PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2005. június 19. (vasárnap este) Cseri Kálmán

13. ANÁNIÁS

Alapige: ApCsel 9,10-20

---

Imádkozzunk!

Mennyei Atyánk, köszönjük, hogy te ilyen Isten vagy. Köszönjük, hogy ismered a tieidet név szerint. Köszönjük, hogy törődsz velük, köszönjük, hogy fontos neked minden, ami velünk történik, és köszönjük, hogy nélküled semmi sem történhet velünk.

Bátoríts meg minket, hogy bízzuk ebben, és hadd szabadítson meg ez a bizalom mindenféle felesleges félelemtől, szorongástól, aggodalmaskodástól.

Köszönjük, hogy sok ajándékot adsz a benned bízóknak, és köszönjük, hogy még a próbákkal is a javunkat munkálod.

Áldunk téged végéremehetetlen bölcsességedért, felfoghatatlan kegyelmedért, meg nem érdemelt szeretetedért.

Köszönjük, hogy ez a reménység is ott lehet bennünk, hogy amíg téged követünk Úr Jézus Krisztus, addig utunk a mennybe visz. Nem tűnik el valahol a sivatag homokjában, és nem fogunk csalódni a végén, hogy más lett, mint amit mondtál. Köszönjük, hogy te igazad mondsz. Mind igazak és ámenek, amik szádból kijöttenek.

Kérünk, erősíts meg minket ma este ebben a bizonyosságban, és segíts, hogy sokkal jobban higgyünk neked, mint bárki, bármi másnak. Hogy ne az előítéleteink, ne mások véleménye, ne a félelmeink szabják meg cselekedeteinket, hanem a te igaz igéd.

Nyisd ki előttünk a te igéd gazdagságát, tedd azt mindnyájunk számára személyessé, meggyőzővé. Szólj, Urunk, mert hallják a te szolgáid.

Ámen.

---

Igehirdetés

Kis emberek a nagy Isten szolgálatában. Kis emberek Isten hatalmas kezében. Ez a témája annak a sorozatnak, amit most már hónapok óta folytatunk. Hamarosan befejeződik, talán csak még egy lesz belőle.

Akiről ma olvastunk, azt itt, ezen az egyetlen helyen említi a Szentírás. Egyszer, egyetlen szolgálatot végzett el Jézus Krisztus parancsára, de ez az egész világmissziót meghatározó jelentőségűvé vált.

Tisztában vagyunk-e azzal, hogy ha Isten megbízásából teszünk, mondunk akármit, annak kiszámíthatatlan jelentősége lehet? Sokan szeretnének embereket mindjárt, gyorsan az Úr Jézushoz vezetni, az Ő tanítványává tenni. Ez általában nem így történik, hanem úgy, mintha egy lánccal vonná magához Jézus az embereket, és ezen belül a mi bizonyságtételünk egy láncszem. Az fontos, hogy erős legyen, mert egy lánc erejét a benne levő leggyengébb láncszem határozza meg, az pattan el először, ezért kell helytállnunk ott, ahova Ő küld. Nem kell nagyot akarnunk, nagy csodákat tennünk. Azt kell tenni, amivel Ő bízott meg.

Ha elénk hoz egy gyereket, akinek beszélhetünk Isten szeretetéről, akkor neki kell kedvesen, érthetően, igazán gyerekszerűen beszélni. S lehet, hogy tíz év múlva eszébe fog jutni, amit tőlünk hallott. És tizenöt év múlva, mint egy csíraképes mag, ami addig ott lapult a szíve mélyén, kikel, szárba szökken és gyümölcsöt terem. Sok ilyen példát lehet mondani az egyháztörténetből. Egyetlen, régi, nagymamai vagy apai, vagy akárkitől elhangzott bizonyságtétel évek, évtizedek múlva virul ki, és lehet, hogy az illetőt soha többé semmi másra nem használta Isten, de aki az Ő szavára hitre jutott, az ezreket fog Őhozzá vezetni.

A nagy evangélisták egytől egyig mind így tértek meg. Egy csendes bizonyságtétel elhangzott, félév múlva egy másik, feltűnt neki, hogy mennyire hasonlít a kettő, pedig a két ember nem is ismeri egymást, akiktől hallotta. Elkezd gondolkozni. Nem tud kibújni az Isten mentő szeretete elől és alól, hitre jut. És akiktől hallott, azok kis emberek maradnak, senki nem ismeri a nevüket. És valóban talán csak az az egy szolgálatuk volt. Őt meg Isten sokak üdvözítésére használja.

Egyáltalán miért kell ezt számolgatni, hogy milyen következményei lesznek a szolgálatunknak? Ahova küld minket a mi Urunk, menjünk, és amit a szánkba ad, azt mondjuk, és az egészet meg bízzuk Őreá. Ő a misszió Ura. Megtéríteni embereket csak Ő tud, nem mi, de ehhez szüksége van eszközökre, ilyen egyszerűekre, mint mi vagyunk mindnyájan. Olyan nagy kiváltság az, hogy ha csak egy esetben is, ha egy ember üdvösségére is használ bennünket.

Anániással ez történt. Azt tudnunk kell, hogy ő nem az az Anániás, aki egyszer eladta a földjét, és a feleségével, Szafirával megegyezve hazudtak a gyülekezetben. Az egy másik, róla a könyv elején van szó. Ennek az Anániásnak, akiről ma van szó, egészen más lelkülete volt. Kövessük nyomon ezt az egyszeri eseményt, amit itt tömören összefoglalva olvastunk, és álljunk meg minden lépésnél, mintegy tükörbe nézve az igébe, hogy vajon mennyiben vonatkozik ez ránk.

Mit tudunk meg Anániásról?

"Volt Damaszkuszban egy tanítvány, név szerint Anániás." Tehát pünkösd után nem sokkal, Jeruzsálemtől kétszáz kilométernyire már keresztyén gyülekezet volt. Ennek a gyülekezetnek volt tagja ez a bizonyos Anániás. A legjellemzőbb ismertetőjele: tanítvány. Jézus Krisztus tanítványa, mégpedig - mivel pünkösd után vagyunk - a mennybe ment Jézus tanítványa, ugyanúgy, mint ahogy mi is tanítványai lehetünk Jézus Krisztusnak. Ő sem ismerte test szerint a Megváltót, de elhitte a róla szóló igehirdetést, és elkötelezte magát Jézus mellett. Akkoriban csak azokat nevezték tanítványnak, akik a Mesterrel valami módon együtt éltek, akik attól, akit mesterüknek tekintettek és vallottak, mindent igyekeztek ellesni, hozzá mindenben hasonlítani. Adott esetben Őt képviselték mások előtt, Ő volt számukra a példa. Anániás ilyen tanítványa volt Jézus Krisztusnak.

És mi milyenek vagyunk? Egyáltalán elmondhatjuk-e alázatosan, de bizonyossággal: én Jézus Krisztus tanítvány vagyok?

Hadd mondjam el még egyszer részletesebben, hogy mit tanít a Biblia a tanítványság ismertető jeleiről. A tanítvány ismeri a mesterét, nemcsak ismergeti, kóstolgatja, - ismeri. Egyre mélyebben, az egész gondolkozását. A tanítvány szereti a mesterét. Mégpedig a Biblia azt mondja, hogy teljes szívéből és teljes elméjéből. Tiszteli a mesterét. A tanítvány előtt abszolút tekintély a mester. Ha nem, akkor elmegy egy másik mesterhez. Ha csalódott benne, nem bízik benne, akkor nincs értelme ott maradni. A tanítvány bensőleg azonosul a mesterrel. A Biblia mindig így beszél a tanítványságról. A tanítvány számára a mester szava parancs. Nem szükséges indokolnia, nem kell megismételnie. Elhangzott, és ő teszi. Miért? Mert bízik benne. Mindig elsőbbséget biztosít a mesterének. A leggyakrabban ezt olvassuk: a tanítvány követi a mesterét, ami azt jelentette abban az időben, hogy együtt élt vele. A tanítványok Jézussal is éjjel-nappal együtt voltak. Kánában, ahol Jézus nagy kanállal evett, a tanítványok is bőségesen jóllaktak. A samáriai faluba nem engedték be Jézust, a tanítványoknak sem volt hol lehajtaniuk a fejüket. Teljes sorsközösség és állandó együttlét. A tanítvány folyamatos párbeszédben van a mesterével, és feltétel nélkül engedelmeskedik neki.

El lehet-e mondani, ha bizonyos megszorításokkal is és alázatosan, hogy igen, van sok helyen pótolnivalóm, de szívem szerint és a lényeget tekintve Jézus Krisztus tanítványa vagyok és az is akarok maradni. Ezt a vele való közösséget a tanítvány állandóan ápolja és éppen a mesternek való engedelmességgel bizonyítja.

Hogy Anániás ilyen közösségben élt a mennybe ment dicsőséges Jézussal, azt mutatja a folytatás, mert "Az Úr megszólította őt látomásban: "Anániás!" Ő így válaszolt: "Íme, itt vagyok, uram."

Így csak összeszokott emberek tudnak beszélni, akiknek intim, meghitt kapcsolatuk van egymással, akik gyakran beszélgetnek egymással. Jézus név szerint szólítja őt, valami egészen személyeset akar neki mondani.

Akit zavar az, hogy látomásban szólt hozzá Jézus, az jó, ha tudja, hogy amíg az Újszövetséget nem írták le, addig az Úr Jézus olykor látomáson keresztül adott parancsokat és kijelentést a benne hívőknek. Aztán ahogy az Újszövetséget írásba foglalták, lassan elfogytak, megszűntek ezek a látomások. Ma jellemzően az Ő igéjén keresztül irányítja a benne hívőket.

Nevén szólítja tehát Anániást, Anániásnak pedig azonnal ez jön az ajkára, hogy Uram, te parancsolsz, én pedig engedelmeskedem. S olyan szép ez a kifejezés: íme, itt vagyok. Állok rendelkezésedre. Még nem tudom, mit akarsz velem, de teljesen mindegy, hogy mit akarsz, mivel te akarod, már most biztosítalak arról, hogy tenni fogom. Itt vagyok.

Jellemez-e minket ez az attitűd, ez az alapállás, ez a lelkület? Így olvassuk-e a Bibliát? Így hallgatjuk-e az igehirdetéseket? Így tudakozzuk-e Isten akaratát, hogy bármit mondsz, mivel te mondod, tenni fogom? Megteszünk-e mindent azért, hogy ne is gyöngüljön meg bennünk ez az elhatározás?

Szegény Anániás nem tudja, hogy most milyen parancsot fog kapni. Mert mit mond neki Jézus? Valami egészen meglepő, hátborzongató dolgot. "Kelj fel, menj el abba az utcába, amelyet Egyenes utcának hívnak, és keresd meg Júdás házában Sault, akit Tarzuszinak neveznek: mert íme, imádkozik, és látomásban látja, hogy egy Anániás nevű férfi jön be hozzá, és ráteszi a kezét, hogy lásson."

Ha volt olyan név a damaszkuszi keresztyének számára, amit hallva összerándult a gyomruk és felhős lett a homlokuk, akkor ez Saul neve volt. Sault messze megelőzte a híre. Hírhedt ellensége volt Jézusnak és tanítványainak. Anániásék már pontosan értesültek, hogy miket művelt Jeruzsálemben. Tudták, hogy ide is azzal a felhatalmazással jött, hogy összeszedje a keresztyéneket, börtönbe vigye és megkínoztassa őket. Akiről Jézus beszél, az az a Saul, "aki az Úr tanítványai elleni fenyegetéstől és öldökléstől lihegve elment a főpaphoz, és leveleket kért tőle Damaszkuszba a zsinagógákhoz, hogy ha talál olyanokat, akik az Úr Jézus útjának hívei, akár férfiakat, akár nőket, megkötözve vihessek őket Jeruzsálembe." (ApCsel 9,1-2).

Ezt az embert kell meglátogatnia? Nincs itt valami tévedés? Vagy nem tudja az Úr Jézus, hogy kihez küldi őt? Meg kell neki mondani. Meg is mondja Anániás, s közben úgy látszik nem figyelt oda, hogy Jézus azt mondta, hogy Saul már várja őt. Mert az Úr Jézus csodálatosan szervezi a missziót. Miközben utasítja tanítványát, hogy menjen el Saulhoz, aközben tájékoztatja Sault, hogy jönni fog hozzá egy Anániás nevű tanítvány, s amit az majd mond, azt kell tennie.

Nyitva van az ajtó Anániás előtt. Sőt nyitva van Saulnak a szíve is. Anániást már várják az Egyenes utcában. Ő azonban még fél, és szépen elmagyarázza Jézusnak: Uram, ez nem olyan egyszerű, "mert sokaktól hallottam erről a férfiről, mennyi rosszat tett a te szentjeid ellen Jeruzsálemben, és ide is meghatalmazást kapott, hogy elfogja mindazokat, akik segítségül hívják a te nevedet."

Ő a te és tanítványaid legfőbb ellensége. Kiderül azonban, hogy nincs itt semmi tévedés. A misszió Ura pontosan tudja, hogy mit tesz, mire kit használ föl, és milyen akciót hogyan időzít. S mivel Ő türelmes mester, ezért megmagyarázza a tanítványának, hogy ez hogy van.

"Menj el, mert választott eszközöm ő, hogy elvigye a nevemet a pogányok, a királyok és Izráel fiai elé. Én pedig meg fogom mutatni neki, mennyit kell szenvednie az én nevemért."

Ne félj, Anániás! A hírek, amiket Saulról hallottál, igazak, de az a múlté. Azóta már történt valami. Semmi nem érvényes abból most, amit róla hallottál. Mert te csak az ő múltjáról hallottál információkat, Jézus meg az ő jövőjét is ismeri, mivel Ő készítette el a jövőjét, meg mindannyiunkét is.

Ugyanez volt a helyzet Péterrel. Ezért nem dobta ki őt az Úr Jézus a tanítványok közül, amikor képes volt letagadni, hogy ismeri őt. Ő nemcsak azt látta, hogy Péter tegnap hősködött, ma meg megtagadott, hanem azt is, hogy milyen hűséges tanítványa lesz ő Jézusnak, aki még az életét is kész lesz odaadni érte. Jézus egybe látja az életünket, és annak alapján ítél meg. Mi meg csak kis szakaszokat látunk belőle és ezért tévesek olykor az ítéleteink.

Nos, itt van a fordulópontja ennek a történetnek. Mert minden attól függ, hogy mi történik most. Elhiszi-e Anániás, hogy Jézus igazat mondott? Ez így furcsán hangzik, de nem volt neki könnyű ezt elhinni. Elhiszi-e Anániás, hogy Jézus jobban ismeri Sault, mint akárki más. Mint az ő informátorai, mint a benne lapuló félelem és a benne ágaskodó tiltakozás. Mindennél jobban ismeri, és tudja, hogy mit cselekszik. És Jézus az Anániás tanítványt nem az oroszlán barlangjába küldi, hogy tépje szét, hanem egy testvérhez. Ez hihetetlen! És elhiszi-e, hogy csodákat fog látni? Mit tesz most Anániás? Olyan szép ez a folytatás, a maga hihetetlen egyszerűségében.

"Anániás pedig elment, és bement abba a házba; rátette kezét, és ezt mondta: Testvérem, Saul, az Úr küldött engem, az a Jézus, aki megjelent neked az úton ..."

Mindegyik szót érdemes lenne kibontani. Elment, bement, elfogadja. Az ellenségének azt mondja: testvérem, és utána elmondja, hogy mindkettőnknek ugyanaz az Ura. Mi most már egy céghez tartozunk. Az a Jézus küldött engem, aki beszélt veled az úton. És ez köt össze minket mindenekfelett.

Elmegy úgy, hogy tovább nem kérdezősködik, nem okoskodik, nem aggályoskodik, nem vitatkozik, és nem halasztja másnapra, meg későbbre ezt az utat. Az Úr azt mondta: menj el! Most már meg is ismételte, akkor elmegy.

És bement. Egy régi emlékem jutott eszembe. Egy nagyon nehéz helyre küldött egyszer az Úr Jézus és nagyon féltem. Elmentem, de nem mentem be. Az ajtóból visszafordultam, annyira féltem. Máig szégyellem. Van ilyen. Tudom, milyen nagy dolog az, hogy: bement. Talán ott dőlt el igazán benne. Mert az, hogy elmegy, az úton még vissza lehet fordulni, de bement. És ezek után talán maga csodálkozott a legjobban, hogy azt mondja ennek az embernek: testvérem. És elmondja neki azt is, hogy kinek a küldetésében jár. Nem a maga jószántából jött. Itt valami egészen magasrendű terv valósul most meg. Mindketten ennek a szereplői vagyunk, és a nagy Rendezőre figyelünk. Ezért van a szívében bizalom és szeretet.

Mi történik a folytatásban?

Saul szeméről mintha pikkelyek estek volna le, újra látott. Saul megtelik Szentlélekkel. Saul az élő Krisztussal való szövetségkötésének a pecsétjeként megkeresztelkedik. Saul miután előbb a hívő testvérei között tölt egy időt, megy a zsinagógába és bizonygatja nekik, hogy a názáreti Jézus a Krisztus, a Messiás, az Isten Fia.

Az ember egyik ámulatból a másikba esik. És mindezt ki művelte? Anániás nyitotta meg Saul szemét? Nem. Saul vett egy mély lélegzetet, hogy jó nagyra nyissa és lásson? Nem. Anániás töltötte meg Szentlélekkel? Nem. Ember arra képtelen. Jézus megnyitja Saul szemét, Jézus megtölti Sault Szentlélekkel, Jézus ad Anániás szívébe ilyen érthetetlen szeretetet az ellenség iránt, hogy testvérének tekinti.

Jézus ad bátorságot ennek az embernek, akit a zsinagóga vezetői küldtek a keresztyének ellen, hogy elmenjen a zsinagógába, és ott bizonyságot tegyen arról, hogy Jézus a Messiás, az Isten Fia. Itt maga a dicsőséges Úr Jézus Krisztus cselekszik, csak kell neki egy eszköz, egy engedelmes eszköz, akit arra használhat, amire akar. Aki nem tiltakozik, okoskodik. Elmondja a maga aggályait őszintén, mert meghitt, bensőséges kapcsolatban van a Mesterrel. Most miért tagadná, hogy fél, hogy nagyon fél? Miért hallgatná el azt, amit hallott. Elmondja, mit hallott, mintha Jézus nem tudná, hogy Saul eddig mit tett. De amit Jézus mond, az neki parancs, és akkor is megteszi, ha van benne félelem, előítélet, rossz híreket hallott, az aggályoskodását sok minden táplálja. Mindennek ellenére kész engedelmeskedni, mert Jézus mindig igazat mond. És ha Ő mondta, akkor meg kell tenni, mert utána kezdődnek a csodák.

Persze, ez maga is csoda, ha meg tudjuk tenni. Itt nem mondhatjuk, hogy Anániás győzött, hanem az Úr Jézus segítette őt, hogy legyőzze a benne levő jogos aggályokat, természetes önféltést és minden egyebet. Ő segíti győzelemre az eszközeit, Ő használja őket ilyen hatalmas dolgokra. Anániás csak elment, bement és elmondta, amit rábíztak. Közben pedig áradt rajta keresztül Jézusnak az ereje, Szentlelke és az áldás. Mennyei erők csatornájává vált.

Ide akar minket elsegíteni a mi Urunk. Nem nekünk kell nagy érvekkel meggyőznünk az ellenállókat. Nem nekünk kell türelemmel kibírni a másik nehéz természetét. Ő ad meg hozzá mindent, ami szükséges. Nekünk csak abban kell bízni, hogy amit Ő mond, az igaz. És amit nekem mondott, azt nekem kell megtennem. És úgy se hagy egyedül. Nem lök be a feladatok közé: eredj, gyerek és oldd meg valahogy, hanem Ő, az Isten jár előttem. Megelőz, elkísér, befedez, adja a szót a számba, körülvesz az Ő védelmével, mint Dánielt az oroszlánok vermében. Ott van mindenütt, ahol kész neki valaki engedelmeskedni, és Ő cselekszik, nem mi. Mi csak csodáljuk, hogyan cselekszik. Ez az engedelmes szolgának a jutalma. Láthatja a mindenható Urat cselekedni.

Arra gondoltam, hogy néhány mai példát említek még erre, hogy lássuk mennyire működik ez ma is.

Ismertem valakit, aki vigasztalhatatlan volt egy haláleset után. Egy kicsit büszkélkedett is azzal, hogy őt értse meg mindenki, ő akkorát veszített, hogy nem lehet megvigasztalni. Volt egy közös ismerősünk, akit Isten többször indított arra, hogy menjen el, s valahogy tegye helyre benne ezt a súlyos veszteséget, mert a család békessége rámegy, mert örökké ez a téma, hogy évek múlva is fekete ruha, és mindig az elhunyt szerettének a nevét emlegeti. Mindenkinek fájt ez a haláleset, de így nem lehet hosszú időn keresztül élni, hogy mindig erről van szó. Az illető halogatta, nem mert elmenni, mert úgy is hiába.

Egyszer egy igével egészen világossá tette számára az Úr Jézus, hogy ez az ő feladata és menjen. Még az nap elment. Utólag mondta el, hogy elcsodálkozott azon, milyen nyitott szívvel fogadta őt ez a gyászoló ember. Majdnem, mintha várta volna, pedig nem tudta, hogy megy. Őszinte jó beszélgetésük volt, azt mondja: mondott neki mindent magyarul, ő pedig nem sértődött meg, s nem ragaszkodott a keserűségéhez. Annak a beszélgetésnek a végére mintegy elengedte azt a szerettét, akitől el kellett búcsúznia. Az egész család fellélegzett.

Nem az ő ügyességének köszönhető, ezt ő maga tudta a legjobban. Küldte az Úr Jézus, szájába adta a mondanivalót, a másiknak meg kinyitotta a szívét, és egy család békességet kapott.

Az egyik faluban, ahol szolgáltam, volt egy nagyon kemény ember. Egészen más ideológiát vallott, mint mi, hívők. Erre büszke volt. Az értelmére is nagyon büszke volt. A hívőket sokszor gúnyolta és bántotta. A felesége olyan érdeklődő, jó vallásos asszony volt. Amikor nagyon beteg lett a bácsi, akkor üzent a lelkésznek, hogy az orvos azt mondja nem sok van hátra, esetleg meglátogatná-e a főnököm. Ő azonnal kész volt. Nem kérdezett semmit, nem emlegette a múltat. (Egyszer korábban ki is zavarta a házukból, de ő hívő ember volt, és ment mindenhova, ahol az Úr Jézusról beszélhetett.)

Meglátogatta, és utólag mondta el: valóban igen súlyos állapotban volt, még az nap este meghalt ez a beteg. Annyit kérdezett tőle alig halhatóan: van-e valami mondanivalója a számomra? Ez a lelkész meg csak annyit mondott, van. "Úgy szerette Isten a világot (benne Pali bácsit is), hogy az Ő egyszülött Fiát adta (magáért is), hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen." Azt mondta eszébe jutott még a János első leveléből ez a mondat: "Azáltal lett nyilvánvalóvá az Isten szeretete bennünk, hogy az Ő egyszülött Fiát elküldte az Isten a világra, hogy éljünk általa."

Azt mondta a főnököm, hogy maga is szégyellte, hogy ezek után semmi nem jutott az eszébe. Érezte, valamit még mondania kellene, mert ez azért mégis csak kevés. Várt. Csend volt. Nem kell félni az ilyen csendektől. Egyszer csak megszólalt a beteg: Istenem, köszönöm, hogy életet kínálsz nekem a halál küszöbén. Hiszek benned, Jézus Krisztus. Se ámen, se semmi. Néhány óra múlva meghalt.

Ez most az én főnököm érdeme? Ő tudta a legjobban, hogy ez milyen csoda volt. Csoda volt, hogy a feleség még idejében szólt, hogy otthon volt és azonnal elmehetett, hogy éppen ez a két ige jutott eszébe, mert a Szentlélek ezt juttatta eszébe. Ki tudja, hogyan készítette el az öregúrnak a szívét Isten közben vagy előtte. És hogy elhangzott ez az imádság. Egy ilyen kemény ember, aki életen át gúnyolja a hívőket, nem mond ilyet színjátékból. Az biztos, hogy őszinte imádság volt.

Jézus ma is ugyanaz, mint aki Anániás idejében volt. Ő tudja értesíteni ezt, és elő tudja készíteni amazt. Megadja a mondanivalót, mert menteni akar mindnyájunkat. Menteni az elveszetteket és használni a hívőket, a tanítványokat, az elveszettek mentésében.

Még egyet mondok az emlékeim közül.

Volt az egyik gyülekezetben két ember, akik halálos ellenségei voltak egymásnak. Kölcsönösen megfogadták, hogy őket kibékíteni nem lehet. A szomorú csak az volt, hogy mindketten ott ültek a templomban. Annak örült a gyülekezet vezetősége, hogy legalább ilyen állapotban nem úrvacsoráztak, mert attól el kellett volna tiltani mindkettőjüket. Valaki, aki még hivalkodik is azzal, hogy gyűlöli a másikat, az ne jöjjön a bűnösök asztalához.

Nos, őket nem lehet kibékíteni. Örök harag, és még az egyik oldalon fogadalom is elhangzott. Volt valaki, aki nem akart ebbe belenyugodni. Ő is úgy járt, mint az első történetben, hogy egyik alkalommal világos indítást kapott Istentől, hogy menjen el és próbálja őket kibékíteni. Egyszerre mindkettőhöz nem mehetett. Az egyikkel kezdte. Legnagyobb csodálkozására azt tapasztalta, hogy szeretettel fogadta, végighallgatta, és amikor elmondta a maga békítő szózatát, azt kérdezte: eljönnél velem most mindjárt, hogy kibéküljünk? Elképedve mondta: el. Miért vagy ezek után ennyire kész erre?

Elmondta, ahogy Isten Sault előkészítette itt, hogy egy munkatársának a temetésén volt, és a koporsóra az ő neve volt írva, mert névrokonok voltak, és ugyanannyi évet élt az elhunyt, mint ahány éves ő volt. Ezen megdöbbent. Egyrészt, hogy ilyen nevűek is meghalhatnak, meg ennyi idős korban is meg lehet halni. Az a kettős számjegy négyessel kezdődött, tehát fiatalember volt. Egészen hazáig ezen gondolkodott, hogy ha ő most meghalna, akkor mi lenne? Hallott valamit, hogy ide vagy oda kerül az ember, de mitől függ ez. Soha életében ilyeneken nem gondolkozott. Mire hazaért, az jutott eszébe, hogy ha most kellene meghalnia, ilyen gyűlölettel a szívében, a szörnyű lenne.

Persze borzasztó nehéz kibékülni, de ezt a gondolatot előhozta benne Isten. Erre megjelenik másnap az ismerős, és kezdi békíteni. Kiderült: nem kell békíteni, csak egyedül nehéz lett volna elmenni. Eljössz velem most, mindjárt? El. Ennek megint mindkét családban sok-sok áldása lett, hogy kibékültek.

Ez így történik, csak mindig kell egy Anániás. Biztos meg tudná oldani Jézus Anániások nélkül is, de valami miatt Ő megajándékoz minket, a tanítványokat azzal, hogy részt vehessenek ebben a munkájában.

Készek vagyunk-e erre? Ehhez ismerni kell, és érteni kell, hogy Ő mit mond. Ehhez egész bizonyosaknak kell lennünk abban, hogy amit Ő mond, az az igaz és nem az, amit mások mondanak, meg ami nekem eszembe jut, meg ami a szívemben lapul. Ami itt le van írva az az igaz, és ennek megfelelően kell cselekedni. És hogy ha egy mai Anániás vezethető, ha bízik az Ő Urában, ha engedelmes neki, akkor csodákat fog látni, és kicsi emberek a nagy Isten kezében áldássá lehetnek.

---

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, dicsőítünk téged azért, mert tegnap, ma és örökké ugyanaz vagy.

Magasztalunk minden olyan csodáért, amit az életünkben vittél véghez.

Köszönjük, Urunk, hogy többször volt az, hogy álmélkodtunk és csak magasztalni tudtunk téged.

Köszönjük azt is, ha már használtál minket mások javára és a te dicsőségedre.

Bocsásd meg, ha a félelmünk nagyobb volt, mint a benned, való bizalmunk. Bocsásd meg, ha engedetlenek maradtunk.

Segíts el minket oda, hogy feltétel nélkül bízzunk benned és tedd egyre könnyebbé a neked való engedelmeskedést. Olyan nagy szükség van rád, a te munkádra, a tőled eredő igére, a belőled áradó erőre, hadd legyünk mi ezeknek a csatornái. S miközben közvetítjük másoknak, hadd tisztítson, járjon át, erősítsen meg minket is mindaz, ami tőled származik.

Kérjük jelenlétedet, a veled való közösséget a jövő hétre is. Segíts, hogy megmaradjunk a te közeledben, értsük és tegyük azt, amit mondasz.

Ámen.