PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2005. június 30. (csütörtök) Cseri Kálmán

I. PÁL SZOLGÁLATA

Alapige: ApCsel 22,14-15

---

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, magasztalunk, mert bizony így van: a te megfoghatatlan nagy szerelmeddel vonzottál magadhoz minket a hitetlenség és istentelenség sötétjéből.

Áldunk és magasztalunk, hogy semmi feltételt nem szabtál, úgy szólítottál meg és fogadtál el minket, amint voltunk, és egyedül tied legyen a dicsőség azért, ha már nem vagyunk olyanok, mint amikor megszólítottál.

Urunk, egyedül te látod, hogy igaz-e ez, amit énekeltünk: az a legfőbb gondunk, hogy a te szent akaratodat örömmel cselekedjük. Segíts el minket erre. Erősítsd meg bennünk azt a feltétel nélküli bizalmat, hogy neked minden szavad igaz, hogy mindig a javunkat akarod, és egyedül reád érdemes hallgatnunk.

Erősítsd meg bennünk, hogy valóban örömest cselekedjük akaratodat. Szentlelkeddel segíts abban, hogy értsük is egyre világosabban, hogy mit akarsz, hogy cselekedjünk.

Segíts, Urunk, hogy minden mi elgondolásunkat, terveinket és akaratunkat hadd bírálhassa felül a te igéd. Legyen a te igéd minden helyzetben lábaink szövétneke és ösvényünk világossága.

Kérünk, ajándékozz meg minket most is igéddel, azzal a szóval, ami a te szádból származik, amivel formálni tudod mindannyiunk életét.

Ámen.

---

Igehirdetés

Az Apostolok Cselekedeteiről írott könyvet olvassuk most naponta kalauzunk szerint. Ez a könyv az, amelyik részletesen leírja a pünkösd utáni idők történetét. Tulajdonképpen izgalmas történelemkönyv, amelyből megismerhetjük az első keresztyének életét, a legelső keresztyén gyülekezetet, a jeruzsálemit, azután az első keresztyén gyülekezeteket, az összes többit, amelyeknek a többsége úgy jött létre, hogy Pál apostol odament és hirdette a Jézus Krisztus haláláról és feltámadásáról szóló örömhírt.

Ezért gondoltam arra, hogy ma ne egy igének az üzenetét bontsuk ki, hanem próbáljunk egy kis rálátással szert tenni, hogy mi jellemezte Pálnak a szolgálatát. Nyilván azt, amit vele végeztetett el a misszió ura, Jézus Krisztus, neki kellett elvégeznie, és csak ő tudta elvégezni. De a magunk helyén, a magunk módján, ha Őreá figyelünk, nekünk is hasonló feladataink vannak, hasonló nehézségekbe ütközik a szolgálatunk, és ugyanolyan áldásokat kaphatunk ugyanattól a Jézus Krisztustól, aki a missziónak az ura ma is.

Pál állandóan úton volt. Alig voltak olyan rövid időszakok az életében, amikor visszatért legfőképpen az antiókhiai gyülekezetbe, vagy olykor Jeruzsálembe. Az antiókhiai gyülekezetet nevezték a misszió anyahajójának, hiszen ez a gyülekezet bocsátotta ki a legtöbb missziónáló apostolt, ez a gyülekezet hordozta folyamatosan imádságban a szolgálatukat, sőt onnan kaptak anyagi támogatást is, ha szükségük volt rá.

Pál akárhova ment, először a zsinagógában hirdette az evangéliumot, ha onnan elkergették, akkor hirdette a pogányoknak. Egyre nagyobb sugarú koncentrikus körökben hirdette az igét. Mérhetetlenül sok áldást kapott. Nagy ébredés követte az ő szolgálatát, meg természetesen többes számban kell itt beszélni, mert munkatársaival együtt végezte ezt, és mérhetetlenül sok szenvedést kellett közben elhordozniuk.

Mi jellemezte az apostol szolgálatát? Közben egy-egy pillanatra gondolhatunk arra, hogy vajon azzal, amiről éppen szó van, mi hogyan állunk?

Igyekeztem pontokba szedni a mondanivalót, aztán ha Isten segít, majd vasárnap folytatjuk, mert mindegyikre nem kerülhet sor ma.

1. Mikor kezdődött el az apostol szolgálata és mivel kezdődött? Az örökkévalóságban kezdődött el. Hiszen Jézus is azt mondja neki, illetve azt mondja róla Anániásnak, hogy menj csak el hozzá nyugodtan, ne izgasson téged, hogy ő eddig irtotta a hívőket, mert ő nékem választott edényem.

Ez nem ott dőlt el a damaszkuszi úton, meg utána, amikor Anániást rávette az Úr Jézust, hogy menjen el Saulhoz. Saul még meg sem fogant, amikor már eldőlt az örökkévalóságban, hogy ő az evangélium választott edénye lesz, akit megtölt az Úr Jézus az Ő Szentlelkével (lásd az Anániással való találkozást), és az Ő igéjével, s ez az ige csordul ki a száján állandóan, ezért lesz annak olyan ereje.

Erre utal az is, amit most olvastam, amikor egyszer később elbeszéli Pál a megtérésének történetét, hogy azt mondta neki valaki: "A mi atyáink Istene választott ki téged..." Ezt Pál is tudta. (ApCsel 22,14). Ez a bizonyosság adott neki erőt a kritikus nehéz helyzetekben, hogy nem ő jelentkezett, hogy az Úr Jézus apostola akarok lenni. Az Úr Jézus megveszekedett ellensége volt egészen addig, amíg nem került sor a második lépésre.

Azt, hogy mit tett Isten nélkül, vagy mit csinált a maga buzgó vallásosságában teljesen értetlenül, ez egyáltalán nem befolyásolta, amit a mindenható Isten az örökkévalóságban őfelőle elhatározott.

Ott kezdődik el a lelki szolgálat, mint ahogy Jeremiásé is ott kezdődött, meg több más példát is mondhatnék, de most csak reá hivatkozom. Amikor sor került a második lépésre Jeremiás életében, hogy Isten elhívta őt, akkor elkezd tiltakozni: Uram, ez nem jó lesz, nem értek ehhez. Azt sem tudom, mit kell egy prófétának tennie. Aztán örül Jeremiás, hogy egyre jobb ellenérvek jutnak eszébe. Jaj, az ám! Én nagyon fiatal is vagyok. Ehhez tapasztalat is kell, mert többen mondták, hogy nem tudok beszélni. S akkor mit mond Isten Jeremiásnak? Végighallgatja türelmesen, és azt mondja: "Mielőtt az anyaméhben megalkottalak, már ismertelek. És mielőtt az anyaméhből kijöttél, megszenteltelek, profétának rendeltelek a pogányok közé." (Jer 1,5).

Mielőtt megfogant, mielőtt megszületett, már eldőlt, hogy kivé rendelte őt az az Isten, akié minden hatalom, aki teljes szuverenitással, teljhatalommal azt tesz, amit jónak lát. És arra rendeli a Jeremiásokat, Saulokat, meg minket is, amire Ő akarja. Hisszük-e ezt?

Mostanában többször hallottam idézni hívő testvérektől is ezt a szép jeremiási igét, hogy "örökkévaló szeretettel szerettelek téged, azért terjesztettem ki reád az én irgalmamat, így szól az Úr" (Jer 31,3).

Komolyan gondoljuk ezt és hisszük ezt, hogy Ő örökkévaló szeretetettel szeret minket? Ez azt jelenti, hogy mielőtt megszülettünk, Ő már szeretett. Mielőtt az anyaméhből kijöttél, ismertelek - mondja Isten Jeremiásnak. És az az Isten, aki örökkévaló szeretettel szeret minket, az az Isten csapna be most a földi életünk során? Ebben az Istenben nem bízunk? Van képünk ebben az Istenben nem bízni, aki előbb szeretett és előbb rendelkezett földi és örök sorsunkról, mint ahogy megalkotott bennünket? Jó lenne, ha akár otthon is belegondolnánk ebbe. Egyáltalán, hogy örök, ez kívül esik az értelmünk korlátain, mert mi csak a tér és idő kockáján belül tudunk otthonosan mozogni, és nem értjük, hogy mi az: öröktől fogva mindörökké. De annál inkább alázzuk meg magunkat Isten előtt: Uram, fel sem tudom fogni azt, amit értem tettél és teszel, annál nagyobb bizalommal helyezem kezedbe magamat, enyéimet, népemet, egész jövőmet.

Hol kezdődik tehát Pál apostol szolgálata? Az örökkévalóságban. Ott, ahol elrendelte Isten az ő hivatását, ott, ahol már kiválasztotta őt.

2. A második, amit megtudunk, hogy erről az örök kiválasztásról Őt értesíteni kell itt az időben, mert nem tudja. Ő sem tudta, meg mi sem tudjuk addig, amíg az evangéliumon keresztül Isten nem avat be minket az Ő velünk kapcsolatos örök tervébe. Elrendelt az örökkévalóságban és elhív itt az időben. Megérkezett Pálhoz először az Úr Jézus szava, amikor megállította őt és leszállította a magas lóról ott a damaszkuszi úton. Aztán elküldte hozzá az ő kis szolgáját, Anániást, és Anániás konkrétabban is elmondta neki, mire hív el téged az a Jézus, akivel találkoztál az úton, és akivel már beszéltél. Pál ezt egészen addig nem tudta. És mi sem tudtuk az Isten velünk kapcsolatos örök tervét egészen addig, amíg az igén keresztül Ő ezt meg nem mondta.

(Csak zárójelben jegyzem meg, hogy szomorúan, derült ki az emberek tudatlansága akkor, amikor a rendszerváltozás közelében, az utána következő 1-2 évben nem győztem hallani és helyretenni azt, hogy "most sokan járnak a damaszkuszi úton". Semmivel sem jártak többen akkor a damaszkuszi úton, mint ahogy általában szoktak, mert a damaszkuszi úton járni azt jelenti: hitetlenből hívővé lenni. Isten ellenségéből Isten szolgájává lenni. Ez történt a damaszkuszi úton. Akik azokban az években a köpönyegüket megfordították, azok nem hitetlenből hívővé lettek, és nem Isten szolgáivá lettek, csak hozzászokva a képmutatáshoz, alkalmazták azt újra és fordítottak egyet rajta. A damaszkuszi úton járni nem köpönyegforgatást jelent, hanem az egész élet, az ember teljes egzisztenciájának a gyökeres és totális megváltozását.)

Nos, ez történt Pál apostollal ott a damaszkuszi úton, és utána ez a kedves Anániás, mint ahogy volt erről szó a közelmúltban, el is magyarázta neki, mire hívott el téged a mi Urunk.

3. Éppen ez a harmadik lépés, hogy az üdvösség nagy ajándéka mellé az, akit Isten az örökkévalóságban kiválasztott, itt az időben elhívott, annak ad egy konkrét feladatot is.

Mit adott Pál apostolnak? Így olvastunk alapigénkben, hogy "... meglásd amaz igazat (vagyis, hogy megismerje Jézus Krisztust), szót hallj a szájából. Mert leszel neki tanúja minden népek között." (ApCsel 22,14). Azt, amit tőle hallottál, elmondod másoknak. Nem azt, amit eddig tanultál. Pál apostol magasan kvalifikált értelmiségi volt. Itt-ott használhatott valamit abból is, de attól még nem tértek volna meg az emberek. Attól tértek meg, amit Jézus adott a szájába. Meg kell tanulnia ezt a teljes kiszolgáltatottságot. Újra és újra el kell kérnem azt, amit tovább kell adnom. Újra és újra meg kell értenem tőle, azt, amit hirdetnem kell másoknak. Nincs birtokomban az, amivel szolgálnom kell másoknak. Ezt a teljes kiszolgáltatottságot kell megtanulnia mindenkinek, aki Isten szolgálatába áll. Nekünk is a magunk helyén, a magunk módján, amire minket akar használni a mi Urunk.

Több helyen is olvassuk a Cselekedetek könyvében, hogy az Úr Jézus egészen konkrétan megfogalmazta Pálnak, hogy mi a feladata. "Az a feladatod, hogy megnyissad szemüket, hogy sötétségből a világosságra, a Sátán hatalmából az élő Istenhez térjenek; hogy bűneiknek bocsánatát, és a megszenteltek között osztályrészt nyerjenek az énbennem való hit által." (ApCsel 26,18).

Ez egyik sem embernek való feladat, úgy, hogy gyerünk, lássunk neki, mit kell tenni, hogy megnyissad szemüket, hogy sötétségből világosságra, a Sátán hatalmából az élő Istenhez térjenek, ez mind-mind a dicsőséges Jézus Krisztus munkája, amit azonban Pálon és a Pálokon keresztül akar elvégezni.

Így hozta tehát tudomására itt a harmadik lépésben Pálnak Jézus azt, hogy mi lesz konkrétan a feladata. És ehhez hasonlót sokféle változatban átélhetünk mi is. Így érti meg sok hívő ember azt, hogy milyen hivatást szán neki Jézus Krisztus. Így prédikált Pál Athénben arról, hogy az Úr Jézus még a lakásunknak a határait is kijelöli. Nem utazgathat össze-vissza valaki csak a maga szakállára a világban, hogy hol itt, hol ott akarok otthon lenni. Ezt is megszabja Ő az övéinek, ha valakit érdekel, hol akarja használni Őt. Így készíti el sokaknak a házastársát, és így készíti el a sorsunkat.

Amikor Anániás Pállal beszél, a sorsáról is beszél neki, hogy mennyit kell a Jézus nevéért szenvednie. Ezt előre tudhatja, és amikor jönnek a szenvedések egymás után, ezért nem háborodik fel, nem sokallja meg, nem tiltakozik. Nem mondja, hogy itt hagyom az egészet. Nem mondja, hogy nem bírom tovább, mert tudja, hogy mindez benne van az Úr Jézus tervében, és ő nem terheli őt feljebb, mint ahogy elbírja. A még több szenvedéshez fog kapni még több erőt, és még több békességet. Az egyre kényesebb feladatokhoz ad neki egyre több bölcsességet, és ad neki szót szájának megnyitásakor. Arra kérte hívő testvéreit többször is, hogy ezért imádkozzanak nagyon, hogy Jézustól kapott szót kapjon szájának megnyitásakor.

Látjuk-e világosan, hogy mi a Jézustól kapott feladatunk? Ez érintheti munkánkat is, családon belüli helyzetünket is, a lelki szolgálatokat is. Csak azon van áldás, amivel Ő bízott meg.

Szomorúan látom sokszor, hogy a régi természetéből eredő buzgóságát, fontoskodását, aktivitását hozza magával egy-egy hívő ember, és eszébe sem jut megkérdezni: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? Nem a régi buzgóságtól indíttatva kell cselekedni, hanem a Szentlélektől indíttatva. Azon lesz áldás.

4. A negyedik, amit megfigyelhetünk Pálnál, hogy először mindig a zsinagógákba ment el. Bejárta az egész akkor ismert világot gyalog és hajón. Sokat volt úton és sok helyütt megfordult, de először mindig azt kereste: laknak-e ott zsidók, mivel ő is az volt. Először a hozzá legközelebb állóknak akarta hirdetni a nagy hírt: Jézus a Messiás.

Először mi is a mieinknek akarjuk hirdetni. Olyan kedves az a lázas tevékenység, amivel egy-egy hitre jutott ember a családja minden tagját néhány óra alatt meg akarja téríteni. Mintha nem néhány évig vagy évtizedig várt volna az Úr Jézus arra, hogy megnyissa a szívét. De ő most már össze tudja hasonlítani: milyen az Jézus nélkül élni, meg Jézussal, azok a szerencsétlenek meg nem tudják -mondta ezt így valaki a múltkor nagy szeretettel a rokonai iránt. Hát én elmagyarázom nekik, minden nap elmondom nekik. És alig tudtam kérlelni: ne mondja el minden nap, mert azzal nem használ az ügynek. Akkor mondja el, amikor Isten erre indítja. Isten készít erre kiváltképpen való alkalmakat. Ő elkészíthet egy meghitt beszélgetést, vagy lesz egy olyan helyzet, amikor nem is tudnak miről beszélni, és egyszer csak ezt eszébe juttatja. Vagy kérdezni fog valamit a hitetlen rokon és arra nagy szeretettel lehet az ige szellemében válaszolni. Sokféle módja van ennek, de semmiképpen ne türelmetlenül és erőszakosan. Pál nem volt türelmetlen és erőszakos, de a szeretetéből az következett, hogy ott kezdte el. Onnan legtöbbször kizavarták, akkor viszont válogatás nélkül ment mindenkihez, aki a közelében volt, és aki hajlandó volt meghallgatni az evangéliumot. És ez megint fontos: ne legyen előítélet bennünk.

Akaratlanul is otthon kezdjük, mert ott lakunk, ott látják, hogyan élünk. Ha tényleg megváltozott az életünk mindenki tanúja ennek a változásnak. Néha rákérdeznek, akkor kénytelenek is vagyunk mondani valamit, de ne akadjunk el ott, és ne alakuljon ki egy olyan görcs, hogy mindenképpen őket kell az Úr Jézushoz vezetnem, és ezért egyedül én vagyok felelős. Ez a felelősség sokszor agyon nyomja a hívő testvéreket. Amikor lehetőségem van rá, nekik is beszélek róla, de mások is vannak a világon, és sokakkal, másokkal is találkozom egy-egy napon. És mindig kész vagyok számot adni a bennem levő reménységről, ha megkérdeznek, szelíden és tisztelettudóan. (1Pét 3,15). Ezt a készséget várja tőlünk a mi Urunk, aztán majd Ő hozza elénk azokat, akikhez rajtunk keresztül kell eljutnia az evangéliumnak.

5. Az ötödik, amit megfigyelhetünk Pál szolgálatában: komolyan vette, hogy ennek a szolgálatnak az ura Jézus Krisztus. Ő a misszió ura. Ő küldte ki az első tanítványokat is, hogy menjetek, tegyetek tanítvánnyá minden népet - és ott a pogányokat jelölő szó van. Ő hívta el őt is, Ő küldte el erre a feladatra, Ő adott eddig sok áldást, Ő mondja meg, mikor mit kell tenni. (ApCsel 16,10).

Még így is előfordult, hogy egy alkalommal (egyet jegyez fel a Szentírás) neki indult úgy, hogy nem kérdezte a szolgálat Urát, mert természetesnek tartotta, hogy azokat a gyülekezeteket, amelyeket első missziói útjukon alapítottak, amikor végére értek ennek az útnak, még egyszer végiglátogatják, s neki indultak nagy lelkesen. És akadozott az ügy, nem ment a misszió. Így olvassuk: nem eresztett minket a Lélek. Mert az újjászületett emberben ott van Isten Szentlelke, és a Szentlélek jelzi, hogy engedelmes vagyok, vagy engedetlen. Hogy ez most helyes cselekedet volt, vagy valahol ott járkálok, ahol semmi keresnivalóm nincs. Ezt érezték Pálék, de nem tudta, hogy mit kell akkor most tenni.

A múltkor említettem, hogy amíg nem volt írásba foglalva az Újszövetség, addig Isten néha az övéit látomáson keresztül irányította, vagy adott kijelentést. Akkor látták azt a macedón férfit látomásban, aki integetett nekik: gyertek át hozzánk, és segítsetek nekünk. És mit olvasunk ott az igében? "Mi pedig azonnal oda indultunk, mihelyt megértettük, hogy mi az Úr akarata." Csak ez hiányzott, hogy megértsük, mi az Ő akarata. Nem tétovázunk tovább. Azonnal oda indultak, mihelyt megértették, hogy ott akarja őket használni. Akkor került át az evangélium Európába. Akkor mentek először Filippibe, aztán tovább, és hangzott a Jézus Krisztusról való örömhír itt is.

Ugyanez történt a harmadik missziói útja végén is. Ott még valami új bekapcsolódik ebbe. Az, hogy ő komolyan vette, hogy csak ott és azt teszi, amit Jézus parancsol neki, nem azt jelentette, hogy félretette a maga értelmét, és egyáltalán nem is gondolkozott, oda sem figyelt olyan információkra, amiket hallott. Ott tudniillik indulni akar Jeruzsálembe, és meghallja (éppen a mai igénkben van ez), hogy a zsidók csapdát állítottak neki és meg akarják ölni, mert tudták az útvonalat, hogy melyik útvonalon hajóznak. Feltételezik, hogy esetleg a tengerbe akarták dobni a hajóról. Meghallja ezt Pál, és megváltoztatja az útvonalat, gyalog megy, ami fáradságosabb és elég nagy kerülővel kellett mennie, de gyalog tette meg azt az utat, amit hajóval is meg lehetett volna tenni, mert azért a csapdába, ha tudja, hogy neki van állítva, még se gyalogol bele. Ilyen értelemben a józan ész, amit azonban szintén az Isten Szentlelke vezet már, megmarad a Jézusnak engedelmes hívő ember életében is.

Így figyelünk-e az igére, hogy "Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?" Hova kell mennem? Különösen, amikor egyidejűleg többféle szolgálatra is van lehetőség, vagy több helyre is hívnak minket. Most mi dönti ezt el? Emberi rokonszenv, ellenszenv, hogy nekem melyik a legkényelmesebb - ahogy mondják: melyik a testhez álló -, vagy az, hogy Ő hol akar engem használni? Az igazi áldás mindig ott következik be, még akkor is, hogy ha ez néha kényes döntés, mert esetleg megsértődnek azok, akiknek nemet mondok, ahol biztosan tudom, hogy a szolgálat Ura engem ott akar használni, és akkor menjek csak oda, mert akkor leszek én is boldog, meg mások is.

6. Még egyet szeretnék megemlíteni. Mégpedig azt, amit lépten-nyomon megfigyelhetünk Pál szolgálatában, hogy egészen rendkívüli erővel szólt az ige őáltala, és szokatlanul nagy csodákat is cselekedett Jézus Krisztus őáltala. Azt is most olvastuk nem régiben, hogy még a zsebkendőjét is elvitték betegekhez, és ha ahhoz hozzáért a beteg, attól meggyógyult.

Mennyire elbízhatta volna magát. Ő azonban világosan tudta és újra és újra másoknak is elmondta, hogy mindezt maga Isten cselekszi és nem ő. Hadd olvassak néhány igét ezzel kapcsolatban, mert itt sok hívő ember elcsúszik, hogy azért, amit Isten cselekedett általa, magának tulajdonítja a dicsőséget.

Az első út után visszatér Antiókhiába, beszámol a kibocsátó gyülekezetnek mindarról, ami történt, és így fogalmaz: "Amikor megérkeztek és a gyülekezetet összehívták, elbeszélték, milyen nagy dolgokat tett velük az Isten, és hogy a pogányoknak kaput nyitott a hitre." (ApCsel 14,17).

Mindennek, ami ott történt, maga az élő Isten az alanya.

Aztán két évet eltölt Efézusban, ott is sok hatalmas dolog történik. És hogyan olvassuk ezeknek az összegzését? "Nem közönséges csodákat cselekedett az Isten Pál keze által." (ApCsel 19,11).

És amikor Jeruzsálembe megérkezik, akkor szintén ezt olvassuk: "Köszöntvén őket, elbeszélték egyenként, amiket az Isten a pogányok között az ő szolgálata által cselekedett." (ApCsel 21,19).

Sehol nincs ott az, hogy Pál mit cselekedett. Pál azt cselekedte, amit az Úr parancsolt neki, de ami történt ténylegesen: emberek élete megváltozott, a szemük megnyílt, a sötétségből világosságra, a Sátán hatalmából az élő Istenhez tértek, ez mind-mind Isten nagy tette volt.

Amikor maga Pál nyilatkozik erről, így szól a gyönyörű szép mondat: "Mert nem merek szólni semmiről sem, amit nem Krisztus cselekedett volna általam a pogányok engedelmességére szóval és tettel." (Róm 15,18).

Tehát, amikor ő igét hirdetett szóval, akkor is Krisztus cselekedett. És amikor csodák történtek, nem én, a nagy Pál, hanem az egyedül nagy és dicsőséges Jézus Krisztus, és semmit nem tudott mondani, amit nem Ő cselekedett volna általa a pogányok engedelmességére.

És amikor a korinthusbeliek részben gyalázzák őt, részben meg próbálják dicsérni, akkor is azt írja: "ti csak az általam szóló Krisztusra figyeljetek." (2Kor 13,3).

Teljesen mindegy, kinek mi a véleménye róla, mondhat róla véleményt, de azt vegyék komolyan, amit az általa szóló Krisztus mond.

A valóságot csak az látja helyesen, aki így látja. Aki látja a valóság Urát, aki felismeri a láthatatlan Isten nagyon is látható tetteit, akinek van már füle meghallani az Isten szavát úgy, mint ahogy Jézus arról a jó Pásztor példázatában beszél, "az én juhaim hallják az én szavamat és követnek engem, mert ismerik a Pásztor hangját, idegent pedig nem követnek." És egyedül Istennek ad dicsőséget mindazért, amit egyedül Isten cselekedett.

Nagyon gyakori kísértésünk, hogy lecsípünk egy kicsit Isten dicsőségéből. Persze, az Úr, hogyne, igen, de azért én is ott voltam, és az elbeszélés nagyobb része arról szó, hogy én mit cselekedtem. E helyett az apostol azt mondja, hogy Krisztus mit cselekedett általam.

Jó lenne, ha egyre több mindent cselekedhetne általunk. Ehhez kell az engedelmességünk, kell az alázatunk. Nagy dolog, amikor kinyílik az ember előtt a valóság ilyen értelemben is. Például, ami ebben a gyülekezetben valójában történik, az mind Jézus Krisztus munkája. Az, hogy a kétségbeesettek megvigasztalódnak, haragosok kibékülnek, hitetlen, vallásos emberek élő hitre jutnak, bűnöket elhagynak, bűnöket meglátnak emberek, bűnbánat ébred a szívükben, bizonyosak lesznek arról, hogy megbocsáttattak a bűneink az Ő érdeméért, ez mind-mind Istennek a munkája.

Amikor pedig valaki a családunkban hitre jut, az is egyedül Istennek a munkája. Még akkor is, ha sokat imádkoztunk érte. Nehogy azt gondoljuk, hogy a sok imádságunkért cselekedett Isten. Beépíti Ő a mi szolgálatunkat is, de végül is Ő cselekszik, Ő az alanya mindennek.

Van egy tanulságos Halleluja ének, amelyiknek négy versszaka van. Az elsőben elmondja: én, én, én. Mit csinálok én, a derék vallásos ember. Aztán rájön arra, hogy nem jól hangzik ez így. Hanem: segít nekem Isten is... Aztán még inkább rájön, hogy egyre többet szeretnék Istenre bízni, de ez az egyre többet azt jelenti, hogy valamit még én is. A végén eljut oda: mindent csak te, semmit sem én! Ez nem valami kegyeskedő túlzás, hanem ez a valóság. Minden igazi nagy eseményt csak Isten tud megvalósítani, és semmit sem én. Én csak ott állok. Állok rendelkezésedre, Uram, ha használni akarsz bármire, megtisztelve érzem magam, de magamtól nem fogom tudni elvégezni azt sem jól, úgy hogy minden lépésnél kérem, hogy te tarts a kezedben.

Egyebek között ez jellemzi Pál szolgálatát. Bár csak jellemezné a mi életünket egyre jobban!

---

Imádkozzunk!

Istenünk, dicsőítünk a te örök rendeléseidért, szeretetből való kiválasztásodért. Magasztalunk azért, hogy gondod van arra, hogy a Szentíráson, az igehirdetésen keresztül eljusson hozzánk a te örök végzésed. Magasztalunk a te elhívásodért.

Köszönjük, hogy sokszor hívogattál már minket közelebb magadhoz vagy igazán közel önmagadhoz.

Áldunk azért, hogy mindannyiunk számára van szép terved. Engedd, hogy megértsük ezt, és tudjuk örömmel, halogatás és okoskodás nélkül teljesíteni. Urunk, egyedül te tudod, hol a helyünk, mire akarsz te használni minket. Kérünk, áldj meg és tégy áldássá mindannyiunkat.

Legyen a te igéd valóban világosság a számunkra, aminél tájékozódunk, és amit készek vagyunk követni. Adj nekünk bölcsességet, és el nem fogyó szeretetet a mieink iránt. Engedd, hogy családunk minden tagja a te tanítványod legyen, Úr Jézus Krisztus, nehogy akadályt jelentsünk a hozzád vezető útjukon, hanem hadd lehessünk türelmesen mutató útjelző tábla.

Könyörgünk, vegyél ki belőlünk minden előítéletet, hadd legyünk készek bárkinek mutatni a hozzád vezető utat.

Világosítsd meg az értelmünket is, hogy Szentlelkedtől megvilágosított értelem segítsen a tájékozódásban.

Köszönjük, hogy reád bízhatjuk mindnyájan a személyes terheinket, gondjainkat. Segíts minket egyre teljesebb bizalommal imádkozni hozzád és bízni benned.

Ámen.