MEGMENTŐ KÉZ

Alapige: ApCsel 16,23b-34

"... megparancsolták (mármint a zsidók vezetői) a börtönőrnek, hogy gondosan őrizze Pált és Szilászt. Az pedig, mivel ilyen parancsot kapott, a belső börtönbe vetette őket, és a lábukat kalodába zárta. Éjféltájban Pál és Szilász imádkozott, és énekkel magasztalta az Istent. A foglyok pedig hallgatták őket. Ekkor hirtelen nagy földrengés támadt, úgy hogy megrendültek a börtön alapjai, hirtelen kinyílt minden ajtó, és mindegyikükről lehullottak a bilincsek. Amikor a börtönőr felriadt álmából, és meglátta, hogy nyitva vannak a börtönajtók, kivonta kardját, és végezni akart magával, mert azt hitte, hogy megszöktek a foglyok. Pál azonban hangosan rákiáltott: "Ne tégy kárt magadban, mert valamennyien itt vagyunk!" Erre az világosságot kért, berohant, és remegve borult Pál és Szilász elé; majd kivezette őket, és ezt kérdezte: "Uraim, mit kell cselekednem, hogy üdvözüljek?" Ők pedig így válaszoltak: "Higgy az Úr Jézusban, és üdvözülsz mind te, mind a te házad népe!" Ekkor hirdették az Isten igéjét neki, és mindazoknak, akik a házában voltak. Ő pedig magához fogadta őket az éjszakának még abban az órájában, kimosta sebeiket, és azonnal megkeresztelkedett egész háza népével együtt. Azután házába vitte őket, asztalt terített nekik, és örvendezett, hogy egész háza népével együtt hisz az Istenben."

Imádkozzunk!

Mindenható Istenünk, dicsőítünk téged, hiszen elhittük és megismertük, hogy valóban te vagy ennek a világnak az alkotója, aki a semmiből teremtetted azt a sok csodát, amit látunk magunk körül és te vagy a mi életre hívónk is. A te csodálatos terved szerint formáltattunk, születtünk meg, és így élhetünk. Lehet kérdeznünk akaratodat, a szerint járnunk.

Bocsásd meg Urunk, hogy ennek ellenére, az elmúlt héten is annyiszor nem kértük és nem fogadtuk el vezetésedet. Szeretnénk bűnbánattal megvallani, hogy folyamatosan megszomorítunk téged és egymást is. Önzésünkkel, kényelemszeretetünkkel, a saját gondolataink erőltetésével, sok mindennel.

Bocsásd meg, hogy bár olyan sok mindent tudunk már rólad, sok mindent ki is jelentettél nekünk, mégis gyakran úgy járunk, mint akiknek nincs reménységünk, mint akik nem támaszkodhatnak rád, a mindenható Úrra, és nem hívhatnak téged segítségül, hanem ugyanúgy, mint e világnak a fiainak, reménytelenül kell élnünk.

Szeretnénk Urunk tőled békességet, reményt, megújulást kérni ma este. Ennek a munkával telt napnak a végén te adj éberséget a szívünkbe, ahogy ezt kértük az énekben is. Áraszd ki Szentlelked most mindannyiunkra! Add, hogy minden másfelé vivő gondolatunk kerüljön háttérbe, hogy egyedül csak a te hangod halljuk, de az szóljon tisztán.

Légy áldott azokért a lelki ajándékokért, amiket csak ma estére készítettél el nekünk. Ajándékozz meg minket ezekkel. Jézus Krisztus nevében köszönjük, hogy meghallgatsz minket.

Ámen.

Igehirdetés

Egy jóravaló, munkásember áll előttünk ebben a történetben, az ő életnek, e rövid pillanatát vegyük ma szemügyre. A filippi börtönőrről van szó, aki teljesíti a rábízott feladatokat. Próbál helytállni a mindennapok különböző kihívásai között. Semmi különös ismertető jele nincs másokhoz képest. Egy csendes ember, aki igyekszik megtenni, amit rábíznak.

Amikor átadják neki Pált és Szilászt, semmiféle különös kapcsolat nincsen közöttük. Ők is csak azok közül a rabok közül valók, akik a gondjaira vannak bízva. Új feladat neki ez a két ember.

Később Pálék elkezdenek imádkozni, igét hirdetni, és még mindig nem tudunk arról, hogy a börtönőr bármit is kérdezne tőlük, illetve a saját életére nézve ez bármilyen hatással lenne. Végzi továbbra is a dolgát úgy, ahogy rá van bízva, ahogy azt megszokta. Hirtelen jön a nem várt fordulat. Imádkoznak közben, és énekelnek újra Pálék, és hirtelen megrázkódik a börtön. Lehullanak róluk a bilincsek. Az elszunnyadó börtönőr felébredve azt látja, hogy a foglyok szabadok.

Első rémületében - ezt olvastuk az igében - arra gondol, hogy a kardjába dől. Hiszen mi lesz, ha megvádolják, hogy segített a foglyok szökésében? Nyilván procedúra következik, és semmilyen módon nem tudja majd magát menteni. Ugyan ki hinné el, hogyha azzal védekezne, csak úgy leestek a bilincsek, és a legbelső börtönből, a legbiztonságosabb, áthatolhatatlannak tartott falak mögül kisétáltak a rabok. Ép eszű ember nem hisz el ilyet.

Tehát marad az, hogyha meg akarja spórolni mindazt a sok nyomorúságot, ami vár rá, és amiből ki sem tudná mosni magát, hogy önmaga előzi meg a sok minden rosszat, ami a szeme előtt hirtelen felsejlik.

Ez az ember, a filippi börtönőr kitűnően megjeleníti azoknak a típusát, akik tulajdonképpen mindannyian vagyunk Isten nélkül. A látható világ behatárolható történései alapján von le következményeket a saját életére nézve. Ha ennyit mondunk róla, nem különleges, hisz emberileg milyen más alapon hozhat döntéseket valaki? Számba veszi mindazt, ami lehetségesnek tűnik, s az életét érheti, és valamilyen következtetésre jut.

Ezzel - és az ilyen emberrel - azonban az a baj, hogy csak a láthatót látja. Vagyis, a történéseknek csak igen-igen apró szelete alapján hozza döntéseit. Ez azt is jelenti, hogy az Isten nélkül élő ember döntése nagyon sokszor rossz döntés. Olyan, ami nem megalapozott. Lehet, hogy ez rögtön nem látszik, de a következményeken, az Isten nélkül hozott döntései hatásain át bebizonyosodik, hogy valóban nem volt tartós alapja, ami később igazolhatná egy-egy elhatározását.

A Szentírás arról beszél, hogy nemcsak a filippi börtönőrre jellemző ez a fajta világ-látás és döntési mechanizmus, hanem mindannyiunkra. A természetünkből ugyanis, s az Istentől elszakadt állapotunkból ez következik. Ennyit tudunk csak magunktól. Körülnézünk, és - amilyen benyomások érnek, vagy amilyen érzelmi hatások közé kerülünk -, az alapján döntünk.

Meg kell, hogy valljuk bátran - mindannyiunk nevében -, hogy sok rossz hatás ér bennünket. Sokszor úgy tűnik, valóban, ahogy a börtönőr is látta, hogy nincs következő lépés. Hányan szembesültünk már olyannal, hogy egy betegség feltűnvén a családban, az orvosok megmondták, hogy sajnos itt már nincs mit tenni. Talán valaki ezt már a saját egészségével kapcsolatban is átélte. Vagy amikor elbocsátanak a munkahelyünkről, egyik pillanatról a másikra. Olyan biztosnak tűnt minden, és kicsúszik a lábunk alól a talaj. Tudjuk jól, hogy nem könnyű elhelyezkedni, hosszú idő is eltelhet, amíg egyáltalán találunk valamilyen ránk szabott munkát. Nincs remény. Vagy amikor valaki belülről zárul be, és egyre sötétebben látja magát és a világot. Ez közkeletű néven a depresszió, aminek sok fajtája van, és ma egyre inkább népbetegség.

Hiába mondaná bárki is kívülről az ilyen betegnek, hogy talán nem úgy van több minden, ahogyan ő látja, hogyha belülről ő meg van arról győződve, hogy nincs remény a számára. Nehéz ennek az ellenkezőjét felismertetni, elhitetni vele. Ha kicsit tágabb körben nézünk szét, akkor szintén sok olyan jelet látunk magunk körül, amik elkeseríthetnek, elszomoríthatnak bennünket. Egy olyan nemzedék nő fel, s kerül ki az iskolákból, amely nagyon kevés erkölcsi nevelésben részesül, s stabil alappal így nem rendelkezik. Itt még nincs is szó arról, hogy istenhitet egyáltalán nem kapnak ezek a gyerekek. Nevelésben sem részesülnek, emberségre sem tanítják őket nagyon sokszor. Pedagógusok panaszkodnak évről évre visszatérően, hogy egyre nehezebb bármilyen módon is megmozgatni ezeket a gyerekeket, felkelteni az érdeklődésüket. Nincs mivel. Senki és semmi nem érdekli őket, minden mindegy nekik.

Hogyha tovább nézzük a körülöttünk lévő világot, akkor azt látjuk, hogy az erőszak, a mások földbe taposása egyre inkább kiteljesedni látszik. Ez nyilván régen sem volt másképpen, de most mégis van egy felerősödő tendencia világszerte. Itt lehet gondolni a népek közötti gyűlölködésre, embercsoportok egymás iránti utálkozására, és sok minden másra is. Ami azt mutatja, hogy olyan folyamatok zajlanak körülöttünk, amik nagyon nem jók. Ha valaki csak ezeket látja, ha valaki csak a felbomló házasságokra, a szétmenő barátságokra, az egyre súlyosabb munkaterhekre vagy családi terhekre tekint, akkor kimondhatja, hogy tényleg nincs tovább. Nincs értelme. Lehet, hogy nem hoz olyan döntést, mint ez a filippi börtönőr, de legbelül feladja.

Isten megmentő szeretetének munkája, ami ebben a történetben is nyilvánvalóvá válik előttünk, hogy tudniillik Pál és Szilász ott vannak, amikor ez történik a börtönőrrel. Amikor abszolút mélypontra ér az élete. Isten az Ő szeretetével megmentő kezét kinyújtja e felé az ember felé, mert Istennek nem kedves, hogy elvesszenek az övéi, hanem meg akar menteni, és meg akar tartani minél többeket. Akár olyan áron is, hogy engedi, hogy egészen mélyre, egészen a kilátástalanságig eljussanak egyesek, hogy legyen vágy a szívükben, hogy így megszabadulhassanak és megmeneküljenek.

Pál és Szilász az ellenpontja ebben a nagyon rövid kis történetben annak a szemléletmódnak, ahogyan a filippi börtönőr lát, és döntéseket hoz. Ugyanis Pálékra igaz az, amit a Zsidókhoz írt levél ír Ábrahámról: Járt, mint aki látja a láthatatlant. Ők is úgy voltak itt jelen.

Történik a csoda. Lehullanak a bilincsek, ők mehetnének, amerre látnak, és mégsem teszik. Figyelnek Istenre, és a mellettük lévő ellenségre, a börtönőrre is. Nemcsak azért ujjonganak, hogy milyen jó, szabadok lettünk, hanem a csoda és az öröm közepette is fölfelé néznek. Ezek az emberek tapasztalták már, hogy az Úr nagyon sokszor más úton vezet bennünket, mint ahogy azt mi gondolnánk a saját észjárásunk szerint.

Még hívőként is valószínűleg a legtöbben így döntenénk: ha már leestek a bilincsek, irány a kijárat. Milyen jó, hogy Isten megszabadítottjai lehetünk. Pálék nem automatizmusok alapján döntenek, hanem újra kérdezik és meghallgatják az Urat.

Tehát két látásmód és életfelfogás van itt egymás mellett. Ami a csoda, hogy ez a kettő itt csodálatos módon találkozik egymással. Amikor látja Pál, hogy már-már a kardjába dől a börtönőr, akkor így olvassuk az igében: Hangosan rákiált. Itt mind a két szó nagyon fontos. Egyrészt észreveszi, pedig szembenálló oldalon lévő valakiről van szó. Örülhetne, hogy milyen jól alakulnak a dolgok, egy nyomorult ellenséggel kevesebb lesz, de az eszébe sem jut. Mert figyelt Urára, így egy megmentésre szoruló, nyomorult, elveszés előtt álló embert lát ebben a fogvatartóban, akiért Krisztus szintén meghalt. Aki kedves gyermeke lehet még az Úrnak. Ezért szól hozzá, de hangosan szól, hogy meghallja, és akkor szól, amikor még nem késő.

Az a mentő szeretet, amit Isten az Ő gyermekeinek a szívébe ad, ebben a rövid mozzanatban olyan világosan nyilvánul meg, hisz nem vár Pál, és nem motyog maga elé valamit bátortalanul, hanem tudja, hogy itt és most cselekednie kell. Ha nem, akkor ez az ember végképp elveszett.

Isten az Ő gyermekeinek a szívében a vele való kapcsolat révén ezt a fajta szeretetet, rá figyelő hitet akarja munkálni mindig. Hányan vannak, akik körülöttünk is így élnek a munkatársaink, családtagjaink, a szomszédaink közül, és lehetne folytatni a sort, hogy tudjuk mi nagyon jól, hogyha így folytatják, akkor elvesznek. Tudjuk, hogyha ma maga elé szólítaná őket az Úr, nem lenne kapaszkodójuk. Látjuk, ahogy konkrét helyzetekben vergődnek, és néha eljutnak addig, hogy feladják? Vajon szólunk-e? Vajon figyelünk-e az Úrra: Uram, mikor adsz szabad utat, hogy eljusson hozzájuk a megmentő örömhír?

Pál ugyanis, amikor megszólítja ezt az embert, akkor konkrét útmutatást is ad neki. Olyat, ami valóban segíthet. Itt még zárójelben szeretnék visszautalni arra, hogy Pálék a történtek előtt hirdették az igét, és az most, néhány órával később kezd el munkálkodni a börtönőrben. Ugyanis az evangélisták Istenre figyelő engedelmessége és a börtönőr iránti szeretete az, ami hitelesíti bizonyságtételüket. Az Istenre figyelő engedelmesség, és a börtönőr iránti szeretet diktálja, hogy nem sétálnak ki a börtönből, hanem mégis ott maradnak. Így szólnak: ne öld meg magad. Van még remény a számodra annak ellenére, hogy ellenségünk vagy.

Amikor ezt megtapasztalja a börtönőr, akkor válik hitelessé a számára mindaz, amit előtte hallott Páltól és Szilásztól evangéliumként abban a szűk börtöncellában. Felfakad belőle a kérdés: Uraim, mit cselekedjek, hogy üdvözüljek?

Igehirdetés e kettő nélkül nincs, és nem is lehet. Igehirdetés alatt pedig mindenfajta bizonyságtételt is kell értenünk.

Hogyha nem tekintek újra meg újra az Úrra, ha nincs ott a szívemben az a vágy, hogy Uram, te bármit mondasz, én mindenképp engedek neked, ha nem engedem, hogy az Úr az én nyomorult kőszívemet - amivel olyan mérhetetlenül tudok haragudni, utálni másokat, irigykedni rájuk, sőt még képes vagyok arra is, hogy ne bocsássak meg azoknak, akiknek pedig tudom, hogy meg kellene - meglágyítsa, akkor hiábavaló a bizonyságtételem. Hiábavaló az igehirdetésem, mert nincs rajta a Lélek pecsétje. Pálék szavain és jelenlétén rajta van.

Amikor megkérdezi őket a börtönőr, akkor négy dolog hangzik el. Ezeket csak felsorolásszerűen szeretném most elmondani, mert olyan ez, mint egy akcióterv, amit nekünk is újra meg újra a szívünkbe kell vésni a magunk, és a körülöttünk élők számára is.

Először azt mondja, hogy higgy az Úr Jézusban. Így fogalmazhatnánk más szavakkal: kapaszkodj belé, ahogy csak tudsz. Határozd el, hogy segítséget kérsz tőle, és fogadd el, hidd el, hogy Ő tud és akar segíteni. Most már végre adj fel minden más megoldási kísérletet, de hidd el, hogy van megoldás. Kapaszkodj belé! Törekedj hozzá! Higgy benne! Tehát ez az első: higgy az Úr Jézusban!

Azonban nagyon fontos a rövidke tagmondat másik fele is, hogy az Úr Jézusban. Most már végre add fel te is, filippi börtönőr azt a mítoszt, hogy te majd megoldasz mindent. A te állhatatos, kitartó, becsületes munkád elég arra, hogy az életed minden dolga a helyén legyen. Nem elég! Most találkozol azokkal a határokkal, amiket nem tudsz átlépni. Ne is másokban higgyél, mert látod, hogy van olyan, amikor más sem tud segíteni. Jobb, ha ezzel most szembesülsz, és nem majd odaát, az élő Isten színe előtt.

Viszont, ha az Úr Jézusban hiszel, akkor abban hiszel, aki az egyedüli szabadító. Aki valóban képes megmenteni téged is, és mindenkit, aki hozzá kiált. A Szentírásnak csodálatos bizonyságtétele az, hogy Isten szabadítása Jézus Krisztus kereszthalála és feltámadása által végképp elvégeztetett. Vagyis, amikor imádkozunk szabadításért, azért, hogy az Úr cselekedjen valamit értünk vagy másokért, akkor tudhatjuk, hogy az imádságunk már meghallgatásra talált. Hiszen az Úr már megtörte a sátán erejét. Lehet, hogy én még nem látom, hogy ez hogyan fog az én vagy a másik életében kézzel foghatóvá válni, de tudhatom, hogy elvégeztetett. Ezt maga Jézus mondta a kereszten. Az a szabadító munka, ami egyedül menthet meg bennünket, befejezett igeidőben így mondhatjuk: véget ért, elvégeztetett.

Tehát higgy az Úr Jézusban, és üdvözülsz, vagyis megtartatsz. Megtartatsz most és halálod után. Az üdvösség ennyit jelent tulajdonképpen, hogy a kapcsolata valakinek helyreáll az élő Istennel. Az élete a helyére kerül. Helyére kerül, amíg ezen a földön van, és a helyén lesz mindennél inkább, amikor majd egyszer biológiailag befejezi az életét. Az üdvösség tehát nem azt jelenti, hogy majd egyszer, valamikor jól fogom magam az Isten közelében érezni, és megajándékoz ott engem az Úr. Tévedés. Az üdvösség már ezen a földön elkezdődik. Aki Jézus Krisztust segítségül hívja és befogadja, annak már ezen a földön örök élete, üdvössége van, és tudhatja, ahogy az Írás mondja: hogy már most átment a halálból az életre, az Isten nélküli, a csak a látható, szem előtt tartó tévelygésből az Isten gyermekeinek a szabadságára.

Végül az utolsó, negyedik pontja ennek az akciótervnek, amit Pálék a börtönőr elé adnak, tulajdonképpen csak egy megállapítás, hogy üdvözülni fogsz mind te, mind a te házad népe. Nemcsak a te életedet érinti az, hogy segítségül hívod az Urat, hanem valami egészen érthetetlen módon a számodra megoldhatatlannak tűnő nyomorúság ellenére nemcsak, hogy te tartatsz meg, de az Úr tetszése szerint még a tieid is, a szeretteid is áldást nyernek.

Nem tudom, hogy belegondoltunk-e valaha, ha igen, akkor ez borzongató lehet mindannyiunknak, hogy az Isten gazdagsága és hatalma ekkora. Van egy teljesen lehetetlen helyzet. Van egy teljesen kilátástalan szituáció, amikor nemhogy másokért nem tudok felelősséget vállalni, de a saját életem is úgy tűnik, hogy abszolút a partvonalhoz ért, és már nincs értelme sok mindennek. Az Úr kegyelme, az, hogy nemcsak engem tölt el újra bizalommal, és ad értelmet az életemnek, ad tisztulást és szabadulást, hanem rajtam kívül még másokat is megáld, és talán ebben még engem is felhasznál.

Az Isten gazdagsága, kegyelmének bősége meghaladja a mi gondolatinkat. Olyan jó, hogyha ebben megerősíthet bennünket ez az ige is. Ne a saját kis logikánk szerint méricskéljünk, hanem engedjük, hogy Ő szabadítson és áldjon meg bennünket.

Elhangzik ez a négyes akcióterv, útmutatás a filippi börtönőr számára, de nagyon fontos, ami ez után következik. Ugyanis ez a reménytelen ember komolyan veszi Pálék szavait. Abban a minutumban behívja őket magához, és hisz az Úr Jézusban, és ennek látható jeleként azonnal ő és az övéi is megkeresztelkednek, és örvendeznek az Úrban.

Az igazság úgy teljes, hogyha ezt is hozzátesszük, hogy Isten szabadítását egyrészt csak mi tudjuk kérni. Nekünk kell késszé válnunk arra, hogy az Úr szabadításáért könyörögjünk. Mások is imádkozhatnak értünk, de Isten nem fogja ránk kényszeríteni az Ő áldásait. Nekünk kell elfogadni. Senki más nem fog helyettünk engedelmeskedni. Senki más nem fog helyettünk az Úr útján járni. Nem fog Isten áldásaival sáfárkodni, ha mi nem tesszük. Sok mindent, az életünket előre vivő dolgok többségét Isten viszi véghez, de van néhány olyan dolog, amit nem háríthatunk sem rá, sem másokra.

Ennek a rövid történetnek a végén hadd kérdezzen meg minket ebben is az Úr, hogy vajon tesszük-e mindazt, amit Ő megmutatott nekünk? Vajon, amikor úgy érezzük, hogy sok minden összecsap a fejünk felett, nem azért van-e ez, mert újra levettük a szemünket róla, mert újra nem a szerint járunk, amit megmutatott, és amit elkészített. Engedjük-e, várjuk-e azt a szabadítást, amit Ő mára is készített nekünk? Ami lehet bűnből való szabadítás, lehet erősítés, az örömeinkben való mellénk állás. Lehet sok minden.

Az Úr itt van. Lehet hozzá kiáltani ma is, és lehet várni, hogy Ő ugyanolyan reálisan, láthatóan, kézzel foghatóan cselekedjen, mint tette azt akkoriban a Filippi börtönben. Adja Isten, hogy ez a négy apró lépés mindannyiunk szívében ott legyen, hogy tovább tudjuk adni, és magunk is tudjuk használni mindig. Higgy az Úr Jézusban, és üdvözülsz te is, és a te házad népe! Így legyen.

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, áldunk és magasztalunk téged, hiszen te nem hagysz bennünket a kétségeink között vergődni, hanem olyan sokszor tapasztalhattuk már, hogy áldó, mentő kézzel utánunk nyúlsz, és kiemelsz bennünket kétségeink, bűneink, mindenféle tévelygéseink közül, hogyha mi ezt engedjük neked.

Bocsásd meg, Urunk, hogy olyan sokszor talán tudtunkon kívül is harcolunk veled. Csodálkozunk, hogy miért nem erőteljes az életünk. Miért olyan nyomorult a hitünk? Miért nem értünk téged, és nem haladunk előbbre az úton, amit pedig látunk már talán magunk előtt.

Köszönjük, Urunk, hogy láthatjuk ennek a történetnek a kapcsán is a te drága, üdvösséget, megmenekülést munkáló szeretetedet, amit formálsz emberekben is, és ami révén minél többeket meg akarsz menteni.

Szeretnénk Urunk tőled újra engedelmes szívet kérni. Bölcsességet, hogy megértsük, megismerjük az utat, amin járnunk kell, és szeretetet, hogy az emberekkel, akikkel találkozunk ezen az úton, tudjunk úgy együtt lenni, szólni hozzájuk, vagy tenni bármit velük vagy közöttük, hogy azon áldás legyen, hogy az a te nevedre dicsőséget hozzon.

Hadd hozzuk eléd ezt a nyomorult, tévelygésben és sokfajta istentelenségben járó világot, amiben élünk.

Tudjuk, Urunk, hogy nélküled nincs remény a számunkra. Kérünk, hogy ahogy a hitetlenség és a bűn elhatalmasodik egyre inkább, úgy terjedjen egyre nagyobb erővel a te megmentő örömüzeneted is.

Kérünk, Urunk azokért az országokért, ahol életveszély közepette hirdetik a te igédet sokan. Légy az ő őrzőjük és megerősítőjük. Így kérünk, Urunk Csépe Andrea testvérünkért is, tedd áldottá a szolgálatot, amibe állítottad. Könyörgünk, hogy te légy az ő társa, lelki erősítője és útmutatója továbbra is. Köszönjük az áldásokat, amiket már eddig is végeztél az életében és rajta keresztül is.

Könyörgünk, Urunk azokért, akik nélkülöznek bármilyen okból. Könyörgünk, Urunk az árvákért, az özvegyekért, a betegségben szenvedőkért. Azokért, akik a halál mezsgyéjén állnak. Te legyél az ő erősítőjük, vigasztalójuk és megmentőjük.

Könyörgünk, Urunk a mi sokféle nyomorúságtól szenvedő népünkért is. Áldd meg, kérünk, népünk vezetőit, és nyúlj bele az életükbe, hogy minél többen megismerjenek téged, és a te Lelked munkája révén a mi javunkat.

Kérünk, Urunk, hogy te tedd áldottá, teherbíróvá és Lelked által vezetetté, még inkább egyházunk vezetőit is. Kérünk, hogy formáld őket példaképeivé a nyájnak.

Köszönjük, hogy most, amikor a saját szavainkkal csendben tovább imádkozunk, várhatjuk, hogy a te Lelked indít minket imádságra. Kérünk, adj nekünk bátorságot és őszinteséget hozzád kiáltani!

Ámen.