A GONDVISELŐ ISTEN

Alapige: 2Móz 16,11-15

Azután így szólt Mózeshez az Úr: Meghallottam Izráel fiainak a zúgolódását. Ezért így szólj hozzájuk: Estére húst esztek, reggel pedig kenyérrel laktok jól, és akkor megtudjátok, hogy én, az Úr vagyok a ti Istenetek. Így történt, hogy még azon az estén fürjek szálltak oda, és ellepték a tábort. Reggel pedig harmat hullott a táborra körös-körül.

Amikor fölszikkadt a lehullott harmat, apró szemcsék borították a pusztát, mintha apró dara lett volna a földön. Amikor meglátták ezt Izráel fiai, azt kérdezték egymástól: Mi ez? Nem tudták ugyanis, hogy mi az. De Mózes megmondta nekik, hogy ez az a kenyér, amelyet az Úr adott nekik eledelül.

Igehirdetés

Tegnap láttuk, hogy Isten milyen hatalmas erővel vitte át az Ő népét a Vörös-tengeren, ellenségeik pedig elpusztultak. Ez a szabadítás egyedül Isten tette volt. Az Úr hadakozott az Ő népéért. A nép feladata csak az volt: higgyen. Remélem, világos volt tegnap este, hogy hinni nem azt jelenti, hogy nem csinálok semmit, hanem azt jelenti: ragaszkodom ahhoz, amit Isten megmondott. Azt és csak azt, és akkor teszem, amikor Ő mondja. Így mondta az Ő népének: Most pedig induljatok el! - és átsegítette őket a túlsó partra.

A gyanútlan olvasó azt gondolhatná, hogy ezzel túl vannak a nehezén, vagy esetleg túl vannak minden nehézségen, és onnan már egyenes, sima út vezet a célig, az ígéret földjéig. Ez azonban nem így volt. És a lelki életben sincs így. Megtéveszti az embereket az, aki sikerprédikációkat mond. Isten ugyanis nem azonos a sikerrel.

Az, aki hitetlenből hívővé lesz és rábízza magát az élő Istenre, nem olyan úton indul el, amelyiken nem lesznek nehézségek, ahol semmi baj nem éri, ahol nem találkozik problémákkal. Mindez ott is bekövetkezik, csakhogy lépten-nyomon tapasztalni fogja, mit jelent az, amit Isten Mózesnek ígért, hogy én veled vagyok, meg ott leszek, ahol ott leszek. Isten jelenlétében találja magát szembe a bajokkal, Isten jelenlétében kell hordoznia a terheit, és tőle kapott bölcsességgel és erővel fogja tudni megoldani a problémáit is. Isten jelenlétében zajlik a hívő élete. Isten sokszor éppen a bajok, a nehézségek között dicsőíti meg magát.

Körülbelül két hónap telt el azóta, hogy elindultak az emberek Egyiptomból, és ez bőven elég volt ahhoz, hogy elfogyjon a tartalék élelem. A pusztában pedig nem volt CBA, az állataikat meg nem azért vitték magukkal, hogy leöljék őket, éppen ezért úrrá lett a népen a kétségbeesés. Ha az egész fejezetet olvastam volna, akkor hallhattuk volna, hogy ezzel kezdődik: a nép zúgolódni kezdett Mózes és Áron ellen a pusztában, és ezt mondták: "Bárcsak haltunk volna meg az Úr kezétől Egyiptomban, amikor a húsos fazekak mellett ültünk, és jóllakásig ehettünk kenyeret. Azért hoztatok ki bennünket ebbe a pusztába, hogy ezt az egész gyülekezetet éhhalálra juttassátok?"

Ezekről a bizonyos húsos fazekakról korábban nem olvastunk. Néha megszépül a múlt, különösen, ha kétségbe esik az ember, akkor hajlamos arra, hogy valótlant is állítson. Mindenesetre elfogyott az élelem, és ez nagy probléma volt. Mit lehet most tenni? Nyilvánvalóan nem azért hozta ki Mózes a népet oda, hogy mindnyájan éhhalálra jussanak. Sőt az is nyilvánvaló, hogy nem Mózes hozta ki oda a népet, hanem Isten. Neki pedig egészen bizonyosan gondja lesz rájuk.

Isten gondviselő szeretetének számos jeléről ad tudósítást ez a fejezet és a további leírások is. Mindenekelőtt olvastunk itt erről a bizonyos mannáról. Azt mondják, hogy a tamariszkusz fa levelét ha megszúrja egy rovar, akkor édeskés ízű, fehér gömböcskék képződnek, amik egy idő után lehullanak a földre. A beduinok a mai napig szedegetik ezt reggelente. Valami ilyesmit kaphatott Isten népe is, és ezt nevezték el mannának.

Isten néha úgy tesz csodát, hogy felhasználja az általa teremtett világ törvényeit és törvényszerűségeit. Itt ebben a csoda igazán az volt, hogy ilyen mennyiségben kapta ez a temérdek ember folyamatosan, és mindig ott, ahol éppen tartózkodtak.

Aztán hiányozni kezdett a hús. Akkor kapták ezeket a bizonyos fürjeket, amikről olvastunk. Tavasszal északra vándoroltak ezek a madarak nagy csapatokban. Időnként leszálltak pihenni, és azt mondják, annyira kimerültek olykor, hogy kézzel össze lehetett fogdosni őket. Ez megint egy természeti jelenség. A csoda ebben az volt, hogy éveken keresztül folyamatosan ellátta Isten az övéit ilyen módon hússal.

Aztán elfogyott a víz, akkor kaptak finom, tiszta karsztvizet a sziklák között felhalmozódott vízből.

Egészen váratlanul rajtuk ütött egy harcias beduin törzs, az amálekiták, és Izráel fiai sem felfegyverezve nem voltak, sem a harchoz nem szoktak. Szolganép volt. Könnyű lett volna elbánni velük. Isten azonban ezúttal is meghallgatta Mózes imádságát, és egész különös módon adott nekik győzelmet. És így tovább. Tessék elolvasni a következő fejezeteket. Kaptak kenyeret, húst, vizet, győzelmet. A vezetés állandó volt: a felhőoszlop és a tűzoszlop el nem távozott. Isten valóban az Ő gondviselő szeretetének a gyöngédségével vette körül népét, és adott meg mindent, ami szükséges volt az élethez.

Tulajdonképpen ez a nép boldog és elégedett lehetett volna. Ehelyett mit olvasunk minden oldalon? Azt olvassuk: zúgolódtak, elégedetlenkedtek, követelőztek, újra és újra fenyegették Mózest és Áront, mintha ők lennének az oka minden bajnak, pedig ők csak Isten eszközei voltak, így tehát végső soron Isten ellen lázadtak és őt fenyegették.

Sok mindent mondtak ezek az emberek ott évek alatt. Két kifejezéssel nem találkozunk egyetlen helyen sem. Egyszer se lehet olvasni: köszönöm, és egyszer se lehet olvasni: bocsánatot kérek - és ez sokat elárul. Ez mindenekfelett elárulja azt, hogy ennek a népnek nem volt még kapcsolata Istennel. Isten ajándékai jöhettek, az mindig kevés is volt, még-még, többet, gyorsabban, máskor is, de Isten személye nem volt nekik fontos. Isten ajándékáig jutottak el csak, és az mindig kevésnek bizonyult. Miért?

Mert minden ember életében alapvető hiány és ennek következtében hiányérzet van mindaddig, amíg az élő Istennel valóságos lelki kapcsolata nem lesz. Isten hiányát Isten ajándékaival sem lehet kitölteni és pótolni. Isten személye mérhetetlenül több, mint ajándékainak összessége. A vele való kapcsolat általában ott kezdődik, amikor valaki felemeli a tekintetét az ajándékokról az ajándékozóra, és kijön a száján végre ez: köszönöm szépen. Akkor kerül kapcsolatba a személlyel, akitől kapta. Addig csak tárgyakkal, értékekkel van kapcsolatban, amit kapott. Amikor kimondja valaki: köszönöm, jó esetben átéli, hogy ezt úgy kaptam, hogy nem is érdemeltem meg. Akkor még egyszer megköszönöm. Egyben bocsánatot kérek azért, hogy ezt nem érdemeltem meg. Jó esetben kezdi látni azt is, miért nem érdemelte meg. Mivel bántotta meg azt, aki nem bántja őt, hanem ajándékot ad neki. Itt van már igazi közösség az ember és az őt megajándékozó Isten között.

Ez azonban Izráel népének ebben a helyzetében még teljességgel hiányzott. Ők csak az ajándékokig jutottak el, de Istennel kapcsolata Mózesnek volt. Nem olvassuk, hogy valaki mondott volna valamit Istennek. Csak Mózes beszél Istennel. Nem olvassuk, hogy valaki ott megértette volna, hogy Isten mit mond nekik, csak Mózesnek volt "vevőkészüléke", hite, hogy meghallja, és komolyan vegye, és aztán továbbmondja a népnek is.

Hadd kérdezzem meg, mielőtt továbbmegyünk: nem ismerős ez a lelki helyzet nekünk? Az ajándékok jöhetnek, de az ajándékozónak nincs különösebb jelentősége a számunkra. Adjon Isten kenyeret, munkát, családot, egészséget, néha egy kis elismerést meg sikert, mert az is kell. Adjon lakást, otthont, adjon békességet kisebb és nagyobb világunkban, de Ő maga? Vele nem minden esetben van az embernek olyan személyes kapcsolata, hogy az beszélő viszony - ahogy mondani szoktuk. Hogy érti Őt, és alig várja, hogy mondjon valamit, és megszólítja Őt, és öröm neki, hogy beszélhet vele.

Isten így is ad ajándékokat. Jézus azt mondja a Hegyi beszédben: Felhozza az ő napját jókra és gonoszokra, esőt át igazaknak és hamisaknak. Csakhogy az az ember, akinek csupán Isten ajándékai kellenek, de Ő maga nem, még mindig szegény marad. Az ilyen emberek akármilyen sokat kapnak, az akkor is kevés nekik, és mindig úgy érzik: van okuk a zúgolódásra, az elégedetlenségre, a követelőzésre, mert égeti őket az az alapvető hiány, amit Istennek a hiánya okoz az életükben. És akármit kapnának, akkor sem lennének igazán elégedettek, boldogok, kiegyensúlyozottak és gazdagok arra, hogy továbbadják másoknak, mert csak az ajándékokig jutottak el, az élő Istennel még nincs közösségük.

S megvan az ellenpróbája is. Amikor valaki találkozik Istennel, összeforr az élete vele, együtt él vele, úgy, ahogy tegnap Jézus szavait olvastuk, akkor, ha sok ajándék hiányzik is az életéből, mégis elégedett, hálás és kiegyensúlyozott. Attól még nem lett több a fizetése, nem lett nagyobb a lakás, nem múlt el a betegsége, és mégis boldog, elégedett, hálás ember, mert az alapüresség megszűnt, amit csak az Isten jelenléte, a vele való szövetség tud minden ember szívében kielégíteni.

Jézus olyan világosan beszélt erről is, amikor azt mondta: több az élet, mint az eledel. Így is mondhatnánk ezt: több az élet, mint az életszínvonal. Több az élet, mint az anyagi javak.

Van egy példázata Jézusnak arról a bizonyos gazdag emberről, akit Isten olyan jelzővel illet, amit ezen kívül talán nem is mondott Jézus. Azt mondja ennek az embernek Isten: bolond. Pedig rendkívül talpra esetten, életrevalóan, ügyesen rendezte be az életét. Olyan jól ment neki, hogy le kellett bontani a régi magtárakat, újakat építeni, azok is megteltek. És akkor elengedi magát: egyél, igyál, vigadozzál, sok javaid vannak, sok esztendőre eltéve. És akkor Isten azt mondja: bolond, az éjjel elkérik a lelkedet, és amit gyűjtöttél, kié lesz? Mit vihetsz magaddal abból, amit gyűjtöttél, ha csak erre az életre gyűjtöttél? Honnan tudtad, hogy sok esztendeig fogod még élvezni, mikor az éjjel elkérik a lelkedet, és itt kell hagynod mindent.

Azt mondják, hogy egy nagyon gazdag asszony egyszer meghalt. Egy fontoskodó ismerős megkérdezte a lelkészét, aki az utolsó időben sokat látogatta ezt az asszonyt, hogy mit hagyott itt? A válasz így hangzott: mindent. Mindent itt hagyunk. Igaz a mondás, ha furcsán hangzik is: a koporsónkon nincs tetőcsomagtartó. Mezítelenül érkezünk ebbe a világba, s mezítelenül megyünk ki belőle.

Aki csak erre a földi életre rendezkedik be, s különösen így elszámítja magát, mint ez a példázatbeli gazdag, hogy sok esztendőre még ez elég lesz, és az éjjel már be kell fejeznie - az szánalmas és szegény életet él. Isten nekünk nemcsak gondviselőnk akar lenni. Nem csak e földi javakat akarja megadni. Azt is, és ez mindig fontos. A Biblián végigvonul, hogy Istennek fontos, hogy ne nélkülözzenek az övéi. De Ő a lelkünkkel is törődik, nemcsak a testünkkel, mert lelkünk is van. Sok ember annyira elhanyagolja, hogy szegény lélek végelgyengülésben kimúlik, azért ilyen lelketlen ez a világ. Isten éppen a lelket akarja megerősíteni, újjá teremteni az emberben, és annak is szüksége van táplálékra. Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, ami Isten szájából származik.

Isten nemcsak gondviselőnk, hanem megváltónk! Aki a megváltó Istent nem ismeri, az nem ismeri Istent, és annak csak az Ő ajándékai kellenek. És még annyit sem mond: köszönöm. Zúgolódni, elégedetlenkedni mindig tud. Mennyire torz szemlélet. Mennyire nem látja a valóságot, mennyire nem látja az ajándéktól az ajándékozót. Mennyire nem lát semmit helyesen, csak így, mint a bolond gazdag, hogy ide nekem minél többet. Csak a testemnek, csak erre az életre, csak nekem. Senki más nem jut eszembe. A lelkem sem jut eszembe, meg az sem, hogy ha elkérik a lelkemet, utána folytatás is van, és ott mi lesz? Arra nem is gondoltam, azzal nem törődtem.

Akit csak Isten ajándékai érdekelnek, az csak a gondviselő Istennel foglalkozik, vagy vele még nem is, csak az ajándékaival. Innen tovább hívogat minket a mi Urunk és biztosít minket arról, hogy Ő nemcsak gondviselőnk, hanem megváltónk is.

Mert Isten nemcsak valamit, valamiket akar nekünk adni, hanem önmagát. Isten önmagát ennek a világnak Jézusban adta. Jézus az Isten lényének az a koncentrációja, ami mégis a számunkra is érzékelhető és megismerhető. Olyan mély értelme van annak, amit Pál apostol a Római levélben ír: "Aki az Ő egyszülött Fiának nem kedvezett, hanem Őt mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna vele együtt mindent minekünk?" Mi csak a végével foglalkozunk: mindent ide, Istenem! Ő mindent nekünk akar adni, de mindent csak vele, Jézussal együtt kaphatunk meg. Miért? Mert Őt adta ennek a világnak, Ő mindennek a foglalata, és Őneki nem kedvezett, hanem Őt keresztre adta érettünk, és vele együtt ezért kaphatunk meg mindent.

Hadd kérdezzem ma este is tisztelettel és alázatosan, de ilyen világosan: Neked mi kell? Az Isten ajándékai csupán, vagy Isten? Egyáltalán mekkora szerepe van az életünkben, a gyakorlatban, a hétköznapokban Isten ajándékainak és Isten szent személyének? Van-e vele már olyan személyes lelki kapcsolatunk a hit által, hogy felismertük, hogy Ő messze több, mint ajándékainak összessége? És az ajándékaiért is imádkozunk, de elsősorban Ő a fontos.

Egy sokgyermekes édesapával történt, hogy egy alkalommal szokásától eltérően kénytelen volt hazavinni a munkát. Másnapra volt a határidő, és aznap este még be kellett fejeznie otthon. A gyerekei azonban egymás után jöttek a szobájába. Az egyik mozijegyre kért pénzt, a másik engedélyt kért, hogy később jöhessen haza, a harmadiknak a papa filctolla kellett, mert az fog a legvastagabban, és neki most olyan kellene. Aztán kezdett elfogyni a türelme, hogy nem halad a munkával, s amikor egy idő után megint nyílt az ajtó és a legkisebbnek a feje jelent meg ott, akkor kifakadt és ráripakodott: te mit akarsz kérni? Ő megszeppenve azt mondta: nem akarok kérni semmit, csak szeretnék egy kicsit a közeledben lenni és nézni, hogyan dolgozol.

Nem tudom, van-e apuka, akinek száraz marad a szeme ilyen mondat után? Végre valaki, aki nem kér semmit, akinek én kellek, aki csak velem együtt akar lenni, de úgy, hogy nem is zavar, csak nézi, hogyan dolgozom. Jellemző-e ez az imádságainkra, vagy pedig csak benyújtjuk a megrendelést Istennek az újabb ajándékokra? Mintha Ő nem tudná jobban, mint mi, hogy mire van szükségünk. És az Ő dicsőítése, a neki való hálaadás, az ellene elkövetett bűneinknek a megvallása újra és újra elmarad. Vajon imádságnak nevezhető az ilyen megrendelés? Isten magához akar hívogatni minket, aztán a közelében majd egészen új ajándékokat is meg fogunk ismerni.

Sajnos a számunkra a sorrend mindig az: Isten ajándékai, utána esetleg Ő maga. Valami földi szükséglet: manna, fürjek, víz, győzelem, és a végén már nem is jut figyelem és idő Őreá. Figyeljük meg, hogy a Biblia, és azon belül főleg az Úr Jézus mennyire megfordította ezt a sorrendet. Mondok először egy ószövetségi igét.

Ézsaiás 43: "Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy!" És utána sorolja Isten: Ha tűzben jársz, nem égsz meg, ha folyókon kelsz át, nem sodornak el. Az Ő gondviselése is ott lesz azzal, akit Ő megváltott, ezt benne tudatosítja, akit név szerint számon tart, aki az Övé. Ebből kell kiindulni, és a tűzben és a folyó sodrásában is ez fogja megtartani, hogy ezt nem felejti el, hogy kihez tartozik. Nemcsak azt ígéri, ha tűzben jársz, nem égsz meg.

Jézusnak a munkájában ez még szembetűnőbb. Hozzá visznek egy bénát. S mit mond neki Jézus? Megbocsáttattak a te bűneid. Na de Uram, ki beszél most bűnről? Ez az ember beteg. - Jó, majd talpra áll. Utána elhangzik az is: Kelj fel, és járj! De előbb a többet, a nagyobbat adja oda Jézus. Ebben tulajdonképpen benne van a kicsi is, amire vágyunk, csak vagy el sem hisszük, vagy olyan makacsok vagyunk, hogy ragaszkodunk ahhoz a kicsihez, ami nekem kell.

Sok ezer ember gyűlik Jézus köré. Először az Isten országának az evangéliumát tanítja nekik, utána tartja jól őket kenyérrel. Az is fontos. A tanítványok szélnek eresztenék őket, Jézus nem. De előbb az ige, aztán a kenyér.

A Hegyi beszédben Jézus világosan kimondja ezt a sorrendet: Keressétek először az Isten királyi uralmával kapcsolatos dolgokat (ezt jelenti, hogy Isten országát) és az Ő igazságát, és majd megadatik nektek mindaz, amire szükségetek van. (Mt 6,33).

Merész javaslat, ha azt mondanám: fordítsuk meg radikálisan a jól beidegződött sorrendünket. Ki-ki gondolja végig az életét, hol van abszolút elsőbbsége a testieknek, a földieknek, az ideig valónak, és kerüljön elé az örökkévaló, a lelki, a felülről való. Ne estére hagyjuk azt a kis imádságot, ami általában úgy végződik, hogy elalszunk. Miért nem lehetne az reggel? A legfrissebb időpontban néhány mondat, de őszintén, koncentráltan, és úgy indítani a napot.

Miért kell a vasárnapjainkat Isten nélkül eltölteni? Az az Úr napja, akkor az Úr legyen annak a középpontjában. Próbáljuk ki, hogy meggazdagodna ettől az egész hét is. Egy döntés előtt pedig ne fűhöz-fához szaladozzunk, meg álmatlan éjszakákon gyötrődjünk, hogyan döntsünk. Miért nem lehet mindenekelőtt megkérdezni az élő Istent? Uram, mi itt a te akaratod? Én nem tudom. Emellett is szól valami, a másik mellett is. Ez ellen is, az ellen is. Holnap azt kell mondanom, hogy igen vagy nem. Mit mondjak? - Vagy nem hisszük, hogy Isten tud tanácsot adni? Azt csak kitalálta valaki? A papok találták ki később a 32. zsoltárnak a 8. versét, hogy Isten bölccsé tesz és megtanít, melyik úton járjunk? Szemeivel tanácsol? Vagy akkor valljuk be őszintén, hogy ezt nem hisszük. Sem azt nem hisszük, hogy ami itt le van írva, az igaz, sem azt nem, hogy amit Isten magáról mond, az úgy van. Akkor legyünk becsületesek. Vagy ha hisszük, akkor próbáljuk ki. Ez a hétköznapokban bizonyul igaznak. Próbáljuk megfordítani, és a Jézus-féle sorrendet alkalmazni.

Hadd fejezzem be egy volt évfolyamtársam esetével, ami számomra nagyon tanulságos lett. Hadd gyógyuljunk ki mindnyájan abból, hogy ahhoz a kicsihez ragaszkodunk, amire úgy gondoljuk, feltétlenül szükségünk van, miközben Isten valami nagyobbat akar adni, amiben benne van az a kicsi is, de mást és sokkal értékesebbet.

Amikor végeztünk, mindkettőnket egy-egy kis faluba helyeztek ki segédlelkésznek, és a konviktus meg az internátus védettsége után elkezdődött az önálló legényélet. Ott a helyszínen derült ki az ő számára, hogy hiányos a készlete, mert egy legényháztartásban is legalább egy kanálnak, villának, késnek lennie kell. Nos, kanál nem volt. Ő gyorsan intézte dolgait, főleg, ha azok nem voltak fontosak. Gondolta, leszalad a falu vasüzletébe, vesz egy alumíniumkanalat, az a legolcsóbb, az jó lesz neki, s ezen is túl van és végezheti a munkáját.

Falun azonban nem lehet ilyen gyorsan elintézni a dolgokat, mert ahogy kilépett a kapun, találkozott egy kedves, idős bácsival, aki éppen nagyon ráért, és aki őt attól kezdve, hogy odakerült, nagyon megszerette. Hová, hová ilyen gyorsan? Mondja, a boltba. Mit akar venni? Kanalat. Kanalat? Kanalat, mert nincs. A bácsi hosszan hallgatott, de nem illett otthagyni őt és továbbfutni. Aztán a bácsi szeme megtelt könnyel és a következőt mondta neki: a feleségem meg az egyetlen leányunk egy autóbalesetben meghaltak. Kaptam még a szüleimtől egy hatszemélyes ezüst étkészletet. A lányomnak akartam adni, amikor majd férjhez megy. Szerezze meg nekem azt az örömet, hogy elfogadja tőlem ezt ajándékba. Aztán, ha majd megnősül, használják egészséggel, de addig is inkább abból vegyen ki egy kanalat és ne alumíniumkanalat vásároljon a vasüzletben.

Nem tudom, ki mit mondott volna erre. Vajon kedves és bölcs válasz lett volna: köszönöm, nem kérem, tartsa meg magának, vagy csináljon vele, amit akar, én már elhatároztam, megyek és megveszem. Nem ezt mondta a barátom, hanem hazakísérte az öregurat, hálásan elfogadta ezt a nagy ajándékot, aztán tényleg abból a dobozból vett ki egy kanalat és kezdte használni már ott. Azóta pedig négy gyermekükkel, noha szerény körülmények között élnek, mégis minden nap ezüstkanállal merítik a levest.

Benne volt az az egy kanál is abban a készletben, de mérhetetlenül nagyobb értéket kapott, mint a vasboltban kapható alumíniumkanál. Lehet ragaszkodni ahhoz is. Én már azt elgondoltam, nekem az kell. Nem érdekel, hogy azon kívül még mi van. Mert ha ezt mondom, akkor nem érdekel az, aki azt nekem akarja ajándékozni. Csináljon vele, amit akar, nem érdekel. Sem az irántam való szeretete, sem az ő fájdalma nem érdekel. Akkor legyünk őszinték!

Ma este nekünk a gondviselő és megváltó Isten mondja: az én egyszülött Fiam meghalt a kereszten. Az nem baleset volt. Azért halt meg, hogy nektek ne kelljen meghalnotok a bűneitek miatt. Én az egyszülött Fiammal együtt nektek akarok adni mindent: az Ő békességét, az Ő örömét, azt a reménységet, ami egy reménytelen korban is tartást ad az embernek. Azt az életet, amit elveszítettünk, és reménytelenné vált, hogy visszanyerhetjük. Mindent, mindent, amire szükségünk van, még annál többet is nekünk akar adni. Most erre lehet azt mondani, amit nekem sokszor szoktak mondani: tessék adni egy kis vigaszt. Köszönöm, nem foglalkozom az Úr Jézussal, nem kell az Ő békessége. Egy kicsi vigasz kell nekem most. Egy kicsi nyugalom kell nekem most. Isten nem ad egy kis vigaszt. Ő egy életre megvigasztalja a benne hívők szívét. Úgy, hogy az lesz, amit Pál apostol ír: mi is meg tudunk vigasztalni más nyomorúságba esteket. Ő nekünk sokkal többet kínál, mint amire pillanatnyilag szükségünk van, és amiről egyáltalán tudunk. Olyan kincseket kínál, ami eszünkbe sem jut, mert Ő mindent nekünk akar adni - de csak vele együtt. Az Ő egyszülött Fiával együtt.

Szeretném javasolni ma este is, hogy egy csendes percet szánjunk arra, hogy ha valakinek a szívében őszinte az a bűnbánat, hogy Uram, bocsásd meg nekem, hogy eddig tényleg csak az ajándékaid foglalkoztattak, de veled nincs igazán személyes kapcsolatom, kérjük, hogy legyen. Kérjük - Pál apostol így fogalmazza -: az Isten kimondhatatlan ajándékát. Ez pedig Jézus Krisztus. Őt nem nagyon kell kérni, mert azt mondja: az ajtó előtt állok és zörgetek. Aki kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz. Legyen ez a mai este sokak számára átgondolt ajtónyitás. Aki pedig már kinyitotta előtte korábban az ajtót, az köszönje meg neki. Nemcsak az ajándékokat, hanem az ajándékozóval való közösséget is, és erősödjék meg ebben a közösségben. Aki pedig egyáltalán nem tudja, hányadán áll ezzel a kérdéssel, az ezt mondja el őszintén, egyszerűen Őneki. És Ő egészen bizonyos, hogy válaszolni fog.

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, olyan sokszor volt már úgy, hogy a kezedben levő csomagot kikaptuk, s elrohantunk vele, de a te szent személyed nem érdekelt bennünket. Olyan sokszor volt már úgy, hogy szépeket mondtunk rólad, de az életünk ajtaja zárva maradt előtted. Szeretnénk most őszinte bűnbánattal és hittel elmondani: Bús szégyennel behívunk, az ajtónk nyitva már, jöjj Jézus, jöjj, ne hagyj el, a szívünk várva vár.

Ámen.