JÉZUS IMAHARCA A GECSEMÁNÉ KERTBEN

Alapige: Lk 22,39-46

És kimenvén ment az ő szokása szerint az Olajfák hegyére; követék pedig őt az ő tanítványai is. És mikor ott a helyen volt, mondta nékik: Imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek. És ő eltávozott tőlük mintegy kőhajításnyira; és térdre esvén, imádkozott, mondván: Atyám, ha akarod, távoztasd el tőlem e pohárt; mindazáltal ne az én akaratom, hanem a tiéd legyen! És angyal jelent meg neki mennyből, erősítve őt. És haláltusában lévén, buzgóságosabban imádkozott; és az ő verítéke olyan volt, mint a nagy vércseppek, melyek a földre hullanak. És miután fölkelt az imádkozástól, az ő tanítványaihoz menvén, aludva találta őket a szomorúság miatt, és mondta nekik: Mit alusztok? Keljetek fel és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek.

Imádkozzunk!

Nemcsak mások kérdezték Urunk tőlünk is már sokszor, hol a te Istened, látva nehézségeinket, gyarlóságainkat, eleséseinket. Megvalljuk, Urunk, mi is kérdeztük már tőled, hol vagy, talán elfeledkeztél rólunk? Dicsőítünk téged, mert te akkor is mindig velünk vagy. Amikor elcsüggedt a lelkünk nekünk is, mint a zsoltárosnak, s hozzád folyamodtunk imádságban, te igazoltad ki is vagy a számunkra.

Hódolunk előtted, Atyánk, mert a mi Istenünk is te vagy. Köszönjük neked ezt a személyes kapcsolatot. Arra kérünk téged most, igéden keresztül, lelked által szólíts meg bennünket. A csüggedt lelkünket erősítsd, a szomorkodókat bátorítsd, vigasztald, akik pedig erősen állnak a hitben, tovább erősítsd kegyelmedet rajtuk.

Köszönjük Urunk, hogy ma este is azt adod nekünk, amire szükségünk van. Kérünk, segíts megérteni szavad üzenetét, nélküled erre sem vagyunk képesek.

Jézus Krisztus érdeméért, Atyánk.

Ámen.

Igehirdetés

Az Úr Jézus Krisztus imádságát és csendes imaéletét vizsgálva elérkeztünk ahhoz, amely az imádkozó élethalált eldöntő imaharcát mutatja be nekünk. Ez az imádkozó az Úr Jézus. Rendkívül nehéz, embert próbáló és rendkívül nagy jelentőséggel bíró helyzetben végső csatát vív a Szabadító imádságban. Az Úr Jézus Gecsemáné kerti imádsága, amelyről nemcsak Lukács evangélista, hanem Máté és Márk is ír, és János is utalást tesz rá más formában, azt az imaharcot mutatja be nekünk, amelynek során eldőlt mindaz, amit ő utána elvégzett legfőbb szolgálataképpen.

Jézus imádkozva munkálkodott. A kereszthalál hatalmas munkája is ilyen imádkozva végzett feladat volt, szolgálat. Itt is hosszan imádkozik, mert nagyon fontos döntésről van szó. A tét a Fiú engedelmessége, s ehhez kapcsolódóan a bűnös ember üdvössége. Végső harc; még az elvégeztetett kijelentése kimondása előtt végső győzelmet arat itt az Úr. A Gecsemáné kerti imádság része annak a történeti leírásnak, ami elindul onnan, hogy eljött a páska ideje, Jézus szerzi az úrvacsorát, majd tanítja a tanítványokat, megy a Gecsemáné kertbe, majd a keresztre. Folyamatos történés zajlik, de itt eldől minden.

Azért fontos ezt tudatosítanunk most, mert az Úr Jézusnak eme imádságát mindenképpen a győzelem fényében kell látni. De azt is hangsúlyozni kell, hogy a győzelem mégis nehéz volt. Először tehát erre figyelünk a magyarázat során. Majd miután Jézus imaharcát megnéztük, látni fogjuk, hogy a mi imaharcainkban hogyan lehet példa ez az imádsága is.

Lukács evangélista megjegyzése, szokása szerint, rendkívül hangsúlyos Ezzel azt jelzi, hogy Jézus tudta, hogy az áruló Júdás oda fogja vezetni látogatóit, ezért lehetősége lett volna arra, hogy máshova menjen azon az estén, elbujdosson, és akkor nem tudják elfogni. Ő azonban, szokása szerint odament és ezzel lehetőséget adott az árulónak arra, hogy elfogják. Tudatosan ment oda tehát, mert vállalja mindazt, aminek be kell rajta teljesedni. Az előző igeversek szerint erről szólt is a tanítványoknak. Istenfiaként tökéletes emberként tudja, hogy hova megy és mi vár ott rá. Ezt vállalja, de mégis tökéletes emberként át kell élnie, amikor majd ott lesz, a helyzet súlyát és az állapot nehézségét. Azt, hogy ő Istenként ment a Gecsemáné kertbe - a János evangéliuma 18. részében éppen ezt hangsúlyozza sokféle formában -, nem jelentette azt, hogy mint ember nem kellett harcolnia. Máté és Márk evangélista leírásából kiderül egyértelműen, hogy Jézus számára is kemény kísértést jelentett a Gecsemáné kertben történt esemény. Máté Jézus szavait, amit a három, hozzá legközelebb álló tanítványnak mondott, így adja vissza: "Vigyázzatok és imádkozzatok velem". Ő is kísértést szenvedett. A gonosz támadása abban mutatkozott meg, hogy az engedelmességét próbálta megtörni, az Atya akaratának való teljes alávetettségét. A 22. Zsoltárban a szentíró képletesen beszél a gonoszok támadásáról, amelyet a Messiásnak szenvednie kell. A Sátán végső harcot indít, ezért van itt szó imaharcról.

Mit jelentett az Úr számára ez a harc, mit élt át ott és milyen helyzetben kellett imádkoznia? A leírásból tudhatjuk és megtekinthetjük a Zsidókhoz írt levél 5,7-től kezdődő kijelentésből. Itt nem is annyira magyarázatra van szükség, hanem a szavakat, kijelentéseket hangsúlyozni. Nemcsak a gonosz támadásáról van szó, hanem az Úr Jézus emberi természetének erőtlenségéről, gyengeségéről is. Nem bűnéről, hiszen őbenne nem volt bűn, hanem a bűneset utáni emberi természet erőtlenségéről.

Máté és Márk evangélista kezdi azzal a leírást, amikor az Úr Jézus azt mondja: "szomorú az én lelkem mindhalálig". A 42. Zsoltárban két helyen is írja énekünk, hogy miért keseregsz ennyire. Valóban mind a két említett helyen ugyanaz a görög szó szerepel: nagyon szomorú, kesergő. Azzal indítja a leírást mindkét evangélista, hogy szomorkodni, gyötrődni kezdett Jézus, majd kijelenti a három tanítványnak, hogy "szomorú az én lelkem mindhalálig".

Reá nehezedett a vállalt szenvedés súlya, a halálnak, az ő megváltó halálának szinte elviselhetetlennek tűnő nehézsége. Az a szörnyű tudat, amit a Galata levél 3,13 olyan igazságként fogalmaz meg, hogy neki átokká kellett lennie: "Krisztus váltott meg minket a törvény átkától, átokká lévén érettünk, mert meg van írva: Átkozott minden, aki fán függ." Az a tudat, amit neki, mint Megváltónak vállalnia kellett; ránehezedik ez a teher. Kiderül, hogy térdeire esik, arccal a földre borul. Ez a mozdulat jelzi, hogy itt valami rendkívüli imádságról van szó. Még a testtartása is az Isten előtti teljes kiszolgáltatottság és megaláztatás jele. Olyan állapotba került az Úr Jézus, amikor ő is érezte annak a szükségét, hogy szükség van a közösség imatámogatására. Ezért kérte a három tanítványtól, hogy imádkozzanak és vigyázzanak vele, szüksége volt rá.

Jézus tudta nagyon jól, hogy egyedül kell megharcolnia, ezért kellett itt is csendes, magányos imádságot tartania, egy kőhajításnyira a többiektől. De kérte, hogy amíg ő imádkozik, addig a három is könyörögjön érette, vele, mert nehéz a helyzet. Egyedül kellett azonban, mert elaludtak a tanítványok. Ezt meg is jegyzi szomorúan: "ennyire nem tudtatok virrasztani velem egy órát sem?" Várta volna az imatámaszt, de még ez sem adatott meg neki, teljesen egyedül kellett harcolnia.

Egyre inkább kezdte érezni a test erőtlenségét. Azt mondta a tanítványoknak, hogy a lélek kész, de a test erőtlen. Nagyon fontos azt látni, hogy itt a test kifejezés nem a bűnös testre vonatkozik, hanem az emberi természet erőtlenségére, a testi és lelki szükségletekből fakadó törékenységére. Kész a lélek követni az Atya akaratát, de gyenge az ember. Testben és lélekben egyaránt átérzi erőtlenségét, törékenységét, és ha nincs segítség, imádságban harc, a végén még nem győz.

A már említett Zsidókhoz ír levél 5,7-től kezdődő kijelentés magyarázza mindazt, amit Jézus tett a Gecsemáné kertben, és azt ami ott történt vele: "aki az ő testének napjaiban könyörgésekkel és esedezésekkel, erős kiáltás és könnyhullatás közben járult ahhoz, aki képes megszabadítani őt a halálból, s meghallgattatott az ő istenfélelméért, ámbár Fiú, megtanulta azokból, amiket szenvedett, az engedelmességet, és tökéletességre jutván, örök üdvösség szerzője lett mindazokra nézve, akik nekik engedelmeskednek, neveztetvén az Istentől Melkisédek rendje szerint való főpapnak." Ebben a leírásban újabb jellemzők jönnek elő. Testi életének napjaiban, tudjuk, hogy sokszor szenvedett, emiatt imádkoznia is kellett, de itt valami olyan történt, ami eddig még soha. Azt mondja a Szentírás, hogy Jézus nemcsak kiáltott, hanem hangosan kiáltott, könnyek között, esedezett, könyörgött és egyre intenzívebben tette ezt. Itt Lukács evangélista megjegyzése fontos. Mivel haláltusában volt, halálos gyötrődésben, ezért egyre intenzívebben könyörgött, agonizált az ősi szó szerint. Nem abban az értelemben, ami majd a kereszten történt vele, de már átérezte a testi és lelki halál szörnyűségének tényét.

Olyan helyzetben imádkozott Jézus, amit csak ilyen jelzőkkel lehet illetni. Meg kell említenünk azt is, hogy verejtéke olyan volt, mint a nagy vércseppek, ami azt jelzi, hogy a teste is teljes mértékben átérezte mindazt, amin a lelke keresztül ment. S csak Lukácsnál olvasható még egy mozzanat, angyalnak kellett megjelennie, hogy erősíthesse őt. Annyira erőtlen és törékeny volt, hogy az Atya látta, hogy kell az angyali segítség, hogy erősítse. A tanítványok nem erősítették. Jött az angyal. A Szentírást magyarázók megjegyzik, hogy ez is az ő megaláztatásának része volt, hogy Isten Fia mégis angyali támogatásra, a teremtmény erősítésére szorult.

Mi volt mindennek az oka? Bizonyára mindannyian jól tudjuk, de most az Úr Jézus imádságának fényében hadd váljon hangsúlyossá. Az ő imaharcának a tétje a Fiú engedelmessége volt. Nem azzal kell kezdenünk, hogy a mi üdvösségünk, hanem a Fiú engedelmessége. Ámbár a Fiú megtanulta szenvedései alatt az engedelmességet, a tét az volt kimondja-e az Atya akaratára az igent, vagy az áment.

Márk evangélista leírásában rendkívül hangsúlyos amivel az Úr Jézus kezdi az imádságát (14,36): "Abba, Atyám! Minden lehetséges neked. Vidd el tőlem ezt a poharat, mindazáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied." Az "Abba, Atya" a legszemélyesebb megszólítás, jelentése: Édesatyám, minden lehetséges neked.

Mi magunk is feltesszük azt a kérdést, hogy Istennek nem lett volna lehetséges valamilyen más utat választani az üdvösségünk érdekében? Úgy megváltani ezt a világot, hogy ne kelljen a Fiúnak meghalni? Jézus imája megadja a választ: Atyám, neked minden lehetséges. Természetesen. De az isteni irgalom és kegyelem abban ragyog fel irántunk, hogy a poharat mégis ki kell inni valakinek. Istennek minden lehetséges lett volna, de az Atya akarata az volt, hogy ki kell inni a poharat. A váltság titka, hogy az ítélet poharát az egyszülött Fiúnak kellett kiinnia. A szenvedés útját jelentette ez Jézus számára, a kereszt testi és lelki szenvedését, halálos szenvedést, a testi és a lelki halált, a kárhozatot, azt, amit a kereszten így mondott ki: "én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?" Az ítélet poharát ki kellett innia, mert őt sújtotta a bűnösért és a bűnért, ő lett átokká a bűnösért.

Az ingyen kegyelemnek ilyen nagy volt az ára. Az Atyának minden lehetséges lett volna, de az akarata az volt, ki kell inni a poharat. Ezért mondta a Zsidókhoz írt levélben Pál apostol: "és tökéletességre jutván örök üdvösség szerzője lett mindazokra nézve, akik neki engedelmeskednek". Ha a Fiú kiissza a poharat, akkor örök üdvössége van a megtért bűnösnek, Istenben bízónak.

Jézus engedelmeskedett, tökéletesen engedelmeskedett. A Fiú engedelmeskedett, az Atya akarta, a bűnösért erre szükség volt, ez a kegyelem. A Fiú vállalta a Szentlélekkel közösségben, hiszen ő úgy volt Messiás és szabadító, hogy a Szentlélek felkenetése rajta volt, ő ugyanis egy a Lélekkel.

Jézus kész volt mindezt megharcolni imádságban a mi üdvösségünkért. Itt van a mi üdvösségünk gondolata. Ilyen szempontból élet-halálkérdés volt számunkra is, hogy Jézus megharcolja-e imádságban a győzelmet. Lukács leírása egyszerű, ő nem nevezi meg az Úr Jézus három imádságát, mint Máté és Márk, ő egyszerűen összefoglalja a lényeget, és annyit mond: Jézusnak harcolnia kell és megharcolta, győzött. Lukács szerint Jézus a tanítványoknak mondja, hogy vigyázzanak, hogy kísértésbe ne essenek, imádkozniuk kell. Nála csak azt olvassuk, hogy harcol az Atya akaratáért, majd fölkel, jön Júdás, elárulja és megy a keresztre.

A Jn 18,14 szerint ezért mondja Péternek, aki az elfogatás után kirántotta a kardját és levágta Málkus fülét: "Avagy nem kell kiinnom a poharat, amit az Atya adott nekem?" Jézus megharcolta és azt mondta, ki kell innia, ő ezt eldöntötte, vállalja. Itt már az ő győzelmes kijelentése hangzik. Ő tökéletesen engedelmes volt az Atyának és vállalta a keresztutat, s ezek után már csupán elvégeznie kellett.

Amikor a Zsidókhoz írt levélben azt olvassuk, hogy meghallgattatott az imádsága, és megszabadította őt Isten- hiszen hozzá esedezett -, akkor ez a meghallgatás nem a kereszt előtt történt abban az értelemben, hogy nem is kellett meghalnia, hanem a halálból való kiszabadulás a kereszt után jött, a feltámadásban.

A Gecsemáné kertbeli imaharcában ez a kifejezés, hogy aki képes megszabadítani őt a halálból és meghallgattatott az ő istenfélelméért, azt jelzi, hogy Istentől erőt kapott végbe vinni mindazt, amit vállalt. Egészen az elvégeztetett, majd az "Atyám kezedbe teszem lelkemet" kijelentésig Jézusnak hordoznia kellett ezt a nehéz terhet, hiszen utána kellett kimondani, "Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet". De már erővel rendelkezett, az ő törékeny teste ezért győzött. Ez a mi váltságunk ára. Jézus Gecsemáné kertbeli imádsága így mutatja az ő győzelmét az evangéliumra nézve.

Ez az imádsága is példa a tanítvány számára, számunkra is. Jézus egyértelműen fel is szólítja a három tanítványt: "imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek". Természetes módon olyan helyzetbe egy tanítvány sem kerülhet soha, amilyet Jézusnak kellett átélni akkor és ott. Csak az egyszülött Fiú élte át ezt az állapotot. Isten gyermekeként azonban ma is kerülhetünk olyan súlyos helyzetbe, támadásba, amikor az engedelmesség a kérdés, az Atya akaratára való igen kimondása, amikor a kísértés miatt vigyázni és imádkozni kell. Engedelmesnek bizonyul-e a tanítvány a már említett Zsidókhoz írt levél kijelentése szempontjából "hogy ő örök üdvösséget szerzett mindazokra nézve, akik neki engedelmeskednek."

Ezért van szó Jézus imaharca mellett a tanítvány imaharcáról is. Itt lehet példa az ő imádsága, amikor a kísértés miatt harcolni kell imádságban.

Szükség van erre az imaharcra a csendesség révén akkor, amikor meg kell állni a kísértéssel szemben. Ez a téma, kísértés bizonyára ismerős. Itt most mégis arról van szó, hogy valami rendkívül nehéz támadás ér, amikor az Isten akaratára is rendkívül nehéz kimondani az igent. Amikor lehet, hogy valakinek nagyon erős a hite, de a teste mégis erőtlen, és elsőrendűen nem fizikai értelemben - hanem ahogyan Jézus is átélte ezt -, erőtlenség az egész lényünkből fakadóan, gyengeségünk és törékenységünk miatt. Gondoljunk Péterre. Ő megtagadta a Mestert, az ő elesése jelzi, hogy mivel nem vigyázott, nem imádkozott, azért elbukott nagyon súlyosan.

Jézusnál nem lehetett jellemző a bűn miatti erőtlenség, hiszen őbenne nem volt bűn: "Ő megkísértetett mindenekben, hozzánk hasonlóan, kivéve a bűnt." (Zsid 4,15) a mi esetünkben, mint tanítványok, a bűnös természetünkből fakadó erőtlenség, gyengeség is nehezíti ezt a harcot. Kell az imádság a megálláshoz.

Szükséges az imádság azért is, mert az a mi engedelmességünk része. Jézus azt mondja, vigyázzatok és imádkozzatok. Nemcsak tanácsolja, hanem parancsolja is. Ebben a helyzetben nem lehet azt mondani, hogy nekem erre nincs szükségem. Az imádságban is engedelmeskedik a hívő ember ilyenkor. Nem lehet érv a fáradtság, kimerültség, erőtlenség, engedelmeskedni kell.

Amikor ez a gondolat fogalmazódott meg bennem, akkor eszembe jutott, hogy amikor gyakran elbuktam, akkor előtte elhanyagoltam az imáságot. Vagy azért, mert nagyon hatalmába kerített az egész baj és keserűség, vagy egyszerűen azért, mert elfeledkeztem az imádságról. Próbáltam magam harcolni, imádság nélkül.

Ha valaki elhanyagolja a csendességet, az Istennel való személyes kapcsolat ápolását, amikor jön ez a fajta nehéz helyzet, akkor sem fog imádkozni Akkor legfeljebb kiált, de nem tud kitartóan imádkozni. Ez az imádság nem lehet egy egyszer elmondott imádság. Jézus is háromszor könyörgött, meg volt az imádságának a tartalma, de neki is kellett egyre intenzívebben, kitartóan. Hiszen az ellenség is támad folyamatosan. Amikor nehéz helyzetbe kerülünk, akkor annál inkább. Ezért mondja Jézus ezt a szót: vigyázzatok, virrasszatok, őrizkedjetek, őrizzétek a várat. Talán úgy lehet a legjobban értelmezni ezt, hogy ahogyan a várat őrzi az őr, virrasztva is, hogyha kell, úgy kell őrizni a mi lelkünket ekkor.

Még az is előttünk van, hogy ilyenkor kérni lehet, és van amikor szükséges és kell, a közösség imatámogatását. Olyan nehéz a harc, hogy szükség van a közösségre. Ha azonban elfeledkeznének, akkor mégsem lehet érv, hogy a közösség nem imádkozott. De micsoda erőt jelenthet ilyenkor a közösség imádsága.

Jézust angyal segítette, ez az ő megaláztatásának is egyik része volt. Egy teremtmények kellett segíteni az Isten Fiát akkor, és ott. A másik oldalról viszont azt is láthatjuk, hogy mivel akkor az Isten még nem hagyta el őt, az Atya vele volt, azzal is jelezte, hogy egy angyalt küldött.

Hozzánk nem angyalt küld ilyenkor, amikor talán már senki más nincsen ott, hanem Jézus azt mondta, hogy ő van mindig az övéivel. Bennünket nem angyal erősít, hanem Jézus maga. Azt jelenti ki az Írás, hogy ő közbenjár értünk, imádkozik velünk. A tanítványoknak azt mondta, hogy imádkozzatok és vigyázzatok velem. Ennél a gondolatnál pedig az a hangsúlyos, hogy imádkozom és vigyázom veled. Ő, mint Isteni Fiú, a dicsőséges és győztes király, ott a mennyben közben jár.

Számunkra milyen tartalma lehet az imádságnak ilyenkor? Három mozzanatot említek itt, mindegyik az Atyával kapcsolatos.

Jézusnak ott azt kellett kimondania, hogy Atyám, ha lehet múljék el, de legyen meg a te akaratod. Ki kell mondani az igent az Atya akaratára. A mi életünkben ez az alázat gyakorlása. Talán mi is tapasztaltuk, hogy akkor a legnehezebb ezt kimondani, amikor ott van az a gondolat, hogy Atyám, neked lehetséges lenne, neked minden lehetséges, nem tudnád úgy megoldani, ahogy én szeretném? S ki kell mondani azt, hogy legyen meg a te akaratod.

Mi már várnánk a csodát, történjen valami, hogy ne kelljen hordozni a szenvedést, a terhet, s az Atya mégis azt akarja, hogy igen. Nehéz itt példát mondani, mert mindegyikünknek lehet különösen nehéz élethelyzete bármikor. Gondoljunk azonban arra, amikor valóban lenne lehetősége az Úrnak megoldani, de ő nem teszi, s arra kimondani, hogy Atyám én akkor is neked akarok engedelmeskedni, legyen meg a te akaratod.

Jézus esetében is az Atya akarata, amire a Fiúnak igent kellett mondani, a bűnös üdvösségére vonatkozott és ez a mi esetünkben is így van. Amikor ebben az imádságunkban mi is kimondjuk azt, hogy Atyám, legyen meg a te akaratod, akkor azzal a hittel tehetjük, mert ez szolgálja az üdvösségemet, javamra szolgál. Lehet, hogy könnyek között, sírva, kiáltva, hangos kiáltással mondjuk, hogy Atyám, ha lehet..., de legyen meg a te akaratod, tudjuk azonban, hogy a javunkra válik.

Amikor elviszi a beteget, akiért imádkozunk, mert szeretjük és kívánjuk, maradjon még itt közöttünk, és mégis elviszi őt magához. Ez az ő üdvösségét szolgálja és a mi üdvösségünket is. Amikor nem adja meg azt, akit szeretnénk társként, munkatársként, mert azt akarja adni, aki az ő választottja. Amikor a munka hiányzik, mert munkanélkülivé vált valaki, s van egy lehetőség és még sem az valósul meg, hanem az Atya akarata szerinti.

A harmadik az, hogy az Atya akarata Jézus életében az ítélet volt, arra kellett igent mondani, hogy a poharat kiigya. A mi esetünkben viszont az Atya akarata sohasem az ítélet, hanem a kegyelem és az irgalom. Ez akkor fontos, amikor mégis elesünk, amikor nem tudunk imádkozni, nem tudjuk megharcolni a győzelmet. Péterhez hasonlóan nagyon durván elesünk, megtagadjuk az Atyát, nemet mondunk. Akkor áll az, amit Mikeás próféta mondott, amikor arról tesz tanuságot, hogy nem örülhet az ellenség, mert, ha még el is esik Isten gyermeke, bizony föl tud kelni: "De én az Úrra nézek, várom az én szabadításom Istenét. Meghallgat az én Istenem. Ne örülj én ellenségem, elestem ugyan, de fölkelek, mert ha még a sötétségben is ülnék, az Úr az én világosságom."

Az Atya akarata nem ítél soha, bukásunk után sem, hanem arra buzdít, hogy imádkozz bűnbánattal és újra kitartóan, harcolj.

Természetesen a mi esetünkben is áll, hogy miután imádkozásban megharcolja valaki mindezt, mint ahogy Jézus is, akkor még hátra van a nehéz feladat, elvégezni mindazt, amit az Atya akarata szerint megharcoltunk, engedelmeskedni neki. Jézusnak a kereszt felé vezetett az út, a mi esetünkben pedig arrafelé, amerre az Atya vezetni akar minket.

Jézus imádsága tehát az imádság harcáról beszél, ahol végső győzelmet lehet aratni. Ki lehet mondani az Atya akaratára az igent és az áment. Vigyázzunk és imádkozzunk ezért mi is ahogyan Jézus imádkozott a Gecsemáné kertben.

Imádkozzunk!

Dicsőítünk téged Úr Jézus Krisztus, hogy te ennyire ember voltál. Hódolunk előtted, mert te csakugyan mindenben megkísértettél hozzánk hasonlóan, de úgy, hogy nem estél bűnbe. Köszönjük, hogy így váltottál meg bennünket.

Urunk, nem tudjuk kifejezni a hálát azért, hogy te vállaltad a kereszthalált, az ítélet poharát helyettünk és érettünk.

Kérünk téged, könyörülj rajtunk, hogy ennek az igazsága, örömhíre, tartson egyre hűségesebben te melletted minket, segítsen a még odaszántabb életre. Segíts erre is emlékeznünk, amikor mi kerülünk olyan kísértésbe, amikor nemcsak az imádságra, de a vigyázásra is szükség van.

Könyörülj meg rajtunk mindig kimondani, legyen meg a te akaratod, Atyám.

Mindazonáltal köszönjük Urunk, hogy annyiszor igazoltad, hogy neked valóban minden lehetséges, elesés után felemeltél, mégis megoldottad bajunkat, problémánkat, hatalmasabban, mint ahogy mi elképzelni is tudtuk volna. Köszönjük neked minden ilyen segítségedet.

Szeretnénk, Urunk, egyre jobban imádkozni. Taníts minket imádkozni az imaharcra nézve is. Segíts bennünket is úgy imádkozni, ahogy te tetted a győzelem biztos tudatában.

Könyörülj meg, kérünk, nemcsak rajtunk, hanem szeretteinken, azokon különösképpen, akik nem járnak még hitben. Irgalmadba ajánljuk gyülekezetünket, vezetőit, népünket és népünk vezetőit. Kérünk, hogy e tekintetben is vegyük komolyan az imádság harcát. Köszönjük, hogy itt is adsz győzelmet.

Ámen.