PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2004. március 11. (csütörtök) Földvári Tibor

ÍTÉLETBŐL KEGYELEM

Alapige: 2Kir 6,24-33, 7,1-2, 7,18

---

Imádkozzunk!

Istenünk, mennyei Édesatyánk, téged dicsőítünk azért a kegyelemért, hogy a mi utunk a keskeny úton való járás lehet. Köszönjük, hogy nem kell a gonoszok útján járva elesnünk, hanem, ha még ez meg is történik, és emiatt szomorúak vagyunk, és szégyelljük, akkor is a keskeny úton esünk el, s te magad felemelsz kegyelmesen.

Köszönjük neked azt a kegyelmet, hogy tudhatjuk, hogy célunk bizonyos, szeretnénk mindazonáltal erre a célra tekintve egyre odaszántabb életet élni neked. Könyörülj rajtunk, hogy amikor a megkörnyékező bűnök, akadályok próbálnak gáttá válni utunkon járva add, hogy átélhessük a csodát, amit tanítványaid, te utat nyitsz, előbbre vezetsz, mutatod a helyes útirányt, tanácsolsz, és vezetsz.

Kérünk arra téged, hogy hadd tudjuk komolyan venni a te követésedet a hétköznapok során. Segíts nekünk abban, hogyha elcsüggednénk is, emeljük fel tekintetünket a legnagyobb mélységből tereád. Valóban várjunk téged, hiszen jó várni az Úrra.

Urunk, a te igédet várjuk most is, szólíts meg személyesen bennünket. Kérünk, hogy amit hallunk tőled és rólad, szívünkbe zárva vigyük el magunkkal és merjük elmondani másoknak is a te kegyelmed erejét.

Jézusért hallgasd meg a mi könyörgésünket, Atyánk!

Ámen.

---

Igehirdetés

A királyok könyve második részének elején az Illésről és Elizeusról szóló történetekkel találkozunk. Ehhez kapcsolódóan mindig az izraeli országrész királyai kerülnek elő. Ennek az országrésznek valamennyi királya egytől egyig mind istentelen és gonosz volt. Szomorú velük kapcsolatban újra, meg újra azt a megjegyzést olvasni, hogy gonoszságában meghaladta elődeit. Az egyik király például hét napot uralkodott, és négy-öt versen keresztül azt írja le róla, hogy ezen idő alatt még ő is meghaladta gonoszságával az előtte uralkodókat.

Ezek a történetek azonban, bármennyire is sötét képet festenek a korról, evangéliumot hirdetnek, örömhírt. Már maga az evangélium a történetekben, hogy az Ószövetség két legnagyobb prófétája éppen ott és éppen akkor szolgált, amikor ilyen királyok uralkodtak Izraelben. Jellemző, hogy Illés és Elizeus nem Júdában működött, hanem az izraeli országrészben.

Pál apostol a Római levél 5,20-ban azt a hatalmas kijelentést fogalmazza meg, hogy ahol megnövekedik a bűn, ott a kegyelem sokkal inkább bővölködik. Ez igaz volt Isten ószövetségi népére is. Emlékezzünk arra, hogy Elizeusnak az isteni kijelentés azt mondta: Meghagytam magamnak hétezer embert, akik nem hajtottak térdet a Baálnak. Tehát még Izraelben is volt Istennek népe.

Most is az egyik Elizeusról szóló csodájáról olvastunk. Jellemző, hogy a király nevét nem is említi, mert itt nem az a fontos. Az a döntőbb, hogy mit és hogyan cselekszik Isten a prófétáján keresztül abban az adott helyzetben. Valószínű egyébként, hogy Akháb fia volt az uralkodó, de nem tudjuk meg itt a nevét.

Mi is történt? Benhadád Szíria, az újfordítás szerint Arám királya, váratlanul megtámadta az izraeli országrészt és annak fővárosát. Samária, mivel hegyen épült város volt, bevehetetlennek számított, ezért Benhadád a kor szokása szerint a kiéheztetést használta fegyverként. Később, amikor az asszírok elfoglalják Samáriát, több éven keresztül kell éheztetniük hasonlóképpen ennek a városnak a védőit. Benhadád is ezt teszi. Ez mindenképpen rettenetes testi és lelki szenvedést jelentett a bennrekedt védők számára.

Az elhúzódó ostrom utolsó időszakáról olvastunk most. A hadi tudósítás azt mutatja be, hogy az ostrom vége környékén mi minden történt. Hangsúlyos a fordításban, hogy igen nagy éhínség lett, nemcsak egyszerű éhség, hanem felette nagy. Vannak, akik a galamb ganéj kifejezést próbálják jelképesen értelmezni. Josephus azonban A zsidó háború című könyvében ír arról, hogy a nagy éhínség idején még a galamb trágyából is ételt készítettek. A legszörnyűbb azért mégsem ez, - nem az, hogy a trágya is olyan drága volt, hogy szinte meg sem lehetett venni -, hanem az, hogy ennek a rettenetes éhínségnek a csillapítására a végén még embert is ettek némelyek. Ami fokozza ezt, hogy anyák ették meg saját gyermekei húsát. Itt beszél a történeti leírás a királyról, arról hogyan éli mindezt át, hogyan viselkedik. Amikor az asszony segítséget kér, akkor nagyon logikusan arra gondol, hogy biztosan élelmet akar, s eszerint válaszol azonnal. Azután kiderül számára a szörnyűséges igazság - belegondolni is elképesztő, hogy az történt, hogy a királytól az asszony azt várja el, hogy kötelezze a másik asszonyt arra, hogy szolgáltassa gyermekét ki neki is. Amikor a király ezt meghallja, akkor szaggatja meg a ruháit és zsákruhát ölt magára. Ez annak az időnek a gyászát, szomorúságát és a bűnbánat jelét fejezte ki.

A leírásból azonban kiderül, hogy a király számára ez csak külsőség volt. Szomorú volt, gyászolt is, de igazi bűnbánata nem volt, hiszen belső lelkiállapotát leplezi le az író, amikor azt mondja, még Isten nevét is segítségül híva, hogy "Isten engem úgy segítsen, ha életben marad Elizeus". Az Úr prófétáját vádolja, okolja mindazért, amiről hallott. Első felindulásában kivégeztetni akarja. Aztán meggondolja magát és a követ után megy, akinek ezt végre kellett volna hajtani. Így találkozunk vele már Elizeusnál, amikor elmondja Elizeusnak a két mondatot: "Ímé, ilyen veszedelem származott az Úrtól. Várjak még tovább az Úrra?"

Az egész történet szempontjából nagyon beszédes a királynak ez a két mondata. Kiderül ugyanis, hogy mi van a történések végső hátterében. Nagyon megdöbbentő, a király igazat mond amikor kijelenti: "Ímé, ilyen veszedelem származott az Úrtól". Az előző szakaszban van szó arról, hogy Isten milyen hatalmas dolgokat cselekedett Dótán várában, amikor megszabadította Elizeust és a szolgáját. Végül arról olvashatunk, hogy olyan kegyelmet gyakoroltak az arámokkal, hogy utána nem mentek arám csapatok Izrael ellen. Ezután folytatódik így a leírás: "történt ezután, hogy Benhadád, Arám királya megtámadta Izraelt".

A király gondolhatott volna arra is, hogy igazságtalanul támadták meg, jót cselekedtek, és az arámok pedig rosszul bánnak velük. A leírásban azonban kiderül a király szavaiból, hogy a ez a veszedelem végső soron az Úrtól származott.

Mózes ötödik könyvében (28.rész) Isten áldást és átkot helyez kilátásba, annak függvényében, hogy engedelmes marad Izrael népe, vagy engedetlen. Amikor az átkok jellemzőit és ítéletét írja le, akkor az 53. verstől kezdődően leírja azt a szörnyűséget, ami beteljesedett, amikor Isten ítél az engedetlenség miatt. A jel az, hogy az anyák még a méhük gyümölcsét is megeszik, mert olyan éhség lesz Izrael földjén.

A babiloni fogság nyomorúságait elemezve a Jeremiás siralmai 4,10-ben arról beszél az író, hogy hasonló dolog történik: "irgalmas anyák kezei megfőzték gyermekeiket, hogy azok eledeleik legyenek az én népem leányának romlásakor."

Az ítélet egyik jele volt, amikor ilyen szörnyűség történt. Ennek az ítéletnek az eszköze Arám királya. Izrael királya mindezt fölismerte, sőt el is ismerte. De úgy tűnik, hogy mégsem követte mélységes bűnbánat ezt a fölismerését. Ez a fajta veszedelem az Úrtól származott, de nem az Úr miatt. A király elfelejtette, hogy népe bűne, és a saját vétkei okozta azt, hogy az ítélet, a veszedelem az Úrtól elérkezett. A király csak a maga helyzete nyomorúsága és reménytelensége miatt bánkódott, istentelen élete miatt nem. Tovább folytatódott Dánban és Bételben a jeroboámi borjú kultusz, illetve az Aháb óta elkezdett Baál istentisztelet. Amennyiben mondataiban megfigyeljük a hangsúlyokat is, akkor tulajdonképpen azt látjuk, hogy a király itt az Istent számon kéri: "Ímé, ilyen veszedelem származott az Úrtól." Magát nem ítéli meg, de Istent annál inkább. Hogyan engedhette meg Isten, hogy ilyen mélyre süllyedjen Izrael népe? Sőt nem is csupán számon kérő, hanem még vádaskodó is, Istent vádolja.

Mivel ez volt a szívében, ezért logikus, hogy az Úr prófétáját is vádolta, sőt első felindulásában meg is akarta ölni. Jézus maga beszélt arról, hogy akik őt gyűlölik, azok az övéit is gyűlölni fogják. Ha valaki a veszedelemben és a nyomorúságban Istent kezdi okolni, akkor az ő bizonyságtevője, szolgája is megkapja a magáét, szóban és tettekben.

Amennyiben a királynak ez a kijelentése számon kérő és vádaskodó, akkor a folytatás is hasonló felhangú: "Várjak még tovább az Úrra?" Minek várni, úgy sem csinál semmit, hiszen úgy is csak büntet most. Most veszedelem van és ennek ő az oka, vagy ahogyan az új fordítás mondja: "miért várni?"

Az egyik angol nyelvű kommentárban annak írója megjegyezte, hogy az a tény, hogy a király mégiscsak meggondolta magát és nem végeztette ki Elizeust, arra enged következtetni, hogy talán apró hit, reménysugár lehetett a király életében. Ebben az esetben a kijelentése nem vádaskodó, számon kérő volt, hanem kétségbe esett kiáltás. Bűnbánat nincs benne, de a veszedelem és nyomorúság terhe alatt szabadulásért könyörögve kiált: várjak még az Úrra, van még remény? Ez a kommentátor is kiemeli, hogy esetleg.

Az egész történeti leírásból azonban mégis úgy tűnik, hogy inkább a számon kérés, vádaskodás, a maga teljes mentesítése jellemzi a király állapotát. Talán ott lehet őbenne is valami kis apró hit, de nem igen van benne bűnbánat, vagy bűntudat. Amennyiben ez az utóbbi az igaz, akkor egyszerűen ez a két mondata segélykiáltás: "Veszedelem származott az Úrtól, várjak még az Úrra?"

Azért szükséges ezekre a jelzőkre figyelni, hogy világosan lássuk - ennek a történetnek a fényében -, hogy az Írás egyértelműen tanít arról is, hogy van, amikor a veszedelem és az ítélet az Úrtól származik.

A Biblia beszél az ítélő Istenről. Ő mindvégig türelmes a bűnös iránt, de egy idő után - előbb, vagy utóbb - ott az ítélet és akkor veszedelem fenyeget, testi és lelki értelemben egyaránt. Elég a Bírák könyvére gondolni. Annak különböző történetei jelzik, hogy amikor a nép engedetlen volt, Isten ítélete jött az ellenséges népen keresztül, majd a szabadulás, majd megint ítélet.

Isten nem olyan, aki mindvégig hagyja az ő nevét gyalázni, a bűnöst a maga bűnében örvendezni. Egy idő után a Szent Isten ítél.

Mit tesz ilyenkor az Istent nem ismerő ember manapság? Minden bizonnyal nem szükséges ecsetelni, hogy hasonlóan szoktak cselekedni. Mindenki mást vádol, ő semminek sem az oka; azért ment tönkre a házasság, mert a társa volt a bűnös, a gyerekek azért olyanok, mert a társa nevelte őket, az egész élete azért olyan, mert az Isten nem olyan, és így tovább. Előfordul, amikor az ilyen ember is számon kéri az Istent és vádolja. Akkor is, ha ateistának vallja magát, akkor az Isten nevét szájára veszi, és kegyetlenül vádolja őt. Miért? Azért, mert az életében elindult egy ítélet folyamat, érzi - fizikai és lelki értelemben egyaránt - a veszedelmet, annak súlyát, és látja, hogy nincs szabadulás. Ilyenkor kiált, és vádol valaki mást, azt, akit rendszerint okolni szokott. Ilyenek az Istent nem ismerők.

Ilyen mélyre - amennyire a király süllyedt - a hívő ember nem mehet, nem kerülhet. Elindulhat azonban egy olyan úton, amelynek a vége az, hogy Isten fegyelmező ítélete eléri. Mert van, amikor az Isten az övéit is megítéli, veszedelmet hoz rájuk, hogy magukhoz térjenek, hogy megtérjenek arról az útról, amelyen járnak. Amikor a hívő ember elindul egy engedetlen úton akkor egy idő után már nemcsak a következményeket szenvedi, hanem bizony a Mindenható tudatosan fegyelmezi fizikai, vagy lelki módon, mert szereti.

Valamilyen módon Naomi is ezt élte át. Az ő férje döntött úgy, hogy elmenekülnek Betlehemből. A férje és a két fiúk meghalt Moáb völgyében, így magára maradt a két menye és ő. Amikor hazatér, akkor ő maga mondja, hogy hívják őt, mert keserű a lelke, tönkre ment az élete.

Gondolhatunk Dávid és Betsabé esetére. Nemcsak következmény volt, hogy a gyermek meghalt. Isten azt mondta Dávidnak, hogy megbocsátok neked, de a gyermek meg fog halni. Dávid számára ez fegyelmező ítélet volt.

Előfordulhat ennek az útnak a kezdetén - amikor valaki így fakad ki: "Várjak még tovább az Úrra?"-, hogy a veszedelem valójában nem is az, csak az Úr nem úgy működik, ahogyan ő elvárná, amiért imádkozik, vagy ahogyan imádkozik érte, és belefárad, csalódik az Úrban. S lehet, hogy kezdi számon kérni az Urat a miértjeivel. Összegezve azt kérdi, érdemes még várni az Úrra? Mire várjak még? Lehet, hogy el is fordul az Úrtól egy időre, mert úgy hiszi, hogy Isten nélkül könnyebb lesz a dolga.

Még egy további jellemző: a királynak a veszedelmet az is jelentette, hogy ő, mint király vétkezett, azaz az ő népe is szenvedett miatta. A Szentírás beszél arról, hogy Isten népe sem függetlenítheti magát attól a néptől, akik között él, még ha istentelenek is azok.

Nehémiás amikor meghallotta népe sorsát, akkor nem azt mondta, hogy Uram vétkeztek, bocsáss meg nekik, hanem azt: Uram, mi vétkeztünk, a mi őseink is vétkeztek, azonosította magát a népével. Ő konkrétan nem vétkezett, de magára vállalta népe bűnét és azt mondta: "Uram, jogos az ítélet, méltó vagy arra, hogy ítélj, mert mi vétkeztünk".

Tehát, amikor gonoszsága miatt egy népet ér utol Isten részéről az ítélet, abban a hívőket is érinti. A kegyelmet tapasztalják maguk körül és a mindennapok során lehet, hogy átélik Isten csodáit, de ők is szenvednek, ha egy nép szenved a bűn és az ítélet miatt. Gondolhatunk az ártatlanok szenvedésére, amikor például valaki vétke miatt, a gyermek szenved.

A történetben látni lehet, hogy a gyermekekkel mi történt, ők szenvedtek! A történet mindezt bemutatja, de nem ez a legfőbb üzenete. Minderről azért beszél, hogy bemutathassa, hogy még egy ilyen helyzetben is Isten hogyan ad szabadítást, szabadulást. Az Úrtól származott az ítélet, de a szabadulás is tőle jön. Tulajdonképpen a király mindkét kijelentésére igennel lehet válaszolni, mert nemcsak az igaz, hogy ez a veszedelem az Úrtól jött, hanem az is, hogy az Úrra érdemes tovább várni, mert ítéletének egyszer vége szakad. A történetben ez nagyon gyorsan jött, nem telt bele huszonnégy óra.

Az is kiderül, hogy az Urat és az ő szolgáját nem kell félteni akkor, amikor valaki vádolja, számon kéri, vagy okolja. Az ilyen kijelentésektől ma sem kell félteni az Urat. Isten nem hagyta, hogy Elizeust kivégezzék.

A történetben az az örömhír és evangélium, hogy Elizeuson keresztül Isten szabadítást munkál. Nemcsak Arám király eszköz a kezében, hanem a próféta is. Teljesen mindegy, hogy akkor és ott a király milyen lelkülettel szólt Elizeusnak. Tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy a királynak volt-e valami kis apró hite, vagy sem, mindegy, hogy abszolút reménytelen helyzetben volt, hogy számon kérte és vádolta Istent. Hiszen nem olvasunk arról semmit, hogy Isten ezután a királlyal bármi gonoszt is tett volna. Elizeus meg sem említi ezeket, hanem elmondja az Úr ígéretét, s aztán beteljesedik az ígéret.

A király életéből azonban a bűn nem tűnt el, megmaradt gonosz királynak. Amennyiben Jórám volt, Aháb fia, akkor nagyon gonosz király volt, csak a veszedelem idején megalázkodott kissé. Isten azonban szabadulást adott és az ítéletből kegyelem lett, mert ahol megsokasodik a bűn, ott a kegyelem sokkal inkább bővölködik. Az Úr a maga szabadítását egy nap alatt elvégezte.

Ennek fényében az is evangélium, hogy az Úrtól származott ez a veszedelem. Ez ugyanis azt jelenti, hogy ez még nem a végső ítélet volt. Az Úrtól származik olyan ítélet, veszedelem, ami még nem az utolsó, ami azt a célt szolgálja, hogy térjen meg az abban szenvedő. A Siralmak könyvében is a szentíró a babiloni fogság kapcsán bemutatja, hogyha Isten ítél is, abban mindig ott van a kegyelem. Akkor ott hetven esztendő volt az az időszak, ami alatt a szabadulás teljesen végbement, de a népet megújította Isten.

Gondoljunk Jónás prófétára. Ő elindult egy engedetlen úton, az ellenkező irányba ment Isten parancsától eltérve, jött az ítélet, de ez azt a célt szolgálta, hogy Jónás helyreálljon. De gondolhatunk Nehémiás imájára, aki vállalta népével a közösséget, őszintén bűnbánatot tartott népe bűne miatt is, és Isten őt használta fel arra, hogy abban az időben jobb legyen népének a sorsa.

A legistentelenebb emberek életében ma is működik az, hogy ítél az Isten, de az még nem a végső ítélet. Azt a célt szolgálja, hogy abban a nehézségben, veszedelemben az istentelen megtérjen. Ha nem tér meg, akkor örökre el fog veszni. Amikor baja van az istentelennek, azért van, mert az Isten kegyelemmel akarja megszabadítani.

Ennek a fényében áll az, hogy ez igaz a hívő emberre is. Ha Isten veszedelmet hoz az életünkben, azért teszi, hogy fölemeljen. A Zsidókhoz írt levél 12. része mondja: "akit szeret az Úr, azt fenyíti." Ezért kell vigyázni arra, hogy lássuk, hogy Isten az övéit nem ítéli el, de néha megítéli fegyelmező ítélettel, hogy megújíthassa őket.

A király második mondatára: "Várjak még tovább az Úrra?" a válasz az, hogy igen. Jó várni az Úrra és megadással lenni az Úr szabadításáig. A Siralmak könyve bemutatja az ítéletet, de mindig a kegyelem fényében. A 3. részben azt írja: "Szeret az Úr, azért nincs még végünk, mivel nem fogyatkozik el az ő irgalmassága, minden reggel megújul. Nagy a te hűséged! Az Úr az én örökségem, mondja az én lelkem, azért benne bízom. Jó az Úr azoknak, akik várják őt, A léleknek, amely keresi őt. Jó várni, és megadással lenni az Úr szabadításáig. Jó a férfinak, ha igát visel ifjúságában. Egyedül ül és hallgat, mert felvette magára." Nem zár ki örökre az Úr - olvassuk később.

Nem jó várni, szoktuk mondani. Ez így igaz önmagában, de ha azt mondjuk, hogy jó várni az Úrra, akkor más a helyzet. Az Úrra várni jó, mert annak értelme van és szabadítása gyorsan végbemegy.

Amennyiben a király, ha csak apró hittel kérdezte a prófétát afelől, hogy érdemes-e várni, akkor az ő apró hitét Isten megerősítette a szabadítással. Ha viszont teljesen istentelenül, számon kérőn, vádaskodóan kérdezte, akkor Isten szeretete abban mutatkozik meg, hogy ennek ellenére is igazolta, hogyha nem is akar várni, akkor is érdemes. Az Istenben bízók ezt láthatták. A király egyik szolgája nem akarta ezt elhinni, "Hátha csak ablak nem nyílik az égen?". Ez a szolga meg is halt, amikor a csoda végbement, ahogyan később le van írva. Függetlenül mindentől, ennek a királynak Isten igazolta, hogy veszedelmet hozott, de annak vége szakadt és jött a szabadulás.

Nem szükséges magyarázni, hogy amikor a Galata levélben Pál apostol arról beszél, hogy valaki más függött az átok fán, nem a bűnös ember, azért teszi, mert azt akarja aláhúzni, hogy az átkot Jézus hordozta el, ő lett átkozottá érettünk. Az 5Móz 28-ban az átok következményeit, ítéleteit fogalmazza meg az ige és annak a része volt, hogy még a gyermekek is elpusztulnak, mert megeszik őket az éhínség miatt. Még ezt a hatalmas bűnt is magára vette az Egyszülött Fiú, Istentől ítélet származott a Fiúra, Jézusra. Ezért lehet kegyelem és szabadulás még akkor is, amikor az Úr az övéit is fegyelmező módon ítéli. Azért teszi, hogy a szabadítást, amit Jézusban szerzett egyszer, s mindenkorra, újra érvényessé tegye számukra, mert Jézusban van a szabadulás. Földi életünk során pedig a maga idejében elhozza ehhez hasonlóan az ő megoldásait, ha máskor nem, akkor az ő eljövetelekor.

Azt tapasztalhatjuk, hogyha esetleg szenvedtünk, azért mert az Úr engedte a fegyelmező ítéletet, annak azért vége szakad, legtöbbször nem későn. Dávid gyermeke meghalt, amint megmondta az Úr, viszont Salamon attól a Betsabétól született meg, akivel vétkezett; ítéletből kegyelem lett. Példa lehet továbbá számunkra Manassé, Júda egyik későbbi királyának története is, aki az egyik legdurvább, legistentelenebb király volt. Elvitték fogságba, ott magába szállt, elfogadta a kegyelmet, megtért, és Isten visszavitte őt Júdába, majd trónra került. Ettől fogva már hívő király volt, népét nem tudta megváltoztatni, de ő már megváltozott.

A hívő ember a legnagyobb nyomorúságban, veszedelemben is - még ha az Úrtól származik is az -, az Úr szabadítását várja. Dávid megalázta magát, amikor imádkozott a gyermekért, bűnbánattal állt Isten előtt és úgy tudott másért imádkozni. Jób elfogadta az Úrtól a sorsát, s a végén elismerte, hogy még az ő igazságánál is nagyobb az Isten igazsága, mert ő Mindenható.

A történetben szereplő király úgy tűnik, hogy nem változott meg, de Isten szabadítása akkor és ott mégis végbement. Negatív példája ilyen szempontból bennünket arra bátorítson, hogy bármilyen nehézségbe is kerüljünk, akár vétkeink miatt, az alázat, a bizalom és a reménység Istennél munkálkodik ma is. Ezért mondja a zsoltáros: "Várjad az Urat, légy bátor, erős szívű, várjad az Urat!"

---

Imádkozzunk!

Magasztalunk és dicsőítünk téged Istenünk, hogy amikor esetleg veszedelmet hozol a mi életünkben is, akkor is szerető atyaként teszed. Köszönjük, hogy te nem félelmetes diktátor vagy, hanem irgalmasan és kegyelmesen szerető Atya. Köszönjük, hogyha a te kegyelmed erejével olyan utat élhettünk és élhetünk most is, amikor nem kellett veszedelmet hoznod, mert engedelmesek lehettünk neked hittel. Áldunk, ha valóban megtörtént már a mi életünkben is, hogy fegyelmeztél és az fájdalmas volt, de megújítottál, fölemeltél általa.

Kérünk, őrizz meg bennünket a lelki vakságtól, amibe a király belekerült, segíts, hogy mindég téged látva szemléljük önmagunkat. Szeretettel tudjuk hordozni azokat, akik körülöttünk istentelenül élnek, téged is vádolnak, és emiatt mi is szenvedünk, és talán már az ítélet is utolérte őket. Segíts Urunk téged, a szabadítót képviselni nekik.

Köszönjük, hogy ez a történet a legnagyobb ítéletben, mélységben is a kegyelmet ragyogtatja fel számunkra. Szeretnénk mi így gondolkodni.

Kérünk, könyörülj meg népünkön, vezetőin. Lenne miért ítélni minket, de arra kérünk, hogy kegyelmedet ne vond meg tőlünk.

Segítsd azokat közöttünk, akiknek várniuk kell és akiknek ez a várakozás a veszedelem és a teher.

Imádkozunk azokért, akik kórházban vannak, akiket megműtöttek, vagy műtét előtt állnak. Építsd fel őket teljesen, adj nekik erőt hordozni a terheket. Köszönjük, te a legnagyobb betegségből is felépíthetsz egy pillanat alatt, hiszen neked mindenre van hatalmad. Ennek a fényében szeretnénk könyörögni még a halálos betegeinkért is.

Ámen.