PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2002. február 17. (vasárnap) Varga Róbert

AZ ELSŐ KERESZTYÉNÜLDÖZÉSEK

Alapige: ApCsel 12,1-5

---

Imádkozzunk!

Urunk, valóban azt szeretnénk most tenni, amit énekeltünk: a szívünket kitárni előtted, behívni és befogadni téged, és a jó hírrel, az evangéliummal szívünkben elmenni innen, és aztán szolgálni neked.

Köszönjük, Urunk, hogy az eleink ilyen engedelmes, hívő életet éltek, s készek voltak akár a testi, fizikai létüket is odaadni neked halálra.

Köszönjük, Urunk, hogy te annyit kérsz most tőlünk, hogy engedelmeskedjünk neked figyelve a te igédre, szavadra, s váljék az cselekedetté, életté mások számára is. Szánj meg minket, mindenható Isten! Kérünk, szólíts meg minket! Munkáld bennünk az engedelmességre való készséget és hajlandóságot, hogy aztán egész szívvel, osztatlan szívvel követhessünk téged.

Köszönjük, Urunk, hogy a beléd vetett reménység nem szégyenít meg minket.

Arra kérünk most mindenható Isten, hogy bocsásd ki ránk a te Szentlelkedet, vegyél el mindenfajta ellenkezést vagy ellenállást, és kérünk, hogy formáld engedelmessé a mi szívünket, hogy befogadjuk igédet!

Köszönjük, Urunk, hogy te nem csak azt akarod, hogy befogadjuk azt, hanem azt is akarod, hogy aztán cselekedjük azt.

Ámen.

---

Igehirdetés

Akiről most itt olvastunk, Heródes Agrippa, nagy Heródes unokája volt, és K.u. 41. és 44. között majdnem teljesen sikerült ravaszsággal, erőszakkal helyreállítani az egykori, virágzó birodalmat. Népszerűségét azzal is növelni akarta, hogy a farizeusi törvények szerint, előírások szerint kormányzott, és ahhoz alkalmazkodott. Ennek pedig az lett a következménye, hogy Jeruzsálem utcáin tombolt a keresztyénüldözés. István volt az első vértanú. Az ő halálánál, megkövezésénél még az a bizonyos Saul, a későbbi Pál apostol is ott volt, és helyeselte István kivégzését. Valahogy úgy történhettek a dolgok, mint ahogy a történelem során ez már számtalanszor előfordult. Az emberek, a csőcselék mennek az utcán, és egyszer csak valaki felkiáltott, hogy: "Ott egy keresztyén, üssük agyon!" És akkor elfogták, odarohantak, megverték vagy éppen elhurcolták, agyonverték, agyonkövezték.

Így olvassuk a 8. fejezetben: "Nagy üldözés indul Jeruzsálemben a gyülekezet ellen, és az apostolok kivételével mindnyájan szétszóródtak Júdea és Samária területén. Saul pedig zaklatta a keresztyén egyházat. Házról házra járt, és férfiakat és nőket hurcolt börtönbe." Vagyis életveszélyes volt abban az időben a kicsiny létszámú, de nagyon erőteljesen misszionáló keresztyén gyülekezethez tartozni. Ott és akkor nem lehetett megjátszani vagy félvállról venni azt, hogyha valaki Krisztus népéhez tartozott, mert annak komoly ára volt, ha valaki bizonyságot tett a Megváltó Úrról. Vérre ment a hitvallás és a bizonyságtétel. Az akkor hivatalos egyház mindezt Isten nevében tette. Hányszor ismétlődött hasonló azóta is a történelem során.

Így olvassuk tehát, hogy a keresztyének szétszóródtak, és látszólag gyökértelenné váltak. A fővárosból elüldöztettek, Júdea és Samária vidékére menekültek. Az ember azt gondolná, hogy véget ért a misszió, pedig most kezdődött. Az ember azt gondolná, hogy megengedte Isten ezt a bánásmódot, közben semmi más nem történt, minthogy égő parazsakat helyezett el, lelkileg száraz területeken, s ahova egy-egy Krisztust követő jutott, ott piciny kis mag támadt, és aztán onnan elindult egyfajta ébredés, és létrejöttek újabb és újabb Krisztust követő közösségek.

Olyanokról szól ez a szörnyű és véres rész a Szentírásban, akik teljes szívükből és lelkükből követték Jézus Krisztust, és akik egyáltalán nem tartották furcsának vagy értelmetlennek, hogy akár a fizikai életüket is odaadják Jézusnak, bánjon velük belátása szerint.

Voltak az áldozatok között névtelenek. Így olvassuk, hogy kegyetlenkedni kezdett Heródes a gyülekezet egyes tagjaival. Jakabot, aki már akkor is tekintélyes személyiség volt, s tulajdonképpen lelki vezetőnek számított, és ha ezt vesszük, akkor nagy jövő állt előtte egyházi szempontból, őt elfogatta, és karddal kivégeztette.

A csőcseléknek mindig kenyér és cirkusz kell. Volt kenyér, és volt cirkusz. Egy nyilvános kivégzés mindig nagy esemény volt abban a világban.

Jakab a legmegbízhatóbb tanítványi körhöz tartozott. Ott volt Jézussal a megdicsőülés hegyén, látta a Mester lelki tusakodását, ahogy az akarata belehal az Isten akaratába ott a Gecsemáné kertben, a keresztre feszítés előtt. De ő is úgy volt vele, mint a névtelenek, hogy a Jézussal való lelki közösség mindennél sokkal fontosabb és értékesebb volt.

Olyan fontos volt a Jézussal összeforrt életük az első tanítványoknak, hogy inkább megváltak attól, minthogy engedték volna azt, hogy elszakítsák őket Jézustól.

Mi is így gondoljuk ezt, akik itt vagyunk? Mibe került nekünk eddig a keresztyénségünk - ha már azok vagyunk. Ha most belépnének egyenruhás katonák, akkor hányan lennének itt a jövő héten? Hányan vallanák meg akár csak jelenlétükkel azt, hogy ők Jézust akarják követni, s neki akarnak engedelmeskedni? Amikor ilyen csendes, és viszonylag nyugodt idők vannak lelki értelemben, akkor sokan hajlamosak arra, hogy nem csak fizikai, hanem lelki értelemben is kényelmessé váljék az életük. Úgy minden megvan. A jól temperált lakásban leülünk a vasárnapi ebéd mellé, megvitatjuk a világ dolgait: a jó meg a szörnyű dolgokat is. Tudomásul vesszük, hogy ezen a mai napon is esetleg megölnek valakit a Filippi-szigeteken vagy Ceylonban csupán azért, mert keresztyénnek meri vallani magát. Vagy egy újabb iskolát gyújtanak rá hívő szülők gyerekeire, és bennégnek a gyerekek. Eljövünk, nyugalom van, békesség van, nem bántanak. De amikor valami árat is kell azért fizetni, nagyon komolyat akár, hogy valaki Jézushoz tartozik, akkor is megmaradunk?

Az első Krisztust követők elveszítettek mindent. Elvették tőlük a házaikat, ha volt, földjüket, ékszereiket. Így olvassuk, hogy mindent. S mégis ilyen mondat is benne van a Bibliában, hogy akikkel hasonlók történtek, azok vagyonuk elrablását örömmel vették. Nem annak örültek, hogy kifosztották őket, hanem azért örvendezett a szívük, hogy szenvedhettek Jézusért. S ez nem valami mazoista gondolkodás vagy cselekedet, hanem ez engedelmesség. Megértették és tudomásul vették, hogy annak, hogy ők Krisztust követik, akár ilyen ára is lehet.

Valóban gyökértelen emberekké lettek tehát, amikor szétszórattak? Nem. Azt olvassuk, hogy továbbra, még nagyobb erővel hirdették az evangéliumot, az élő, feltámadott Krisztust. Tudták azt, hogy mindent elvehettek tőlük, de a szívükben lakozó Jézus Krisztustól nem lehetett őket megfosztani. Legyőzte őket Jézus. Nem csak úgy, hogy Jézusért mindent vállaltak, hanem úgy is, hogy készek és képesek voltak a fizikai életüket is odaadni. Megtanulták Jézustól azt, hogy minden körülmények között kell vállalni érte a szenvedést, ahogyan Jézus vállalta értük a golgotai kereszthalált, a szenvedést és az életének az elvételét.

Mi készek vagyunk arra, hogy ugyanezt megtegyük, hogyha szükséges? Most nem ezt kéri tőlünk Isten. De azt kéri, hogy ne okozzunk több bántást és szenvedést, kínzást azoknak, akik körülöttünk élnek a sokfajta türelmetlenséggel, lármával, szennyes beszéddel, önzéssel, rágalmazással és gyűlölködéssel.

Különösen alkalmas ez az időszak a gyűlöletkeltésre és a gyűlölködésre. Hallgattam egy beszélgetést a különböző politikai helyzetről egy üzletben. És sok mindent lehetett volna arra mondani, ami ott elhangzott az egyik oldalról meg a másikról is. De azért a hívő keresztyéneknek mégis csak alapvetően nem az a feladatuk, hogy arról beszéljenek, hogy lehet Jézust választani? Kicsoda Jézus Krisztus? Hova jut el az, aki Jézussal beszél, vele jár és Őt követi?

Itt a hívők, akikről olvastunk, vállalták Jézusért a kínhalált is, mert Jézus vállalta értük. Ettől kezdve más lett az életük, Krisztust követő életük lett.

A másik fő üzenete ennek a résznek az az, hogy Jakab és a névtelen mártírok nem az üldöztetések idején találkoztak először azzal, hogy mit jelent a halál a számukra. Ők már előtte naponta találkoztak ezzel. Milyen módon? Úgy, hogy az óemberi természetüket újra és újra halálba kellett adniuk. Amikor ők Jézust megismerték, akkor meglátták azt is, hogy ők maguk milyen emberek. Mire képesek saját maguktól? S ebbe tényleg csak belehalni lehet, amilyenek mi vagyunk az Isten nélkül, amiket tudunk produkálni, csinálni, szólni, mondani, cselekedni a mindenható Isten nélkül. A hívő élet része, sőt alapja, ahogy a Szentírás mondja, hogy öldököljétek meg a ti óemberi természeteteket. Ez az egyetlen öngyilkosság, ami megengedett. Az óemberi természetet öldökölni újra és újra. Ez azt jelenti, hogy kiszolgáltatom magam Istennek, elmondom, hogy miben nem tudok neki engedelmeskedni, ha ezt már látom, ha nem, akkor kérem Őt, hogy mutassa meg, s engedem, hogy formáljon aztán igéje, szava által.

Amíg valaki nem ismeri meg igazán Jézust, nagyon sok jót, sőt csak jót tud magáról mondani. Amikor valaki megismeri Jézust, akkor már csak Jézusról tud jót mondani. Micsoda különbség? Aki magáról mond csupa jót, pont azért, hogy mások mellett kitűnjön, s amikor valaki megismeri Jézust úgy igazán, szívből, akkor már csak róla tud jót mondani másoknak.

Amíg valaki nem ismeri Jézust, legfeljebb apró hibácskái vannak, képessége és lénye mindenki fölött tündököl. Amikor valaki megismeri Jézust, s kezdi az óemberi természetét halálba adni Isten segítségével, akkor többé már semmivel nem akar dicsekedni, semmire nem akar büszke lenni, hanem egyet szeretne: minél jobban, tökéletesebben Isten akaratát betölteni.

Péter a csodálatos halfogás alkalmával megrettenve küldi el Jézust. Telis teli van a háló, és Péter odafordul Jézushoz, és azt mondja, hogy menj el tőlem Uram, mert én bűnös ember vagyok. Amikor odakerült ő és Jézus egymás mellé, Jézus és Péter, akkor a tiszta mellett, a szent mellett egyértelműen kiderült Péter számára, hogy ő milyen. Nem férhetnek meg együtt. Uram, menj el! Menj el tőlem, mert mi nem lehetünk együtt, egymás mellett: te meg én. S aztán Jézus kézbe vette Péter életét, s Péter a végén kész és képes volt az életét is feláldozni Jézusért. Itt olvassuk, hogy börtönben van, aztán ebből kiszabadul, de az élete úgy ért véget, hogy megölték Jézusért.

Jézus is megharcolta az engedelmesség harcát. Ott a Gecsemáné kertben, a golgotai kereszt előtt, amikor véres verítékkel imádkozott: "Atyám, ne az legyen, amit én akarok, hanem az, amit te." Sok keresztyén hite azért hűl ki és roppan meg, mert már nem gyakorlat naponta a naponkénti engedelmesség. Nagy általánosságban igen. Nagyon fontos és súlyos dolgokban azonban sokan már nem kérdezik, hogy mi az Isten akarata. Azt a legtöbben maguk döntik el.

Egy missziói szolgálat vezetője megöregedett. Ez természetes dolog. Ha valaki nem hal meg előbb, akkor megöregszik. Jól és hűségesen végezte még a szolgálatát, de azok, akik számítottak már arra, hogy előbb utóbb a helye megüresedik, nem bírták tovább, és egy megbeszélés során azt mondták neki - nem túl kedvesen -, hogy nem vette-e észre, hogy ideje most már átadni a szolgálatot, és nyugdíjba vonulni? S amikor erre az illető a legteljesebb egyszerűséggel azt mondta, hogy igen, én is így látom. Mostantól kezdve akkor lemondok a tisztségemről, akkor még azok is megdöbbentek ezen a válaszon, akik azt kérték tőle, hogy menjen nyugdíjba. Erre nem számítottak. Meg is kérdezték: hogyhogy ezt válaszolta? S nagyon egyszerűen azt mondta erre, azt válaszolta erre a kérdésre: az volt bennem is, hogy felállok, az asztalra csapok, és azt mondom, hogy na nem, ezt azért nem. Ehhez nincs jogotok. De aztán belül győzött bennem az óemberi természetem helyett a krisztusi természet. És Krisztus nem szokott felállni, és sosem csapott az asztalra, és sohasem dühösködött másokra jogtalanul, igazságtalanul, hanem benne az Isten természete és Lelke volt a maga alázatával és szerénységével.

Ennek az embernek a legfőbb kincse nem a szolgálat volt. Sokszor még az Istennek való szolgálat is Isten helyére tolakodhat és kerülhet. Nagy baj. Ez az ember kapott az új természete által bölcsességet az Istentől. Nem volt igazán fontos neki az, hogy ő mit akar, hanem az volt igazán fontos, hogy Isten mit akar. Mivel Krisztusban gyökerezett az új élete, ezért bármit, a szolgálatot is kész volt és képes volt elengedni. Nagyon bölcs volt, mert tudta, hogy jobb elengedni azt, amit úgysem tarthat meg. Az nem egyfajta lemondás, hogy úgyis mindegy már, hanem ez egy aktív cselekvés. Mit akar az Isten tőlem? Ott, akkor megértette, hogy ez nem véletlen, hogy ez a kérdés elhangzott. S hajlandó volt Isten akaratának elfogadni, és megtenni azt ott, mindjárt meghozni a döntést. Ezt nem mindig kell nyilván így. Neki, ott, akkor ez volt az útja, és ő megtette ezt a lépést.

Hajlandóak vagyunk-e mi bármit elengedni, amihez annyira ragaszkodunk, ha az Isten kéri tőlünk? Most nem a házunkat, a földünket, ha van, meg az ékszereket kérik, meg talán nem a szolgálatot, meg a munkánkat, de eljöhet az idő, amikor erről is szó kerül, amikor ez lesz a kérdés, amikor nem kérdezik, csak elveszik. Egyszerűen azért, mert valaki megvallja majd, hogy Jézus Krisztushoz tartozik.

Pál azt mondja, hogy meg vagyok győződve, hogy sem élet, sem halál, sem magasság, sem mélység, sem semmi más hatalom, angyalok vagy fejedelemségek el nem választhatnak az Isten szeretetétől. Vagy másik helyen így ír, hogy kicsoda szakíthat el minket Isten szeretetétől? Sem szenvedés, sem üldöztetés, sem testi halál.

Azért a Krisztus követése sokkal komolyabb annál, mint ezt sokan gondolják. Ez nem merülhet ki abban, hogy eljövünk istentiszteletre, templomba, s aztán kész. Sokkal komolyabb dolgot jelent ez annál, minthogy egy istentiszteleten részt veszünk, s hazafelé menet sem tudjuk már azt, hogy miről volt szó, miről szólt az igehirdetés.

Nagy különbség van ám abban, hogy valaki tud Jézusról, vagy otthona van a mennyek országában. Van, aki tudja, hogy kicsoda Jézus, vagy van lelki otthona a gyülekezetben. Imádkozó ember, másokért közbenjáró. Van, aki csak ismeri Jézus nevét, vagy Jézus Krisztus mindenre kész és képes tanítványa.

A Szentírás néma ebeknek mondja azokat, akik hallgatnak ott Istenről, ahol Istenről beszélni kellene. Mi beszélünk, szólunk? A magunk módján vagy azon a helyen, ahol vagyunk adunk jeleket, közléseket arról, hogy mi Jézushoz tartozunk? Nagyon sokan ezt úgy teszik, annyira burkolt formában, hogy azt még a hívők sem értik meg, hogy miről is akar az illető beszélni. Itt a tanítványok, miközben szétszórattak meg üldöztettek, továbbra is nyíltan, világosan és egyértelműen elmondták, hogy nekik nem a császár a Küriosz, hanem a Krisztus a Küriosz. Jézus Krisztus az ő Uruk és egyetlen felebbvalójuk, akiknek lelki értelemben engedelmeskedni készek. Hajlandók vagyunk mi hirdetni az evangéliumot akkor is, ha ez kínos talán másoknak?

Egy asszony átment a szomszédasszonyhoz a házban, ahol lakott. Sok mindenről beszélgettek, és ő többek között Jézusról is beszélt, s erre azt mondta a másik, ne beszélj erről, ez engem olyan kínosan érint, engem zavar, hogy te beszélsz Jézusról. Ez az asszony pedig folytatta tovább. S úgy volt vele, hogy nem baj az, hogyha zavarja. Neki feladata és küldetése, hogy beszéljen Jézus Krisztusról. Nyilván ezt is helyzete válogatja, hogy mikor folytassuk, mikor beszéljünk és hogyan. Nem sémákban dolgozik Isten. De van ilyen, hogy nyugodtan zavarja a másikat. Én meg nem tudom elhallgatni, mert az a küldetésem és feladatom.

Most nem azt kéri tőlünk éppen Jézus, hogy adjuk oda az életünket, engedjük elrabolni a javainkat, de azért a Szentírás beszél arról, hogy eljönnek azok az idők, amikor ez így lesz, amikor üldöztetni fognak azok, akik kegyesen akarnak élni. Sőt, akik hívők, azokat még a gyülekezetekből is kirekesztik. Megölik őket, s azt hiszik, hogy Istennek mutatnak be istentiszteletet. Nem véletlen, hogy mindezek benne vannak a Szentírásban.

Jakab csak akkor hagyta abba a Jézusról szóló bizonyságtételt, amikor a fejét levágták. Addig mondta, addig mutatta, élte. Addig olyan volt, hogy példa volt mások számára is az ő élete.

Sokan talán tolakodónak tartják azt, hogyha valaki beszél Jézusról. Nem baj az. Mégis csak feladata a hívő népnek, hogy beszéljen arról, aki odaadta áldozatul önmagát mindnekiért.

Beszéltek tehát Jézusról, bármi lett a sorsuk. Talán valahogy így mondhatták: "Mi elsősorban Isten gyermekei vagyunk, Jézus által. Így töltjük be a helyünket a világban. Így szolgálunk neki. Ha pedig a világ nem vállal minket, mint Jézust követőket, akkor készek vagyunk mindent odaadni és elhagyni Jézusért." Ez egy idézet volt egy ókeresztyén írásból. Készek vagyunk mindent elhagyni, odaadni Jézusért.

Az első keresztyének szenvedések, vagy akár az életük árán is képesek voltak, és készek voltak Krisztust prédikálni. Alapjaiban változtatták meg a világot. Tessék csak megnézni: egy maroknyi tanítvány. Szétszórattatnak, mindenhol egy pici parázs, aztán tűz. Alapjaiban változtatták meg a világot.

Mi milyen hatással vagyunk a környezetünkre, lelki értelemben? Milyen hatással vagyunk? Mi az, amit közvetítünk, továbbadunk? Hogyan hat a mi életünk, ha hívő élet az? Ha nem az, akkor nem is kell mondani, hogy milyen hatásokat közvetítünk.

Ki vesz olyan tisztítószert, amely semmilyen foltot nem vesz ki? Kinek kell az olyan hit, amelynek semmilyen hatása nincs annak az életére nézve, aki Krisztusban hisz?

Egy ceyloni lelkész írta le a következőt: "Ha én kezembe veszek egy hegedűt, abból csak szánalmas, össze-vissza játék jöhet ki, nem is lehet azt játéknak nevezni. Nem vagyok képes játszani a hegedűn, ha nem tudok. De, ha a művész szólaltatja meg, akkor gyönyörű muzsika csendül fel." Így van az életünkkel is. Amíg magunk játszunk az életünkkel, az szánalmas játék, és a vége pusztulás. Amikor a Mester veheti kézbe, akkor értelmes célért munkálkodhatunk és szolgálhatunk.

A félkeresztyénség teljesen értelmetlen dolog. Félig meddig hívőnek lenni, ennek nincsen értelme. Aki félig meddig hívő, ide is, meg oda is, annak előbb utóbb egy szorongató helyzetben az a kérdés jön elő, hogy meddig érdemes ezt csinálni? Félig? Meddig? Meddig érdemes csinálni? A legtöbb esetben, mivel belül nincsen erő az életében, abbahagyja az egészet.

Jakab apostol és ezek a névtelen mártírok egészen, teljes életükben, életüket odaadva szolgáltak Jézusnak. Meghaltak Jézusért.

Így olvastuk: "Heródes király kegyetlenkedni kezdett abban az időben a gyülekezet egyes tagjaival." Csak gondoljunk bele, hogy mi mindent kellett az akkori hívőknek elszenvedni Heródes kazamatáiban. Kínzást, megverettetést s a végén a halált. Ez az egyik oldal. Azt mondja a Szentírás, hogy Krisztus követői számára van egy másik oldal is. Íme, az Isten sátora az emberekkel van, s Isten letöröl az ő szemeikről minden könnyet, és halál nem lesz többé, sem betegség, sem fájdalom, sem halál, sem jaj kiáltás, sem gyász. Aki győz, örökölni fogja mindezt - írja a Jelenések könyve.

Ha szenvedést enged meg Isten, azt azért engedi meg, mert felkészíteni akar. Ha nekünk most nyugalmasabb időt ad, azt azért engedi és adja Isten, mert arra, ami vár majd a keresztyénségre, akkor tud felkészíteni, amikor ilyen időket élünk. Azért adja ezeket az időket, hogy felkészíthessen. Ezért lenne fontos végiggondolni, hogy mi van a mi óemberi természetünkkel? Hogy állunk az engedelmességgel, a készséggel Isten akaratának a cselekvésére? Sok mindent elvehetnek tőlünk. Néha még egy munkahelyet is elveszthetünk azért, mert korrekt módon, pontosan, Istennek akarunk engedelmeskedni. S hogyha valahol sok csalás van, és ezt látja valaki, aki ezt nem csinálja, az egy idő után kellemetlenné válik. Az még az állását is elveszítheti. Most még csak az állását.

A Szentírás világosan beszél erről, hogy akik kegyesen akarnak élni, azok üldöztetni fognak. Az, hogy hogyan fogunk akkor dönteni Jézus mellett vagy ellen, az most dől el, hogy most hogyan döntünk. Jézus mellett, vagy Jézus ellen? Akarjuk az Ő akaratát cselekedni, vagy pedig nem?

Ma is éneklik szerte a templomokban ebben az országban is, meg a világ számtalan helyén: "Erős vár a mi Istenünk, kincset életet, hitvest, gyermeket mind elvehetik." De hányan vesszük ezt komolyan? Tényleg így van? Kincset, gyermeket, hitvest, mindezt, ami van elvehetnék? S mi akkor is jönnénk? Az életünk árán is? Akkor is akarnánk Jézust követni? Akkor is, ha a szemünk előtt elszakítanák tőlünk azokat, akik kedvesek nekünk? Most még ebben a nyugodt helyzetben, egy csöndes templomban mindenfajta bántás és üldöztetés nélkül gondolhatjuk mindezt végig. S ott van előttünk a példa: Jakabé meg a névteleneké, akik odaadták az életüket azért a Jézusért, aki odaadta az életét értük és értünk.

A végén ezt olvastuk, hogy Pétert is börtönbe zárták, a gyülekezet pedig buzgón imádkozott érte Istenhez. Szoktunk mi könyörögni azokért, akik ma is üldöztetést szenvednek, akiknek megölték a gyerekeiket, akikre rágyújtják az épületeket, akiket üldöznek, akikre vadásznak azért, mert Jézus tanítványai? Adjunk hálát Istennek, hogy adott ilyen csendes időt, amikor ott lehet a készség a szívünkben, hogy követni akarjuk Őt.

Milyen hatással vagyunk a környezetünkre? Tisztító hatással, vagy pedig nem?

---

Imádkozzunk!

Istenünk, köszönjük neked azt, hogy sokféle értelemben csendes és nyugodalmas életet élhetünk, és saját dolgunk után láthatunk. Kérünk, légy irgalmas hozzánk, hogy tudjuk ezt értékelni, ezért neked hálát adni, és hogy a szívünk készen legyen engedelmeskedni neked.

Köszönjük, Urunk, hogy azért helyezel minden keresztyént ebbe a világba, hogy bizonyságot tegyen rólad, hogy tisztuljon és nemesedjen a világ általuk. Tégy minket is ilyenekké, kérünk, akik életünkkel, szavainkkal, cselekedeteinkkel rád mutatunk! S kérünk, vegyél el minden megkörnyékező bűnt és akadályt, ami akadályozna abban, hogy ez így legyen!

Köszönjük irgalmadat és szeretetedet, amellyel eltörlöd és megbocsátod a mi vétkeinket, és a mi hamisságainkról többé nem emlékezel meg.

Urunk, kérünk téged, hogy segíts, hogy a mi óemberi, istentelen természetünket egyre inkább átadjuk neked, s te egyre inkább megtölthess minket Lelked által!

Köszönjük, Urunk, hogy már dicsőíthettünk azért, hogy hűségesen és hitelesen beszélhettünk rólad, s úgy élhettünk, hogy az sokak számára bizonyság volt. Tarts meg ebben minket, kérünk, sőt vigyél minket előbbre!

Könyörgünk most azokért, Urunk, aki szerte ezen a világon szenvednek, vagy éppen halált szenvednek el azért, mert téged követnek, s a te nevedet hívják segítségül. Cselekedj velük irgalmasságot, bátorítsd és erősítsd őket és hozzátartozóikat, és kérünk, Urunk, ha lehetséges, s ez a te akaratod, csökkentsd az ő szenvedésüket és nyomorúságukat! S tartsd meg őket Urunk, nehogy megtagadjanak téged!

Ámen.