VADÁLLAT VAGY ANGYAL?

Alapige: ApCsel 6,8-15; 7,54-60

István pedig - kegyelemmel és erővel telve - nagy csodákat és jeleket tett a nép között. Megjelentek azonban néhányan a szabadosok, a ciréneiek és az alexandriaiak zsinagógájából, valamint néhányan a ciliciaiak és ázsiaiak közül, és vitatkoztak Istvánnal; de nem tudtak szembeszállni azzal a bölcsességgel és Lélekkel, amellyel beszélt. Ekkor felbujtottak embereket, akik ezt mondták: "Hallottuk, amikor káromolta Mózest és az Istent." Ezzel fellázították a népet, a véneket és az írástudókat, rárohanva elfogták őt, és a nagytanács elé hurcolták. Hamis tanúkat is állítottak, akik ezt mondták: "Ez az ember állandóan e szent hely és a törvény ellen beszél. Halottuk is, amikor azt mondta, hogy az a názáreti Jézus lerombolja ezt a helyet, és megváltoztatja azokat a szokásokat, amelyeket Mózes hagyott ránk." Ekkor a nagytanácsban ülők mind rátekintettek, és látták, hogy az arca olyan, mint egy angyalé.

(Itt következik István hosszú prédikációja, és amikor befejezi, a legvégén Jézusról tesz vallást.)

Amikor ezeket hallották, haragra gerjedtek szívükben, és fogukat csikorgatták ellene. Ő azonban Szentlélekkel telve az égre függesztette a tekintetét, és látta Isten dicsőségét és Jézust, amint az Isten jobbja felől áll. Ekkor így szólt: "Íme, látom a megnyílt eget, és az Emberfiát, amint az Isten jobbja felől áll." Erre hangosan kiáltoztak, bedugták a fülüket, és egy akarattal rárohantak; azután kiűzték a városon kívülre, és megkövezték. A tanúk pedig felsőruháikat egy Saul nevű ifjú lába elé tették le. Amikor megkövezték Istvánt, ő így imádkozott: "Úr Jézus, vedd magadhoz lelkemet!" Azután térdre esett, és hangosan így kiáltott: "Uram, ne ródd fel nekik ezt a bűnt!" És amikor ezt mondta, meghalt.

Imádkozzunk!

Dicsőséges Urunk, Jézus Krisztus, olyan jó tudnunk, hogy pontosan ismersz minket és tudod, ahányan vagyunk, annyiféle bajjal, betegséggel, gonddal, félelemmel jöttünk ide. Köszönjük, hogy amint vagyunk, úgy fogadsz el bennünket.

Egyedül te vagy az, akihez hozhatjuk a bűneinket is, tudva azt, hogy elég nékünk a te kegyelmed, és te vagy az, aki a félelmeink helyére békességet adsz, szorongások helyett bizonyosságot. Köszönjük azt a felsorolhatatlanul sok lelki ajándékot, áldást, amit ígérsz a benned bízóknak.

Köszönjük, hogy ezzel az énekkel is felemelted a tekintetünket, és egészen odáig láthatunk, amikor egyszer majd fenn, a trónod körül, dicsőíthetünk téged, ahol már nem lesz betegség, nyomorúság, nyomorékság, gond, félelem, nélkülözés, ahol a te szereteted és dicsőséged tölt be teljesen mindent.

Köszönjük, hogy addig, amíg itt vagyunk, harcok, küzdelmek, megaláztatások, nélkülözések között, itt is számíthatunk rád. Olyan nagy szükségünk van mindannyiunknak rád.

Engedj most közel magadhoz, emeld fel a tekintetünket, hogy tudjunk valóban tereád nézni, a hit elkezdőjére és bevégzőjére. Tedd ezt a csendes órát a te ajándékosztásod alkalmává. Mi pedig tartjuk a hitünk kezét, és hisszük, te jobban tudod, mire van szükségünk. Ajándékozz meg azzal, amire szerinted a legnagyobb szükségünk van.

Ámen.

Igehirdetés

Két hónapig az Apostolok Cselekedeteiről írott könyvet olvassák most azok, akik a bibliaolvasó vezérfonal szerint olvassák Isten igéjét naponta. Ennek a könyvnek az első fejezeteiből megismerhetjük az első keresztyén gyülekezet életét, úgy is szokták mondani, hogy a jeruzsálemi ősgyülekezet életét.

Jézus mennybemenetele után negyven nappal, pünkösd ünnepén, több mint háromezer ember Jézus tanítványa lett Jeruzsálemben. Jórészük máshonnan jött oda a nagy ünnepre, és amikor hazamentek, vitték magukkal az Úr Jézusról szóló örömhírt, az evangéliumot. Sokan azonban helybeliek voltak, és egyelőre az apostolok is mind ottmaradtak Jeruzsálemben.

Azt olvassuk, hogy a jeruzsálemi tanítványok száma rohamosan nőtt. Ezzel együtt megnőtt a munka is. Meg kellett szervezni ezt a gyülekezetet. Sok szeretetszolgálattal kapcsolatos feladat volt, ezért választottak hét diakónust, akiknek ezt a szolgálatot lehetett végezniük. Az ő vezetőjük volt ez az István, akiről mai igénk szól.

Isten különösen megáldotta az ő szolgálatát. Szentlélekkel telve, nagy erővel prédikált Jézusról, és az élő Jézus Krisztus sok csodát is tett ez által a szolgája által. Ez a nép egy részének, meg az akkori egyház vezetői egy részének az irigységét és haragját kihívta, és támadást indítottak István ellen.

Ez a két szakasz, amit olvastunk, az ellene indított támadás részleteit írja le. Lényegében a jó és a rossz, az igaz és a hamis, a tiszta és a szennyes harcáról van itt szó. Mivel ez a harc folyamatosan folyik, és akarva-akaratlanul mi is részesei vagyunk, és mivel ez az ádáz és kibékíthetetlen küzdelem sokféle formában megmutatkozik a társadalomban, az egyházban, a családokban, sőt néha egy emberen belül is, tanulságos lesz, ha egy kicsit megvizsgáljuk most ennek a törvényszerűségeit, és legfőképpen próbálunk őszintén válaszolni arra a kérdésre, hogy mi melyik oldalon állunk. Nem kell elhamarkodni az öntelt választ. Kihez tartozunk? Milyen célokért, milyen eszközökkel szoktunk küzdeni?

Ha figyelmesen elolvasnánk még egyszer, minden szónál megállva, ahogy Bibliát olvasni érdemes, akkor kitűnne, hogy valóban két világ ádáz küzdelméről van itt szó. A mennyei világ és az alvilág, Jézus és a Sátán harca ez, amit itt leír a Szentírás. Kicsiben ugyanaz történik, ami kozmikus méretekben nagypénteken a Golgotán ment végbe, ahol az egyetlen bűntelen, Jézus, szenvedett és megölték, miközben teljes egységfrontban tombolt körülötte a hazugság, csalás, hamisság, ámítás, gyűlölet, gyilkolás. Kicsiben ugyanez történik itt Istvánnal.

Istvánról ilyeneket olvasunk: kegyelemmel és erővel telve volt, bölcsességet és Szentlelket kapott, és nagyon sokakkal jót tett. Csupa jézusi tulajdonság. Nem azt jelenti, hogy bűntelen volt, de a cselekedeteit ez jellemezte. Az ellenségeiről azt olvassuk: nekirontottak, felbujtottak embereket, hamis tanúkat állítottak ellene és a végén megölték. Csupa ördögi tulajdonság. Jézus az ördögről mondta: hazug és emberölő volt kezdettől fogva. (Jn 8,44).

István szolgál másoknak. Segít, jót tesz, gyógyít, bizonyságot tesz Jézusról. Az ellenségeiről semmi pozitívumot nem olvasunk. Valami ellen vannak mindig. Ellentmondanak neki, szembeszállnak vele, vádolják, támadják. Teljes egységben. A lefizethető csőcseléktől kezdve a hatóságig, a nagy tekintélyű nagytanácsig, ebben mindenki egy: üsd a Jézus tanítványát, el kell őt pusztítani.

István jézusi indulatokkal eszköz Isten kezében. Az ellenségei ördögi indulatokkal telve eszközökké váltak a Sátán kezében. Tudták vagy nem tudták. Istvánról azt olvassuk: másokért élt. Az ellenségeiről mindig azt: valaki vagy valami ellen hadakoztak. István az igazság fegyvereivel: szeretettel, igével az életet szolgálja. Az ellenségei a hamisság, hazugság fegyvereivel készülnek őt meg másokat is megölni.

A végén egészen eldurvul a dolog, valami féktelen dühvel, gyűlölettel támadnak erre az emberre. Megölik. Ő pedig utolsó leheletével is imádkozik értük. Nagyon éles a kontraszt. És az olló még jobban kinyílik: a végén fogukat csikorgatva rohantak rá, mint a vadállatok, és amikor ránéztek Istvánra, az arcát olyannak látták, mint egy angyalét. Már nemcsak gonoszok, meg jobbak, nemcsak üldözők és üldözött állnak itt egymással szemben, hanem vadállatok és egy angyal.

Ez a különbség a Jézust gyűlölők és a Jézust követők között. Akik a Szentlélek ellen cselekszenek, és akiket Isten Szentlelke vezet.

Mi hova tartozunk? A világ szeret ködösíteni, szeretik összemosni ezt a két világot. Elmosni a határt. Aki ezt a történetet újra és újra figyelmesen elolvassa, csak azt mondhatja: nem gondoltam, hogy ilyen éles a határ, és ennyire antagonisztikus (kibékíthetetlen) az ellentét.

A Biblia azt tanítja, hogy sajnos mi mindnyájan az Isten nélküli világba születünk bele. Kezdetben mindnyájunkat ez jellemez. Figyeljük meg, hogy már az ártatlannak mondott kisgyerek is zsigerből önző, az édes testvérét is vetélytársnak, olykor ellenségnek tekinti. A róla gondoskodó szülővel szembeszegülve ágál, tiltakozik annak az akarata ellen. Amit meg akar szerezni, azt minden módon, a legkülönbözőbb eszközökkel, igyekszik magának megszerezni. Ez aztán természetévé válik az embernek, és ezt tartja természetesnek.

Ebből a táborból, amelyikbe beleszületünk ilyen természettel, lehet átigazolni a Krisztus-követők társaságába. Ez határátlépést jelent. Jézus Krisztus azért jött, hogy átléphessük ezt a határt, azért jött, hogy egyáltalán halljunk erről a lehetőségről, hogy van egy másik ország is. Az első mondata az volt, amikor nyilvános működését megkezdte: közel jött hozzátok az Isten országa. Térjetek meg! Itt van az Isten országa, ki lehet lépni a sötétség birodalmából, és át lehet menni oda. (Mt 4,17).

Pál apostol ujjongott a megtérése után évekkel is azon, "hogy áldott az Isten, aki kiszabadított minket a sötétség hatalmából, és áttett minket az Ő szeretett Fiának az országába, akiben van a mi váltságunk, bűneink bocsánata az Ő vére által." (Kol 1,12-13).

Áttett minket a határon abból az országból, amelyikbe mindnyájan beleszülettünk, és ahol ilyen sötét erők és törvények uralkodnak, az Isten országába. És mi már tudjuk, hogy ez a kifejezés: Isten országa azt jelenti: Isten királyi uralma, egy másik uralom alá kerülünk, ahol más törvények érvényesek, de ahol az Úrnak a védelmét is élvezik azok, akik odakerültek.

A Biblia végső soron az első laptól az utolsóig erről informál minket, és ebbe az új országba hívogat minket. Isten lehetővé tette, hogy ne pusztuljunk el ott, ahova születtünk, hanem átkerülhetünk a halál birodalmából az élet birodalmába. És egyre kiteljesedő, egyre gazdagabb életet élhetünk már itt, és ez az élet elvehetetlen, a meghalás után csak kiteljesedik. Mert akinek az élet Krisztus, annak még a meghalás is nyereség.

Ez az evangélium - de mi a mi tapasztalatunk? A szomorú tapasztalatunk az, hogy ebben az Isten nélküli világban jobban boldogulnak azok, akik megszokták: elveszem, agyonütöm, letaposom, likvidálom, feljelentem, rágalmazom. Ilyen eszközökkel lehet boldogulni. És valóban az a tapasztalat, hogy sokszor jobban, vagy csak így lehet boldogulni.

Aki azonban ismeri ezeket az embereket közelebbről, meg hosszabb távon is már a földi életüket is, az látja, hogy vajmi ritkán boldogok, és mi lesz a vége ennek az útnak. Hosszú távon ez nem kifizetődő. Végső soron ez a nagy különbség a két út, a két ország, a két lelkiállapot között: hova torkollik ez a két különböző út. Mi lesz a vége?

A 73. zsoltárban arról ír megrendítően őszintén a zsoltáros, hogy nemcsak elkeseredett, hanem mélységesen felháborodott amiatt, hogy az istentelenek mennyivel jobban boldogulnak általában, mint az istenfélők, és keresi ennek a magyarázatát. Azt mondja: már-már azon gondolkoztam, hogy én is odapártolok. Érdemesebb lenne azokkal tartani. És akkor van egy fordulópont a zsoltár közepén. Ezt olvassuk:

Végül elmentem Isten szent helyére, (addig magában küszködik)
és megértettem, hogy milyen végük lesz.
Bizony, sikamlós talajra állítottad,
és pusztulásba döntöd őket!
Hogy fognak elpusztulni egy pillanat alatt!
Végük lesz, semmivé lesznek rémületükben.
Mint ébredés után az álomkép, úgy tűnik el képük,
ha fölserkensz, Uram!

Ha keseregne a szívem, és sajogna a bensőm,
akkor olyan ostoba és tudatlan volnék
veled szemben, mint az állat.
De én mindig veled leszek,
mert te fogod jobb kezemet.
Tanácsoddal vezetsz engem,
és végül dicsőségedbe fogadsz.
Nincs senkim rajtad kívül a mennyben,
a földön sem gyönyörködöm másban.
Ha elenyészik is testem és szívem,
szívemnek kősziklája és örökségem
te maradsz, Istenem, örökké!
(Zsolt 73,17-26)

Jobban boldogulnak általában, de nem szeretnék a bőrükben lenni - mondja itt a zsoltáros. Inkább ne boldoguljak, de legyek boldog már itt, és majd az örökkévalóságban is. Ez nem valami olcsó vigasz azoknak, akik az egyenesség, a becsület, a tisztaság útját járva sokat kell, hogy küzdjenek, és sok hátratételt is szenvednek, hanem ez az igazság. Erre minket maga Isten tanít. István története bátorít minket arra, hogy érdemes ezt az utat vállalni.

Jézus nem gyűlölte azokat, akik ok nélkül megkínozták és megölték. Olvastuk: István sem gyűlölte azokat, akik ok nélkül megkínozták és megölték. Ennek az igének a kérdése ma este hozzánk az: őszintén vágyakozunk-e mi erre az István-féle lelkiállapotra? Őszintén járni akarunk-e ezen a jézusi úton, minden nehézségével együtt? Tudva azt, hogy ezen már nem egyedül jár az ember, hanem te fogod jobb kezemet, tanácsoddal igazgatsz engem, soha egy pillanatra el nem hagysz. Mindennel megáldasz, amire szükségem van, és az örökkévalóság is az enyém. Őszintén akarjuk-e mi a jézusi utat akkor is, ha az sokszor nehezebb?

Erre rálépni csak itt lehet, ebben az életben, és ez nagy döntés, nagy változás. Valóban határátlépés. Nem bűntelenné válik az ember, de megváltoznak az indítékai. Olyan indulat lesz benne - ahogy a Filippi levélben olvassuk Jézusról -, amivel már nem ölni akar, mint ezek a vadállatok fogukat csikorgatva, hanem szolgálni, szeretni, segíteni, másokért áldozatot hozni örömmel, önként, úgy, ahogy azt Istvánról olvassuk, és ahogy sokan Jézus Krisztus mai tanítványai közül is teszik azt.

Az ilyen ember nem halálra ítéltként táncolja végig ezt az életet, hanem Jézusba kapaszkodva harcolja végig, tudva azt, hogy a győzelem már megvan, és Jézus győzelme az övéié is, és tudva azt, hogy elvehetetlen gazdag öröksége van, aminek már itt is élvezi az áldását, és amit teljes szépségében majd odaát fogunk megtapasztalni.

István története arra is figyelmeztet minket, hogy a menny és a pokol már itt elkezdődik minden embernek, csak sokan ezt nem tudják. Megint mondom, hogy ha figyelmesen elolvassuk, kiderül, hogy István már itt a mennyben van. Mennyei erővel szolgál, mennyei irányítás vezeti, mennyei békesség van a szívében, és megadatik neki még az is, hogy közvetlenül a halála előtt mintegy bepillanthat a mennybe. Ő már itt a mennyben él. Mint ahogy azok, akik Jézust gyűlölik, és a Szentlélek ellen támadnak, már itt a pokolban vannak. Itt még átmehetnek egyikből a másikba.

Ha szabad szeretettel és tisztelettel egy biztató mondattal befejezni, akkor hadd mondjam: kezdj el élni már itt a mennyben! Ez lehetséges, ezért jött Jézus. Annak minden e földi küzdelmével együtt, de annak minden e földi áldását is élvezve, és ismerve, hogy hova vezet ez az út.

A Bibliából is ismerünk többeket, akik már itt a mennyben éltek, néha rendkívül nehéz körülmények között is, meg napjainkban is ismerünk. Vannak ilyen személyes ismerőseim is.

Most egy valakit említek, akit mindnyájan ismerünk: Pál apostol. Betegen börtönben volt, ítélet nélkül, teljes bizonytalanságban. Nem lehetett tudni, meddig tartják ott. Kivégzik, nem végzik ki, mi történik vele. És mit tudunk meg róla? Ebben az állapotában is kiegyensúlyozott, elégedett, le is írja. Örül, mindennek ellenére. Egyik levelében direkt így írja: minden nyomorúságunk ellenére csordultig vagyok örömmel. (2Kor 7,4).

Békesség van benne, senkit nem átkoz és szid. Akiről csak lehet, jót mond. Szakadatlan párbeszédben van a főnökével, az Úr Jézussal, egyfolytában imádkozik. Folyamatosan hordozza előtte imádságban az ismerőseit, név szerint könyörög érettük. Beszél Jézusról a fogvatartóinak, akik közül többen hitre jutnak. Ott is a küldetését végzi. Más körülmények között, mint ahogy megálmodta, meg mint ahogy évekig gyakorolhatta, de ugyanazt végzi, ugyanaz a gazdája, megbízója, ugyanaz a feladata, ugyanolyan csodákat lát: hitetlenből hívővé lesznek, megoldatlanságok közt vergődőkből megoldott életet kapnak emberek körülötte.

Nem esik kétségbe a bizonytalanság miatt sem. Békesség van a szívében, van értelme az életének. Nem akar megölni senkit, mint István gyilkosai. Nem akarja kioltani a saját életét sem, mert már elviselhetetlen. A helyén van, mert a mennyben van. Körülveszi egy olyan mikroklíma, amelyiken belül életlehetősége van a léleknek. Kívül hideg van, gyilkos indulatok, egymásnak feszülő érdekek. Ölik egymást az emberek házasságban, családban, nemzetközi porondon, mindenütt. Aki jót akar, és fékezni akarja a rosszat, az ellen egyszerre teljes egységfrontban azonnal feltámad mindenki. Tanúi vagyunk ennek napjainkban is. De a mennyben él az, akinek az élő Krisztussal valóságos közössége van. Nemcsak elviselhető neki, kibírja és túléli nehéz sorsát, hanem öröm van a szívében, ráadásul még azt is állítja: csordultig, hogy még másoknak is jut belőle.

Isten minket ilyen életre tud elsegíteni. Ehhez egyszer át kell lépni egyik táborból a másikba, aztán pedig követni az Úr Jézust azon az úton, amelyikre Ő elhívott minket.

Melyik táborba tartozunk? Elmondhatjuk-e csendesen: otthon vagyok itt e világban, és Isten kegyelméből otthon vagyok a mennyben is?

Mindezt, amit itt most elmondtam, Jézus ennél sokkal rövidebben és sokkal világosabban így mondta a Hegyi beszédben: "Menjetek be a szoros kapun! Mert tágas az a kapu és széles az az út, amelyik a veszedelemre visz, és sokan járnak azon. Szoros az a kapu és keskeny az az út, amelyik az életre visz, és kevesen találják meg azt." (Mt 7,13-14).

Bárcsak mi mindnyájan e kevesek közé tartoznánk!

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, dicsőítünk téged ezért a lehetőségért. Köszönjük, hogy a te bűn nélküli életeddel fizettél azért, hogy megnyíljon előttünk, nyomorultak előtt a kapu, és beléphessünk, visszatalálhassunk, hazatalálhassunk a mennyei Atya országába.

Bocsásd meg, hogy van képünk sokszor mérlegelni, hogy éljünk-e ezzel a lehetőséggel. Bocsásd meg, hogy olykor szemtelenül kétségbe vonjuk a te szavadat: igaz-e ez. Bocsásd meg, hogy álszerénységből kezdjük magyarázni, hogy mi nem vagyunk méltók erre. Mintha te valaha is mondtad volna: a méltók mennek be.

Köszönjük, hogy hallhatunk erről. Köszönjük a te világos szavadat. Bátoríts minket, hogy megtegyük ezt a döntő lépést, ezt a határátlépést. Aztán bátoríts minket lépésről lépésre, hogy el ne csüggedjünk. Ne magunkra nézzünk, ne a küzdelmekre, hanem terád, a győztesre. Akinek a győzelme hit által a te követőidé, akinek mi örököstársai lehetünk, az Istennek pedig örökösei.

Fel sem tudjuk fogni, Urunk, mit jelent ez, de hisszük, hogy igaz, mert a te igéd mondja.

Kérünk, erősíts bennünket különféle harcainkban. Őrizz meg minket a tisztátalan küzdelmektől. Hadd mondhassuk el majd mindnyájan: "ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam. Végezetre eltétetett nékem az igazság győzelmi koszorúja." (2Tim 4,7-8).

Segíts ezzel a reménységgel harcolni. Segíts bízni benned, és formálj minket olyanokká, akiknek az a természetes, akiknek természetükké lesz, hogy szolgálnak, segítenek, jót tesznek, áldozatot hoznak, minden jóért mindenre készek, és semmi gonoszra nem hajlandók.

Segíts minket ebben, kérünk, és legyen kedves előtted a mi csendes imádságunk.

Ámen.