BIZONYSÁGTÉTEL: HOGYAN ÉS MIT MONDJUNK?

Alapige: ApCsel 2,6; 12-24; 32-38

"Amikor a zúgás támadt, összefutott ez a sokaság, és nagy zavar keletkezett, mert mindenki a maga nyelvén hallotta őket beszélni."

"Álmélkodtak mindnyájan, és nagy zavarban kérdezgették egymástól: "Mi akar ez lenni?" Mások azonban gúnyolódva mondták: "Édes bortól részegetek meg." Ekkor előállt Péter a tizeneggyel, felemelte a hangját, és így szólt hozzájuk: "Zsidó férfiak, és Jeruzsálem minden lakója! Vegyétek ezt tudomásul, és figyeljetek szavaimra! Mert nem részegek ezek, ahogyan ti gondoljátok, hiszen a nap harmadik órája van. Hanem ez az, amiről Jóel így prófétált: Az utolsó napokban így szól az Isten, kitöltök Lelkemből minden halandóra, és prófétálnak fiaitok és leányaitok, és ifjaitok látomásokat látnak, véneitek pedig álmokat álmodnak; még szolgáimra és szolgálóleányaimra is kitöltök azokban a napokban Lelkemből, és ők is prófétálnak. És csodákat teszek az égen fenn, és jeleket a földön lenn: vért, tüzet és füstfelleget. A nap sötétté válik, és a hold vérré, mielőtt eljön az Úr nagy és felséges napja. Aki azonban segítségül hívja az Úr nevét, üdvözül. Izráelita férfiak, halljátok meg ezeket az igéket! A názáreti Jézust, azt a férfiút, akit az Isten igazolt ellőttetek erőkkel, csodákkal és jelekkel, amelyeket általa tett az Isten közöttetek, ahogyan magatok is tudjátok, azt, aki az Isten elhatározott döntése és terve szerint adatott oda, ti a pogányok keze által felszegeztétek és megöltétek. De őt az Isten, miután feloldotta a halál fájdalmait, feltámasztotta, mivel lehetetlen volt, hogy a halál fogva tartsa őt."

"Amikor ezt hallották, mintha szíven találták volna őket, ezt kérdezték Pétertől és a többi apostoltól: "Mit tegyünk atyámfiai, férfiak?" Péter így válaszolt: "Térjetek meg, és keresztelkedjetek meg valamennyien Jézus Krisztus nevében, bűneitek bocsánatára, és megkapjátok a Szentlélek ajándékát."

Imádkozzunk!

Dicsőítünk téged Istenünk azért, hogy adtad nekünk a te szavadat olyan formában, hogy megérthetjük azt. Köszönjük, hogy Lelked által fordítod le gondolatidat arra a szintre, hogy életté lehessenek a számunkra is. Add, hogy megérthessük újra meg újra, hogy tettekké válhatnak a te szavaid és gondolataid mi bennünk is.

Köszönjük Istenünk, hogy nem fáradtál el még mindig tisztogatni, szólongatni bennünket. Tudod, hogy hány szólongatást, megszólítást éltünk már át. Hányszor tapasztaltuk, hogy utánunk nyúltál, szereteted szinte fojtogató, szorongató szeretet volt, annyi ajándékoddal, jeleiddel találkozhattunk, és mégis Urunk, meg kell, hogy valljuk, hogy olyan sokszor csak magunk körül forog az életünk tovább. Nem tudunk kilépni a saját problémáinkból, és nem tudunk túllátni gondolatainkon, elképzeléseinken.

Szeretnénk kérni, hogy most tágítsd ki a horizontot számunkra, hogy meglássunk olyan szempontokat is, amik nem tőlünk valók, hanem amiket te adsz.

Urunk, kérjük, hogy tedd a szívünket alkalmassá arra, hogy meggyőzhess minket jóról és rosszról, és hogy engedelmességre indíts mindabban, amit elénk adsz, és felismertetsz velünk.

Köszönjük neked most ezt a csendes órát. Kérünk, légy itt közöttünk, hadd legyen ez valódi, igazi, neked kedves istentiszteletté. Jézus Krisztus nevéért, kérünk, hallgass meg minket.

Ámen.

Igehirdetés

A pünkösdi igehirdetés alapján két kérdésre, ezeket három gondolat köré csoportosítva, keressük a választ, illetve figyeljünk az igére.

Az első gondolatkör, amit két részről is megközelítünk majd, az arra vonatkozik, hogy a keresztyén ember, aki Jézus Krisztussal már átélt valamit: hogyan, milyen módon adhatja ezt tovább, illetve, hogyha valaki még nem tapasztalt semmit Jézussal, akkor hogyan fogadja a bizonyságtételét az előbbi embereknek? Ez lesz az első nagyobb témánk.

A második témánk pedig az lesz, hogy pontosan miről is szól ez az ominózus bizonyságtétel? Hogyan lehet összefoglalni?

Péterék, amikor Isten Lelke arra indította őket, kimentek, és a nagy ünnepen elkezdtek beszélni az Isten dolgairól. A pünkösdi csoda éppen arról szólt, hogy Isten mindenkinek a maga nyelvére fordította le azt, ami ott hangzott: igehirdetést, bizonyságtételt.

Azt hallottuk az előbb, hogy voltak, akik csodálkoztak, voltak, akik azt mondták lekezelően, lesajnálva Pétert és a többi tanítványt, hogy ezek csak részegek, össze-vissza beszélnek badarságokat. Tulajdonképpen nem is kell velük foglalkozni, komolytalan az egész.

Péter és a többiek azonban, amikor találkoznak ezzel a hozzáállással, nem veszik ezt személyes sértésnek. Nem tudom, hogy a testvérek gondoltak-e már rá, nekem, amikor elém került, egészen újszerű volt: Péter nem sértődik meg. Nem gondolja, hogy személye elleni támadás az, hogy őt a hajnali vagy a kora reggeli ellenére részegesnek, iszákosnak, mindenfélének elmondják, és legyintenek rá.

Nem az következik számára ebből: Jó, ha nem kell, akkor nem mondom. Ha ti így álltok hozzá, akkor maradjatok magatoknak.

Nyilvánvalóan Péter és a tanítványok is, akárcsak bármelyikünk, ugyanolyan érzékenységgel rendelkező emberek voltak. Azonban Isten Lelke alkalmassá tette őket ebben a helyzetben, és nyilván ez egy folyamatos formálódás eredménye is volt, hogy túl tudjanak látni a saját, személyes érzéseiken, benyomásaikon, azon, hogy éppen kellemesen érzik magukat az adott helyzetben, vagy nem.

Meg kell, hogy valljuk, hogy az a tapasztalat, amivel itt Péterék találkoznak, nem egyedi a Krisztust követő hívők életében. Ugyanis, ahogy a Korinthusbeliekhez írott levél 1. fejezete beszél erről: "A keresztről való beszéd sokaknak bolondság vagy botránkozás." Egészen egyszerűen, amikor valaki arról kezd beszélni, hogy Krisztus váltságműve mit jelent: mit jelentett régen, és mit jelent az ő számára, vagy lehet, hogy nem is beszél róla, csak az életében látnak bizonyos döntéseket, tapasztalnak egyfajta újszerű hozzáállást, akkor sokan legyintenek ma is, és azt mondják: reménytelen, idealista. Nem erre a földre való. Soha nem fogja kinőni. Nem tud majd megállni a maga lábán. Sok mindent mondanak ilyenkor az emberek.

Egy fiatallal beszélgethettem egyszer erről, és azt mondta, hogy amikor Isten nélkül élte az életét, és ment egyik buliból a másikba, és sokszor nem a legjobb társaság vette őt körül, a szülei nem féltették. Nem volt probléma. Majd kibulizza magát, nem érdekes. Amikor Jézus Krisztus megszólította őt, a buliknak vége lett. Nem azért, mert valaki ráparancsolt, hanem más lett a fontos, más dolgokat tartott már jobbnak és értékesebbnek. Onnantól kezdve a szülők egyre inkább félve és idegenkedve nézték mindazt, ami történik vele. Szabályszerűen egyfajta kigolyózás kezdődött a családban. Az egyik családtag adta a másik alá a lovat, és egyre nehezebb volt elviselni, hogy őt hívőként adott esetben kiközösítik vagy kigúnyolják. Érthetetlen volt a szülők, a családtagok, az ismerősök számára mindaz, ami vele történt anélkül, hogy belülről átélték volna mindazt, amit ő átélt. Hogy Krisztus leemelt a válláról egy hatalmas terhet, és helyette teljesen újfajta távlatokat nyitott meg előtte azok helyett, amik addig álltak előtte. Ennek az ismerete, átélése nélkül kívülről valóban sok minden érthetetlen volt, és az ma is.

Nem csoda, hogy sokszor, sokan, akik még nem tapasztalták meg az Úr Jézussal való találkozásnak az örömét, így tekintenek kétkedve, jobb esetben, vagy talán egészen sarkosan megnyilvánulva is, a hívőkre. Ezért nem kell elítélni bárkit is, hanem világosan kell látni, hogy aki egy bizonyos tapasztalatnak nincs birtokában, az nem tudja ezt elképzelni, és elhinni sem.

Egy másik példát hadd mondjak. Fiatalokkal beszélgettünk arról, hogy van-e olyan, hogy ideális házasság? Van-e olyan, hogy megtalálja az ember azt a bizonyos nagy ŐT, akit az Isten elkészít a számára. Volt egy fiatalember, aki nagyon határozottan és egyértelműen azt állította: ilyen pedig nincs. Valakit ki kell választani. Összekötjük az életünket, aztán majd meglátjuk, hogy működik-e vagy nem.

Egy másik a csoportból pedig azt mondta: ő azt tapasztalta, létezik olyan, hogy valóban Isten készít segítőtársat, és felismerve egymást, boldogan élnek tovább azzal együtt, hogy sok minden feladat is van még az ilyen kapcsolatban is. De van ilyen.

A másik el sem tudta képzelni. Soha nem élte még át. Látott ugyan embereket, akiknek az életében ez megtörtént, de el sem tudta volna gondolni, hogy valaha őt is érheti ilyen csoda.

A különbség - azok között az emberek között, akik aznap elfogadták Péter bizonyságtételét, és azok között, akik nem - egy nagyon világos ponton érhető tetten. Voltak olyanok, akik bezárták a szívüket az ige előtt. Akik eleve elhatározták, hogy bármi fog is itt hangozni, az eleve csak butaság lehet, vagy még ennél is több...

Másképp fogalmazva: amit itt nekem mondanak, az egészen biztosan nem az én életemről szól. Valaki másról, ha egyáltalán szól valakiről, vagy van valami értelme. Ezek voltak azok, akik itt is megfogalmazták azt, hogy nyilván résszegek Péterék, és akik később elmenvén élték tovább a megszokott életüket. Sokan voltak valószínűleg ilyenek. De voltak több mint háromezren, akik úgy hallgatták az igét, Péterék bizonyságtételét, hogy a szívük nyitott volt. Azt mondták: ha tényleg van ebben a szónoklatban valami, akkor érdemes végiggondolni. Merték közel engedni magukhoz a hallottakat, és az ige elvégezte a szívükben azt a munkát, amit egyedül csak Isten képes elvégezni. Így jutottak el oda az igehirdetés végén, hogy feltették Péternek a kérdést: mit tegyünk akkor atyámfiai, férfiak?

Tehát az első, amire érdemes figyelnünk az Istennel még nem találkozott emberek szempontjából, hogy vajon hogyan állunk az igéhez? Nyitott szívvel vagy bezárkózva, mert alapvetően ettől függ, hogy Isten mennyire tud bennünket megszólítani.

A bizonyságtevők felől nézve pedig, mennyire befolyásolja azt, amit mondunk, a saját érzékenységünk, jókedvünk, kényelmünk, vagy bármi egyéb sajátos szempont. Mert ha igen, akkor Isten kezében alkalmatlan eszközök vagyunk. A tanítványok is sokszor ilyenek voltak. Én magamon veszem észre, hogy gyakran én is ilyen vagyok. Hozok ilyen meg olyan, meg amolyan szempontot. Eldöntöm, hogy kihez szólhat az ige, és kihez nem. Nem hangosan, nem kimondva, de magamban. Mondom egy adott helyzetben, vagy nem mondom. És nem biztos, hogy mindig arra figyelek, amit az Úr szeretne megmutatni nekem. Tehát a saját érzékenységünket, gondolatainkat odatesszük-e az Úr elé, és azt mondjuk-e: Uram, ezek az emberek most megbántottak, ezek az emberek nem érdemelnék meg, hogy időt, energiát szánjak rájuk. Lehet, hogy ez a barátom már sokszor kinevetett. Az a családtagom újra meg újra megpróbál valamilyen módon csőbe húzni, de neked ezek ellenére mi az akaratod? Te mit szeretnél, hogy tegyek? Ha te azt akarod, hogy továbbra is hűségesen mondjam, csináljam azt, amit rám bíztál, akkor legyen. Az ilyen hozzáálláson lesz ott Isten áldása, mint ahogy pünkösdkor is ez történt.

Ez a fajta viszonyulás, ami Péterben volt, azt eredményezte, hogy folytatta a rábízott üzenet továbbadását, de nem volt mindegy, hogy hogyan.

Azt láttuk - nem olvastam fel egész igehirdetését -, hogy elkezdett a prófétákra hivatkozni. Nem mindjárt Jézusról beszélt. Nem azt mondta: emberek, választási lehetőségetek van: megtértek vagy nem. Kész.

Egyszer hallottam egy ilyen utcai evangélizációt. Egyik tépelődő, utcán lakó odament a kis evangélizáló közösség tagjához, és próbált volna valami információt kapni, vagy benyomást szerezni arról, hogy mit is jelent a hívő élet. Hozzálépett az, aki előtte mikrofonnal a kezében evangélizált, és megkérdezte: na, döntöttél? Emberünk azt sem tudta, hogy miről kellene döntenie, meg hímelt-hámolt: nem tudom, majd meglátjuk. Akkor ezt a választ kapta, hogy majd újra beszélünk, hogyha már döntöttél. Az evangélium ez, döntened kell! És itt vége a történetnek.

Péter sokkal jobban szerette a hallgatóit annál, hogy így tegyen. Itt szeretnék utalni ismét arra, ami az 1Kor 1-ben van: (Pál apostol mondja) "Mindeneknek mindenné lettem, hogy valami módon némelyeket megnyerjek."

Péter itt a zsidók számára zsidó módon mondta el az evangéliumot. Később látjuk azt, hogy az apostolok a pogányoknak pogány módon mondták el úgy, hogy az érthető lett a számukra. Péter azon munkálkodott, hogy tanítása összeálljon egy képpé, amennyire ez emberileg lehetséges. Fontos volt neki a hallgatósága annyira, hogy elkezdjen az ő fejükkel gondolkozni. Vajon hogyan lehet valamilyen kapcsolópontot találni az ő állapotuk és a között az örömhír között, amiről én szeretném, hogyha ők tudnának. Bárcsak az ő életüket is ez megváltoztathatná.

A szeretet tehát ebben az esetben Péter részéről azt jelenti, hogy veszi magának a fáradságot, és a másik mellé áll gondolatban, és elkezdi lefordítani a tapasztalatait, az Isten által neki kijelentett igazságokat arra a nyelvre, gondolkodásmódra, amit a hallgatói megérthetnek és befogadhatnak.

Vajon jellemez-e ez bennünket? Olyan nagyon sokszor szembesülünk annak a kísértésével, hogy a keresztyén, jól megtanult mintamondataink minden időben, ugyanúgy hangozzanak. Bizonyos sablonok szerint elmondjuk, amit kell, és úgy érezzük, mindent letudtunk. Szörnyű, hogyha engedünk ennek a kísértésnek. Akkor nem állunk oda a másik mellé. Nem próbáljuk átélni és átérezni, hogy vajon milyen lehet az a helyzet, amiben ő most hallgatja az evangéliumot. Vajon hogyan válhat számára ez a leginkább élővé? Mindaz, amit az Úr a számára elkészített, és aminek az átadója, a cső, amin keresztül hozzá érkezik jelen pillanatban, én vagyok. Tehát ez az én felelősségem. Az Úr adja az üzenetet, de nekem kell úgy továbbadnom, hogy az a lehető legjobban befogadható legyen emberileg nézve.

Jó lenne, hogyha újra meg újra Isten előtt vizsgálnánk meg magunkat, és kérnénk, hogy az Ő szeretete a mi szívünket is megnyithassa, hogy mindeneknek mindenné lehessünk. Nemcsak a szimpatikusoknak szimpatikussá, nemcsak a kedves, ápolt embereknek kedves, ápolt keresztyénné. Nemcsak a jó barátainknak egy keresztyén jó baráttá, aki továbbadja az evangéliumot. Az Úr ugyanis sokszor olyan utakra indít bennünket, amikre magunktól nem indulnánk.

A tanítványság lényege az éppen abban van, hogy nem mi mondjuk meg, hogy mikor, hova és hogyan, hanem az Úr tudja, és mi elfogadjuk tőle. Nehezen tanuljuk meg. A tanítványok is rengeteget küzdöttek ezzel. Nem egyik pillanatról a másikra formálódott ki ez az engedelmesség az ő életükben sem. Jó, hogyha valaki törekszik erre: Uram, szeretnék egyre inkább csak a te szempontjaidra figyelni, a saját érzékenységemet elfelejteni. Tőled kérni újra meg újra erősítést, és figyelni arra, hogy mikor, hogyan szeretnéd, hogy cselekedjem vagy beszéljek.

Röviden még néhány szót arról, hogy mi a lényege annak, amit Péter mond? Van egy felvezetés, és utána kapcsolás a hallgatók életéhez, de van két olyan kulcsmondat, ami tulajdonképpen igehirdetésének a lényegét, mindenfajta bizonyságtételnek a lényegét megfogalmazza. Ez akkor is érdekes lehet a számunkra, hogyha a bizonyságtételt mi magunk is most hallgatjuk, és próbáljuk magunkba szívni, és akkor is, hogyha már Isten kegyelméből valakinek a bizonyságtétele megszólított bennünket, és szeretnénk ezt továbbadni másoknak.

Az első kulcsmondat így hangzik: "Aki azonban segítségül hívja az Úr nevét, üdvözül." Nem ír és nem mond semmilyen kritériumot itt az ige. Nem említ itt semmi mást Péter. Aki segítséget kér, az az Úrtól ajándékba segítséget kap. Ez a kegyelem. Nem fejti ki ebben a mondatban bővebben, előtte és utána beszél róla, hogy mibe került ez a segítség. Krisztus keresztje volt az az ár, ami révén ez valósággá válhat valakinek az életében.

Az Istennel való találkozás- értsük jól - ennyire egyszerű. Nyilván egyrészről nem az, de mégis a részünkről ennyit feltételez. Akarjak találkozni az Úrral. Akarjam az Ő segítségét megtapasztalni. Ha én kiáltok, Ő válaszol. Ahogy a zsoltáros mondja: "Még ajkamon sincs a szó, te már valóban, egészen érted azt, Uram."

Aki nem kiált, annak nem lehet válaszolni. Aki nem kér segítséget, vagy visszautasítja, azon nem lehet segíteni. Komolyan veszed-e ez, hogy az Isten segítsége a te számodra is és az én számomra is, mindannyiunk számára el van készítve? De ez csak úgy érkezhet meg, ha várjuk, kérjük, ha könyörgünk érte.

A másik kulcsmondat így hangzik, amikor megkérdezik Pétert, megkeseredve a szívükben, hogy mit cselekedjünk atyámfiai, férfiak? Így válaszol: "Térjetek meg, és keresztelkedjetek meg valamennyien Jézus Krisztus nevében bűneitek bocsánatára, és megkapjátok a Szentlélek ajándékát."

Az első mondat szól a kegyelemről: kiálts hozzá, és Ő meghallgat. A második mondat pedig nagyon hangsúlyosan beszél arról, hogy ez egyfajta döntést is feltételez az ember részéről. Az Isten kegyelme nemcsak úgy becsorog az ember életébe. Valaki az előtt tudatosan vagy megnyitja a szívét, vagy zárva marad az élete.

Olyan nincs, hogy valahogy majd csak átalakul a szívem, és egyre inkább az Úr Jézus lesz benne az Úr. Nyilván van egy fejlődési, érési folyamat már a hitben, de, aki nincs hitben, akinek nincs kapcsolata az Úrral, az nem fogja soha megtapasztalni ezt . Lehet úgy csinálni, magunkat és másokat elhitetni sok mindennel, és ebben néha nagyon jók vagyunk. De egy olyan ember, aki soha nem kötelezte el magát, hogy összeházasodik valakivel, soha nem fogja megtapasztalni, hogy milyen is a házasság. Soha nem fogja annak a jó és nehéz részeit átélni. Beszélhet és tudhat róla sokat. Akinek nincsen gyermeke, az sosem fogja átélni azokat a küzdelmeket és örömeket, ami ezzel együtt járnak, és lehetne folytatni a példákat.

Péter tehát arról beszél, hogy a döntés felelőssége a hallgatóké. Világosan beszél az igehirdetésében arról is - nem hallgatja el -, hogy azok, akik hallják az Úr szavát, legyenek azzal tisztában, hogy lesz ítélet. Egyszer meg kell állnunk mindannyiunknak az Úr színe előtt. Ezért van szükség megtérésre. Egyedül nem állhatunk meg előtte. Egyedül csak kárhozatra és büntetésre méltó emberekként távozhatunk előle. Az Úr ezt nem akarja, ezért még mindig szól az Ő szava. Ezért még mindig lehet azt mondani: Uram, én segítségért kiáltok hozzád, és mindegy, hogy tudom azt, hogy kicsoda is az Isten, vagy esetleg életemben először hallom az Ő szavát, és még nem is vagyok benne biztos, hogy Ő szólít. Aki segítségért kiált, annak az Úr válaszol. Aki tudatosan elhatározza, hogyha Isten tényleg van, és tényleg igaz ez az Ő életében is, akkor megnyitja az életét előtte, beengedi Őt a szívébe, az megtapasztalja, ahogy Péter mondja: megkapja a Szentlélek ajándékát. Megkapja annak a csodának a lehetőségét, átélését, hogy valami egészen új kezdődik el. Valami olyan, amit emberileg sem elképzelni, sem produkálni nem lehet.

Erre hív bennünket ma, mindannyiunkat az Úr. Azokat elsősorban, akik talán először, talán többedszer hallják Isten hívó szavát, de még messziről szól hozzájuk ez a hang. Ma még lehet megnyitnunk az életünket előtte. Ma még szabad segítségért kiáltanunk hozzá.

Azok pedig, akik hívőkként, tanítványokként hallgatjuk ezt a történetet, jó, hogyha megvizsgáljuk a bizonyságtételünket ismételten, újra és újra, hogy ott van-e benne az Isten kegyelméről szóló örömüzenet, és ott van-e benne az a világos útmutatás és segítség, hogy hogyan lehet valaki számára ez személyes megtapasztalássá.

Bármelyik hiányzik a bizonyságtételünkből, használhatatlanná, a másik számára alkalmatlanná válik, amit mondunk. Isten kegyelmének meghirdetése nélkül a megtérésre hívás és a bűneinkre való rámutatás mérhetetlen letörtséget eredményezhet, és annak az érzését, hogy nincs több remény.

Az Isten kegyelmének hangsúlyozása a nélkül, hogy megmutatnánk, vagy segítenénk felfedezni, hogy hogyan válhat ez személyessé egy ember életében, egyfajta lökdöséssel kísérve, lelki eufóriát eredményezhet, aminek azonban nincsenek gyümölcsei. Tehát ugyanolyan veszélyes az egyik, mint a másik. Csak az tud az új életben elindulni, aki ilyen módon - ahogy Péter is beszél erről - megnyitja a szívét az Úr Jézus előtt, befogadja Őt, és új úton kezd Ővele járni.

Adja Isten, hogy Péter bizonyságtételének és példájának az ereje így több mint kétezer éven át is szíven találhasson bennünket. Olyan nagy szükségünk van arra, hogy erősödjünk a bizonyságtételben. Tisztuljon az életünk a különböző érzések befolyásától, és egyre inkább az Úr befolyása alá kerüljünk. Végül, de messze nem legutolsó sorban, ha úgy vagyunk itt, hogy ez még új a számunkra, nagy ajándék, ha most rögtön kérjük: Uram, ha vagy, akkor tedd ezt az én életemben is valósággá!

Imádkozzunk!

Jézus Krisztus, köszönjük, hogy te egészen világosan beszélsz velünk arról, hogy hogyan és miképpen kell, lehet az életünkön változtatni. Te jól tudod, és mindenkinél jobban ismered azokat a kísérleteinket, amik révén próbáltunk boldog, békés, megelégedett élethez jutni, így élni. Te nagyon jól ismered ezeknek a kísérleteinknek a kudarcait is, és fájó emlékét, sebeit, amiket talán még ma is őrzünk magunkban. Bocsásd meg Urunk, habár halljuk, hallottuk már sokszor a te szavadat, mégis sokszor elengedtük a fülünk mellett, és utána pedig csodálkoztunk, hogy miért nem történik semmi az életünkben. Miért tartunk még ott, ahol? Miért nem tudunk szeretni, megbocsátani? Miért nem értjük azt, hogy te merre akarsz bennünket vezetni? Bocsásd meg, hogy a saját elgondolásaink, kényünk-kedvünk olyan sokszor rányomja bélyegét a szolgálatunkra, a másokkal való kapcsolatainkra. Nem vesszük komolyan azt, hogy az életünk legkisebb és legnagyobb dolgai mind akkor vannak a helyükön, ha a veled való kapcsolatban újra meg újra eléd visszük ezeket, és amit te mondasz, azt tesszük. Könyörülj rajtunk, Istenünk, hogy amit nekünk ma mondtál, az ne hulljon ki a szívünkből. Ne legyünk olyanok, mint azok, akik megkeményítették a szívüket, és eleve elhatározták, hogy úgysem hozzájuk szólsz. Kérünk, Urunk, ne engedj minket innen úgy el, hogy valamelyest meg ne újulnánk benned. Kérünk, hogy áldd meg most az imádságainkat, ahogy veled tovább beszélünk majd a csendben, és Lelked által mutasd meg, hogy miért fontos könyörögnünk, hálát adnunk, esedeznünk vagy bocsánatot kérnünk. Köszönjük, hogy meghallgatsz minket, és köszönjük, hogy minden képzeleten felül megáldasz Lelked által.

Ámen.