PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2005. szeptember 20. (kedd) Cseri Kálmán

A BESZÉLŐ ISTEN

Alapige: 2Móz 3,1-15

---

Igehirdetés

Első alkalommal láttuk, hogy elfelejthetjük Istent, de az elfelejtett Isten nem feledkezik el az övéiről. Tegnap a mindenható Istenről szólt hozzánk a Szentírás, és sok példán szemlélhettük, mit jelent az a gyakorlatban, hogy neki valóban minden lehetséges. Nemcsak sok minden, nemcsak több minden, mint nekünk, hanem minden. Az is, ami az embereknél lehetetlen.

Ez a most hallott történet a beszélő Istenre hívja fel a figyelmünket. Arra az Istenre, aki nem olyan, mint az úgynevezett istenek, amiket az ember gyárt magának: a bálványok, mert ők némák. Az élő Isten mindig megszólította azokat, akikkel találkozott. Az élő Isten az Ő szavával teremtette ezt a világmindenséget, és hallottuk, hogy az Ő szavával végzi az újjáteremtés csodálatos munkáját is. Akik Isten szavából bármit is komolyan vettek már, befogadták azt, tudják, hogy Isten bármi jót el tud végezni az életünkben egyszerűen azzal, hogy szól hozzánk és mi azt hittel komolyan vesszük.

Régebben, amíg nem volt Isten szava írásba foglalva, az embereket a gondolataikon keresztül szólította meg. Ma kezünkbe adta a Szentírást, és miközben olvassuk ezeket a régen leírt szövegeket, az Ő Szentlelkével egészen személyessé, konkréttá és időszerűvé tudja azt tenni. Sokan tudnánk erre sok példát sorolni.

Mi volt Isten szavának a szerepe Mózes életében?

Még szenvedett Izráel népe, de azt olvastuk, hogy Isten már meghallgatta az ő imádságukat, és elkezdte felkészíteni azt, akin keresztül majd a szabadítás munkáját elvégzi. Szüksége volt Istennek valakire, aki igazán ismeri Őt, aki bízik benne, aki éppen ezért feltétel nélkül teljesíteni fogja utasításait, és hitelesen képviseli Őt ellenségei előtt is, meg népe körében is. Kellett Istennek egy ember, akivel szót lehet érteni. Akiben ott van Isten Lelke, és ezért van "vevőkészüléke". Képes hallani, érteni, komolyan venni azt, amit Isten neki mond.

Mózes azonban ettől még messze volt. Ebben az állapotában Mózes sem ismerte Istent. Sok mindent hallott róla, de nem ismerte. Ez két teljesen különböző dolog: hallani valakiről ezt-azt, vagy ismerni valakit. Közöttünk is sokan vannak, akik sok mindent tudnak Istenről, de nem ismerik Őt. Mert aki még nem találkozott vele, aki nem él együtt vele, az nem mondhatja el, hogy ismeri. Lakva ismerjük meg egymást - ez még a vele való hitbeli kapcsolatra is érvényes.

Hogy mennyire más hallani valamit és megismerni valakit, arra nézve hadd mondjam el: van egy kedves ismerősöm, aki mindenben roppant igényes volt, s az ma is, és az volt a szíve-vágya, hogy a mesterségét igazán magas szinten tudná elsajátítani, annak minden fortélyával együtt. Sokáig keresett valakit, aki ebben segítségére lehetne. Aztán hallott egyszer valakiről, akihez talán fordulhatna, de ellentétes információkat mondtak róla: Persze, nagy mester ő abban, de kiállhatatlan, összeférhetetlen, gőgös, nem enged a maga közelébe senkit és így tovább. Az én ismerősöm azonban ezeket elengedte a füle mellett, csak az maradt meg benne, hogy az az illető nagyon ért ehhez. Jelentkezett nála, felvette. Néhány nap alatt látta a mester, hogy ez az ember őszintén, szenvedélyesen csak a szakma iránt érdeklődik, és mindent szeretne tudni. Éppen ezért a bizalmába fogadta, minden titkát elmondta neki. Egy ideig családtagként még ott is lakott náluk, és utólag ebből egy nemes, mély barátság alakult ki.

Más dolog hallani ezt-azt, és más dolog együtt élni és együtt dolgozni valakivel, és ezután elmondani: én ismerem őt.

Isten minket önmagával ilyen lelki közösségre hív a hit által, hogy elmondhassuk alázatosan, de a valóságnak megfelelően: én ismerem az Urat, mert kijelentette magát. Amit Ő mondott, én komolyan vettem, én azt hiszem. Azóta már tapasztalom, hogy ez mind igaz, működik. Higgyél te is Őbenne, mert jól jársz. Ki az Úrban bízott, nem csalódott még. Az ilyen ember már ismeri, nemcsak hallott róla esetleg ellentétes információkat.

Egyébként a Bibliában az ismerni és megismerni ige sohasem csupán intellektuális tevékenységet és teljesítményt jelent, hanem mindig közösségre utal, mégpedig bensőséges, meghitt közösségre. Nem véletlen az, hogy a házastársak közösségét, különösen annak a legintimebb részét a Szentírás ezzel a szóval jelöli: ismerték egymást. Ismerte Ádám Évát, és megszületett később Kain.

A lelki síkra áttéve, ott is igaz ez. Amikor Jézus azt mondja: "Az az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust", akkor nemcsak arra gondol, hogy minél több információt szerezzünk be Istenről, hanem hogy magával az élő Istennel legyen a hit által lelki közösségünk; amikor Ő beszélhet, mi meg tesszük, amit mondott, és a neki való engedelmességben - ha tetszik, a vele való együttmunkálkodásban - egyre jobban megismerjük Őt. Úgy, ahogy könyvekből meg másodkézből soha nem lehetett volna.

Hogyan ment végbe Mózes életében ez a megismerés?

Isten azzal kezdte a munkáját - tegnap láttuk ezt -, hogy megmentette a kis Mózes életét. Aztán azzal folytatta, hogy kimentette őt negyven év múlva az oroszlánbarlangból, a fáraó palotájából, ahol félő volt, hogy egészen eltorzul a gondolkozása és a hite. Folytatódott azzal, hogy beíratta őt Isten az alázat iskolájába. A fáraó udvarában az akkori műveltséget elsajátította. Ott van egy igen művelt férfi, akivel Isten birkákat őriztet. Menekülnie kellett Egyiptomból, letelepszik a szomszéd országban, megismerkedik egy családdal. A családfő kedves hozzá, van egy lánya, az is kedves hozzá. Feleségül veszi, ott marad, és apósának a nyáját terelgeti, őrizgeti.

Így telnek a napok, az évek, az évtizedek egymás után. Mindennap egyforma. Nem ismerős ez sokunknak? Minden nap ugyanakkor megszólal a vekker, néha egy kicsit korábban, elnyomjuk, és ha sikerül függőleges helyzetbe hozni magunkat, akkor végiggondoljuk, mi vár ránk aznap. Sokszor ugyanaz, ha meg más, akkor az a riasztó, és lezajlik a nap, körülbelül úgy, mint a tegnapi, meg a tegnapelőtti. Néha még örülünk is neki, hogy nagy változás nem volt. De hosszú távon nagy remény nincs arra, hogy érdemi változások következzenek be.

Így kezdődött mai igénk: "Mózes pedig apósának, Jetrónak, a juhait legeltette. Egyszer a juhokat a pusztán túlra terelte, és eljutott az Isten hegyéhez, a Hórebhez." Egy napon azonban mégis valami szokatlan jelenségre lesz figyelmes. Ez az a bizonyos égő csipkebokor. Azt hiszem, ezt a történetet talán mindnyájan ismertük. Feltűnik neki az, hogy ég, de nem ég el. Az, hogy ég, nem volt újság, mert a nagy hőségben a száraz bozót sokszor öngyulladással égett. De ez már mióta ég - és még mindig nem égett el.

Azt mondja magában Mózes: odamegyek, hogy lássam ezt a csodát. Mi lehet az oka, hogy a csipkebokor ég, és nem ég el? Ahogy odafelé ballag, egyszer csak a puszta csendjében, ahol egész nap senki sem szólt hozzá, hallja a nevét. Ki van itt még rajta kívül? Talán még a bot is kiesett a kezéből, hogy így valaki rákiáltott. Még egyszer hallja: Mózes! Ki az, aki beszél? Majd Ő bemutatkozik: "Én vagyok atyádnak Istene, Ábrahám Istene, Izsák Istene, Jákób Istene."

Sok mindent hallott ő erről az Istenről, de még nem ismerte, és még Őt magát nem hallotta. Ez mindenképpen meglepő lehetett egy olyan embernek, aki a bálványok világában nőtt fel, Egyiptomban: Isten beszélő Isten. Ráadásul név szerint szólítja őt. Akkor ezek szerint ismeri. Akkor a múltját is ismeri? Akkor mindent tud róla? Ilyenkor szoktunk megijedni: csak nem tudnak mindent rólam! Azt is tudja, hogy ő gyilkosként menekült el Egyiptomból? Az Isten igazságos, ezt tudta róla. Akkor most jön az ítélet. Talán a tűz is ennek a jele, hiszen a tűz mindig az Isten ítéletét jelképezte. Na de Isten nem semmisíti meg őt. Nem erre utal, hogy a csipkebokor sem semmisül meg? Ég, de nem ég el. Meg Isten beszél hozzá. Ha meg akarná semmisíteni, kezdhette volna azzal. Akkor az ítélő Isten esetleg kegyelmes is? Vagy ítéletében is kegyelmes?

Egy picit éljük bele magunkat, hogy jönnek az információk az ismeretlen Istenről. Ráadásul az Ő szavából kezd kiderülni, hogy kicsoda is Ő. De még mindig ismeretlen az Isten, és Mózes nem érti ezt a helyzetet. Vajon mit akar Isten? Ezt is megmondja: Ne jöjj közelebb, hanem oldd le a sarudat, mert szent föld az a hely, ahol állasz. Ezt is tudta ő, hogy a saru levétele a tiszteletadás kifejezése volt, mint amikor mi levesszük a kalapot, ha valahova bemegyünk. De nemcsak a tiszteletadás jele volt, hanem a megalázkodásnak és az elkötelezésnek a jele is. Ugyanazt a szerepet töltötte be, mint amikor két ember valamiben megegyezik és "kezet rá". Akkor megrázták egymás kezét - és gyerekkoromban ennek még súlya volt, különösen, ha ezt látták is. Elképzelhetetlen volt, hogy valaki megszegje azt az ígéretet. Nem kellett pecsétes írás. Ők kezet adtak rá, biztosra lehet venni, hogy úgy lesz. Ennek az elkötelezésnek is a jele volt a saru levétele.

Amikor tehát Isten azt mondja: vedd le a te sarudat, akkor ezzel erre szólít fel: Mózes, el kell döntened, hogy alárendeled-e magadat az én akaratomnak. Kész vagy-e lemondani az önrendelkezés mindenféle formájáról? Arról a jogodról, hogy magad veszed kezedbe és tartod kezedben a sorsod intézését? Mellesleg erre már az is utalt, hogy Isten néven szólította őt. Ez is az igénybejelentésnek egy megnyilatkozása volt. Isten bejelentette az Ő igényét Mózesre. Én ismerlek téged, tudok rólad mindent. Számítok rád, tervem van veled. Ebben benne volt mindez. A sarulevételben meg még inkább.

Mit tesz most Mózes erre?

Szeretné tudni pontosabban, hogy ki az, aki beszél vele, és mit akar tulajdonképpen. Éppen ezért Isten a részletekről is elárul valamit. "Az Úr pedig ezt mondta: Megláttam népem nyomorúságát Egyiptomban, és meghallottam kiáltozásukat a sanyargatók miatt, ismerem fájdalmukat. Leszállok, hogy kimentsem őket és elvigyem őket egy jó földre, tejjel és mézzel folyó földre."

Ennyire élő az élő Isten? Ez olyan kedves dolog mindig, amikor emberek elindulnak a hit útján, és egyre-másra rácsodálkoznak Isten tulajdonságaira. Valaki egyszer csodálkozva azt mondta: ez nemcsak a Bibliában van megírva, mert én ezt megtapasztaltam. Az van megírva a Bibliában, amit ő tapasztalt, csak nem gondolta. Mint az egyszeri ember mondta, amikor térképen megmutatták, hol van Jeruzsálem: én azt hittem, csak a Bibliában van. Ami Istenről szól, az azért van a Bibliában, mert az úgy van. És aki elkezdi a gyakorlatban kipróbálni, az lépten-nyomon rájön: valóban úgy igaz. Az élő Isten élő Isten, aki lát mindent, aki hallotta a hozzá szóló segélykiáltást, akinek már kész terve van a szabadításra, aki együtt érez az ember fájdalmával, és ezt nem szégyelli. Erről egészen természetes módon beszél. Ilyen az Isten. Ő az Isten. Talán régi emlékek is kezdenek felelevenedni Mózesben, és lassan a mozaik darabkákból kezd összeállni egy kép: ki az, aki vele most beszél.

De miért neki mondja mindezt? Mi köze Mózesnek ehhez? Ez kedves Istentől, ha kihozza az Ő népét a nyomorúságból, de ő nem ott van. Neki itt nagyjából meg van oldva az élete. Nem ilyet álmodott, de megvan a mindennapi. Van családja, két fia is van. Miért mondja ezt neki Isten? És itt lepődik azután igazán meg. "Most azért menj! Elküldelek a fáraóhoz, vezesd ki népemet Egyiptomból."

Erre szoktuk azt mondani: tessék? Pedig hallottuk, csak hirtelen nem fogjuk fel a súlyát. Meg nem akarjuk elhinni. Jól értettem? Még egyszer el tetszene mondani? És akárhányszor mondaná Isten, akkor is ezt mondaná, mert ez a terve Mózessel.

És Mózes észre sem veszi, hogy gyanútlan szemlélőből küldötté vált. Elmegyek, miért nem ég el a csipkebokor - s rég elfelejtette az egészet. Már nem szemlélődik és nézelődik, hanem előbb megszólítottá lett, hallgatóvá a nézőből, most pedig küldötté. Konkrét feladatot kapott. Az erejét messze meghaladó feladatot. Azonnal ez jut az eszébe: erre ő képtelen. Megijed Mózes. "Ki vagyok én, hogy elmenjek a fáraóhoz?"

Emlékszünk még rá, amikor Egyiptomban volt, akkor lebecsülte az ellenség erejét, és túlbecsülte magát. Kimegy, rendet tesz. Agyonüti az elsőt, aki bántja az ő népe fiait. És ezzel mit ért el? Bajt a bajra. Most már kijárta az alázat iskoláját és azt mondja: milyen kicsi vagyok én, és milyen nagy ez a feladat.

Akkor Isten elmondja ennek a történetnek a kulcsmondatát: Ne félj, mert én veled vagyok! Én veled vagyok.

Mózes mélyen átéli a maga erőtlenségét, és az átélt erőtlenségének a nullája elé a mindenható Isten odaír egy egyest, s máris lesz értéke a számnak, és egy életre ígéri Mózesnek a jelenlétét. Nem egyedül kell megoldania az erejét meghaladó feladatot. Ő csak bízza Istenre, Isten sokkal jobban tudja, hogy ez meghaladja az ő erejét. Baj lenne, ha azt hinné, hogy végre tudja hajtani. Nagyon fontos, hogy lássa a határait, de fontos, hogy lássa a mindenható Istent, aki ott lesz mindig előtte, mint egyes a nulla előtt. Aki szájába adja a mondanivalót és elkíséri mindenhova. Akinek a munkáját látva ő is elmondhatja majd: amikor győzök, az Isten járt előttem, kivonta kardját, megelőzött.

Mózes tehát küldötté válik. Ettől van megszeppenve. Ettől szeppen meg sok hívő ember is, mert Istennek ugyanez a célja mivelünk is. Kezdi azzal, amivel Mózesnél. Tegnap hallottuk, hogy Jézus Krisztus kereszthalála hogyan mentett ki minket a halálból. Kiment a halálból. Aztán kiment olyan közegből, ahol nem válhatunk igazán az Ő gyermekévé, mint Mózes a fáraó udvarában. Aztán velünk is kijáratja az alázat iskoláját. És egyszer csak elkezd sok ember szemlélődni. Olyan jellemző és olyan egyformán csináljuk mindnyájan, amikor vizslatni kezdik a hívőket. Olyan furcsák. Amikor kívülről nézegetnek egy gyülekezetet, például a szomszédok. Tegnap valaki elmondta: mi a csudáért jön össze ennyi ember egy nap kétszer? Mit árulnak ott? - Jöjjön el, nézze meg! Nem, ő nem ér rá. De már nézi. Aztán egyszer csak Isten megszólít minket, mint ahogy Mózest is, és az ember megszólítottá lesz. Nézőből hallgatóvá válik. Ez már sokkal több, de még nem ismeri Istent. Akkor megkapja a küldetését, a "beosztását". Ráméretezett feladatot ad Isten mindenkinek. A feladathoz méretezi, erősíti, tisztogatja aztán az embert. De aki átélte az Ő szabadítását, annak beragasztani sem lehet a száját. Az beszél másoknak is arról, hogy van szabadító. Lássátok a nagy szabadítást, mely Jézusban lett a mienk!

Akit már kihozott sok mélységből és sötétségből, az az ember világít, és ebben a sötét világban feltűnik, és megkérdezik: mitől világítasz? S elmondja. Örömmel elmondja. "Hirdessétek annak hatalmas dolgait - írja Péter apostol, - aki a sötétségből az Ő csodálatos világosságára hívott el titeket." (1Pt 2,9).

Nos, Mózes is így kapja meg ezt a nagy és szép feladatot, amihez egyelőre még nem nagyon tudja, hogyan kell hozzálátni. Aggódik. Elhangzott ugyan a nagy ígéret, hogy én veled leszek, de ki az, aki vele lesz? Szeretné még jobban megismerni Istent, és ez nem baj. Azt mondja: jó, jó, ha történetesen elmennék Izráel népéhez, megkérdezik: ki küldött? Ki áll mögöttem? Akkor mit mondjak, mi a te neved?

És mit mond erre Isten? Itt hangzik el ez a szállóigévé vált három szó: Vagyok, aki vagyok. Nehéz lefordítani ezt, mert a héberben a létigének a jelen és jövő idejű alakja ugyanolyan. Tehát nyugodtan lehet úgy is fordítani: Leszek, aki leszek. Akik azonban igazán ismerik ezt a nyelvet, különösen, ha anyanyelvük, azt mondják, hogy a legpontosabban úgy lehet visszaadni ezt a tömör és kicsit titokzatos, homályos formulát, hogy Isten azt ígéri Mózesnek: Én ott leszek, ahol ott leszek.

Tehát Isten nem a létét bizonygatja Mózesnek, ez teljesen felesleges lenne ezután, mert egy idő óta beszélgetnek. Isten léte nem volt kérdéses a számára. Isten az Ő jelenlétéről biztosítja ezt a félő és remegő embert, akinek minden oka megvan erre a remegésre, mert lassan kezdi felfogni, hogy milyen feladatot bízott rá ez a már félig-meddig ismert Isten. Isten azt mondja: ahol ott lesz, ott lesz. És ez mit jelent? Az Ő jelenlétét ígéri szolgájának, mégpedig az Ő állandó jelenlétét. Mózes mostantól kezdve a mindenható Isten állandó jelenlétében fog élni.

Még nem tudja felfogni, ez mit jelent, de kezdi megnyugtatni a szívét, békességet, reménységet adhat. Isten úgy beszél a jövendőben - hitetlenül mondhatnánk: "esetleg" - bekövetkező szabadulásról, mintha már megtörtént volna. Azt mondja: amikor kihozod a népet, itt, ennél a hegynél fogtok engem dicsőíteni. Hol van az még! Haza kell menni előbb. Mit jelent az, a fáraó előtt megjelenni? Az életveszélyes vállalkozás. Ő beszédhibás is - azt mondja. Elfelejtette már az egyiptomi nyelvet, erre is hivatkozik. Isten azt mondja mindig: nincs akadály. Ott van a bátyád, aki nem felejtette el, majd mondod neki azt, amit én akarok, ő meg mondja a fáraónak ékes nyelven. Semmi probléma, csak menjél! Kész vagy-e engedelmeskedni?

Mózes kész volt engedelmeskedni, és eközben jött rá lépésről-lépésre, milyen horderejű ígéret ez: ott leszek, ahol ott leszek, és hogy kicsoda az az Isten, aki őt elhívta. A neki való engedelmeskedés, a vele való szüntelen párbeszéd közben ismerte meg igazán Istent, és meggyőződhetett arról, hogy Isten nemcsak küldetést adott neki, hanem a hatalmas Küldő mindig ott lesz vele. Hinni egyebek között azt jelenti: ezt vegye komolyan. Senki nem fogja látni ott a többiek közül a mindenható Istent. Ő sem fogja látni, de hinnie kell, hogy jelen van, és majd Ő újra és újra megmutatja, hogy ott van, és a mindenható mit tud.

Mózes élete szépen mutatja: ahogy megismeri valaki Istent, annál könnyebb neki bízni benne, és annál jobban tud bízni benne. És minél inkább bízik, annál teljesebben függeni kezd tőle. Ez nem megalázó. Ez ellen nem tiltakozik. Ott van igazán a helyén és biztonságban: az Istentől való tökéletes függésben. Nem téveszti Őt szem elől, ígéreteit nem felejti el, a tőle kapott feladatát pedig folyamatosan teljesíti. És megtanul ő is beszélni ahhoz az Istenhez, aki elkezdett beszélni hozzá. Mózes hamar megtanult, még tiltakozni is kezd. Mondja az érveket: Uram, miért nem jó választás az, hogy engem küldesz oda. Küldj valaki mást. Isten szépen végighallgatja, aztán megint mond neki valamit, és az Isten szava elvégzi Mózesben a munkát, hogy meggyőződéssel igent mondjon arra, amit Isten mondott, mert már ismeri. Ezért bízik benne, ezért egyre könnyebb neki igent mondani.

Ez a hívőknek a nagy kiváltságuk, hogy mindig Isten jelenlétében élhetünk. Ez őriz meg az elbizakodástól, és ez őriz meg az elcsüggedéstől, a kétségbeeséstől is. Az Isten jelenlétének a tudata szabadít meg sok felesleges félelemtől, de a hívő nép felelősségének is ez az alapja. Tudom, hogy mindent az én Istenem jelenlétében teszek, mondok vagy gondolok, vagy mulasztok el, és neki vagyok felelős. Ez nem rettegéssel tölti el Isten népét, ez megkönnyíti az engedelmeskedést, és visszatartja sokszor az engedetlenségtől, a vétkezéstől.

Ebből a történetből tehát ezt akartuk ma hangsúlyozni: Isten beszélő Isten. Megszólította Mózest a nevén, utána Ő is bemutatkozott. Ezután beavatta a terveibe. Feladatot adott neki. Életre szóló ígéretet adott neki, és ettől kezdve Mózes tapasztalhatta, hogy "mind igazak és ámenek, amik szádból kijöttenek."

De hogyan beszél Isten ma, és beszél-e egyáltalán velünk? Mit mond erről maga Isten?

Ma elsősorban a Szentíráson keresztül beszél. Ez azért íratott meg, azért íratta le Isten emberekkel, hogy a magunk nyelvén és kifejezésével érthessük meg az Ő gondolatait. De megint mondom: minden bibliaolvasó hívőnek nagy élménye, hogy Isten ezt a több ezer éves szöveget hogy tudja maivá tenni, és milyen segítséget, tanácsot, útmutatást, ha arra van szükségünk, feddést ad rajta keresztül, és lehet tartani vele a kapcsolatot folyamatosan.

Aztán szól Isten az igehirdetésen keresztül. A Bibliában sok ígéret van arra nézve, hogy minden igazi igehirdetés végső alanya maga Isten. Aki mondja, az csak közvetíti. Jó lenne így hallgatnunk. Jézus még ilyet is ígért, hogy aki titeket hallgat, engem hallgat - mondta a tanítványainak. Ha én ezt nem hinném, rég elmentem volna már más pályára. Csak így van értelme az igehirdetésnek és a lelki szolgálatnak. Nem az lesz az eredmény, amit én valahogy összeügyeskedem, jobb, ha nem is akarok ügyeskedni, hanem kérem és engedem, hogy Ő munkálkodjék bennünk.

Aztán szól Isten bárkin keresztül, aki Őt már valamennyire ismeri. El sem tudnám sorolni, hogy hívő embereken keresztül, sokszor egyszerű, sokat próbált embereken keresztül, milyen fontos üzenetek jutottak el hozzám, amelyek mögött felismertem az engem szerető és pásztoroló Istent.

Elsősorban ilyen módon beszél velünk Isten. A kérdés az: ki az, aki érti? Értjük-e mindnyájan úgy, ahogy megszületünk? Erre nézve a Biblia nagyon kemény tanítást ad. Azt mondja: ez nem függ az ember értelmi képességeitől, nem függ a műveltségétől, nem függ az élettapasztalatától. Ez attól függ, hogy van-e vevőkészüléke, mert az Isten Lelkének a gondolatait csak az Isten Lelke értheti. Mi mindnyájan úgy születünk, hogy nincs bennünk Isten Szentlelke. Az újjászületésben adja nekünk Isten az Ő Szentlelkét, és attól kezdve érti az ember az Isten gondolatait, és ért egyet azokkal. (1Kor 2.)

"Szükség néktek újonnan születnetek." Ezért is mondta ezt Jézus. Mert az Ő Lelke nélkül az általános emberi műveltség egy gyöngyszeme marad a Szentírás csupán, de nem válik mindennapi kenyérré, az utunkon eligazító világossággá, a minket szerető Isten személyes szavává. Amikor azonban valaki úgy olvassa, hogy már kapta Isten Lelkét, megnyílik a Szentírás. Az ilyen emberek még egy unalmasabb, szürkébb prédikációból is sokkal több mindent visznek haza, és azt viszik haza, ami abban mégis Istentől való volt, mert van vevőkészülékük. Van-e már nekünk?

Nem az a végzetes baj, ha még nincs, az a végzetes baj, ha valaki lemond arról, hogy legyen. Vagy elhiteti magával - a legtöbbször hiúságból -, hogy nekem nincs? Ennyi meg annyi iskolát végeztem, meg hány évtized óta járok templomba... Ez mind nagyon kedves, de nem ettől függ, hogy értjük-e Isten beszédét vagy nem értjük. Pál apostol azt mondja: Amíg nem kapja valaki Isten Szent-lelkét, akármilyen értelmes, egyszerűen bolondságnak tűnhet neki az, amit Isten mond. Annyira mások az ő gondolatai. De amikor kapja valaki, kinyílik a szíve.

Jézus így mondja az emmausi tanítványoknak, meg utána a többi tanítványnak is: Megvilágosította az értelmük szemeit, hogy értsék az Írásokat. Addig miért nem értették? Másfél órán keresztül magyarázta nekik. Micsoda bibliaóra lehetett az ott Jeruzsálemtől Emmausig! Jézus magyarázza a reá vonatkozó próféciákat. Azt mondják: "gerjedezett a szívük", de nem értettek belőle semmit. Főleg a súlyát, a jelentőségét, az örömhír jellegét. S amikor megnyílik a szemük, értik az Írásokat.

Kérjük ezt el mindnyájan Istentől: Uram, nyisd meg a lelki szememet. Én hiába nyitogatom. Ezt a megnyitást csak te tudod végrehajtani, mert akkor érteném mindazt, amit mondasz. Akkor ez a vastag könyv mindennapi kenyérré válna, és akkor nem a magamét mondanám meg másoknak sem, hanem igét tudnék mondani. Akkor Ő adná az igéjét a számba, és az vigasztalna, bátorítana, áldás lenne másoknak.

Isten tehát beszélő Isten. Ezzel nincs semmi nehézség. De vajon mi Őt értő emberek vagyunk-e? Mihelyt valaki kapja Isten Lelkét, önkéntelenül elkezd válaszolni arra, amit Isten mondott. Az ilyen embereket nem kell biztatni: imádkozzál! Naponta legalább kétszer imádkozzál! Nem kell, dehogy kell. Lehet, szabad, egész nap szabad. Villamoson kapaszkodva, munka közben is, ha nem kell teljesen koncentrálnom. Miközben szidnak, megaláznak, imádkozom őérte. Miközben hallom a rossz híreket egymás után, imádság lesz belőle.

Mózes életében mindenből imádság lett, ami vele történt. Végigimádkozta küzdelmes életét. Ez is tudatosította benne, hogy Isten jelenlétében élt. Nem kellett valahova, messzire kiáltani. Ott volt a Mindenható. Csak el kellett mondani azt, ami a szívében volt. Sőt, Ő már akkor érti, mikor ki sem mondjuk.

Amikor a beszélő Istenről van szó, akkor arra szeretnék bátorítani mindenkit, hogy tartsuk oda a fülünket és a szívünket. Akinek nincs Bibliája, vásároljon egyet. Többfélét lehet itt nálunk is venni. Károli fordítást, új fordítást. Akinek van, de azt sem tudja, hol, próbálja előbányászni valahonnan a könyvek mögül. Akár olvastuk már régen, akár most kezdi el olvasni valaki, az Újszövetséggel kezdje. Akkor fogja majd megérteni a másikat is. Kezdeni kell a Máté evangéliumával. Minden nap egy fejezetet olvasni figyelmesen, netalán ezzel a bevezető imádsággal: Uram, magamtól semmit sem értek meg a te gondolataidból, adjál nekem értelmes szívet, hogy értsem, amit mondasz. Ámen. Ezzel mintegy vételre állítottuk a szívünket, és csodálkozni fogunk, amikor megszólal Isten, és tényleges segítséget ad, és kihoz a bűn világából, segít a keskeny úton előre haladni, és segít másokat is odahívogatni. Küldetésben járunk.

Mi, hívő emberek nem magunkat valósítjuk meg, hanem igyekszünk engedelmesen azt a küldetést végezni, amit Isten ránk bízott, mint itt Mózesre, és eközben válunk olyanokká, akiknek Isten megtervezett, mert csak az ilyen ember boldog igazán. Ezek viszont nagyon nehéz körülmények között is képesek elégedettek, hálásak, vidámak lenni. Mint ahogy Mózesről is látjuk, és fogjuk majd a későbbiekben látni.

Kezdjük el olvasni a Bibliát. Szánjunk több időt arra, hogy rendszeresen hallgassuk az Istenről szóló igehirdetést, és keressük a hívők társaságát. Inkább valami más programot tegyünk félre, de ahol Istenről egészen természetesen beszélnek azok, akik ismerik Őt, ott növekedhet a mi istenismeretünk, hitünk, és lehet egyre könnyebb az engedelmességünk.

Hadd fejezzem be egy olyan kis énekkel, ami ma megcsendült bennem. Több mint ötven éve tanultuk otthon a szülővárosomban egy gyerek-istentiszteleten. Így hangzik ez a kis imádságének:

Szólj, Uram, mert várom, várom szent szavad,
Várom, hogy jelentsd ki énnekem magad.

Mindegy, hogyan fogalmazzuk meg, de ha valakinek a szívében van most ilyen vágy, az legyen imádsággá. Egy percet szánjunk arra, hogy aki ezt el akarja mondani Istennek, mondja el neki magában, csendben.

---

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, szeretnénk az ének szavával kérni most tőled egy szívvel, egy szájjal: Szólj, szólj én Istenem! Szól hangodból a jóság. A lelkem megfeszül, s a hallásban segít. És szódban meglelem az örökkévalóság jó édességeit.

Ámen.