Lekció: Neh 2,1-8

Alapige: Neh 2,8

Adasson egy levelet Ászáfhoz, a királyi erdők őréhez is, hogy adjon nekem gerendának való fát a templomnál levő erődítésnek meg a város falának a kapuihoz, és ahhoz a házhoz, ahova én megyek. A király megadta ezt nekem, Istenemnek hozzám való jóakarata folytán.

Imádkozzunk!

Mindenható Istenünk, hálásan köszönjük hűségedet. Köszönjük, hogy az elmúlt héten is tapasztalhattuk, hogy ígéreteidet megtartod, hogy a te igéd igazság és tápláló erő. Köszönjük gondviselő szeretetednek sok jelét, és köszönjük, hogy valóban gazdag vagy a kegyelemben és bővölködsz a megbocsátásban.

A te szereteted bizonysága számunkra az is, hogy itt lehetünk most a gyülekezet közösségében a te színed előtt. Segíts valóban így megállni, sőt így leborulni előtted. Tedd könnyűvé, hogy őszintén megalázzuk magunkat. Olyan sok hetykeség, sok gőg és ugyanakkor sok félelem és kétségbeesés is van bennünk sokszor ahelyett, hogy nyugodt hittel reád bíznánk magunkat és várnánk ígéreteid teljesedését.

Kérünk, növeljed hitünket. Sokszor bántunk téged bizalmatlanságunkkal, kételyeinkkel. Téged sértünk az aggodalmaskodásunkkal. Olyan sokszor megigéznek a nehézségek, és csak azokat látjuk. Sokszor túlbecsüljük vagy megvetjük a tőled kapott képességeinket. Segíts el minket oda, hogy a valóságon tájékozódjunk, hogy téged is sokkal jobban megismerjünk, és merjünk hinni benned.

Kérünk, ajándékozz meg a te személyes szavaddal, és a te Szentlelked győzzön meg minket arról, hogy micsoda az igazság. Könyörülj meg rajtam, hogy azt mondjam, amit te üzensz most nekünk. Hadd legyen valóság, hogy az, aki hirdeti és hallja itt az igét, sokkal teljesebb hittel rád bízza magát, és neked adja a szívét.

Ámen.

Igehirdetés

Röviden emlékeztetek arra, hogy mikor történtek ezek az események, és utána e-gyetlen gondolatot szeretnék kiemelni a fel-olvasott igeszakaszból.

Krisztus előtt 445-ben volt az, amikor a babiloni fogságból már újra hazatértek egy küldöttsége visszament a fogságban le-vőkhőz, és segítséget kért tőlük. Nehémiás már a fogságban született és magas pozícióba került: a perzsa király személyi titkára volt. A pohárnok volt a legbizalmasabb, aki előbb ivott a pohárból, mint a király, hogy ha esetleg abba valami mérget tettek, az előbb derüljön ki, minthogy az uralkodót elpusztítja.

A király közvetlen közelében végezte te-hát a maga munkáját, és ekkor értesült arról, hogy nagy baj van otthon. Hazamehet-tek ugyan sokan, de nem halad az újjáépítés. Nincs, aki összefogja az embereket, nincs koncepció, nincs építőanyag, nincs munkakedv, nincs életkedv. Semmi sincs, ami ahhoz kellene, hogy talpra álljon az a megnyomorított nép, és újra felépítse a hazáját.

Nehémiás hallva ezt a sok rossz hírt, imádkozni kezdett. Emlékszünk arra, hogy az első fejezet a rövid információ után, hogy baj van otthon, egy megrendítő bűnvalló imádság. Nehémiás életében mindenből imádság lett. Amint meghallotta ezt, azonnal imádkozni kezdett. Sőt azt olvastuk, hogy több napig sírt, böjtölt és könyörgött. Elsorolta Istennek mindazt, amivel vétkeztek ellene. Ő ugyan nem volt részes azokban a bűnökben, de mégis többes szám első személyben vallott: mi hogyan bántottunk meg téged…

És miközben imádkozott és azért is könyörgött, hogy adjon segítséget Isten az ő népének, egyre inkább befészkelte magát a fejébe a gondolat: neki kellene segíteni e-zen a népen. Na de hogyan? Innen? Nem innen, menjen ő is haza. Az lehetetlen! Egy királyi főtisztviselő nem hagyhatta el az uralkodó környezetét. Hiszen a legfőbb bol-dogság az volt, ha valaki láthatta az uralkodót. Ha elkívánkozik a közeléből, az dur-va felségsértés. Ilyet nem tehet. De mégis haza kellene menni…

Olyan szép az, ahogy kirajzolódik a rö-vid utalásokból ez a belső harca. Isten küld engem haza. Na, de lehetetlen innen elszabadulni. Mi lesz ennek a megoldása? Mivel azonban egyre világosabb lett számára, hogy Isten őt valóban haza akarja küldeni, ha csak egy időre is, és az otthoni nehéz munka vezetésével bízza meg, azon kezdett gon-dolkozni: hogyan lehet ezt kivitelezni? Hogy és mikor lehet ezt előhozni a királynak úgy, hogy lehetőleg egyben maradjon, és ne vá-lassza el a király a fejét a törzsétől, — mert ez képtelenség volt: el akarok menni. Miért? Nem jó neked itt? Lehet ennél nagyobb boldogság? Ott volt az ügy Isten előtt.

Várta a kínálkozó alkalmat, amikor ezt elő lehet hozni, de az alkalom késett. Eltelt egy nap, két nap, egy hét, két hét, már egy hónap… és még mindig nem volt lehetőség arra, hogy valahogyan előadja ezt a királynak. Akkor került sor erre a lakomára, amiről itt olvastunk, hogy a király szólítot-ta meg őt: miért vagy szomorú? Nem szok-tál szomorú lenni. Őfelsége jelenlétében szo-morúnak lenni szintén otromba sértés őfelsége ellen.

Nagyon megijedtem — olvassuk itt. Ezt a kérdés bármi rossz követhette: miért vagy te szomorú? Ez azt jelenti: hogy mersz te szomorú lenni itt? Ez provokálás! Mit mond-jon erre? Az igazat. Elmondta azt, és egyszer csak felfigyelt rá: hiszen itt Isten mun-kálkodik. A király már érdemben tárgyalt arról, hogy Nehémiás hazamegy. Csak az volt a kérdése: meddig fogsz maradni? Mikor jössz vissza? Közben-közben olvassuk ezt a megállapítást: én pedig imádkoztam a menny Istenéhez. Amikor nemcsak a távozásra kap engedélyt, hanem még ingyenes építőanyag kiutalást is kap a király erdőinek őréhez, meg mindenféle levelet, ami biztosítja az áthaladását, akkor állapítja meg a végén ezt: „A király megadta ezt nekem, Istenemnek hozzám való jóakarata folytán."

Ennek a mondatnak a jó ízét szeretném most ha ízlelgetnénk, és ha mindnyájan eljuthatnánk erre a fajta szemléletre, erre a világlátásra, életszemléletre. Az események-nek ilyetén való értékelésére, ami Nehémi-ást jellemezte, és ami azóta is minden Istenben igazán hívő embernek a nagy kiváltsága.

Mit jelentett a hétköznapokban ennek az embernek a számára: hinni? Mit jelentett neki az Istennel való közössége? Hogyan működött az ő életében az imádkozás? Ezekre a kérdésekre kapunk választ itt, s nemcsak választ akar adni Isten ilyen kérdésekre, hanem mindnyájunkat el akar segíteni ide, a hitnek erre a gyakorlására, hogy valóság legyen a számunkra az élő Istennel való közösség. A vele való közösségbe legyen beágyazva minden, ami velünk történik: a gondjaink, a feladataink, a kudarcaink, az eredményeink, az emberi kapcsolataink. Minden, minden, amin keresztül kell mennünk, és így tapasztaljuk meg, hogy Is-tennel közösségben mindennek más a súlya, más a jelentősége. Csak, aki vele közösségben él, az ismeri a valóságot, hiszen maga a teremtő Isten a legfőbb valóság. Aki Őt ismeri, az tud a realitás talaján tájékozódni és járni. Aki Őt nem ismeri, az a valóságnak egy töredékét ismeri csak, és abból próbál levonni következtetéseket, meg eljutni nagy megállapításokra, és ezek min-dig tévesek, mert hiányos információkra é-pültek.

Nehémiás a teljes valóságot látta, ezért tudott ő olyan hasznos lenni népének, és olyan használható eszköz lenni Isten kezében. Nos, mi a jellemzője ennek a fajta világlátásnak, ami a teljes valóságon tájékozódik? Amit itt olvastunk, többféleképpen el lehet mondani. Kicsit eljátszottam a gon-dolattal.

El lehet mondani rövid tárgyilagossággal valahogy így: Egy lakoma alkalmával feltűnt a királynak Nehémiás kedélyváltozása. Megkérdezte, mi ennek az oka. Nehé-miás megmondta, és egyúttal kérvényt nyúj-tott be fizetés nélküli szabadságért. A király teljesítette a kérését. Röviden a tények körülbelül ezek.

Ugyanezt el lehet mondani emberközpontúan, ahogy mi szoktuk sokszor a hőstetteinket elmesélni: Nehémiás bámulatos diplomáciai érzékkel időzítette a probléma felvezetését — ahogy ezt ma mondják iszonyatosan csúnyán. Jól fogalmazta meg a dolgot. Mivel a királynak jó kedve volt, egy kicsit alkoholos állapotban is volt már, meg szerencséje volt Nehémiásnak, ezért teljesítette a kívánságát. Utána jöttek még nehézségek, de ő talpraesett ember lévén megoldott minden nehézséget.

Így is el lehet mondani. Kérdés, hogy ez igaz-e? Vagy csak igazságmozzanatokat tartalmaz. Ugyanakkor hogy élte át Nehé-miás ezt az eseménysort, és hogyan írja le a Szentírás?

Amikor meghallotta Nehémiás, hogy baj van, elkezdett imádkozni. Olyan ember volt, akinek az életében mindenből imádság lett, mégpedig azonnal. Elmondja Istennek. Miért? Isten nem tudta, hogy milyen baj otthon, most rászorult, hogy Nehémiás tájékoztassa? Nem! Nehémiás nem tudta, hogy mit kell kezdeni ezzel a bajjal. Az imádkozó ember, a komolyan imádkozók tapasztalják sokszor, hogy miközben elmondjuk Istennek azt, ami a szívünkben van, s amit Ő pontosan tud nálunk sokkal jobban, a-közben kezd derengeni, hogy mi is a mi dolgunk ezen a téren. Vajon mi lehet az Ő szándéka? Vajon van-e nekünk valami szerepünk? Akar-e használni minket? Miközben kiönti a szívét az ember Istennek, Isten színe elé kerülve világosságra kerülnek a dolgai, és kezd egyre világosabban látni.

Így kezdte látni Nehémiás azt, hogy Is-ten őt akarja felhasználni e bajok megoldására. Na, de ez lehetetlen! Ha Isten őt akar-ja, akkor valahogy meg fogja oldani. De hogyan fogja megoldani? Nem tudja Nehé-miás. És mikor fogja megoldani? Nem tud-ja. Akkor mit tud? Azt, hogy ez az egész Isten kezében van. Meg ő is Isten kezében van, és tőle vár mindent a továbbiakra nézve is. De ez szörnyű nehéz, feszült állapotot eredményez. Ennyi bizonytalanság. Ez nagyon is nagy békességet eredményez, mert teljes a bizonyosság abban, hogy Isten kézbe vette, Ő jól intéz mindent, Ő nem szokott elkésni. Neki egy dolga van: Őreá figyeljen nagyon, és bízzék benne feltétel nélkül.

A királlyal azonban mindenképpen beszélni kell. Mikor? Majd azt Isten valahogy megmutatja. Hogy mutatja meg? Hogyan fogja azt ő megérteni? Mindez a hitnek a feladata. Ezt jelenti hitben járni. Ezt jelenti számolni Istennel és számítani rá. Ezt jelenti az, hogy be van ágyazva a hívő embernek minden ügye-baja, dolga, feladata az Istennel való közösségbe. Nem ő akar ügyködni, hanem engedelmeskedni akar. Így figyel az ő Istenére. Minden, ami ennél kevesebb, nem érdemli meg ezt a megjelölést: hit. A hit lényege az, hogy számolok Istennel és számítok rá a hétköznapok szürkeségében meg hajszájában, könnyű és nehéz feladataim között, meg a lehetetleneknek látszó feladatok között is mindig, minden tekintetben.

Erre nagyon szép példa éppen ez a jelenet ott a királyi nagyteremben. Egyszer eljött az ideje annak, hogy Nehémiás ezt előhozza. Pontosabban nem is neki kellett előhozni, mert Isten általában leegyszerűsíti ezeket a számunkra lehetetlennek tűnő dolgokat. Igaz, hogy megvárakoztatta, mert hinni azt is jelenti: megtanulok várni.

Az első fejezetben azt olvastuk, hogy a huszadik esztendő Kiszlév havában jött a delegáció otthonról, hogy nagy baj van. Most meg azt olvastuk ma, hogy a huszadik esztendő Niszán hónapjában került sor erre, hogy megbeszélhette a királlyal. Négy hónapot kellett várnia. Az egyik a decembernek, a másik az áprilisnak felel meg. Négy hónapi várakozás. Elfelejtette Isten? Vagy mégis rosszul értette Nehémiás, nem őneki kell hazamennie? — Nem. Nem felejtette el Isten. Jól értette Nehémiás, csak várni kell. Isten nem késik és nem kapkod. Mi kapkodnánk sokszor, mert ha már világos, hogy menni kell, és nagy baj van, akkor gyorsan, minél előbb. De ki kell várni azt, amikor Isten mondja: most.

Jézus Krisztus élete gyönyörű példa arra, bármire akarták rábeszélni, először min-dig az Isten órájára nézett. Elfogy a bor a kánai lakodalomban. Mária megsúgja neki: nincs boruk. Jézus bólint, és azt mondja: nem jött még el az én órám. Na de mikor jön el? Majd eljön. És akkor mit fogsz csinálni? Majd meglátjátok. Majd, ha az Atya int. Ez nem elutasítás, hogy nem jött még el az én órám. Ez a Fiúnak az Atya iránti tökéletes engedelmessége. A teljes függés a megbízó akaratától. A magam teljes kiszol-gáltatása, és erre akar elsegíteni mindnyájunkat a mi Urunk.

Eljön tehát az idő, és a király azt kérdezi: miért vagy te szomorú? Nagyon meg-ijedtem — azt mondja Nehémiás, mert ez veszedelmes kérdés volt. És mit csinál ijed-tében? „Imádkoztam a menny Istenéhez." Akármi történik: hallok egy rossz hírt: imádkozom; hallok egy jó hírt: hálát adok. Váratlan helyzetbe kerülök, kényes kérdést szögeznek nekem: imádkozom. S mit mond-jak erre? Mivel hívő ember, csak az igazat mondhatja. Na de azt úgy kell mondani, hogy érthető legyen a királynak. Megadja hozzá a bölcsességet Isten Lelke, mert ő imádkozott, és ez azt jelenti, hogy nyitva van Isten előtt, vezethető, tanácsolható állapotban van. Nem pánikba esik, nem a sa-ját gondolatai kezdik el kergetni egymást, hanem tanácstalanul ott áll Isten előtt. Isten tanácsot ad annak, aki tőle várja.

Azt mondja: hogyne lennék szomorú, amikor az a város, ahol őseim sírja van, romokban áll. A perzsák tisztelték az ősök emlékét. Volt bizonyos temetőkultusz náluk. Perzsa nyelven mondja el Nehémiás. Ezt meg fogja érteni a király. Az ősök sírja romokban van. Mire a király: az egészen más, az nem maradhat úgy. Mi a terved? Haza kellene menni. S már érdemben tárgyalnak, hogy mennyi ideig akar távol maradni. Utána jön az építőanyag, az engedélyek, meg minden.

Ami lehetetlennek tűnt, azt Isten ilyen egyszerűvé teszi. Nehémiás ámul-bámul, és amikor kiértékeli mindazt, ami történt, ezt mondja: „A király megadta ezt nekem, Istenemnek hozzám való jóakarata folytán." A mondat közepére is lehetne pontot tenni: „A király megadta ezt nekem." De nem ez az igazság, ez csak egy része. Miért adta meg, ki indította erre a királyt? Ki időzítette ezt az egész tárgyalást? Ki adott bölcsességet Nehémiásnak, hogy úgy fogalmazzon, hogy az igaz legyen, és érthető legyen a pogánynak? Ki akarja, hogy felépüljön Jeruzsálem fala? Mindezt a mindenható Isten.

Egyebek között ezt jelenti hívőnek lenni, és nemcsak azt, hogy: nem tagadom az Istent. Számolok vele és számítok rá. Mindig közösségben maradok vele, mindenből imádság lesz az életemben, hogy az imádság nem vallásos póz, nem liturgikus cselekmény csupán. Az is, mert itt a liturgia keretében is imádkozunk.

Az imádság nem kapkodás végszükség esetén, amikor a hajóskapitány azt mondja: süllyedünk, itt már csak az imádság segít, de azt senki nem veszi komolyan, hogy az segít. A hívőnek az imádság olyan, mint a lélegzetvétel. Amikor oda sem figyel, akkor is gyakorolja, mert ez élteti. Enélkül nem létezhet, enélkül nem hívő. Ha elveszíti a kapcsolatot Istennel, nincs aki tanácsot adjon neki. Ha nem számít Őreá, tudja, hogy magára mennyire számíthat és mire képes. Ezt érti Pál apostol azon: szüntelen imádkozzatok.

Ugyanakkor az ilyen hívő nem rajongó és nem fanatikus. Nehémiás józanul felméri a helyzetet, amikor megérkezik Jeruzsálembe. Fegyelmezetten elosztják a munkát. Ezen a falszakaszon ti dolgoztok, ezen eme-zek. Ellenőrzi azt, miközben ő maga is végzi. Átgondoltan megszervezi a védekezést, amikor jön az ellenséges fenyegetés, ahogy azt hallottuk két héttel ezelőtt. Józan ember az imádkozó hívő. Csakhogy annyira józan, hogy számol a világmindenség Urával is, és komolyan veszi azt az Istent, aki minden eseményt és minden embert képes irányítani. Ennyire józan. Ez a józanság hiányzik a hitetlenekből. Meg hiányzik sokszor belőlünk is, amikor elvileg sok min-dent igaznak tartunk, de egy hirtelen támadt kényes helyzetben, mint az ott Ne-hémiás számára lehetett, elkezdünk kapkod-ni, csak magunkra nézünk, csak a bajokra, csak az ellenségre, csak éppen arra az Istenre nem, akinek van hatalma minden és mindenki felett.

Isten kimondhatatlan nagy ajándéka az, hogy a hitben való növekedésünk során elsegít minket ide, hogy valóban számoljunk Ővele, hogy túl lássunk a láthatókon, hogy ne csak annyit mondjunk: a király engedélyt adott nekem. Miért? Mert Isten arra indította. Miért indította? Mert Isten úgy időzítette a tárgyalást. Milyen tárgyalást? Amit nem mertem elkezdeni, azt Isten elkezdte ővele, és így tovább, vissza lehet menni a gyökerekig, meg előre lehet menni a szabadításig, a megoldásig. Mindenütt fel lehet ismerni a hatalmasan cselekvő, és min-ket szerető Istent.

A hívő ember hitének, biztonságérzetének, békességének is ez az alapja. De ez az alapja a felelősségének is. Mert aki így ismeri Istent, és így számol vele, az tudja, hogy soha nincs Isten háta mögött. Isten színe előtt zajlik az élete. Ez jelent védettséget is, nem tehetnek vele azt, amit akarnak, csak amit Isten megenged, de jelent felelősséget is, hogy én sem tehetek semmit, amiről Ő nem tud. Én pedig Őt nem akarom megszomorítani semmivel.

Gondoljunk egy pillanatra Józsefre, aki ugyanilyen hívő ember volt; és amikor Po-tifár felesége megkörnyékezte, mi Józsefnek a végső érve egy erős kísértéshelyzetben? Azt mondja: hogyan vétkezhetnék az Isten ellen? Potifárt sem akarja megbántani, s a bizalmával sem akar visszaélni — ezt is mondja, de a végső nagy érv: hogyan vétkeznék az Isten ellen! Na de hát ott csak ketten vannak: a csábító asszony, meg a csi-nos fiú. Soha senki nem fogja megtudni! Nem ketten vannak! József biztosan tudja, hogy ott van a mindenható Isten. Az ő élete Isten szeme előtt zajlik és maradjon is csak mindig Isten színe előtt, és ő ezért nem tesz meg ilyet. A felelősségünk alapja is ez lehet. Isten színe előtt folyik az életünk.

Aki ezt komolyan veszi, annak az életében mindennek egészen más lesz a súlya. Így egészen másként értékel valaki egy sikert, amit elért. Nem kezdi a vállát veregetni, hanem hálát ad Istennek. Örül neki, és örüljön is, csak a láthatók mögé is lát. Egészen másként értékel egy kudarcot, egy megaláztatást. Nem arra dühös, aki megalázta, hanem azonnal imádság lesz ebből is. Uram, miért láttad jónak, hogy engem most megalázzanak? Szükségem van erre, úgy látszik. Bármi történik vele, túllátni a láthatókon, túllátni még a halálon is.

Most olvassuk a Filippibeliekhez írott levelet. Ami ott Pál apostol lelki világából tükröződik, az tipikus példája ennek. Ő is ugyanilyen hívő volt, ő is így számolt Istennel és számított rá. Ő is ebben az Istennel való szoros közösségben maradt a börtön mélyén is, meg amikor nagy sokaságnak prédikálhatott, akkor is. Betegen is, meg egészségesen is. Csalódások közepette is. Le kell írnia az utolsó levelében — amit szintén börtönből írt, a Timóteushoz írt má-sodikban —, hogy mindenki elhagyott, már csak Lukács van velem. És nem a keserűség jellemzi, hanem az Isten iránti hála, az emberek iránti szeretet és a jövőbe vetett reménység. Tudja, hogy semmi nem történhet vele Isten nélkül.

Most olvastuk a Filippi levélből éppen: „nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség”. Ott a börtönben is Jézushoz vezeti azokat az őröket, akik vigyáznak rá. Nem a lázadás szólal meg a szívében, pedig két évig börtönben felejtettek egy aktív embert. Mit evangélizálhatott volna az alatt a két év alatt! És nem veri a fejét a falba emiatt, hanem beszél Jézusról annak, akivel összeláncolták: hatóránként váltották az őrök egymást, és hatóránként másiknak beszélhetett a szabadulásról. Sokan hívők lesz-nek közülük, és a levél utolsó előtti versében azt írja a Filippi gyülekezetnek, hogy „üdvözölnek titeket az itteni testvérek, kiváltképpen a pretoriánusok házából valók” — a börtönőrök, a római katonák. Keresztyénekké lettek többen, s egy kis gyülekezet alakult Pál szolgálata nyomán. Így szoktunk mondani: meglátta a fantáziát az ottani helyzetében. Tudta, hogy ott is Isten kezében van, és oda sem kerülhetett Ő nélküle, és ő mindenütt az Ő engedelmes szol-gája akar maradni.

Ez a lehetőség mindannyiunk lehetősége ám. Ez nem magától jön létre, nem belenő az ember ebbe, hanem egyszer össze kell költöznie az élő Jézus Krisztussal, aki az ajtó előtt áll és zörget, és aki meghallja, kinyitja neki az ajtót, bemegy ahhoz — ezzel kezdődik. Ha ez megtörtént, akkor folyamatosan erősödnie, mélyülnie kell ennek a vele való hitbeli közösségnek úgy, hogy mindenből imádság lesz, úgy, hogy szüntelen imádkozunk, miközben józanul végezzük a leghétköznapibb kötelességünket. De áthatja, bearanyozza az egész gondolko-zásunkat és életünket, még a szenvedéseinket is ez a vele való közösség. Ebben a közösségben nem jelent törést a biológiai halál. Ezért írja az apostol: mivel nekem az élet maga Krisztus — és ez elveszíthetetlen —, még a meghalás is nyereség, mert u-gyanúgy az övé maradok, csak még közelebb kerülök hozzá. Itt hitben járok, ott pedig majd színről színre fogom látni.

Ezzel az igazi hittel akar minket megajándékozni a mi Urunk. Ami megtanít látni azt, hogy mindent Ő végez az életünkben, és ha valami, a megterített úrasztala erről prédikál: egyedül Jézus tette lehetővé, hogy nekünk bocsánatunk és üdvösségünk legyen. Egyedül az Ő szenvedése volt elég ahhoz, hogy Isten igazságos ítéletének eleget tegyen. Mi semmit nem tudunk hozzátenni az Ő áldozatához. Hittel elfogadhatjuk, és hálásan örülhetünk neki.

Jó lenne, ha többet tudnánk imádkozni ezért az igazi hitért, és engednénk, hogy erősítse azt Isten. Legyen most a mi közös imádságunk a jól ismert ének:

(479,1)

Imádkozzunk!

Istenünk, te mindent megtettél azért, hogy kételkedés nélkül, teljes bizalommal reád bízzuk magunkat, és mi mégis újra és újra kétségbe vonjuk igazmondásodat, bizonytalankodunk ígéreteidben, és sokszor nagyobb biztonságban érezzük magunkat, ha emberi módon biztosítjuk be sorsunkat, jövőnket, mint ha rád bízzuk azt. Bocsásd meg ezt nekünk!

Megvalljuk bűnbánattal, hogy annyi hitetlenség keveredik a hitünkbe. Taníts minket igazán, sokkal jobban, teljes bizalommal hinni benned! Taníts minket a hétköznapokban számolni veled és számítani rád! Segíts el mindnyájunkat oda, hogy semmi nem szakíthatja meg a veled való lelki közösségünket, hogy minden pillanatban a te színed előtt tudjuk magunkat, és ez ad nekünk tartást, bátorságot, vigasztalást, és ez ad felelősséget is. Ez tart vissza minden engedetlenségtől, és ez bátorít az engedelmességre.

Taníts minket így imádkozni, ilyen egyszerűen és őszintén, szüntelen és hittel.

Könyörülj rajtunk, hogy ne mi akarjunk téged felhasználni a magunk céljai eléréséhez, hanem igazán odaszánjuk magunkat, hogy te használj minket a te céljaid megvalósítására.

Köszönjük, hogy mindezt bátran kérhetjük, mert hozzánk hasonló gyarló embereket is megajándékoztál ilyen hittel. Erre vágyunk mi. Mozdíts ki minden langyosságunkból. Segíts, hogy ne akadjunk el félúton. Segíts, hogy ne a nehézségeinkre nézzünk, és ne magunkra és egymásra, hanem tereád, Jézus Krisztus, aki a hitnek elkezdője és bevégzője vagy.

Így hozzuk eléd most azokat, akiknek különösen nagy szükségük van a te gyöngéd szeretetedre, gyógyító, vigasztaló, szabadító hatalmadra.

Így hozzuk eléd a kenyerünket. Látod, Urunk, hol azért könyörgünk, ne adj esőt, mert elmos az árvíz mindent, hol azért, hogy könyörülj meg rajtunk, hogy ne száradjon ki a kenyerünk ott a földeken. Adj nekünk tápláló esőt.

Így hozzuk eléd mindnyájan személyes gondjainkat. Könyörgünk a vizsgázó, érettségiző diákjainkért. Könyörgünk azokért, akik tanácstalanul állnak előtted. Add, hogy merjenek téged kérdezni, hol a helyük az életben mire akarod használni őket te, és aztán hadd találják meg a helyüket, és hadd legyen boldog, tartalmas, másokat is gazdagító életük. Engedd, hogy meglássunk téged abban is, amikor ajtók bezáródnak előttünk és abban is, amikor ajtók kinyílnak. Tudjunk téged dicsőíteni az eredményekért, és előtted megalázkodni a kudarcaink során. Tudjuk egészen bizonyosra venni, hogy mind életünkben, mind halálunkban, mind testestől, mind lelkestől a tieid lehetünk. Segíts, hogy valóban azok legyünk, és ehhez méltóan tudjuk eltölteni a most következő hetet is.