PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK |
Pasarét, 2002. március 31. Cseri Kálmán |
Alapige: Jn 20,11-18
Mária pedig a sírbolton kívül állt és sírt. Amint ott sírt, behajolt a sírboltba, és látta, hogy két angyal ül ott fehérben, ahol előbb Jézus teste feküdt; az egyik fejtől, a másik meg lábtól. Azok így szóltak hozzá: "Asszony, miért sírsz?" Ő ezt felelte nekik: "Mert elvitték az én Uramat, és nem tudom, hova tették." Amikor ezt mondta, hátrafordult, és látta, hogy Jézus ott áll, de nem ismerte fel, hogy Jézus az. Jézus így szólt hozzá: "Asszony, miért sírsz? Kit keresel?" Ő azt gondolta, hogy a kertész az, ezért így szólt hozzá: "Uram, ha te vitted el őt, mondd meg nekem, hova tetted, és én elhozom." Jézus nevén szólította: "Mária!" Az megfordult, és így szólt hozzá héberül: Rabbuni! - ami azt jelenti: Mester. Jézus ezt mondta neki: "Ne érints meg engem, mert még nem mentem fel az Atyához, hanem menj az én testvéreimhez, és mondd meg nekik: Felmegyek az én Atyámhoz, és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez, és a ti Istenetekhez." Elment a magdalai Mária, és hírül adta a tanítványoknak: "Láttam az Urat!", és hogy ezeket mondta neki.
Imádkozzunk!
Dicsőséges Urunk, Jézus Krisztus, magasztalunk téged ezen a reggelen, és szeretnénk téged minden áldott vasárnap reggelen dicsőíteni a te páratlan nagy tettedért, a halálból való feltámadásodért. Egészen természetesnek kellene vennünk, hogy te, aki öröktől fogva mindörökké Isten vagy, nem maradhattál a sírban, s téged nem tarthatott megkötözve a halál.
Áldunk azért, hogy feltámadásoddal, mint utolsó ellenségünket, a halált is legyőzted. Dicsőítünk, mert győztes Úr vagy, és a te irántunk való nagy szeretetedből győzedelmedet és annak minden gyümölcsét kész vagy nekünk ajándékozni.
Megvalljuk bűnbánattal, hogy sokszor úgy viselkedünk, mintha mindez nem történt volna meg. Megvalljuk bűnbánattal, hogy a mi szívünkben is olyan sok kétkedés és fenntartás van a te feltámadásoddal kapcsolatban is, s egyáltalán a te isteni személyedet, a Szentírásból megismerhető nagy tetteidet olyan könnyen kétségbe vonjuk, homályos értelmünk ítélőszéke elé állítjuk, és mi akarjuk utólag eldönteni, hogy mi volt lehetséges és mi nem. Meg is látszik a mi szomorú, bizonytalankodó, szegényes lelki életünkön.
Annál inkább köszönjük, hogy magad elé engedsz minket, és köszönjük, hogy te magad állsz meg itt a középen most is, mint első tanítványaid körében, és kérünk is alázattal, hogy te köszönts mindannyiunkat ugyanúgy, mint akkor, és ne csak mondd, hanem add is nekünk kegyelmesen azt a békességet, amit megszereztél számunkra kereszthaláloddal és feltámadásoddal.
Engedd, hogy veled, az élő Úrral hadd találkozzunk most ezen az istentiszteleten is, aztán hadd állandósuljon a veled való közösségünk, és hadd győződjünk meg egyre inkább arról, hogy ez nem elképzelés, hanem valóság. Kérünk, szólíts meg minket most is. Tudjuk, Urunk, hogy feltámadásodról egyedül te tudsz minket bizonyosakká tenni. Cselekedd meg ezt kegyelmesen. Szabadíts meg minket sokféle félelmünkből, aggodalmaskodásunkból, szorongásunkból, reménytelenségünkből, csüggedésünkből. Szabadíts fel arra, hogy a te küldetésedben a te feltámadásod örömhírét, és mindazt, ami abból származik, tudjuk mondani másoknak is, és ennek az örömében tudjunk élni még akkor is, ha sokszor nehéz körülmények között zajlik az életünk.
Alázatosan kérünk, erre készíts fel most mindnyájunkat. Kérünk, te magad szólíts meg minket. A te Szentlelked győzzön meg arról, hogy micsoda hát végül is az igazság.
Ámen.
Igehirdetés
Azoknak a sorából, akik húsvét reggelén az elsők között találkozhattak a feltámadott Krisztussal, ma a magdalai Mária személyét emeljük ki. Róla mindössze annyit tudunk az evangéliumokból, hogy a Genezáreti tó nyugati partján fekvő Magdala nevű városkából származott, Jézus tágabb tanítványi köréhez tartozott, és sok bűne bocsáttatott meg. Minden egyéb, amit róla mondani szoktak, az a szennyes emberi fantázia szüleménye, semmi bibliai történeti alapja nincs.
Három szó szerepel ebben a leírásban, ami jól szemlélteti Mária lelki fejlődését: sírt, megfordult és hírül adta a tanítványoknak azt, amit Jézus reá bízott.
Nagy különbség van az út eleje és vége között. Az elején láttunk egy kétségbeesett asszonyt teljes magányosságban és reménytelenségben. Az út végén pedig ugyanez az ember boldogan repül azokhoz, akikhez Jézus küldte. Már küldetése van. A szíve tele van örömmel, a szája örömhírrel. Feltámadott az Úr, találkoztam vele, Jézus él! A két pont között ott van a nagy fordulat, amikor élete megfordult, találkozott a feltámadott Krisztussal.
Mivel a feltámadott, élő Krisztussal ma is lehet találkozni, ma is ugyanilyen valóságos fordulatot hoz létre ez a találkozás emberek életében, ezért nézzük meg ezt a három állomást, közbül a legfontosabbat: a nagy fordulatot. Aztán mérjük fel, hol tartunk mi ezen az úton, honnan kell közelebb lépnünk a mi Urunkhoz.
1. Az elsőnek a leírása ilyen rövid és mégis sokatmondó: Mária a sírbolton kívül állt és sírt. Ő is kiment húsvét hajnalán azokkal az asszonyokkal, akik szerették volna befejezni Jézus temetését, és a kor szokása szerint illatos szerekkel megkenni az Ő holttestét. Meglepődve látta, hogy a sír bejáratát lezáró nagy kő nincs a helyén, ahova pénteken este a szemük láttára arimátiai József és társai hengerítették. Nem is megy tovább, és nem is gondolkozik, mi történhetett, hiszen mi történhetett volna más, mint az, hogy elvitték, ellopták Jézus holttestét a sírból. Hogy miért? Ki tudja! Az emberi gonoszságnak nincs határa, még holtában sem hagyják békén a Mestert.
Azonnal siet megmondani ezt Jézus tanítványainak. Elfutott tehát és elment hozzájuk és ezt mondta: "Elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hova tették!" Honnan veszi ezt? Meggyőződött róla, hogy elvitték? Csak azt látta, hogy a kő nincs a helyén. Erre beugrik neki egy gondolat, és erre a hamis saját gondolatára felépít egy elméletet. Ezt a téves információt pedig mindjárt tovább is adja. Ez önmagában is roppant tanulságos, de most nem az a feladatunk, hogy ezt részletezzük.
Péter és János azonnal elindulnak, hogy meggyőződjenek arról, mi a valóság. Mivel azonban ők futva mennek, Mária nem tud velük tartani. Mire Mária visszaér a sírhoz, Péter és János már nincsenek is ott. S ekkor szakad rá teljes súlyával a magány. Senki nincs, akivel megoszthatná a bánatát, megbeszélhetné azt, amit egyelőre ő sem ért. Senki nincs, akinek fájna az, ami neki fáj. Egyáltalán valaki, aki szólna hozzá legalább egy szót, vagy akihez lehetne szólni. Ott marad kifosztva, egyedül a gyászával. Jézust megölték, a holttestét ellopták - gondolja ő -, akik hozzá a legközelebb állnak, azok is magára hagyták. Ő senkinek nem fontos, mi értelme van így az életnek? Teljesen céltalanná és üressé válik, és tehetetlenségében csak sírni tud.
Sokaknak ismerős ám ez az érzés. Amikor összejönnek a bajok, és az embert elhagyják még azok is, akikre azt hitte, számíthat. Amikor senki nem akad hirtelen, akivel megoszthatnánk a gondjainkat vagy a terheinket. Amikor egészen nyilvánvalóvá válik, hogy egy helyzet reménytelen. Erre nincs megoldás, ebből nincs kiút, így viszont nem lehet, vagy nem érdemes tovább élni.
Amikor nyilvánvalóvá lesz, hogy egy házasság annyira megromlott, hogy már nem lehet helyrehozni. Meghalt. Amikor egy szakadék áthidalhatatlan lesz szülők és gyermekek között, hiszen éveken át szépen, módszeresen, talán mindkét oldalról, mélyítették azt a szakadékot. Amikor nem kell sokat számolni ahhoz, hogy az ember megállapítsa, hogy a felhalmozódott adósságot nem tudja törleszteni. Amikor világos a diagnózisból, hogy ez a betegség gyógyíthatatlan. Amikor úgy az emberélet útjának a felén túl valaki számot vet és kénytelen megállapítani, hogy most már biztos, hogy nem fognak teljesedni régi álmai. Amikor olyan korban és olyan körülmények között már nem lehet újat kezdeni. Amikor valószínű az, hogy az illetőnek már egyedül kell leélnie az életét.
Mária pedig a sírbolton kívül állt és sírt. Ez az első állomás. Egy ember a halott Krisztus emlékével.
2. Itt történik valami. Amint pedig sírt, behajolt a sírboltba, és látta, hogy két angyal ül ott fehérben, ahol előbb Jézus teste feküdt; az egyik fejtől, a másik meg lábtól. Azok így szóltak hozzá: "Asszony, miért sírsz?" Ő ezt felelte nekik: "Mert elvitték az én Uramat, és nem tudom, hova tették." Amikor ezt mondta, hátrafordult, és látta, hogy Jézus ott áll, de nem ismerte fel, hogy Jézus az. Jézus így szólt hozzá: "Asszony, miért sírsz? Kit keresel?" Ő azt gondolta, hogy a kertész, ezért így szólt hozzá: "Uram, ha te vitted el őt, mondd meg nekem, hova tetted, és én elhozom." Jézus ekkor nevén szólította: "Mária!" Ő megfordult, és így szólt hozzá: "Mesterem!"
A teljes kétségbeesésben valami történik. Isten közbelép, és azzal az eszközzel nyúl bele Mária életébe, amivel Ő a világ teremtése óta mindig munkálkodik, az Ő igéjével. Először igét hall Mária, utána pedig felismeri a feltámadott Krisztust.
Isten az Ő segítő munkáját a mi életünkben is mindig így végzi. Először megszólít. Küld egy követet, akin keresztül isteni ige érkezik el hozzánk. Itt történetesen mennyei követ szólítja meg Máriát. Erre ritkábban van példa. Sokkal gyakoribb az, hogy valaki, aki már ismeri Jézust, beszél azzal, aki még kétségbe van esve, és az illetőt meglepi, miket mond ez. Meg az, hogy hasonló terheket mennyivel másként hordoz. Egyáltalán ezeknek a hívőknek sok mindenről egészen más a véleményük. Olyan furcsa. Vonzó is, meg egy kicsit különleges is.
Vagy a kezébe kerül egy ilyen kétségbeesett embernek egy könyv, ami Istenről szól. Vagy előveszi valaki a Bibliáját és elkezdi lapozgatni. Vagy elvetődik egy Istentiszteletre, és ami ott hangzik, egyszer csak úgy érinti meg a szívét, mintha azt csakugyan maga Isten mondaná. Hiszen nem tudhatja az az ismeretlen igehirdető, mi fáj most a hallgatónak, és éppen milyen kérdésekkel viaskodik.
Aztán találkozik a feltámadott Krisztussal. Mária itt fizikálisan is találkozott vele, bár Jézus itt már mennyei dicsőséges testében volt. Velünk pedig úgy szokott történni ez a találkozás, hogy hallgatva a róla szóló bizonyságtételt, vagy olvasva a Bibliát, egyszer csak az a meggyőződése kezd támadni az embernek: ez mintha igaz lenne. Aztán, ahogy tovább hallgatja és olvassa, egyre jobban megismeri saját magát és megismeri Jézus Krisztust is.
Egy kicsi mozdulatot azonban a kétségbeesett és segítségre vágyó embernek is tennie kell. Azt, amit itt így olvastunk Máriáról: Ő pedig megfordult, és akkor ismerte fel, hogy Jézus áll mögötte. Megfordul és felismeri, hogy ez ugyanaz a Jézus, akinek a keresztre feszítését ő három nappal azelőtt végignézte, akitől ő is olyan sok jót kapott, aki az imént a nevén szólította. Tehát nem a kertész, nem látomás, nem az ő vágyainak a kivetítése, ez valóságos élő személy. Ugyanaz a Jézus, akit ő ismert. Hihetetlen, elképzelhetetlen, de úgy látszik, hogy mégis csak feltámadott és él.
Ez a fordulópont az ő életében. Itt kezdődik el az a nagy változás, ami őbenne rövid idő alatt végbement, másokban lehet, hogy kicsit hosszabb ideig tart, de a változás eredménye ugyanaz: egészen bizonyos lesz abban, hogy amit Jézus előre megígért, az most beteljesedett. Ő valóban feltámadott és él, és számíthat rá a továbbiakban.
Ez hiányzik nagyon sok kedves, derék vallásos ember életéből. Ezért olyan erőtlen sokaknak a hitélete, ha az egyáltalán annak nevezhető, és ezért olyan erőtlen az úgynevezett keresztyénség.
Máriának is volt egy általános istenhite. Dehogy tagadta ő Istent! Csak éppen ez semmit nem segített rajta ebben a helyzetben. Ott áll az üres sírnál és kétségbeesetten sír. Neki is voltak emlékei Jézusról. Sok mindent el tudott volna mondani az Úr Jézusról, mint ahogy közülünk is a legtöbben sok mindent el tudunk mondani. Csak éppen nem volt vele valóságos közössége. Jézus nélkül sírt ott, hiszen Jézus meghalt és ráadásul az ő tévhite szerint, még a holttestét is ellopták. Amikor felismerte az élő Krisztust, amikor találkozott vele, akkor nyert egyszerre újra értelmet az élete, akkor kapott célt, akkor telítődött tartalommal úgy, hogy ki is csordult a száján, és vitte az örömhírt, mondta az Ő tanítványainak.
Olyan sokakat ismerek, akik nem tagadják Istent, sőt, sokszor imádkoznak is hozzá, különösen bajok esetén. Akik tisztelik a maguk módján Jézust. Vagy ha jobban megkapargatjuk, kiderül, hogy Jézus emlékét. Mert egyáltalán nincsenek meggyőződve arról, hogy Ő csakugyan testben feltámadott a halála utáni harmadik napon, és ma is él és uralkodik. Legalábbis semmi je-le nincs az életükben annak, hogy ennek az élő Krisztusnak a jelenlétében élnének. Hogy tudnák, hogy Ő tartja kezében a történelem kormányát. Hogy neki felelősek minden tettükért és mulasztásukért. Egyáltalán nem tényező Jézus ezeknek az egyébként istenhívő embereknek az életében.
Egyáltalán nem az a vágyuk, ami Pál apostolban azonnal fellobbant, amikor ő is felismerte a feltámadott Krisztust: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? Egyáltalán nem ez vezeti ezeket a kedves, istenhívő embereket, hogy ők Istennek engedelmes életet éljenek. Hogy az Úr Jézus Uruk legyen valóban, és Ő szabja meg az életük rendjét, az idő- és pénzbeosztásukat, az emberi kapcsolataikat, mindent. Ez eszükbe sem jut. Ezt kegyeskedő túlzásnak tartják a legtöbben. Ők derék, vallásos emberek, hagyják őket békén ezzel a Jézussal! A feltámadás meg dajkamese. Ma már tudjuk a tudomány szerint - és akkor mondanak mindenféle blőd dolgot Jézussal és az Ő feltámadásával kapcsolatban.
Jól ismerem ezt a "hitbeli" állapotot, mert sokáig ebben voltam én is. Tudom, milyen fordulatot jelentett az, amikor először felragyogott előttem az az igazság, hogy hiszen én anélkül, amit Jézus értem tett, meg sem ismerhetem Istent! Ez merő nagyképűség, hogy hiszek Istenben, - nem is ismerem azt, akiben állítólag hiszek. Hinni azt jelenti: engedelmeskedni, s én egyáltalán nem engedelmeskedem neki. Amikor egészen bizonyossá lettem abban, hogy Jézus nagypénteki kereszthalála és az én bűneim között szoros összefüggés van, mert énmiattam kellett meghalnia, de énhelyettem halt meg, s nekem már nem kell bűnhődnöm, erről az Ő Szentlelke egészen meggyőzött, akkor állt be nagy fordulat az életemben. Minden átértékelődött, és ez a Krisztusban való hit, és így az Atyába, a Mindenhatóba vetett hit és bizalom is egészen átminősült, és sok mindent megváltoztatott.
Ez a fordulat következett be magdalai Mária életében akkor, amikor ott az üres sír mellett felismerte Jézust. Én szeretnék ma mindenkit nagy szeretettel kérni és bátorítani, hogy ismerjétek meg Jézust. Az elmúlt napokban különösen is éles illusztrációkat kellett látnom arra nézve, hogy egy ilyen általános istenhit semmit nem segít az élet kritikus helyzeteiben. Nem ismerik az ilyen emberek azt az Istent, akinek minden lehetséges, még az is, ami az embereknél lehetetlen. Aki jobban szeret minket, mint mi magunkat. Aki egyedül tudja, hogy mire van szükségünk.
Mihelyt valaki Jézust megismeri, és azt, hogy Őt ez az Isten küldte, mert úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki Őbenne el, ne vesszen, hanem örök élete legyen, akkor kezd kinyílni valakinek a szeme, és kinyílik előtte egy új világ: a valóság világa. Egészen addig ilyen butaságokat gondol, meg mond, mint Mária. Micsoda butaság volt az, hogy meg sem győződik semmiről, de kezdi hirdetni, hogy elvitték az Urat a sírból. Nem igaz, és úgy hirdeti, mintha igaz lenne, és beleéli ő is ebbe magát.
Ez jellemzi ezeket a kedves vallásos embereket Jézus nélkül. Mihelyt azonban felismerik a názáreti Jézusban a Krisztust, a Biblia Krisztusában a mi személyes Megváltónkat és Urunkat, egyszerre belépnek a való világba, egyszerre a tényeket ismerik meg és azokon tájékozódnak. Éppen ezért helyes következtetésekre jutnak majd.
Ezzel a Jézussal ma is lehet találkozni. Mindenütt, ahol a róla szóló bizonyságtétel hittel hangzik, Ő ott van. Mindenütt, ahol azok, akik már ismerik Őt, összejönnek az Ő nevében, ott van. Ezt Ő ígérte, nem mi találtuk ki, benne van a Bibliában. Ezért hívogatunk az istentiszteletekre, ezért ajánljuk a Szentírás rendszeres olvasását. Itt az istentiszteleten szólít meg mindnyájunkat Jézus, és a Biblia betűiből lép elénk a feltámadott és élő Krisztus, és Ő maga győz meg minket arról, hogy mi az igazság. Senkinek nem lehet bebizonyítani, hogy Jézus feltámadott, erről egyedül Ő tud meggyőzni mindnyájunkat. Sokan vagyunk ezen a világon, akiket Ő meggyőzött erről.
3. Máriát is meggyőzte, s mihelyt erről bizonyossága lett, egyben feladatot is kapott. Nem sokáig lelkigondozza őt Jézus. Nevén szólítja. (Eszünkbe jut talán az Ézsaiás 43: Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy.) Utána mindjárt feladatot ad neki. "Menj az én testvéreimhez, és mondd meg nekik: Felmegyek az én Atyámhoz, és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez, és a ti Istenetekhez." Elment a magdalai Mária, és hírül adta a tanítványoknak: "Láttam az Urat!" és hogy ezeket mondta neki.
Micsoda különbség! Az út elején: "elvitték az én Uramat a sírból", az út végén: láttam az Urat, és ezt üzeni nektek. Közben volt a nagy fordulat: felismerte a feltámadott Krisztust.
Megható, hogy Jézus a tanítványokat testvéreinek nevezi. Menj el az én testvéreimhez... A benne hívőket Ő befogadta az Isten mennyei családjába. Olvassuk is a Zsidókhoz írt levélben: nem szégyelli őket testvéreinek nevezni. Az Ő feltámadásának az örömhírét először a világon ez a bocsánatot nyert volt bűnös asszony hirdetheti, és viszi a tanítványoknak ezt az evangéliumot. Így telítődik az élete új tartalommal, így kap új célt, értelmet, így áll helyre most már folyamatossá válva kapcsolata az ő nagy Küldőjével. Ettől kezdve mindig küldetésben jár. Ettől kezdve soha többé nem lesz egyedül.
Emlékszem, hogy a megtérésem és az első bűnvallásom után az első nagy felismerésem ez volt: ha mindaz igaz, ami itt le van írva, soha többé nem leszek egyedül. Az élő Krisztus jelenlétében tölthetem a testben hátralevő időt is, meg az örökkévalóságot. Micsoda kiváltság ez!
Ha ezt tudta volna Mária, akkor nem esik kétségbe, nem kell könnyeket hullatnia a sírnál, nem beszél butaságokat, hogy elvitték az én Uramat. Nem akar ilyen vállalkozásba kezdeni: majd én visszahozom. Nem tudom, hogyan képzelte ezt el egyedül. Semminek nincs valóságalapja. Amikor felragyog a Krisztus egy addig kételkedő ember előtt, akkor lép rá a valóság talajára. Olyan fontos ez is, hogy nemcsak a személyes élményről számol be Mária: láttam az Urat, hanem a Jézustól kapott üzenetet adja tovább.
Ma egyre divatosabb lesz az amerikai eredetű élménykeresztyénség. A Biblia nem ismer ilyet. A Biblia az élő Krisztussal történt valóságos találkozásokat ismeri, ami nagy élmény minden embernek, de utána konkrét feladatokat ad Krisztus az ilyen embereknek, és mindig valami pontos üzenetet bíz rájuk. Ezt mondd tovább... Ez teszi objektívvé az egészet. Nekünk pontosan ez az üzenet, ami a Szentírásban is rögzítve van, a fontos. Nem az, hogy mit éreztem, hogy éreztem. Az az én személyes ügyem. Ha valóban nagy öröm töltötte be a szívemet, legyek hálás érte, de abból nem lehet megélni. Abból lehet megélni, amit Ő újra és újra a szánkba ad és a szívünkbe vés: az Ő igaz igéjéből.
Hogyan történik ez ma? Éppen nemrégiben mondotta el valaki. Zajlott az ő élete is ugyanúgy, mint a legtöbb emberé. Néha rossz volt a lelkiismerete "ez az miatt" - ahogy mondta -, de olyankor ügyesen elaltatta, és összehasonlítva magát nála gonoszabbakkal, megállapította: még mindig rendesebb ember, mint azok. Péntek estére mindig kifáradt. Szombaton szórakozással, meg "ezzel, azzal" igyekezett regenerálni magát. Vasárnap kialudta a szombati szórakozás fáradalmait, aztán hétfőn kezdődött elölről a verkli. Így találkozott a munkahelyén egy hívő emberrel. Beszélgettek, és az elhívta a gyülekezetbe. Elment. Egy ideig járt úgy, hogy nem mindent értett, meg nem is érdekelte, ami ott hangzik. Utólag állapította meg, hogy Isten türelmes szeretete vonzotta őt oda.
Egyszer egy igehirdetés nagyon eltalálta. Pontosan arról volt szó, ami őbenne akkor zajlott, és olyan kérdésekre, amiről úgy gondolta, nincs rájuk válasz, ott választ is kapott. Engedett a kérésnek vagy javaslatnak, ami ott elhangzott: behívta az életébe az Úr Jézust. Elsorolta neki a bűneit, és megköszönte, hogy az Ő kereszthaláláért még ő is bocsánatot kaphat. Amikor ment hazafelé a villamoson, akkor kezdte érezni, milyen különös békesség és nagy öröm van benne. Ez az örömhír nem rekedhet meg nála, ezt el kellene mondani itt most mindjárt. Kinek?
Akkor még olyan villamosok jártak, amelyeknek nyitott vezetőülésük volt. Ott állt éppen a vezető mellett, és elkezdte a villamosvezetőnek mondani, hogy mit tett most vele az Úr Jézus. Van ám Jézus! És hogy az Isten még őt is, a vezetőt is szereti. A vezetőt ez egy kicsit idegesítette, és azt mondta: jól van, ha ennyire el akarja mondani, majd a végállomáson folytassa. Ő nem utazott volna a végállomásig, de így elment odáig, és amikor leszálltak, hajlandó volt végighallgatni ez a férfi. Ő pedig maga csodálkozott legjobban, hogy milyen jól megfogalmazva, és milyen örömmel tud beszélni arról, hogy mi történt az ő életében, mit cselekedett ott Isten.
Ott állt mellettük még egy férfi, de az nem zavarta őt, beszélt a villamosvezetőnek. Ez a vezető megtért. Attól kezdve együtt jártak a gyülekezetbe. Jó barátok lettek. Egy jó év múlva, amikor már abban a gyülekezetben ez az illető kisebb szolgálatokat is végzett, egy istentisztelet előtt ott állt a templomajtóban. Bejön egy férfi, rámosolyog, és azt mondja: nem ismer meg, ugye? Mondta: szégyelli, de nem. - De én emlékszem magára. Egy évvel ezelőtt ott a villamos végállomáson egy villamosvezetőnek beszélt az Úr Jézusról. Én akkor hallottam róla először, és arra nekem nagyon nagy szükségem volt. Azóta Jézus megváltoztatta az én életemet is, szeretném ezt megköszönni most magának is.
Ez így működik a huszadik meg a huszonegyedik században is, meg ha lesz még huszonkettedik, abban is. Valaki, valami módon odasodródik Isten közelébe, aztán utólag ő maga látja legvilágosabban, hogy Isten szeretete vonzotta oda, mint ahogy Máriát is Jézus szeretete vonzotta oda még az üres sírhoz is. Egyszer csak a szívébe hull az ige, felismeri a Biblia Krisztusában az élő Urat, szövetséget köt Jézussal, és attól kezdve az Ő jelenlétében és az Ő küldetésében jár. Ha enged neki, akkor az első útjába kerülő ember életét rajta keresztül menti meg Jézus, ugyanúgy, mint ahogy az ő életét megmentette. Aztán valaki, aki "véletlenül" ott áll és akaratlanul hallja, egy év múlva az is elmondja: az Isten szeretete rendezte ezt így, és Ő szólt bele legjobbkor az életembe. És ez így megy szívtől szívig, szájtól szájig. Ugyanúgy, mint az első húsvétkor.
Az út elején egy kétségbeesett síró asszony, aki azt mondja: nincs értelme az életemnek. Aztán meghallja az igét, találkozik Krisztussal, de mindezt nem ő rendezte, hanem Krisztus, és a végén boldogan röpül valaki. Van mondanivalója, és rajta keresztül maga az élő Krisztus vigasztal, erősít másokat és segít másoknak.
Ehhez azonban erre a fordulatra volt szükség, ami Mária életében bekövetkezett. Ehhez az is hozzátartozott, hogy ő megfordult, és megszólította Jézust még akkor, amikor nem is tudta, hogy Ő az. Kereste Őt. Amikor megállapította nagy okosan, hogy elvitték a sírból, nem haza szaladt, hanem akkor is a tanítványokhoz fut, onnan is még visszamegy. Nem adja fel.
Ezért szeretném azt javasolni mindenkinek, aki ilyen tartalmas új életre, sőt örök életre vágyik, hogy szólítsd meg Jézust. Hiszed vagy nem hiszed, hogy feltámadott, szólítsd meg! Mert ebben már a hit csírája van, hátha mégis él. Hátha téged is ismer név szerint, mint ahogy Máriát. Aztán majd Ő elintézi a többit. És ebből a langyos, erőtlen általános istenhitből el lehet jutni a megalapozott, az élő Krisztusba vetett igaz hitre, ami egyben engedelmesség is. Lesz kinek engedelmeskedni, lesz szeretet a szívben azok iránt, akikhez küld, lesz mondanivaló a szájban, mégpedig mentő ige, és Jézus Krisztus áldott eszközei lehetünk.
Adjon Isten megtérést mindnyájunknak abból a félutas keresztyénségből, ahol sokan elakadtak és azt hiszik, az az igazi, és merjük az első lépést megtenni. Merj odafordulni most Jézushoz és megszólítani Őt! Elmondani, mi van benned, elsírni a bánatodat, mint ahogy Mária, kérni, hogy Ő tegyen bizonyossá, mert Ő tud adni bizonyosságot úgy, mint ahogy neki is tudott.
Imádkozzunk!
Mennyei Édesatyánk, egyedül te ismered a mi kifelé és befelé elsírt könnyeinket. Egyedül te láttál minket, amikor magunkra hagyatva, tanácstalanul, üresen ott álltunk egy-egy nyitott sír mellett, vagy meghiúsult álmaink romjainál, csalódások után. Köszönjük, hogy rád mindig számíthattunk volna, ha igazán ismerünk téged. Köszönjük, hogy nem is lettünk volna kétségbeesett emberek, ha igazán ismerünk téged.
Kérünk, hogy leplezd le most az életünkben mindazt, ami sekélyes, felszínes, félig-meddig való. Engedd meglátnunk hitéletünk fogyatkozásait, és a te Szentlelked indítson minket, hogy lépjünk tovább onnan, ahol vagyunk. Akármeddig vezettél is minket, szeretnénk közelebb kerülni hozzád, szeretnénk megismerni igazán téged, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust.
Kérünk téged, feltámadott Urunk, hogy mindannyiunkat külön-külön te győzz meg és tégy bizonyosakká arról, hogy amit te golgotai kereszthaláloddal és feltámadásoddal megszereztél, az a miénk. Ajándékozz meg minket igazi hittel, amivel el is tudjuk fogadni, venni tőled ezeket az áldásokat.
Adj mindannyiunknak tartást, reménységet, küldetést, igaz, tőled eredő mondanivalót. Ne csak minket vigasztalj meg, hanem taníts másokat is vigasztalni. Ne csak nekünk adj erőt a terheinkhez, hanem engedd megtapasztalnunk, hogy mindenre van erőnk tebenned, aki minket megerősítesz.
Segíts el minket erre a diadalmas, téged dicsőítő, rólad vallást tevő, Krisztust követő életre.
Könyörgünk hozzád, adj vigasztalást azoknak, akiknek ezekben a napokban különösen is nehéz terhet jelent a gyász. Légy társuk azoknak, akik szenvednek az egyedülléttől.
Köszönjük, hogy te ma is külön felkeresed a szomorúakat, a félelmes szívűeket, a kételkedőket, mint ahogy feltámadásod napján is. Taníts meg minket a te szüntelen jelenlétedben élni, veled beszédes közösségre jutni. Szakadatlanul tereád nézni, nem önmagunkra, nem a bajainkra, nem a nehézségekre, hanem tereád, a hitnek elkezdőjére és bevégzőjére.
Könyörgünk hozzád szeretteinkért, egyházunkért, népünkért, annak jövőjéért. Könyörögünk hozzád, hogy az az öröm, ami a veled való találkozás során a szívünkben felfakad, hadd maradjon meg életünk minden helyzetében.
Ámen.