PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK |
Pasarét, 2003. július 27. Cseri Kálmán |
Alapige: ApCsel 24,24-25
Néhány nap múlva pedig megjelent Félix a feleségével, Druzillával, aki zsidó származású volt. Magához hívatta Pált, és meghallgatta őt a Krisztus Jézusban való hitről. De amikor az igazságról és önmegtartóztatásról meg a jövendő ítéletről kezdett beszélni, Félix megrémült, és így szólt: "Most menj el, de ha alkalmat találok, majd ismét hivatlak."
Imádkozzunk!
Mindenható Istenünk, kegyelmes mennyei Atyánk, köszönjük, ha ezt is imádságként tárhattuk már eléd. Szeretnénk most újra megvallani szívünk teljességéből, hogy egyedül téged illet minden dicséret, dicsőség, tisztesség és hálaadás.
Bocsásd meg, ha az elmúlt héten megvontuk tőled ezt a teljes dicsőséget. Bocsásd meg, ha bármit magunknak tulajdonítottunk, amit pedig egyedül te végeztél el életünkben. Bocsásd meg, amikor dicsekedtünk ott, ahol hálát kellett volna adnunk és reád mutatnunk. Bocsásd meg, ha bántottunk téged bizalmatlanságunkkal, hitetlenségünkkel, aggodalmaskodásunkkal.
Köszönjük hosszútűrő kegyelmedet. Köszönjük, hogy ennek a bizonysága az is, hogy most újra itt lehetünk előtted. Köszönjük neked egymást, a gyülekezetet, a testvéri közösséget. Köszönjük, hogy még azt is te oltod a szívünkbe, hogy keresni kezdjünk téged és ez is csak azért lehetséges, mert te keresel minket végtelen nagy szeretettel. Áldunk téged ezért!
Köszönjük gondviselő szeretetednek sok jelét, amit az elmúlt héten is tapasztalhattunk. Köszönjük oltalmadat, védelmedet. Köszönjük, hogy mindezt a sok jót nem érdemeink szerint adod nekünk, még csak nem is nagy szükségünk szerint, hanem végtelen gazdagságod és irgalmasságod szerint. Magasztalunk téged ezért!
Ezzel a bizalommal kérünk és várunk tőled most újabb ajándékokat. Kérünk, add nekünk igédet. Olyan igét, ami a te szádból származik, amivel a világokat teremtetted, és ami ma is elvégzi azt, amit akar, ami nem tér hozzád üresen.
Könyörülj rajtunk, hogy ma, ha a te szavadat halljuk, vissza ne pattanjon a kemény szívünkről igéd, hanem szelíden tudjuk befogadni azt. Merjünk igazat adni neked, tudjunk annyira bízni benned, hogy előre, látatlanba is igazat adunk neked.
Tedd késszé szívünket a feltétel nélküli engedelmességre. Segíts el mindnyájunkat oda, hogy elmondhassuk, amit énekeltünk: "Magamat egészen néked szentelem."
Így kérjük most újra, hogy Szentlelked és igéd legyen a mi vezérünk.
Ámen.
Igehirdetés
Múlt vasárnap Pál apostol második missziói útját kezdtük tanulmányozni, azon belül is azt a munkát, amit Filippiben kezdtek el. Láttuk, hogy a jövendőmondó kislány megszabadítása nem afféle mellékes utcai epizód volt, hanem két világ ütközött ott össze. Jézus Krisztus mindeneket felülhaladó ereje lett nyilvánvalóvá. Ő győzött egy ember életében, Ő szabadította meg azt a sötétség hatalmából. Pál és munkatársa pedig áldott eszközökké válhattak a szabadító Jézus kezében. Azok pedig, akik őket ok nélkül, hamis vádak alapján összeverték, börtönbe csukták és kalodába záratták, szomorú eszközökké váltak az ősellenségnek, az ördögnek a kezében.
Láttuk, hogy két hatalom harcol az emberért. Az egyik erőszakkal, a másik szeretettel. Az egyik a halálát akarja, a másik azt, hogy életünk legyen és bővölködjünk. A filippi börtönőr hitt Jézus Krisztusban, és így átállt egyik seregből a másikba, élete lett.
Nem tudom, ki hogyan válaszolt a múltkor elhangzott kérdésekre. Néhányat közülük hadd ismételjek, mert nagyon fontosak. Látjuk-e egészen nyilvánvalóan ezt a kozmikus szellemi harcot, ami itt folyik körülöttünk? Tudjuk-e pontosan, kinek a parancsai szerint élünk? Kinek a seregébe tartozunk? Ki használ minket? Akarjuk-e őszintén azt, hogy a szabadító Jézus Krisztus kezében váljunk eszközzé? Ez nem lefokozza az emberi méltóságot, hogy eszköz lehet Jézus kezében, hanem ez a legnagyobb méltóság, amit ezen a földön el lehet érni, hogy annak a Jézusnak a kezében válhat valaki eszközzé, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön.
Ma még egyszer ezt a múltkor hallott történetet tanulmányozzuk, és arra az egyetlen kérdésre keressünk választ, hogy mi ingerelte fel ennyire az evangélium ellenségeit, pontosabban az ő vezérüket, a Sátánt? Mi az a pont, ahol megmozdul a sötétség világa, és mindent elkövetnek Jézus szolgái, az apostolok ellen, meg mindazok ellen, akik Őbenne már hittek? Hiszen egy ideig semmi kifogásuk nem volt Pálék jelenléte ellen.
Ők egy idő óta már Filippiben tartózkodtak, rendszeresen kijártak imádkozni a városon kívülre a folyó mellé. Jöttek-mentek az utcákon, láthatták, ahogy bemennek és kijönnek a jámbor Krisztus-tanítvánnyá lett kereskedőasszonynak, Lídiának a házából. Senkit nem bántottak és őket sem bántotta senki.
Hol volt az a pont, amikor felszisszent a világ? Mi miatt uszították rájuk a hatóságot? Mi az a pont, ahonnan tovább nem tűrik az ő jelenlétüket és azt az áldott munkát, amit a dicsőséges Krisztus végzett általuk?
Azért fontos ezt látnunk, mert ez ma is pontosan így történik. Jézus tanítványaival semmi baja nincs a világnak addig, amíg a Krisztus-követésük magánügy marad. Amíg a hitük megmarad az egyéni, családi élet keretein belül, vagy egy szűk vallásos közösségen belül, mint ahogy ott a folyóparton összegyűlt asszonyok közösségén belül volt Filippiben. Amikor azonban nyilvánvalóvá lesz Jézus Krisztus mindenek feletti hatalma, amikor az Ő szolgáiban félreérthetetlenül megjelenik valami az Ő erejéből; amikor olyan igehirdetés hangzik, ami leleplezi a hallgatók istentelenségeit, embertelenségeit, röviden szólva a bűneit; amikor megsérül az ördögnek az uralma; amikor kilép az evangélium a szűk keretek közül az utcára; amikor a nyilvánosság előtt is vallják a Jézusba vetett hitüket és annak konzekvenciáit azok, akik az Ő tanítványai; amikor ilyen valóságosan megszabadul egy ember, mint ott Filippiben az a jövendőmondó kislány, abban a pillanatban megmozdulnak a sötétség erői, és mindent elkövet az ördög eszközein keresztül Jézus ellen, az Ő tanítványai ellen, az evangélium terjedése és hitelessége ellen.
Ezt a kritikus pontot érjük ma tetten és ismerjük meg egy kicsit. Mondok erre néhány bibliai példát és mai példát.
Jézus Krisztus járja a városokat és tanít. Hajóval megérkeznek Gadara földjére is. Kiszáll és elindul befelé a városok felé. Senkinek, semmi kifogása nincs ez ellen. Amikor azonban hirtelen kiderül, hogy Ő az Isten Fia, és Ő isteni teljhatalommal bármit meg tud tenni az emberek érdekében, amikor azt a nyomorult embert megszállva tartó démonok elkezdenek jajveszékelni, Jézus pedig megszabadítja azt az embert, és aki ön- és közveszélyes őrültként járt ott, és emberfeletti fizikai erejével rémületben tartotta a környéket, lecsillapodva, tiszta tekintettel, felöltözve ott ül, és az ördögi hatalom jelenlétét nyilvánvalóvá tette a környék lakói előtt az is, hogy miközben ez az ember megszabadult, a disznókonda elpusztult, akkor egyszerre kijönnek a falu lakói, és arra kérik Jézust, hogy sürgősen távozzék onnan.
Amíg csendesen tanít, semmi baj, amikor az Ő isteni szabadító hatalma munkálkodni kezd, és nyilvánvalóvá válik, kicsoda Ő valójában, azonnal távozásra szólítják fel.
Keresztelő János nagy prófétai erővel prédikál. Heródes király tiszteli őt. Tudja, hogy János nagy próféta. Amikor azonban János azt mondja Heródesnek: nem szabad együtt élned a sógornőddel, Heródes megdühödik, és börtönbe csukatja. Később pedig a szeretőjének a kívánságára kivégezteti.
Egészen addig, amíg úgy mindenkihez beszél, nagy próféta. Amikor beleszól az életébe, és néven nevezi ott az Isten törvényével ellenkező bűnt, abban a pillanatban börtönbe vele, sőt halálra vele.
Pál apostol prédikál Athénben. Zseniálisan alkalmazza mondanivalóját a helybeliek gondolkozásához. Amikor azonban elkezd beszélni az Úr Jézus feltámadásáról és annak a jelentőségéről, akkor azonnal megszólalnak az ottaniak. "Amikor a halottak feltámadásáról kezdett beszélni egyesek gúnyolódtak, mások pedig ezt mondták: majd még meghallgatunk téged erről máskor."
Mostanra elég volt. Amíg az ő költőiket idézi, templomaikat méltatja, vallásosságukat dicséri, addig jöhet a beszéd. Amikor a lényegre térünk, amikor az érettük is meghalt és dicsőségesen feltámadott Jézusról kezd beszélni, - mostan hagyjad abba, majd meghallgatunk téged máskor. Soha többé nem hallhatták az apostolt.
Olvastuk most ezt a néhány mondatot, amikor Pál már fogoly és kihallgatásra a római helytartó, Félix elé kísérik. Félix érdekes embernek tartotta Pált, és kedveskedni akarván zsidó feleségének, őt is behívta a kihallgatásra. Hallgatják, amint Pál beszél nekik. És mit olvastunk itt? Itt is jön ez a két szó: "Amikor azonban az igazságról, az önmegtartóztatásról és a jövendő ítéletről kezdett beszélni, Félix megrémült is így szólt: Most menjél el, aztán majd, ha alkalmat találok, ismét hivatlak téged." Aztán még két évig börtönben felejtette az apostolt, és csak az utóda foglalkozik majd Pálnak a dolgával.
Amíg a feleségemnek is érdekes, ő mégis többet ért belőle, mert kapott vallásos nevelést, hadd mondja ez a furcsa Pál. Egyébként is művelt embernek látszik, olyan szépen beszél. Amikor azonban önmegtartóztatásról, az igazságról és az eljövendő ítéletről van szó, akkor ragasszuk le a száját. Mostan menjél el, aztán majd, ha alkalmam lesz...
Csendeshétre indul az ifjúság. Az egyik apuka, aki soha nem volt szülői megbeszéléseken, érdeklődik: mi is történik ott, mi lesz a program? Elmondják neki. Bólogat és tanácsot ad: csak minél kevesebb bibliázás, sok kirándulás és sport legyen, mert arra van szüksége az ifjúságnak. Abból is lesz bőven - nyugtatják meg őt.
Azután különös módon tetszett Istennek, hogy éppen az ő fiacskáját fogja meg az Ő nagy kegyelmével. Ez a gyerek, ahogy félig odafigyelve hallgatta az igehirdetéseket, egyszer csak magára ismert. Isten különös kegyelmének a munkája folytán fájni kezdtek a bűnei. Egyszerre meglátta, mennyit hazudik, csal otthon, szüleit is meglopta nem is egyszer. Egymás után jutnak eszébe ezek, és azonmód kertelés nélkül megvallja ott bűneit, és átadja az élete feletti rendelkezést az Úr Jézus Krisztusnak. Egy egészen másik fiú megy haza.
Otthon is mindjárt beszámol erről, és elmondja: apu, bocsánatot kérek tőletek azért, hogy évek óta folyamatosan hazudok nektek is. Tele volt az életem csalással, lopással. Amit lehet, szeretnék jóvátenni és ezen túl másként akarok élni. Nektek is szót akarok fogadni, csak azt szeretném kérni, hogy amikor ingyen hoztok az építkezéshez sódert, homokot, abban ne kelljen részt vennem. Azt hiszem nektek is jobb lenne, ha mindenféle csalást abbahagynátok.
Micsoda?! Mit beszél ez a kölyök?! Csalónak nevezi az apját, aki éjt nappallá téve fáradozik a család gyarapodásán? Ezt csinálták vele ott az egyháznál? Na, megkapja a magáét a gyerek is, meg a papja is. Mert amíg sportolgatunk, kirándulgatunk, addig rendben van. Azon a héten legalább nincs gond otthon a gyerekre, feltehetően jó kezekben van. De amikor néven nevezi előbb a saját bűneit, aztán óvatosan, tisztelettel, de mégis csak a szülők bűneit is, és ő nem akar többé részt vállalni bűnökben, akkor oda kell csapni neki is, meg azoknak is, akik így "elcsavarták" a fejét. Pontosan ugyanaz történik, ami Pál apostol idejében.
Ökumenikus összejövetel van. Szép, okos előadások hangzanak. Minden előadó szem előtt tartja a rendezők kívánságát, hogy az ökumenikus diplomácia szabályai szerint kell fogalmazni. Vagyis: nem szabad őszintén beszélni a valós problémákról. Ezt mindenki komolyan is veszi. Akad azonban egy ünneprontó, aki elkezdi sorolni, hol, mely pontokon térünk el a Szentírás tanításától, és mennyi képmutatás fertőzi közös alkalmainkat. Lehetne ezt másként is csinálni. Az idő rövidségére való tekintettel azonnal elhallgattatják és soha többet nem kérik fel előadásra.
Mert amíg szép, semmitmondó általánosságok hangoznak, addig hadd folyjék a szó. Amikor azonban a szó igévé válik, és az elevenéig hatol a hallgatónak, akkor egyszerre rövid lesz az idő és az ilyen "ünneprontó" hallgasson el.
Tizenhárom évvel ezelőtt az egyik nagy kórház megkérte a területén levő egyházközség lelkészeit, hogy minden vasárnap tartsanak istentiszteletet a betegeknek és a kórházi személyzetnek, és a korábbinál sokkal szabadabban látogassák a betegeket. A lelkészek vállalták. Amikor azonban kiderült, hogy Jézus Krisztusnak ma is van hatalma betegeket gyógyítani, olyanokat is, akiken a kezelés tartósan nem segített, és elhangzott, hogy bizonyos lelki betegségeknek mik is lehetnek a valódi lelki okai, és mit tanít a Szentírás az okkult eredetű erőkről, akkor a vezető orvosi tanácsot hívott össze, ott elmarasztalták a lelkészeket, megköszönték a szolgálatukat, és alkalmaztak helyettük egy pszichológust.
Nem folytatom tovább. Egyszer minden Isten-szolgája eljut oda, hogy nem akarják tovább hallgatni. Amikor valóban Jézus ereje jelenik meg egy elkötelezett, engedelmes szolga életében, amikor valóban az élő Krisztus szól bele a hallgatóság életébe, akkor nem mindenki úgy reagál, mint ahogy pünkösdkor elég sokan, "hogy szívükben megkeseredtek és azt kérdezték: most akkor mit cselekedjünk atyámfiai, férfiak?", hanem belép ez a Félix-effektus, meg a Heródes válasza, hogy mostan hallgass el, aztán majd, ha esetleg lesz még kedvem, meg eszembe jut, meg történetesen szükség lehet rád, akkor majd szólunk.
A kritikus pontig hallgatják, onnantól kezdve nem. Egy bizonyos határig elfogadja a világ, amit Isten és az Ő küldöttei mondanak, és azon a ponton túl visszautasítja. Amíg az egyház nagy, langyos, és bármilyen okos általánosságokat hirdet, addig a világ tűri, olykor még igényli is a segítségét. Amikor azonban prófétai igehirdetés kezd hangzani, ami néven nevezi a bűnt, ami az elkövetkezendő ítélettől akarja megmenteni a hallgatóságot, ami megtérésre hív fel, és ebben benne van az, hogy eltértünk Istentől, és Ő visszavár, és csak nála van életlehetőségünk, amely igehirdetés Isten szeretetéről és ítéletéről együtt beszél, amely nyilvánvalóvá teszi az ördög mai munkáját, személyes valóságát, és Jézus Krisztus felette aratott elsöprő győzelmét, akkor elérkeztünk a kritikus ponthoz. Innentől kezdve nem kell. Mostan azonban hagyd abba, menjél el, aztán meglátjuk, hogy mi lesz...
Ez a világ egy valamit soha nem akar hallani. Az igazságot. Az Újszövetségben az igazság szó nem elvont filozófiai fogalom, hanem az igazság szó, az elétheia, a valóságot jelenti. Amikor Jézus Krisztus Pilátussal beszélgetett, akkor Ő megfogalmazta a maga programját, célját. Azt mondja ennek az embernek: "Azért jöttem, hogy bizonyságot tegyek az igazságról. Mindenki, aki az igazságból való, hallgat az én szavamra." (Jn 18,37)
És Jézus az övéit is azért küldte ebbe a világba, hogy bizonyságot tegyenek az igazságról, a valóságról. Mivel Jézus egy ilyen nagy horderejű önkijelentést is mondott, hogy "Én vagyok az igazság", ezért ez azt is jelenti, hogy bizonyságot tegyünk róla, mert ez segít a sokféle nyomorúságban vergődő embereken.
Jó lenne, ha ma becsületesen megvizsgálnánk: meddig hallgatjuk szívesen az igaz Jézus Krisztusról szóló evangéliumot? Gyanús az, amikor valaki megköszöni a "tanítást". Az még jöhet, tanulni még hajlandó vagyok. De megváltozni? Feltétel nélkül kinyitni magamat Isten munkálkodó kegyelme előtt, hogy azt csináljon bennem, amit akar, ott már összeretten sok ember. Mostan azonban hagyjad abba, aztán majd, esetleg később...
Hol van a kritikus pont a mi igehallgatási gyakorlatunkban? Meddig vesszük komolyan azt, amit Isten mond? Mit veszünk magunkra? Olyan tragikusan szomorú kép az, amikor egyszer az igehirdetés szintén megosztotta a hallgatóságot, és azt olvassuk a Lukács evangéliumában, hogy a bűnösök és a vámszedők igazat adtak Istennek, bűnbánatra jutottak, és ennek jeleként megkeresztelkedtek János által. A farizeusok és írástudók azonban az Isten beszédét megvetették ő magukra nézve. Igaz a tömegre, de nem vesszük magunkra, sőt, kikérjük magunknak, hogy itt Isten ilyen kritikával illessen bennünket.
Nos, mit veszünk magunkra? Meddig adunk igazat Istennek? Tudjuk-e, hogy az segít rajtunk, ami a kritikus pont után következik? Amikor Isten igéjének a kétélű kardja elhat a szívünk mélyéig, a velőkig, a gondolatainkat is megítéli és szétválasztja az emberben a jót és a rosszat. Mert a kritika azt jelenti: elválasztani. Isten pontosan ezt akarja elvégezni bennünk.
Ez az egyik kérdés itt: hogyan fogadom azt, ami már a kritikus ponton túl van?
A másik kérdés: hogy ha valaki már Jézus Krisztus szolgája lett, akkor kész-e vállalni áldozatot azért, hogy a kritikus pontokon túli részt is elmondja másoknak? Az igazságot nagy szeretetben. Nem akárhogy, hanem úgy, ahogy az ige mondja: nagy szeretetben. Erre már csak Krisztus igazán elkötelezett, mindenre kész szolgái képesek. Azok, akik komolyan veszik Jézus intését: "aki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel az ő keresztjét, és úgy kövessen engem." Ez, hogy "vegye fel az ő keresztjét", azt jelenti, hogy vállalja a Krisztus képviselésével járó szenvedéseket is.
A kereszt nem betegség, meg nehéz természetű szomszéd, ez speciál a Krisztus szolgálatáért járó és vállalt szenvedés, kellemetlenség vagy súlyosabb szenvedés. Vegye fel az ő keresztjét. Az egyik evangélium utána teszi még azt is, hogy naponta. Aki erre nem kész, az úgy jár, mint amit Jézus a köves helyre hullott mag sorsáról mond: "Ezek azok, akik hallják az igét, örömmel fogadják, de nem gyökerezik meg bennük, hanem csak ideig való, és ha nyomorúságot vagy üldözést kell szenvedniük az ige miatt, azonnal eltántorodnak." (Mk 4,16-17)
Nem ilyen vagy te? Hallgatod, örömmel fogadod, de ha vállalni kellene érte valamit, akkor nem vállalod. Sem úgy, hogy magadra nézve nem tekinted kötelezőnek, nem mersz különbözni a világtól, sem úgy, hogy nagy szeretettel mondod másoknak: segítesz rajtuk, hogy rajtad keresztül maga Jézus Krisztus menthesse meg őket.
Ideig való a hitük - ezt mondja Jézus. Az is hit, csak éppen semmi hasznuk belőle másoknak, mert éppen, amikor szükség lenne rá, visszavonul, mint csiga a házába. Gyümölcstelen marad.
Van ideig való hit és van kipróbált hit. Pál apostoléknak kipróbált hitük volt. Ők mindent vállaltak azért, hogy Jézus ereje áttörhessen rajtuk. Ők készen voltak megfizetni a szolgálatnak az árát is.
Mi tehát az, ami ebből következik? Egyrészt az, amit Jakab így ír: "... szelíden fogadjátok be az Isten belétek oltott igéjét, mert az megmentheti a ti életeteket."(1,21) Szelíden befogadni azt is, ami fáj, ami az én bűneimet nevezi néven, mert így akar megtisztítani az én Uram. Tőle fogadni, nem attól, akin keresztül mondja, és igazat adni neki, aki végső soron üzeni. Szelíden befogadni.
Figyeljétek meg, hogy a legtöbb orvosi eszköz is fájdalmat okoz. Csupa szúró, vágó eszközökkel dolgoznak. Na, de így segíthetnek rajtuk. És ez lelkileg is így van.
A másik része pedig ez: akkor is mondjuk az Istentől reánk bízott igét, ha mások bármilyen megfontolás miatt hallgatnak. Akkor is vállaljuk a vele járó kellemetlenségeket, ha azok, akiken segíteni akar Isten rajtunk keresztül, ellenségüknek tekintenek. Akkor is szeressük őket, ha ők igazságtalanul bántanak, mert az igazságot, a valóságot képviseljük előttük. Akkor is mondani, ha más hallgat, akkor is vállalni, ha ennek ára van, és akkor is szeretni őket, ha akármit csinálnak velünk, vagy bármit mondanak rólunk.
Mi tudjuk, hogy csak az igazság segít az embereken. Mi tudjuk, hogy az árát meg kell fizetni a szolgálatnak, és tudjuk, hogy Jézus is szerette az ellenségeit. Utolsó erejével is értük, értünk imádkozott a kereszten.
Tulajdonképpen ezt szemlélteti az úrvacsora is. Jézus nem hallgatott el a kritikus pontnál, ő végigmondta azt, amit az Atya reá bízott. Ezért fel is ingerlődött ellene személyesen maga az ördög és mozgósította szolgáit. Meg is ölték a Megváltót emiatt. De Ő vállalta ezt a sorsot, és ott a kereszten is szerette az ellenségeit is.
Azt mondja a Biblia, hogy minden úrvacsora Jézusra emlékeztet. Az Ő halálát hirdetjük ilyenkor különösen is. Ez különösen alkalmas arra, hogy megvalljuk a keménységünket, amikor nem fogadtuk be szelíden az igét. Amikor az ige szólóit szidtuk, s nem tudtuk, hogy ezzel a Mindenható ellen fordulunk, aki segíteni akar rajtunk. Vagy amikor nem mertük vállalni a már megismert igazságot ilyen vagy olyan meggondolásból, és hallgattunk akkor, amikor szólni kellett és lehetett volna, vagy fecsegtünk akkor, amikor hallgatni kellett volna.
Engedjük, hogy Isten Szentlelke megújítson minket ezen a területen feltétlenül, de bárhol, ahol Ő most megérintett, amit elénk hozott, amit eszünkbe juttatott. Engedjük, hogy megváltó Urunk megújítsa velünk az Ő áldott szövetségét, annak minden gazdagságában részesítsen minket, és így lehessünk erővel szolgáló tanúi annak, aki szeretett minket és önmagát adta érettünk.
Imádkozzunk!
Dicsőséges Urunk, Jézus Krisztus, magasztalunk azért, mert te soha nem azt mondtad, amit vártak tőled, amit megrendeltek. Soha nem a magadét mondtad, hanem azét, aki elküldött téged. Áldunk téged tökéletes engedelmességedért. Köszönjük, hogy engedelmes voltál halálig, még pedig a kereszthalálig.
Könyörülj rajtunk, hogy tudjunk követni téged ezen az úton is. Indíts Szentlelkeddel, hogy szelíden fogadjuk a beoltott igét, hogy a te igéd megmentse az életünket. Könyörülj rajtunk, hogy hadd ismerjük meg egyre jobban a jó Pásztor hangját, hallgassunk, és kövessünk téged. Idegenekre pedig ne hallgassunk.
Bocsásd meg, valahányszor gyávaságból, alkalmazkodásból, haszonvágyból, hiúságból, akármi okból megálltunk a kritikus pontnál. Bocsásd meg, amikor szégyelltünk téged és a rólad szóló örömhírt.
Annál inkább köszönjük, hogy te nem szégyelltél minket az Atya előtt, és ma is közbenjársz érettünk.
Kérünk, ajándékozz meg minket nagy bátorsággal, hogy tudjuk hirdetni az evangéliumot. Szentelj meg minket az igazsággal, hogy a mi megszentelt, tiszta életünk is rád mutasson, és téged dicsőítsen.
Segíts ebben növekednünk a jövő héten, és így szenteld meg most az úrvacsorázásunkat is.
Ámen.