REMÉNYTELENÜL...?

Alapige: ApCsel 27,9-26

Mivel pedig közben sok idő telt el és a hajózás már veszedelmessé vált, hiszen a böjt is elmúlt már, Pál figyelmezteti őket. Férfiak, látom, hogy a további hajózás nemcsak a rakományra és a hajóra, hanem életünkre nézve is veszélyessé válik. De a százados inkább hitt a kormányosnak és a hajótulajdonosnak, mint annak, amit Pál mondott. A kikötő nem volt alkalmas a telelésre, s ezért a többség úgy döntött, hogy továbbhajóznak onnan, hátha eljutnak Főnixbe ahol áttelelhetnek. Ez Kréta egyik kikötője, amely délnyugat és északnyugat felé néz. Mivel pedig déli szél kezdett fújni, azt hitték, hogy megvalósíthatják elhatározásukat. Felszedték tehát a horgonyt és továbbhajóztak Kréta közelébe. Nemsokára azonban a sziget irányából az "Eurakviló"-nak nevezett szélvihar csapott le a tengerre. Mikor az magával ragadta a hajót, úgyhogy nem tudott a széllel szemben haladni, rábíztuk a hajót, és sodortattuk magunkat vele. Amikor egy kis sziget alá futottunk be, amelyet Klaudának hívnak, csak nagy nehezen tudtuk megtartani a mentőcsónakot. Miután ezt felvonták, óvintézkedéseket tettek: alul átkötötték a hajót, és mivel féltek, hogy a Szirtisz tengeröböl zátonyaira futnak, a horgonyt leeresztették, és úgy sodródtak tova. A vihar hevesen dobált bennünket, azért másnap kidobálták a hajóterhet, harmadnap pedig a hajó felszerelését dobálták ki saját kezükkel. Mivel pedig sem a nap, sem a csillagok nem látszottak több napon át, és erős vihar tombolt, végül elveszett megmenekülésünk minden reménye. Minthogy már sokat éheztek is, Pál felállt közöttük, és így szólt: "Az lett volna a helyes, férfiak, ha rám hallgattok, és nem indulunk el Krétából, hogy elkerüljük ezt a veszélyt és ezt a kárt. Én azonban most is azt tanácsolom nektek, hogy bizakodjatok, mert egy lélek sem vész el közületek, csak a hajó. Mert ma éjjel elém állt annak az Istennek az angyala, akié vagyok, és akinek szolgálok. Ez azt mondta: Ne félj, Pál, neked a császár elé kell állnod, és Isten neked ajándékozta mindazokat, akik veled vannak a hajón. Ezért bizakodjatok, férfiak! Én hiszek az Istennek, hogy úgy lesz, ahogyan nekem megmondta. Egy szigetre kell kivetődnünk"

Imádkozzunk!

Dicsőítünk és magasztalunk téged mennyei Édesatyánk, mert te nemcsak megváltasz, de meg is tartasz bennünket. Köszönjük Urunk, hogyha elhagyatottnak is érezzük magunkat, te akkor is ígéred, nem hagysz el, mert szeretsz, még ha elfeledkezhetnek is az anyák gyermekükről, te akkor sem feledkezel meg, mert nagyobb a te szereteted, az egyik legmélyebb emberi szeretetnél is.

Valljuk Urunk, hogy te vagy a mi Istenünk és kérjük, hadd lehessen hitünk reménység is. Könyörülj meg rajtunk, akik megfáradtunk, elerőtlenedtünk különböző próbák között, vagy ha nem látunk kiutat, hogyha elcsüggedt a lelkünk a körülmények miatt, vagy ha bármi más miatt nem látnánk jövőnket biztosítva és aggodalmaskodunk a jelenünkben, kételkedünk. Hadd halljuk meg hangodat, Urunk! Hadd tapasztaljuk meg a te jelenlétedet Szentlelked által! Kérünk, tedd alkalmassá szívünket igéd befogadására. Csendesíts el minket, fizikai fáradtságtól is szabadíts meg, szeretnénk most egészen csak tereád figyelni, minden zavaró körülményt kizárva. Kérjük Urunk, hogy szólíts meg mindannyiunkat személyesen, azt mondd, amire éppen most van szükségünk.

Ámen.

Igehirdetés

Nem olyan régen a legfiatalabb ifisekkel voltunk a Tisza tónál, ahol olyan élményben volt részem, mint amilyenben még soha előtte. Örömmel vízibicikliztünk, vízbe ugráltak az ifjak, bedobálták egymást. Egy idő után látszódott, hogy viharfelhők közelednek, és a vihar gyorsan elérte a tavat. Nem sok eső hullott, úgy éreztük, hogy minden baj nélkül szépen kimegyünk a partra, ahol vártak már bennünket. Azonban az történt, hogy miközben próbáltuk egymást összeszedegetni a vízből, már villámok is kezdtek cikázni, egyre erősebb lett a hullámzás. A két hajó - egyiknek én voltam a hajtója és a vezetője - egyszerűen nem bírt haladni előre. Hiába próbáltam én is kormányozni, egyszerűen nem haladtunk arra, amerre szerettünk volna. Először még nem ijedtünk meg mi sem, megpróbáltunk mindent, de aztán észrevettük, hogy ez a hajó nem mozdítható. Isten különös kegyelmének tartom azt, hogy a szél nem befele vitt, a tó közepe felé, hanem kifelé, a part felé, ahol már mások is tudtak segíteni. Végül is nem estünk nagyon pánikba, egy kis ijedelemmel megúsztuk, kicsit vizesebbek lettünk a kelleténél.

Milyen érzése lehetett Pálnak, Lukácsnak, kísérőiknek és annak a 276 embernek, akik tengeri viharba kerültek, majd hajótörést szenvedtek. Az irányíthatatlan hajó ugyanis valóságos életveszélyt jelent.

Az ókori hajósok szeptember közepétől már nem szálltak tengerre. November közepétől március közepéig pedig egyáltalán nem hajóztak. Ezért, amikor a fogoly Pál jelzi a hajóskapitánynak, a kormányosnak és a századosnak, hogy jobb lenne nem útra kelni, mert a zsidó időszámítás szerint a böjti időszak elmúlt, akkor jogosan figyelmeztetett, hiszen tapasztalatból is beszélt, ugyanis ő már korábban többször szenvedett hajótörést. Nem volt szakember, de a körülményeket valamennyire ismerte. A szokással is ellenkezett, hogy itt mégis hajóra keltek, hogy a téli kikötőbe eljussanak. A kapitány, a százados, a legénység úgy döntöttek, hogy nem hallgatnak a fogoly tanácsára és elindultak a telelésre alkalmasabbnak tűnő kikötő felé. Úgy tűnt, hogy az időjárás is kedvező lesz majd. Hiszen déli szél kezdett fújni, ami enyhe volt és éppen abba az irányba vitte őket, ahova menni szerettek volna. De - ahogyan Lukács leírja a történetben -, a baj hamarosan utóérte őket, ugyanis nemsokára hatalmas szélvihar csapott le a tengerre. Északkeleti szél, ami orkánerejű szokott lenni. Ez a szél éppen az ellenkező irányba sodorta őket, ki a nyílt tengerre. Ők csak a part mellett szerettek volna hajózni, átmenni a kikötőbe. A nyílt tengeren semmi esély sem volt arra, hogy a kormányos bármely irányba is mozdíthassa a hajót. Ettől fogva a természet törvényére voltak teljesen utalva. A tapasztalt hajósok ilyen helyzetben a legapróbb részletekig mindent úgy tesznek, amit ilyenkor tenni kell, elvégzik a szükséges óvintézkedéseket, feladatokat, hogy elhárítsák a veszélyt. Ahogy azonban teltek az órák, a napok, a helyzetük egyre csak súlyosbodott. S a hajó végveszélybe került, a nyílt tengeren esélyük sincs arra, hogy életben maradjanak, ha a hajó elpusztul. Ezért olyan megrendítő az a tényleírás, amit Lukács így fogalmaz, hogy "végül elveszett megmenekülésünk minden reménye". Nemcsak a legénység, a hajó vezetői, akik nem voltak keresztények, de a hajón lévő keresztények is így éreztek.

Ezt azonban annak a fényében láthatjuk, ami az egész történetből egyértelműen kiderül, hogy Isten a még ilyen reménytelen helyzetben is hatalmasan tudott cselekedni. Meghirdeti ez a történet, hogy van Isten, létezik a reménység Istene, aki a reménytelen helyzetben is tud segíteni. Mindenképpen tanulságos ahogy belekerültek ebbe a nehéz helyzetbe és ahogyan azt átélték.

Ez azért fontos, mert az "Élet tengerén" hasonlóan kerülhet viharba az ember élete. Amikor a Bibliában azokról a történetekről olvasunk, ahol ilyen viharos a helyzet, sokszor reménytelen - Jézussal is legalább kétszer történet meg ilyen -, akkor az üzenetben általában az válhat személyessé, hogy az életünkben milyen viharok lehetnek, és hogyan lehet ma is reménytelen az ember helyzete. Hogyan kerültek bele, hogyan kerülhet ma is az ember az élet viharába? A hitetlen, vagy akár a hívő? Az elmondott esetben az volt a fő probléma, hogy nem hallgattak az apostol tanácsára.

A következőkben szeretnék elsősorban a hitetlenekre koncentrálni. Azokra, akik nem ismerik Pál Istenét, Jézust, akiknek meg van a maguk gondolkodása az Istenről, az életről, akik a keresztény fogalomkörben hitetleneknek minősíthetők. Érthető is, hogy nem hallgattak a fogoly Pál a szavára, már csak azért sem, mert ő nem volt szakember. Alkalmasabbnak tűnt a telelésre is megfelelőbb kikötő annál, ahonnan el kellett indulniuk, noha ők is tudták, hogy a veszély fennáll. Még ha érthető is a viselkedésük, hogy nem hallgattak a tanácsra, mégis emiatt kerültek bajba.

Ha mi személyesen ismerünk olyanokat, akik nem nevezhetők semmiképpen istenfélőnek, hanem hitetlenek és talán már tanácsoltuk is őket valamilyen formában, csak nem hallgattak ránk, és meglátták, mi lett a következménye. Egy darabig jó szokott lenni még a hitetlenek élete is, de egy idő után, amikor Istennel szemben élnek, előbb vagy utóbb utóéri őket a baj. Hogyha most valamelyik szerettünkre gondolunk, akit többször is figyelmeztettünk és mégsem hallgatott ránk, s éppen most van reménytelen helyzetben, akkor gondoljunk arra, hogy ez már régen is így volt.

Sajnos - továbbá -ma is jellemző az, ami akkor ott, hogy a hitetlenek döntése, tévedése, bűne miatt a hívő emberek is szenvednek. Lukács és Pál ugyanúgy életveszélybe került a nem hívők döntése miatt. Köztünk is vannak olyanok, ahol a zugívás hihetetlenül sok szenvedést okoz a házasságban, a családban. Nemcsak az szenved ezekben a családokban, aki ezt teszi, hanem az is, aki együtt él velük. Vagy gondoljunk az olyan házasságokra, melyek válással végződnek, mit jelent ez a házaspárnak és a gyerekeknek. S ha az egyik fél már hitben jár és a másik még nem, lehet, hogy a másik miatt kerültek válságba, noha valószínűleg a hívőnek is van felelőssége ebben, de mindenképpen szenved a hívő is. Lehet, hogy tudja, hogy mi lenne a megoldás, de helyzete reménytelen, mert a hitetlen nem hallgat a jó szóra.

Abban az időben a tájékozódási lehetőséget az égitestek jelentették. Amikor a felhő eltakarta a napot illetve a csillagokat, az azt jelentette, hogy nem tudták hol vannak, nem volt számukra semmilyen megragadható tájékozódási pont. A sötétben, viharban nem tudták, hogy merre mennek.

Reménytelen helyzetekben ez tipikus kép lelki értelemben is, amikor az ember nem tudja, hogy mit tegyen, merre menjen. A hívő emberek is bele kerülhetnek ilyenbe, amikor érzik, hogy nincsenek a helyükön, de nem látják a kiutat. Nem látják, vagy nem értik Isten vezetését. Ennek sokféle oka lehet. Nincs tájékozódási pont, mert ha lenne az reménységet adhatna számukra, mutatná hol van a szárazföld, amerre haladni lehetne. Amikor azonban nemcsak a bajt érezzük, a vihar erejét, hanem nem látunk semmi kiutat, lehetőséget, az az állapot a helyzetet nagyon reménytelenné teszi.

A vihar egyébként is fokozódott, a baj csak egyre nagyobbá vált. Sürgető lett volna már végre látni a napot, vagy legalább a csillagokat, de lehetetlen volt a felhős ég miatt. Ráadásul a vihar már nagyon hosszú ideje tartott, tizennégy éjjelt kellett így átélniük. Gondoljuk át, két hétig ilyen körülmények között. A helyzet reménytelensége valóban igaz, végül elveszett megmenekülésük minden reménye, emberileg úgy látszott nincsen megoldás.

Ilyen helyzetben jellemző, hogy az ember már enni sem tud. A külső testi körülmények miatt a lélek szenved, fáj, reményt vesztett és ez visszahat a külső testi körülményekre, a testre. Amikor a lelki szenvedés, nyomorúság miatt a test is elkezd fájni, szenvedni. Ez az állapot az orvosok előtt is ismert dolog, tudják, hogy a legtöbb testi bajnak ez van a hátterében.

A hajón először még megteszik a szükséges óvintézkedést, erőfeszítéssel dolgoznak, a beáradt vizet kimerik, a zaklatott helyzet miatt talán még enni sincs idő. Aztán a helyzet reménytelenségének fokozódása következtében, már az ember úgy érzi, hogy nem is éhes, meg minek is egyen, úgy is halál vár rá. Végül elveszett megmenekülésük minden reménye. Eddig csak a földi értelemben vett reményvesztettség állapotát néztük, de a Szentírásból tudjuk, hogy a reményvesztettség az örökélet lelki értelmében is igaz. Amikor az ember úgy érzi, hogy vége van, elpusztul, nincs szabadulás, szabadítás, és lelki értelemben érzi így, akkor ez a teljes vég jele. A Sátán nemcsak a testét, de a lelkét akarja megrongálni, az örökéletét elvenni. Ezért szokott a hitetleneknél a reménytelen helyzetben egy idő után a halálfélelem is jelentkezni, ami tulajdonképpen az ítélettől, a számadástól való félelem, de nem a szabadulás lehetőségének ismeretével, hanem a gonosz gyötrésével.

Az Efézusi levélben azt mondja az apostol a már megtért hívőknek, hogy egykor ti is ilyen reménytelenek voltatok. A 2.12-ben fogalmazza meg ezt a jellemzőt: "Ti, mondom, abban az időben Krisztus nélkül valók voltatok, Izrael társaságától idegenek, és az ígéret szövetségétől távolvalók, nem volt reménységetek és Isten nélkül valók voltatok e világon." Tehát nemcsak élő Istene nincs, hanem nincs reménye földi értelemben véve és az örökéletre nézve sem.

Ebben a helyzetben manapság úgy jelentkezik a probléma, hogy amikor a szerettem már látja is hogy miben van, és mégsem hallgat rám. Próbálok sírva könyörögni neki, mondva, hogy változhatna az élete, csak engedjen az Istennek, de nem hallgat erre. De nem, még mindig másban keresi a megoldást, küzd az életéért, vagy teljes kétségbeesésében lemond mindenről. A hívő ember számára ez nagyon fájdalmas. Szenvedést jelenthet látni a nem hívő ember sokféle nyomorúságát és azt, hogy nem is akar szabadulni, hiszen nem ismeri Istent.

Hívő emberek is belekerülhetnek reménytelen helyzetbe manapság. Az, hogy hívő, nem jelenti a körülményei tekintetében, hogy elkerüli a nehézségeket. A mi életünkben is ugyanúgy lehetnek bajok. A hívő ember is tud tájékozódási pontok nélkül haladni egy ideig. Ugyanakkor tapasztalhatja, hogy keresi a kiutat, de nem látja, mert nincsen a helyén, nem is figyel Istenére. Belekezd valamibe és elveszíti a reménységét, az erejét, kételkedik, megsemmisül az öröme, vidámsága, a reménye.

Nehémiásnál mondja a Szentírás, hogy "ne bánkódjatok, mert az Úrban való öröm ad erőt nektek", vagy ahogyan a Károli fordítás: "az Úrnak öröme a ti erősségetek" és ezekben a helyzetekben pontosan ez vész el. Mivel hiányzik, igazzá válik az Ézsaiási ige: megfáradnak az ifjak ellankadnak, még a legkülönbek is megtántorodnak. A hívő is kimondja néha: "végül elveszett megmenekülésem minden reménye". Itt általában egy-egy helyzetre kell gondolni, nehéz körülményre, érthetetlen dologra az életben. Amikor Illés már meghalni szeretett volna, akkor Jézabel üldözte őt, halálra kerestette. A próféta belefáradt a szolgálatba, úgy érezte, hogy egyedül maradt. Fizikailag és lelkileg egyaránt belefáradt mindenbe. Testileg élhetett volna tovább, de teljesen reményt vesztett lett.

Akárkit jellemez most ez a lelki nyomorúság, vagy ha valakire gondolunk, akiről tudjuk, hogy ilyen, figyeljünk, mert ebben a történetben az ragyog fel és mi ennek a fényében tekintünk rá, Istennél ott a remény.

Az apostol munkatársai biztosan reménytelenek voltak, ezt Lukács kifejezésre juttatja. Talán maga Pál is lemondott a megmenekülés lehetőségéről. Ez abból érezhető, hogy az angyal őt, magát is buzdítja: "Ne félj, Pál!" úgy tűnik, hogy először őt is megnyugtatni kellett. Emlékezhetünk arra, hogy Isten maga jelentette ki neki, hogy Rómában is bizonyságot kell tennie (ApCsel 23,11). Tehát Pálnak tudni kellett, hogy ő Rómába el fog jutni.

Talán mi is éreztük ezt, ha nem is ilyen éles helyzetben, hogy Isten valamit mondott, ígért és az életünk aszerint kezd alakulni, csak, éppen amikor belekerülünk valamiféle bajba, akkor kételkedni kezdünk az ígéretben; "jól értettem, vagy lehet, hogy Isten mégsem?"

Lehet, hogy Pál is a veszedelemben kétségbeesett és elvesztette a reményét. Az viszont bizonyos, hogy Isten Pált, magát is erősíteni akarta. Szükséges volt, mert az ő élete is veszélybe került.

A mélyen hívő is, amikor életveszélybe kerül, bizony érzi, hogy szüksége van arra, hogy valaki mellette álljon.

Az üzenet miatt most mégis elsőrendűen arra kell figyelnünk, ahogyan Isten általa buzdította a hitetleneket is. A reményt vesztett hitetlent reménységre bátorítja a hívő és így eszköze Istennek. Isten végez mindent, de Pál eszköz ebben. Az apostol azzal buzdít, amivel őt is bátorította Isten: "Ezen az éjjelen mellém állt Isten". Ugyanez a kifejezés szerepel a 23. részben is. Isten angyala állt mellé, Isten az angyalán keresztül, mert így akarta biztosítani jelenlétéről. Számunkra is ismerős az a kifejezés, hogy "veled vagyok", "itt vagyok, ne félj". Az angyal az apostol mellé állva jelezte, hogy Isten nem távolról kíván küldeni neki üzenetet, hanem a reményt vesztettnek személyesen akarja elmondani bátorítását. Jézus maga, ha kellett a tengeren kezdett el járni, hogy odamenjen a tanítványokhoz, akik a viharral küzdöttek. Még különleges csodát is akart tenni, mert menni akart az övéihez. Nem távolról, a hegyről csitította el a vihart, hanem melléjük ment és közelről erősítette őket. Az angyal szavával is erősítette, bátorította Pált. A Filippi levélben az apostol azt mondja: "Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít". Jézus Pált is a szava által erősítette. Mindenképpen meg akarta erősítette abban - amit a börtönben ígért neki -, hogy el kell mennie Rómába és meg kell állnia a császár előtt. A hajón még egy újabb ígérettel erősíti meg: "Isten neked ajándékozta mindazokat, akik veled vannak a hajón". Az is előfordulhatott volna, hogy a hajón lévők közül mindenki meghal, csak Pál menekül meg csodálatosan, de Isten ajándékba adta az apostolnak a többieket. Ez is ígéret volt akkor ott.

Isten ígérete, szava megerősítette az apostol lelkét. Lehet, hogy az apostol könyörgött is azért, hogy könyörüljön meg Isten a sok hitetlenen, nem akarta, hogy elvesszenek, ha elpusztulnak. Ebben az esetben Isten szava, hogy ajándékba adja a hajó utasait, imameghallgatás volt. Ha viszont az apostol nem könyörgött ezért, akkor Isten ezt ráadásként adta neki.

Ha netalán az apostol addig az éjjelig reményt vesztett lett volna, akkor az angyal megjelenése után biztosan már nem az, mivel az megerősítette őt. A vihar még dúlhatott, de Pálban már béke és nyugalom volt, s ezek után rajta volt a sor, hogy megerősítse, bátorítsa a többieket, a hitetleneket. Ahhoz, hogy ezt tehesse, föl kellett állnia. Az Úr mellé állt, Pál meg felállt közöttük. Ez azt is jelezte, hogy kivált közülük, már nem volt reményt vesztett, segíteni szeretett volna rajtuk. Határozottságát jelezte ez a felállás. Akkor is határozottan szólt, amikor azt tanácsolta, hogy ne induljanak el, és megint valamit határozottan akart mondani. Jellemzően azzal kezdi, hogy szemrehányást tesz egy kissé. Kálvin ezzel kapcsolatban azt jegyzi meg: "kegyetlen ugyan a szemrehányás, amely ugyan semmi vigasztalást nem nyújt, de ha a hozzáfűzött orvossággal fűszerezzük, részben már az is gyógyítás".

Szemrehányásával nem akarta még reményt vesztettebbé tenni őket, hanem ez gyógyszer akart lenni arra, hogy a reménységet annál jobban megláthassák. Hiszen ezzel arról tett bizonyságot, hogy egyszer ő már mondott valamit és annak súlya volt; bekövetkezett a baj. Ráadásul, amikor azt mondta, mint Isten szolgája szólt. Súlya van annak, amit én most mint Isten szolgája mondok nektek, meg amit mondott nekem. Nemcsak az Isten szavahihetősége, hanem az isteni szó súlya, ereje is ott van ebben a szemrehányásban is már. Másrészről leleplezi a baj okát. Tisztázni kellett mindenki számára, hogy a baj nem azért van, mert Pál ott van a hajón. Ez a történet nem azonos Jónás történetével. Jellemző a párhuzam, de fontos eltérés, hogy Jónás történetében az élő Istent nem ismerők Jónás miatt kerültek bajba. Itt viszont fordítva volt, az élő Istent ismerő által lesz övék a szabadulás, meg az áldás.

De le kell leplezni a bűnt, a hibát, s ezt az apostol határozottan képviseli. Egyetlen dologban nem engedtek, s ez elég volt ahhoz, hogy ilyen súlyos bajba kerüljenek. A Bírák könyvét olvasva emlékezhetünk arra, hogy Isten leleplezi a nép bűnét is mindig. Azért mutat rá hibáikra, hogy jelezze még ebből is tud szabadulást adni. Nem elfordul, büntet, hanem megoldást ad Pálon keresztül.

Az apostol szava továbbá biztat. Kimondja - a Károli fordításban így olvasható - "Jó reménységben legyetek!" az alapszó azt a jelentést is hordozza, hogy örvendjetek, legyetek vidámak, mert van megoldás. Saját szavával is, mint tekintéllyel bíró személy, de főképpen Isten szavával elmondja, amit Isten maga mondott neki, egyszerűen, tömören, érthetően. A lényeg az, hogy Istenről beszél nekik. Arról az Istenről, aki ebben a reménytelen helyzetben is megoldást akar adni, mert képes rá; megígéri és el is végzi.

Pál nem véletlenül hangsúlyozza azt is bátorításában, hogy oda ajándékozom neked őket. A szövegben egy olyan igeidőt használ, ami azt jelzi, hogy valami a múltban történt és az hat a jelenben és a jövőben is biztosan bekövetkező, mert érvényes. "Odaadtam egyszer, s mindenkorra őket". Ennyire biztos a szabadítás.

Pál apostol nem csak arról tesz tanúságot, hogy ki az ő Istene, akinek szolgál, és akié ő, mi jellemzi őt, hanem arról is, hogy mit készül tenni. Pedig még nem történt meg. S mi van, ha nem történik meg? Akkor a hitetlenek között nagy csalódás lesz, akkor kinevetik. Pál apostol nem hogy nem kételkedően, vagy bizonytalanul, határozatlanul mondja, hanem nagyon is határozottan meg is erősíti: Nézzétek férfiak, én hiszek annak az Istennek, akinek szolgálok. Meg is teszi azt, amit mondott. Tehát úgy buzdít, hogy egyben jelzi is, hogy ő határozottan bízik az általa mondottakban. Pedig ő is bajban van, de tudja, hogy nemsokára vége lesz.

A hajó elvész, de ők életben maradnak. A baj nem úgy oldódik meg, hogy csodás szabadulás lesz, hanem lesz szenvedés is, küzdeni is kell majd, de a szabadulás biztos lesz. A 27. rész végén kiderül, hogy mi is lesz végül. Lukács, amikor leírja, hogy végül elveszett megmenekülésük minden reménye, használja azt a szót, hogy végül, de nem ez a vég. Hanem végül mindenki szépen megmenekül. Ugyanis, baj esetén is a végén mindig az derül ki, amit Isten tett és tesz.

Itt most az a fontos, hogy amikor hitetleneknek kell mondani mindezt, olyanoknak, akik nem ismerik az Istent, akik talán gyalázzák őt, vagy akik már többször nemet mondtak neki, de bajba kerültek és bátorítani kell őket, hogy van megoldás Istennél. Ilyen esetben is hinnünk kell, hogy Isten a legreménytelenebb helyzetekben is megoldást adhat még nekik is, mert a hitetleneknek is egyetlen reménye az Úr Jézus, az Isten szabadítása.

A hajón lévők elsőrendűen fizikai értelemben menekültek meg. Ez igaz ma is, Jézus szabadít fizikai értelemben is, a földi életre nézve. Ő megoldhatja a keserű helyzetet, megszabadíthatja az alkoholtól a férjet vagy a feleséget, kihozhatja a legnagyobb mélységből is az elrontott házasságot. Amilyen reménytelen helyzetek manapság vannak talán közöttünk is, ő azokat is megoldhatja, neki erre van hatalma, ő ezért meg is halt. Jézus nemcsak azért halt meg, hogy az örökélet mennyei boldogságában részesülhessünk, hanem a földi életünk is más lehessen.

Előfordul, hogy Jézus egy hitetlent kész megszabadítani akkor is, amikor ő maga is nagyon jól tudja, hogy nem fog igazán megtérni hozzá. Természetesen azt is határozottan képviselni kell, hogy az igazi reménytelen helyzet a bűn lelki reménytelensége, de Jézus abból is kiszabadít. Ez jelenti a vele való kapcsolatfelvétel lehetőségét. Gyógyító szeretetét nemcsak a földi életre nézve akarja adni, hanem az örökéletre nézve is. Így kell hangsúlyozni a hívő embernek, amikor a másikkal beszélget, nemcsak amikor azért őrzött meg téged a balesettől barátom, osztálytársam, hozzátartozóm, mert még közöttünk akar tartani, hanem azért is, mert olyan jó lenne, ha végre hinnél már benne. Az ő bocsánata, az örökélet ajándéka, az az igazi nagy szabadítás.

Jellemző az a kép: "ajándékba adtam őket neked". Mert ez Jézusra nézve is igaz. Isten Jézusnak ajándékba adta azokat, akik az övéi lesznek és azokat akik az övéi. Jézusért lehet szabadulás. Ez ráadás. Jézus elvégzett mindent, Isten kegyelme megszabadít. Az a kérdés, hogy mi, akik már tudjuk és hiszünk ebben, hogyan képviseljük a hitetlenek között.

Ma ugyanis arról akart Isten velünk beszélni, hogy a nem hívőknek hogyan képviseljük az ő szabadítását, hogyan merjünk bátorítani a legreménytelenebb helyzetekben is másokat. Továbbá, hogyan engedjük, hogy bennünket bátorítson Isten, ha erre szükség van.

Imádkozzunk!

Szeretnénk neked megköszönni Édesatyánk, hogy te az Úr Jézusban mutattad be leghatalmasabban szabadításod erejét, bizonyosságát. Köszönjük, hogy te nemcsak a földi életre nézve tudsz megoldást adni, a legkilátástalanabb helyzetből is kiszabadítani, hanem az örökéletre nézve is. Áldunk téged ezért a nekünk tulajdonított bűnbocsánatért, szabadulásért. Köszönjük, hogy ezért gyógyulhatott meg a testünk is sok tekintetben, ezért lehetett azóta békesség a családban, a kapcsolatainkban. Szeretnénk továbbá azt is megköszönni neked, hogy a tégedet még nem ismerők számára is képviselhetünk téged. Áldunk Urunk, hogy a családtagunk, barátunk, osztálytársunk, vagy munkatársunk számára is a te szabadításod készen van, elfogadhatja.

Szeretnénk arra kérni, adj nekünk bölcsességet, hogy Pálhoz hasonlóan, tudjunk bátorítani. Segíts, hogy a mi életünk is arról legyen bizonyságtétel, hogy te mellettünk állsz, velünk vagy. Arra kérünk, hogyha a mi életünkben lenne vétek, rossz döntés, vagy hamisság, tisztíts meg belőle, mutasd meg azt a tájékozódási pontot a te vezetésedben, amerre mennünk kell. Kérünk, ha bárki közöttünk érzi úgy, hogy nincs semmi reménye, hadd láthassa meg benned a reménység Istenét.

Köszönjük, Urunk, hogy te kezedben van nemcsak a kezdet, hanem a vég is. Urunk, a földi életünkre nézve is ezt szeretnénk tudomásul venni hittel.

Szeretnénk így kegyelmedbe ajánlani népünket is. Megvalljuk neked, hogy annyi a reményt vesztett ember, annyi a tönkrement házasság, család, olyan sok tekintetben szenvednünk kell a hitetlenek rossz döntései miatt. Kérünk, bocsáss meg nekünk, mint népnek, könyörülj meg vezetőinken. Adj megtérést népünknek és vezetőinek. Használj fel erre bennünket a magunk helyén, Urunk!

Áldd meg a csendesheteken lévőket, szóljon a te igéd, adjon lelki gyógyulásokat, megújulásokat! Vigyázz majd ránk, hazamenve innen, kérünk!

Ámen.