PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2003. október 12. (vasárnap) Csákány Tamás

TEHERBÍRÓ KERESZTYÉN

Alapige: Gal 6,1-5; 9-10

---

Imádkozzunk!

Mennyei Atyánk, szeretnénk most rád hagyni minden utunkat. Azt kérjük tőled ma reggel, hogy tekints ránk kegyelmesen, újítsd meg életünket, tisztíts meg, és erősítsd meg a szívünket!

Te tudod, Urunk, hogy hányfajta teherrel jöttünk hozzád, ami sokszor nem látszik kívülről, amit talán magunknak is nehezen vallunk be. Könyörgünk, Urunk, hogy könnyebbíts a terheinken. Tanácsolj bennünket, merre menjünk, mit tegyünk, és Lelked által tégy minket készekké arra, hogy elfogadjuk segítségedet, azt a megújító, megtartó kegyelmet, ami egyedül csak Jézus Krisztus által, az Ő váltságművére tekintettel lehetséges.

Könyörgünk, Urunk, hogy mindenfajta önfejű tenni akarást törj le bennünk! Annyi kárunk származott már abból, hogy megpróbáltunk okosabbak, bölcsebbek lenni nálad, a saját kezünkbe vettük az életünket, sorsunkat, és rá kellett hogy jöjjünk, csak kudarcokat, zsákutcába való meneteket tudunk halmozni egyiket a másikra.

Urunk, bocsáss meg, hogy ma is, még úgy kell visszanéznünk az elmúlt hétre, hogy bűnbánattal valljuk meg, hogy még mindig csak itt tartunk. Szeretnénk igédből épülni, és lelked által téged egyre jobban megismerve, gyermekeidként a te utadon járni. Kérjük, ezt végezd bennünk úgy, ahogy azt elkészítetted ma nekünk Jézusért

Ámen.

---

Igehirdetés

Úgy tűnik, hogy az előbb hallott igerészen belül, rövid, néhány vers alatt az apostol két ellentétes felszólítást is ad a Galatáknak. Egyrészt azt mondja, hogy egymás terhét hordozzátok, és így töltsétek be a Krisztus törvényét, és utána, szinte a következő mondatban azt, hogy mindenki a maga terhét hordozza.

Erre a látszólagos ellentmondásra keressük a választ, hogy mit is jelent a teherhordozás a hívő ember életében? Most akkor a magunk terhét kell hordozni, vagy a másikét is, vagy hogyan kell érteni mindezt, amit Pál itt mond?

Alapvetően, hogy jól értsük, amiről itt szó van, fontos, hogy kitekintéssel kezdjük az igére figyelésünket, kicsit körülnézzünk magunk körül. Vajon általában hogyan is állunk ezzel, hogy teherhordozás?

Úgy gondolom, hogy ez a mondat, ami másodszor hangzott el, azaz hogy mindenki a maga terhét hordozza, sokkal közelebb áll a többség szívéhez. Azokéhoz is, akik Isten törvényét nem ismerve élnek ebben a világban.

Hogyha kicsit erőteljesebben fogalmazunk, azt is mondhatnánk, hogy a világunkat jobbára ez a gondolat fémjelzi a teherhordással kapcsolatosan: mi közöm a másik terhéhez? Elég nekem a magam baja! Oldja meg ő, ahogy tudja. Ha sikerül jó, ha nem, akkor hulljanak a gyengék. Ez a természetes kiválasztás. Érvényesüljön az erősebb.

Olyan társadalomban növünk fel, öregszünk meg, ahol ez az elv valósul meg nagyon sokszor. Ahol az adok-kapok, a segítség és viszonzása egészen elemi törvényszerűségnek számít; vagyis akkor segítek neked, ha te ezt legalább ilyen mértékben viszonozni fogod a számomra. Akkor állok melléd, ha ugyanezt elvárhatom tőled. Akkor bocsátok meg neked, ha megérdemled.

Ehhez hozzá tartozik, hogy amikor azt mondjuk, pont elég nekem a saját magam baja, akkor gyakran valóban nem is állunk messze az igazságtól. Ugyanis talán a legtöbben átéltük már, hogy vannak olyan pillanatai az életünknek, amikor úgy tűnik, hogy minden összejön. Hirtelen ránk zúdul minden, sőt egy-egy pont, egy terület, ami különösképpen is terhel, talán már elhordozhatatlanul súlyosnak tűnik.

Ilyen lehet, amikor valaki hirtelen rájön arra, hogy az a házastársi vagy másmilyen kapcsolat, amiben élt, valójában nem működik már. Talán válással végződik egy olyan házasság, ami csodálatosnak indult, amire valaki úgy gondolta, hogy az életét teszi fel.

Ilyen lehet, amikor az orvosi diagnózis azt mondja ki, hogy egy súlyos, talán gyógyíthatatlan betegséggel kell együtt élnie, együtt szenvednie valakinek. És egyik pillanatról a másikra minden megváltozik.

Vagy, amikor valakivel kapcsolatosan, akit nagyon szeretünk, olyan problémákkal találjuk szembe magunkat, amin nem tudunk változtatni, nem tudunk segíteni a másiknak. Szívesen állnánk a helyébe, de nem lehet.

Vagy, amikor összekuszált szerelmi ügyek azok, amik egyre inkább kibogozhatatlanná teszik az ember életét, és ólmos súllyal nehezednek rá. Súlyos titkok, amik egyre inkább terhelővé válnak.

De sok mindent lehetne még itt sorolni: munkahelyi gondokat, megélhetési problémákat, a gyász mérhetetlen súlyát, ami ránk tud nehezedni, vagy egész egyszerűen a mindennapokba való beleszürkülést, ami néha nagyon megterhelő, vagy olyan alapvető, helyrehozhatatlan hibákat, amikről tudjuk, hogy már nincs módunk, hogy változtassunk rajtuk.

Tehát valóban vannak súlyos terhek. A Szentírás nem is azt mondja, hogy csináljunk úgy, mintha nem lennének. Tegyünk úgy, mintha mindig, minden a lehető legkönnyebb lenne. Keresztyénként vonjunk egyet a vállunkon, és mondjuk azt, hogy nincs olyan teher, amit mi el ne vinnénk fél kézzel is.

Pál apostol a 2Kor 1,8-ban azt mondja: "....rendkívüli mértékben, sőt erőnkön felül megterheltettünk, annyira, hogy az életünk felől is kétségben voltunk." Pál, aki a hitével példaképpen áll az első gyülekezetek és előttünk is, ezt mondja: erőnkön felül megterheltettünk. Pál is, mint ahogy mindenki, küzd.

Emlékezzünk vissza Jézusnak a Gecsemáné-kertbeli tusakodására! Hát nem a ránehezedő terhekkel való küzdelem az, amikor odaomlik Atyja elé, és azt mondja, hogy: ha lehet, akkor múljon el tőlem ez a keserű pohár! Atyám, én látom, hogy mi vár rám, és nagyon szeretném - ha lehet - elkerülni. Utána mégis megszületik a hitvallás Jézus száján, ami példaértékű előttünk: "Mindazonáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te!" De Jézus is küzd, mert Jézus is, mint ember, valóságos ember, terheket hordozó.

Tehát, amikor valaki azt mondja, hogy nekem is olyan súlyos terheim vannak, hogyan hordanám akkor a másét, amellett, hogy az sokszor kifogás, de lehet benne igazság is. Ugyanis van olyan teher, amit valóban ember magában nem tud hordozni. Amikor elérünk a határig, erőnk végéig, ilyenkor következik, amire egyre gyakrabban látunk példát magunk körül, vagy tapasztaljuk a saját életünkben, hogy jön az a pillanat, hogy valaki kibukik, kiakad, idegileg összeroppan, depressziós lesz, teljes apátiába esik. Azt mondja, hogy nem érdekel, csinálom, ahogy jön, de úgyis mindegy, úgysem tudok kikecmeregni ebből az egészből. - Vagy pedig különböző pótcselekvésekben próbál feledést találni. Mint a strucc, szépen beássa a fejét a homokba, és azt gondolja, ha nem szembesül a ránehezedő terhekkel, akkor azok sincsenek.

Van, aki azt mondja, és a végsőkig ezzel doppingolja magát, hogy én mindent meg tudok oldani, olyan nincs, amit ne tudnék. A szüleim is belém nevelték: kisfiam vagy kislányom, vegyél erőt magadon. Más nem fogja helyetted megcsinálni, amit meg kell oldani. Szedd össze magad, és légy ember! Ez egy pontig működik, de sajnos van olyan, amikor ki kell mondanunk, hogy nem megy. Bármennyire erőlködöm, csak kuszább lesz az életem. Bármennyire is próbálok egyről a kettőre jutni, azt tapasztalom, hogy nemhogy előre nem jutok, de sokszor inkább visszafelé haladok.

Mi történik ilyenkor? Jézus azt mondja, hogy jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek. Van Jézus hívásában egy nagyon világos felszólítás arra nézve, amikor eljut valaki oda, hogy rájön, életének terhét, a keresztjét egyedül nem tudja jól hordani, akkor lehet, szabad kérnie: Uram, könyörülj rajtam! Te adtad ezt az életutat, ezeket a körülményeket, amik között most járok. Te azt mondod, hogy aki tőled erőt kér, annak adsz erőt. Aki hozzád jön, azt nem küldöd el. Uram, könyörülj rajtam!

A Máté 11-ben ennek a jézusi hívásnak a folytatása: "Vegyétek magatokra az én igámat, ... Mert az én igám boldogító, és az én terhem könnyű." Nem arról beszél Jézus, hogy ha valaki mellé Ő odaáll, annak az életén többé nem lesz teher, vállán nem lesz kereszt. Hanem azt mondja, hogy hordozhatóvá válik mindaz, amibe addig beletörtél, beleroppantál. Az a kép, amit itt használ, annak a súlyos járomnak a képe, amit igásállatokra szoktak rakni, és ami két állat számára van kialakítva. Ha egy húzza, egy idő után mérhetetlenül elfárad, és nem tud továbbmenni. Ha befognak mellé egy másikat, akkor már lehet vele együtt végezni a munkát, jól haladnak. Iga, amit mind a kettő kell, hogy húzzon, de egyik sem rokkan bele.

Ez az első kérdése ma az igének hozzánk: Vajon eljutottunk-e odáig, és ha eljutottunk, komolyan vesszük-e, hogy valóban Jézus Krisztus át tud, és akar venni nagyon sok mindent a vállunkról. Vagy pedig az előbb felsorolt következmények valamelyike jellemzi az életünket. A fásultság, a depresszió, a reménytelenség, a menekülési kísérletek.

Jézus Krisztus ma reggel mindenekelőtt arra hív bennünket, hogy az életünk hordozhatatlannak tűnő terheivel menjünk, forduljunk hozzá. Ő nem fogja azt mondani, amit sokan az emberek, hogy hagyjál békén. Ez nem az én dolgom. Oldd meg magad. Az Ő szeretete abban nyilvánul meg, hogy nem elméleteket ad nekünk. Nem arról beszél, hogy neked vagy nekem mit kell csinálnom, hanem azt mondja: ember, szeretnék ott lenni melletted. Szeretném megerősíteni az életedet. Szeretném átvenni mindazt, ami terhel, ami lehúz, ami miatt nem tudsz előrehaladni.

Amikor elhangzik ez a felszólítás, hogy mindenki a maga terhét hordozza, akkor ez figyelmeztetés is azoknak, akik úgy gondolják, hogy lehet mindenfajta kötöttség nélkül, terhek nélkül élni. Így is mondhatnánk: el lehet lébecolni az életet. Mindig, amikor valami felelősség érne, áthárítom valaki másra. Mindig, amikor valami feladat lenne, akkor azt majd megoldja helyettem az édesanyám, édesapám, testvérem, gyerekem, valakim. Amikor egy döntésben kellene igent vagy nemet mondanom, akkor azt továbbhárítom, így majd visszatérünk rá.

Pál azt mondja, hogy ne akard mindig, minden terhedet átrakni a másikra, áthárítani valakire. Van, amit neked kell vinned. Van, amit nem lehet áthárítani. Ugyanis teherhordás nélkül nincs élet. Az élettel együtt jár, hogy fizikailag, és lelkileg is terheket kell hordoznunk, de ezzel együtt az is, hogy meg kell erősödnünk, hogy a teherhordásra alkalmas emberek legyünk. Aki megszületik, és nem fejlődik ki az izomzata, a fizikai tartószerkezete eléggé, az az ember nem terhelhető, és nagyon kell rá vigyázni, hogy nehogy túlterhelődjön. Ez lehet betegség, de lelki, fizikai értelemben nagyon sok minden rajtunk múlik.

Isten ad lehetőségeket, amik által erősödhetünk. Ad olyan terheket, amiknek a hordozása alkalmassá tesz minket a ránk várókra, amiket csak Ő ismer. Kihasználjuk-e ezeket?

Fejlődés nincs megpróbáltatás nélkül. Krisztuskövetés nincs tudatos, elszánt, kitartó kereszthordozás nélkül.

Vannak olyanok, akik a saját terheikről nem szeretnének tudomást venni, és ezért mindenáron másokon, másoknak próbálnak segíteni. Ez is lehet egyfajta menekülés. Először mindenkinek a saját keresztjét kell felvennie, a saját terhét felismernie és felvállalnia, hogy utána bárkinek is segíteni tudjon. Amíg én nem vagyok a helyemen, addig másnak sem tudok igazán segíteni, hogy a helyére kerüljön.

Azt szeretném mondani így az első gondolatunk befejezéseképpen örömhírként, hogy meg vagyok győződve arról, hogy azoknak az életében, akik újra meg újra segítségül hívják Jézus nevét, hatalmas terhek vannak sokszor. Hordozhatatlannak tűnő terhek, de nincsen valójában hordozhatatlan teher. Olyan, ami annak tűnik első pillantásra, lehet. De olyan - amit Jézussal együtt ne tudnék vinni, ami hordozása közben Ő ne tudna békességet teremteni a szívemben, ne tudna elég erőt adni, hogy kitarthassak anélkül, hogy összeroppannék -, nincs. Nem azért, mert mi keresztyének bármilyen szinten is erősebbek vagy teherbíróbbak lennénk másoknál bármilyen szempontból, de Jézus Krisztus az, aki odaáll mellénk, és aki átvállalja azt a részt, ami bennünket már agyonnyomna. Vegyük ezt komolyan!

Olyan szomorú azt látni, amikor hívőként nyomorúságos módon járunk, leszegett fejjel, megkeseredett szívvel, és messze nem igaz ránk, amit Pál mond a Filippi levélben: "Örüljetek az Úrban mindenkor," - mert mindent tudunk, csak örülni nem. Engedjük, hogy az Úr felderítsen bennünket!

A másik mondat, amire figyelünk ma, hogy "Egymás terhét hordozzátok, és így töltsétek be a Krisztus törvényét." Ez az, ami úgy tűnik, hogy szemben áll ama előző mondattal, hogy "mindenki a maga terhét hordozza".

Krisztus törvénye a szeretet törvénye. Ez nem azt jelenti, hogy általánosságban mindenkit nagyon szeretünk, meg nem haragszunk senkire, hanem a szeretet, az az önmagát feláldozni kész elkötelezettség Isten iránt, és mások, az emberek iránt. Ezt jelenti szeretni. Aki ennek a bővebb kifejtésére kíváncsi, ajánlom, hogy a korinthusi első levél 13. fejezetét tanulmányozza át. Nagyon világosan le van írva tételesen, hogy mit jelent szeretni.

Aki saját maga megtapasztalta, hogy az életéről Isten olyan nehézségeket, súlyokat vett el, amik elképzelhetetlennek tűntek addig, az felszabadul arra, hogy ezt a lehetőséget másoknak is továbbadja. Nem arról van szó, hogy a hívő - ismét mondom - sokkal teherbíróbb lenne, mint a másik, de arról igen, hogy a hívő kaphat még ahhoz is erőt, hogy a másik életére nézve áldássá legyen. A krisztusi szeretet törvényét megélje. Ugyanis erre hívattunk el, hogy a szeretetet nem csak szavakban, de valóságosan a tetteinkben, az életünkben megvalósítsuk és megéljük e szeretetlen és kihűlő félbe lévő világban.

A két felszólítás - "egymás terhét hordozzátok"; "mindenki a maga terhét hordozza" - világosan elkülönül a használt szavak tekintetében is az eredeti szövegben. Amikor arról van szó, hogy mindenki a saját terhét hordozza, akkor ezt így is lehetne fordítani, hogy mindenki a maga batyuját vigye. Egy olyan sajátosan személyes csomagról van szó, amit más nem tud vinni helyettünk. Amikor a teher szó kerül elő, az egymás terhét hordozzátok (mondatban), akkor olyan nagyobb súly, amit ez a szó jelöl, amit lehet, hogy valaki nem tud megemelni, de ha odamegy mellé a másik, akkor ketten el tudják vinni.

Egy képpel élve: amikor kirándulni mentünk, talán mindannyian éltünk át olyat, hogy valaki túlpakolta egy kicsit a hátizsákját. Főleg, ha nehezebb a túra, és gyengébb az illettő, akkor ez hosszabb távon nagyon megterhelő lehet. Emlékszem olyan túrára, amikor valaki, aki erősebb volt a csapatból, azt mondta egy fiatal hölgynek, aki nagy hátizsák alatt próbált kúszni előre az ösvényen: add csak ide a hátizsákod, felteszem az enyém mellé, és akkor haladhatunk. Így sem volt feltétlenül könnyű a lánynak, mert fáradt volt már, meg nehéz a terep, de tudott előre haladni. Talán még a kezét is megfogták. Amikor kellett, kicsit húzták, amikor kellett, kicsit hátulról segítettek neki. Végig tudott menni. A hátizsákkal nem biztos, hogy sikerült volna. A saját - értsük jól - testsúlyát, fizikai paramétereit, terheit nem tudta senki átvállalni tőle, azzal neki kellett végigmennie, de a hátizsákját igen.

Fontos ez a különbségtétel, mert így értjük meg, hogy van, amit csak mi hordhatunk, és van, amit át lehet adni, és át lehet venni egymástól.

Aki tehát megtapasztalja Krisztus szabadítását, az felszabadul arra, hogy a nélkül segítsen a másiknak, hogy kellene, hogy valaki kívülről biztatná erre, hogy igen, jól csinálod, így tovább! Lehet, hogy nem érdemli meg a másik. - Lehet, hogy nem tudja viszonozni, vagy észre sem veszi, de segítek neki, mert tudom, hogy segítség nélkül én sem tartanék ott, ahol. Krisztus segítsége nélkül lehet, hogy már teljesen összeroppant volna az életem.

A segítésnek azonban van egy másik nagyon fontos oldala, hadd villantsam fel ezt is. A segítséget meg kell tanulni elfogadni is. Az Úr segítségét, és a körülöttünk élők segítségét is. Sokszor komoly gondjaink vannak ezzel, és nem tesszük. Vajon miért?

Gyakran - ahogy az elején utaltam is rá - görnyedünk, húzzuk, vonjuk az életünk dolgait, és nem kiáltunk segítségért. Vagy ha odaáll mellénk valaki, vagy az Úr bombáz minket ígéretekkel, a kiutat mutató, világos útmutatással, ezt sem vesszük komolyan. Miért?

Azt hiszem, azért, mert belül nagyon nagy kísértésünk az, hogy gőgösek lévén azt mondjuk: de én ezt meg tudom csinálni! Lehet, hogy segítek másnak, mert jó keresztyén vagyok, de én megoldom a dolgaimat.

A gőgünk, a kevélységünk az, amiből Isten mindenek előtt ki szeretne gyógyítani bennünket, mert Isten a gőgösöknek ellenáll, de az alázatosoknak kegyelmet ad.

Ezeket a mondatokat, hogy nekem kell mindent megoldanom, felejtsük el. Nagyon sok mindent valóban nekünk kell megcsinálni, de azt, hogy mindent, mindig, és minden áron, ezt keresztyén emberként nyugodtan kitörölhetjük a szótárunkból. Mert aki ezt mondja, és aki így gondolkozik, annak az életében nincs helye Krisztusnak. Nincs helye annak a felszabadító kegyelemnek, ami egyedül csak tőle jöhet.

Az ige biztatása végül arra irányítja a figyelmünket, hogy mindenkivel tegyünk jót, lehetőség szerint, elsősorban azokkal, akik testvéreink a hitben. Mindenkivel, aki csak körülöttünk van, de azokra különösen figyeljünk, akik a hitben testvéreink.

Olyan jó lenne komolyan vennünk ezt, hogy gyülekezetként, Krisztus testének tagjaiként nemcsak az köt bennünket össze, hogy ugyanoda járunk - mondjuk - igét hallgatni, hanem az, hogy ugyanaz a mennyei Atyánk. Ugyanazokban a lelki áldásokban részesülünk. Ugyanazt a feladatot, küldetést kaptuk ebben a világban. Tehát ebből következik, mint, ahogy az édes testvéremet gondolkodás nélkül segítem, bármi történik vele, ugyanígy teszek testvéremmel a Krisztusban is. Más emberrel is, de vele különösképpen is. Időt, energiát, pénzt, bármi egyebet nem kímélve. Mert tudom, hogy adott esetben nekem is szükségem volt segítségre, vagy szükségem lesz segítségre, és az Úr majd elkészíti. De amikor én lehetek az ő segítségének az eszköze, akkor nem habozom.

Ez, amiről az ige beszél, teljesen idegen abban a környezetben, amiben élünk. Sokszor, aki így tesz, azt teljesen bolondnak nézik. De vajon számít ez? Ha valaki átéli, hogy rajta keresztül valamilyen módon megvalósul Krisztus törvénye, a szeretet törvénye ebben a világban, akkor számít ez? Hogyha valakinek az életét sikerül a bizonytalanságból, az elkeseredésből életre melengetni, akkor ez vajon lehet szempont?

Engedjük, hogy Isten megbátorítsa a szívünket a saját dolgaink tekintetében. Igen is, van remény! Nincs olyan teher, amit Ő ma át ne vehetne. És hadd irányítsa a tekintetünket a körülöttünk levőkre. Az ő terheik közül is van olyan, amit Isten, ha alkalmassá válunk rá, szeretne ránk bízni. Vállaljuk fel azt a keresztet, azt a terhet, amit Ő készített nekünk, hogy Krisztus követőiként, hűséges tanítványai legyünk ebben a világban. Így legyen!

---

Imádkozzunk!

Dicsőítünk téged, mindenható Istenünk azokért a szabadításokért, amiket már megtapasztalhattunk, amikor csodálatos módon kiutat készítettél olyan helyzetekből, amik teljesen reménytelennek tűntek.

Köszönjük, Urunk a bűnbocsánat csodáját, amikor teljességgel lehetetlennek és elképzelhetetlennek tűnő módon felszabadítottál bennünket olyan bűnök, súlyok és az önvád marcangolása alól, ami úgy tűnt, hogy egy életen keresztül megmérgez majd bennünket.

Köszönjük Neked, hogy Téged kereső, vagy veled már találkozott emberekként ma egy lélekkel kiálthatunk hozzád: Könyörülj rajtunk! Tekints a terheinkre! Mutasd meg, hogy mi az, amit fel kell vállalnunk, és mi az, amit neked kell átadnunk!

Könyörgünk, Urunk, hogy a magunkba gubózásból bonts ki bennünket, hogy észre vegyük a mellettünk nyögő, szenvedő embernek a terheit, hogy merjük ezeket a terheket eléd vinni, és amit ránk bízol, magunkra vállalni!

Urunk, könyörgünk, hogy óvj meg minket attól, hogy mindezt melldöngető módon, látványosan tegyük. Hadd legyünk a te szabadításodnak, szeretetednek nyomorult, de mégis a kezedben használhatóvá váló eszközei.

Kérünk szeretteinkért, mindazokért, akik terhet hordoznak, könyörülj rajtuk! Add, hogy az imádságban és a szolgálatban fáradhatatlanok legyünk!

Kérünk országunk vezetőiért! Te könyörülj rajtuk és mindannyiunkon. Adj nekik bölcsességet, és add, hogy minél többen megismerjenek téged közülük. Így kérünk egyházunkért is, hogy hadd legyen megújult emberek közössége. Hadd legyen a te örömhírednek a továbbadója ebben a világban.

Kérünk a gyászolókért, adj nekik vigasztalást. Add, hogy reménységgel tekinthessenek arra, akit el kellett engedniük. És Urunk, nagyon kérünk, hogy a szívünk csendjében most Lelked által vezess minket az imádságban, hogy tudjunk őszintén, mindenfajta kertelés nélkül elmondani neked mindent, amit csak elénk hozol.

Köszönjük, hogy Krisztusért te már meghallgattál bennünket.

Ámen.