgálnánk, hogy vajon objektív ismereteinek vannak-e a mi Megváltónkról, vagy pedig túlcsordulásig betölti a szívünket az iránta való szeretet és hála, és a vele való bensőséges közösség határozza meg életünk minden dolgát.

Innen, ameddig Apollós eljutott, mindenkinek el kell, és el lehet jutnia eddig az igazi Krisztus-ismeretig. Sajnos sok prédikáció is úgy hangzik, hogy korrekt tanítás van benne Jézusról, de nem gyújt, mert nem a Lélek tüze üt át rajta. Nekünk soha nem szabad beérnünk sem az ilyen prédikációkkal, sem azzal a félig-meddig elindult keresztyénséggel, ami Apollósra volt jellemző. Mert élet csak a Szentlélek munkája nyomán támad. És a mi új életünknek is csak Ő lehet a szerzője. Ez az új élet egészen más, mint az, hogy sokat tud valaki Jézusról és azt még esetleg el is mondja másoknak.

Egyébként erre utal az a kifejezés, amit itt többen talán nem értenek, hogy Apollós csak a János keresztségét ismerte. A keresztség mindig azt jelentette, hogy akinek a nevére megkereszteltek valakit, annak a tulajdona, ahhoz tartozik, annak kötelezte el magát. Vele azonosul bensőleg is. Keresztelő János még az Ószövetséghez tartozott. Ez is mutatja, hogy Apollós még nem ismerte Jézust. Még nem kötelezte el magát neki. Még nem az Ő tulajdona volt. Még nem hozzá tartozott, csak róla beszélt.

Nos, ebből az állapotból hívogat a mi Urunk magához egészen közel, a vele való közösségre.

3. Itt lép a képbe megint ez a csendesen szolgáló házaspár. Akvila és Priszcilla hallgatják Apollóst. Örülnek, hogy Jézus neve elhangzik a zsinagógában. Tisztelet ébred bennünk egy ilyen ékesen szóló, nagy tudományú fiatalember előtt, és közben a Szentlélek indítja őket arra, hogy segítsék őt tovább onnan, ameddig eljutott. Ez nagy dolog, hogy Jézusról beszél. Nagy dolog, hogy Alexandriában hallott róla és elhitte, amit hallott. És nagy dolog, hogy ilyen színvonalasan mondja el. Kellenek ilyenek is, de nem ismeri még Őt.

És mit tesznek? Olyan szépen hangzik ez: maguk mellé vették. Meghívják magukhoz egy teára - talán ma így mondanánk. És ott mit tesznek? Kioktatnak egy ilyen művelt és tanult embert? Nem. Nem kell kioktatni, hanem "alaposabban megmagyarázták neki az Isten útját."

Elmondják neki, hogy ők kinek ismerték meg Jézust. Elmondják, hogyan jutnak hitre és üdvösségre emberek. Elmondják, hogy Isten most is cselekszik. Ki ez a cselekvő Isten? Apollós ezt meghallgatja, és komolyan veszi. És amikor továbbutazik, akkor azt olvassuk: "nagy segítségükre volt azoknak, akik a kegyelem által hívőkké lettek." Már nemcsak hitetleneknek tud ezt-azt mondani Jézusról, hanem még a hívőket is tovább tudja segíteni. A hitüket is tudja mélyíteni, mert már ismeri Jézust. Mert már maga Jézus szólal meg rajta keresztül, és használja őt másoknak a javára.

Olyan kedves tulajdonsága ez is Akviláéknak. Nem morgolódnak, hogy miért felejtette ott őket Pál apostol. Nem mondják, hogy majd ha visszajön az apostol, ő elvégzi itt a munkát. Ő is tanult ember, Apollós is tanult ember, jobb, ha ezek egymást oktatják. Nem akarnak ők itt oktatni senkit, de a szívük a misszióért dobog. A szívük tele van Jézussal. Tele van evangéliummal, és ez csordul ki a szájukon is. Egyszerűen elmondják azt, amit tudnak.

Ők nem oktatnak, ők mutatják az utat Jézushoz. Az utat meg mindenki tudja mutatni, aki ismeri az utat és ismeri a célt. Nem kell ahhoz tanult embernek lenni. És a tanult emberek is rászorulnak arra, hogy megmutassák nekik a helyes utat, amelyik ahhoz a célhoz vezet, ahova ők is igyekeznek.

Egész egyszerűen ez történik itt, és ezért válnak ők használható eszközökké Isten kezében.

Apollós meg a következő állomáshelyein tapasztalja, hogy minden ékesen szóló beszédnél több történik ott, ahol az élő Krisztus is munkálkodik, és ő most már Krisztust engedi munkálkodni. Mert ott bilincsek hullanak le megkötözöttekről. Ott felnyílik az emberek vaksi szeme a láthatatlanok érzékelésére is. Ott nem csupán szép és okos beszéd hangzik, hanem lelkek menekülnek meg a kárhozatból.

Olyan kedves ez is: mielőtt útjára bocsátják Apollóst, ajánlólevelet írnak neki, mert beállít ismeretlenként más gyülekezetekbe, esetleg gyanakodva vagy bizalmatlanul fogadják át. Nemcsak útravalót készítenek, hanem levelet is, és aztán nagy segítségükre lesz az ottani hívőknek.

Azok meg nem is hallották ezt a két nevet: Akvila és Priszcilla. Miért kellett volna hallaniuk? Ez a házaspár továbbra is hátvéd szolgálatot végez. Talán soha senki nem tudja meg, hogy Apollós miért tud olyan gyújtó, életet támasztó beszédeket mondani. Mert két ember egyszer közelebb vezette őt Jézushoz, nyitogatták a szemét, alaposabban megmagyarázták neki az Isten útját.

Isten ma gyakorlati feladatokat ad nekünk. Boldog ember lesz az, aki kíméletlen revíziót hajt végre; megvizsgálja, hogy milyen indítékok alapján szokott cselekedni, és eldönti: Uram, mától kezdve nem emberek vágyai - én is ember vagyok, nem a magam vágyai, meg mások vágyai szerint -, hanem a te akaratod szerint akarok tenni mindent.

Boldog ember lesz az, aki, ha rádöbben arra, hogy eddig csak hallott Jézusról, de még mindig nem ismeri Őt igazán, mert nem él együtt vele, az ma sarkig nyitja szíve ajtaját, és azt mondja: Jöjj, Jézusom, ne hagyj el, a szívünk várva vár.

És boldog ember az, aki Akvilához és Priszcillához hasonlóan másoknak is szeretettel tudja mutatni az Isten útját. Egy szakaszon talán el is kíséri, aztán, amikor magára hagyja, akkor bátorító levelekkel meg szavakkal, meg az érte hangzó, háttérben folyó további imádságaival segíti az illetőt, segíti az evangélium ügyét, szolgálja Isten dicsőségét és mások üdvösségét.

Van néhány olyan énekünk, amelyek kifejezetten arról szólnak, hogy kicsoda a mi Urunk, Jézus. Hogy jobban megismerjük őt, énekeljük el:

Szegény bűnös embereknek
Idvességes reménye,
Benned hívőknek öröme,
Boldogsága, szépsége:
Jövel, jövel hozzánk, kérünk,
Mindenkoron légy mivélünk,
Mert csak te vagy Krisztusunk,
És kegyelmes Jézusunk.
(227,3 dicséret)

---

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, kérünk, segíts most belenézni igéd tükrébe és adj bátorságot ahhoz, hogy ami fogyatkozást találunk magunkban, azt pótoljuk addig, amíg erre lehetőségünk van. Mivel mi magunkat nem tudjuk megajándékozni, alázatosan kérünk, hogy minden hitbeli fogyatkozásunkat te pótold ki a te gazdagságod szerint. Mi pedig tartjuk a hitünk kezét, és engedjük, hogy megajándékozz minket.

Könyörülj rajtunk, hogy egyikünk se maradjon ilyen a hit szempontjából, amilyenek most vagyunk. Adj nekünk egészséges növekedést, fejlődést, tisztulást, gyarapodást, hogy ne csak tudjunk rólad sok mindent, hanem ismerjünk, kövessünk és szolgáljunk téged.

Könyörgünk azokért, akiknek különösen szükségük van most tanácsodra, segítségedre. Könyörgünk a vizsgázó fiatalokért, a pályájukat keresőkért, a pályakezdőkért.

Könyörgünk újra azokért, akiknek az árvíz elvitte mindenét. Könyörülj rajtunk is, hogy sokkal szívesebben tudjunk segíteni ott, akkor és azzal, amire szükség van.

Könyörgünk betegeinkért. Oly sok súlyos betegről is tudunk. Add a te békességedet a szívükbe. Adj nekik reménységet, hogy a nyomorúság is hadd vigye közelebb hozzád őket.

Könyörgünk népünkért. Adj ennek a népnek lelki ébredést és olyan jövőt, amelyikben többen keresik és szolgálják a te akaratodat.

Kérünk, segíts folytatni most az imádságot ebben a csendben és majd otthon is azzal a bizonyossággal, hogy te minden hittel elmondott imádságot hallasz, és arra válaszolsz.

Ámen.