Hogy jobban megértsük a helyzetet, hadd mondjam el röviden, ki volt ez a két ember.

Félix rabszolgasorból emelkedett egy-re magasabb pozícióba. Történetünk ide-jén Júdea helytartója volt, mint annak idején Pilátus. Nagy pompával élt Heródesnek Cézáreában levő királyi palotájában. Kegyetlen, önző, kicsapongó ter-mészet lévén, valóságos ostora volt sok éven át a szerencsétlen országnak. Dru-zilla, aki zsidó asszony volt, harmadik felesége volt Félixnek. Királyi vérből származott. Nagy Heródes unokája és Heródes Agrippa királynak a leánya. Történetünk idején 17-18 éves lehetett, de már nagy élet volt mögötte. Hírhedt szépség volt. A fiatal zsidó királyleány most a helytartó feleségeként élt apja pa-lotájában, népe nagy botránkozása közepette.

Az egyik tehát pogány volt, a másik vallásos, de valójában nem istenfélő — alapjában véve mindketten olyan emberek, akik vajmi keveset törődtek azzal, amit Isten mond, akik számára sokkal inkább a szemek kívánsága, a testi vágyak, meg az élet kérkedése volt a min-den. Ez a két ember kapta itt az Isten kegyelmének a mostan-ját.

Különös az, ahogyan néha egy-egy embernek az útjába kerül Isten. Az ember csak él, éldegél a saját feje szerint, legjobb belátása szerint, nem is gondol semmire. Nem zavartatja magát, megy a maga útján tovább… tovább… És egyszer csak ott áll az útján Isten! Íme, itt is így történik.

Egy bizonyos napon 70 római lovas katona vonul be Cézáreába. Jeruzsálemből jöttek. Egy megkötözött foglyot hoz-tak magukkal. Semmi különös nem volt ebben. Gyakran előfordult ott ilyesmi. Mit törődött Félix egy fogoly zsidóval? És mégis, ez a különös fogoly nemcsak Félix kaszárnyájába kerül be, hanem va-lahogyan Félix lelkiismeretét is foglalkoztatni kezdi. Annyira, hogy egy szép napon azt mondja feleségének: — Figyelj csak ide. Ma reggel egy Pál nevű foglyot hoztak Jeruzsálemből, ahol már olyan sok zavargás volt. Ez egy egészen különös ember. Meg kell mondanom ő-szintén, hogy értetlenül állok vele szem-ben. Folyton csak arról a názáreti Jézusról beszél, akit — tudod — Pilátus idejében keresztre feszítettek. Az emberek Jeruzsálemben azt mondják, hogy meghalt, ez a Pál meg azt állítja, hogy él.

Erre még az élvezeteknek élő Dru-zilla is fölfigyel. Ő is ott akar lenni a fogoly Pál kihallgatásánál. Hogy miért? Ki tudná ezt megmondani? Talán Isten keresése ez, talán a régi vallásos emlékek mozdultak meg benne. Tehát mégse tudott, úgy látszik, elszakadni attól, amit hazulról hozott, még ha akármilyen kevés is volt az. A gyermekkori vallásos emlékek néha föltámadnak, és szót kérnek. Nem hiábavaló ám az imádság, az a bibliai történet, amit gyermekkorában tanult valaki. Íme, Druzilla is meg akar-ta hallani ennek a különös fogolynak a szavait, akiről olyan sokat beszéltek. Mi-lyen furcsa hit lehet az ezzel a názáreti Jézussal kapcsolatban? Érdekes lehet.

Így olvastuk a leírást: Néhány nap múlva azután meg is történt ez a dolog. Hívatják Pált. Nem bírói tárgyalásra, ha-nem csak olyan magánbeszélgetésre. Hár-masban vannak Félixék magánlakosztályában. Druzilla talán kényelmesen végigdől egy heverőn és hallgatja Pált. Pál pedig ennek a gőgös, rideg, római hely-tartónak és élveteg királyleánynak beszél. Jézusról beszél. Szó szerint így olvastuk: „a Krisztus Jézusban való hitről beszél nekik." És itt következik el Félix és Dru-zilla számára ez a sorsdöntő „mostan".

Hogy Pál mit mondhatott el ennek a két embernek a „Krisztusban való hitről”, azt sejtetik ezek a szavak: igazságról, önmegtartóztatásról és az eljövendő ítéletről beszélt. Elég veszélyes téma, kü-lönösen ebben a helyzetben. Miért nem inkább az Isten bűnbocsátó kegyelméről, szeretetéről, könyörületéről szólt? Hiszen Pál sorsa, emberileg szólva, Félix kezében van. Igen ám, de Pál tudja azt, amit ez a két ember nem tud. Azt, hogy az ő sorsuk meg a Sátán kezében van.

Amikor Pál ott áll előttük és végiggondolja az életüket, látja, hogy ez a két szerencsétlen ember minden pompával, luxussal és élvhajhászással együtt a pusz-tulás felé rohan. Akkor nem tud hallgatni. Elfelejti, hogy földi bírája előtt áll, csak azt látja, hogy ez a két ember a vesztébe rohan. Igyekszik őket megfékezni, segíteni rajtuk, mint elszabadult paripákat megállítani, még akkor is, ha közben őt magát talán elgázolják.

És akkor következik el Félix és Dru-zilla esetében ez a sorsdöntő „mostan”. Mert most végre meghallják, amit még soha, senkitől nem hallottak, amit soha, senki nem mert megmondani nekik: az igazságot. Az igazságot önmagukról és Istenről. Most végre az történik, ami még soha eddig: meglátják saját életüket és mögötte Isten ítéletét.

Milyen különös, megcserélődnek a szerepek: A fogoly Pál a vádló, és a bíró Félix ott ül a vádlottak padján, mellette a remegő Druzilla. Mintha azt mondaná Pál: Félix és Druzilla, ti azt tesztek velem, amit akartok, de ne felejtsétek, hogy él az Isten, és megítéli a földet, mert „El-végzett dolog, hogy az emberek egyszer meghaljanak, és azután jön az ítélet." (Zsid 9,27)

Milyen hatalmas prédikáció lehetett az ott Félixék szobájában! Micsoda halálos csend támadhatott, amikor az ítélet fenyegetése elhangzott, mielőtt a kegyelmet kihirdethette volna Pál! Mi min-den mehetett végbe ennek a két embernek a lelkében, amikor Pál, a tőle megszokott szenvedélyes szavakkal mondhatta nekik: — Félix és Druzilla, a Krisz-tusért kérlek, mintha Isten kérne általam, béküljetek meg az Istennel! Higgyetek Jézusban, bízzátok rá magatokat, és akkor másként folytatódik az életetek! Gyertek ti is oda a Megváltóhoz, mert az Ő vérében bocsánat és szabadulás van a ti számotokra is!

Így olvassuk az erről szóló tudósítást: Megrémülve ezt mondta Félix… Druzil-la pedig hallgat. Talán azt jelenti ez, hogy Pál szívbe markoló szavai nem hatottak erre a szépasszonyra? Lehet. Nem tudjuk. Ma is megtörténik, hogy ketten ülnek egymás mellett a templomban, mind-ketten ugyanazt az igehirdetést hallgatják és az egyik a lelke mélyéig találva érzi magát, a másikat pedig hidegen hagyja. Nem jelent a számára semmit.

Félix tehát nem tudta olyan könnyen túltenni magát az igén, amit hallott. Meg-rémült Félix. Nemcsak egy érdekes prédikációt kapott, hanem áldást is kapott belőle. A sokknak az áldását, szent nyug-talanságot. A félelemnek az áldását. Meg-mozdult benne valami. Végre hallotta Isten igaz igéjét, és Isten igéjének a villáma becsapott ennek az embernek a kemény, hideg szívébe. Megrémült. Ez a jó, amikor valaki így ül a templomban is, hogy magára veszi az igehirdetést, találva érzi magát. Ez jó, kezdetnek…

És tovább? Mi történik tovább? Sajnos semmi. Sajnos nem az történt, hogy a megrémült Félix térdre borult és fölkiáltott: Uram, légy irgalmas nekem, bűnösnek! Vagy ezt mondta volna: mit cse-lekedjek, hogy üdvözüljek? (mint a fi-lippi börtönőr). Bár ezt tette volna! Bár megragadta volna most azt a mentőkötelet, amit Isten mostan odadobott neki. Mostan itt a pillanat, hogy Félixből igazán ember legyen, Isten gyermeke! Meg-váltott élet. Sajnos, a megrendülésből csak egy zavart mentegetőzés lett. Mos-tan eredj el — mondja Pálnak.

Tehát nem utasítja vissza cinikusan Pál szavait. Nem csap öklével az asztalra, nem hallgattatja el, nem tiltakozik az „igazságról, önmegtartóztatásról és ítéletről” szóló szavak ellen. Csak egy, e-gyetlen egy kifogása van: a „mostan” ellen van kifogása. Isten, meg a Jézusban való hit, meg a bűnből való megtérés „mostan” alkalmatlan időben jött ne-ki. Nem, majd holnap, vagy talán holnapután. Amikor alkalmatosságom lesz — mondja — magamhoz hívlak téged.

Eközben valaki nevet. Tudjátok ki? A Sátán. Ennél jobban be se csaphatja az emberi lelket. Ez tetszik neki. Sokkal jobban, mint egy kemény elutasítás. Ez a legjobb módja annak, hogy a „legveszélyesebb" prédikáció is ártalmatlanná váljék. Mert ezzel, hogy „majd holnap, ha alkalmatosságom lesz" — a fölbuzdult lelkiismeret is megcsendesedik. Az ember így be tudja beszélni magának, hogy mégse vagyok én azért olyan közömbös lélek. Igen, igen, abban a megtérésben van valami igazság… csak mos-tan még nem. Isten, légy még egy kis türelemmel hozzám. Én igazán komolyan akarom venni, amit mondtál, csak nem most, majd…

Óh, de sok emberrel történik ez! Nem akarunk mi a vallásunktól elszakadni, se az egyházunktól. Jól is esik néha egy-egy jó prédikációt hallgatni, és annak a hatása alatt elérzékenyedni. De… Utána nem történik semmi. Marad minden a régiben, mert mi magunk a régiek maradunk. Amikor Isten az Ő „mostan”-jával sürget, nem mozdulunk. Amikor azt mondja: most dönts végre, kit akarsz szolgálni, kihez akarsz tartozni? Most szánd rá magad, hogy leteszed végre azt a bűnödet, akkor mi visszahőkölünk. Be-látjuk, hogy nem jó irányba fut az életünk vonata, s ebből egyszer még baj lesz, valami végzetes összeütközés, szerencsétlenség, ezen változtatni kell, de nem most. Majd…

Pedig, atyámfiai, ez a történet éppen azt mutatja, hogy a „most még nem" mindig azt jelenti: soha sem. Mert Félix hívatta ugyan Pált még azután többször is, de a nagy „mostan”, ez a belső megrendülése, a kegyelem nagy felkínálása elmúlt a számára. Úgy tűnik: örökre! Ez után az Istentől elkészített mostan után újra bezárult a szíve. Jobban, mint azelőtt. És ez mással is így szokott történni. Aki élete nagy „mostan"-ját elszalasztja, talán sohasem kapja vissza többé. Istennek az a szava, amelynek hatása alatt a szívünk nem törik meg, a szívünket még jobban megkeményíti. Isten igéjét hallgatni veszedelmes dolog. Ezért figyelmeztet már az Ótestamentumban is Isten: „Ma, ha az Ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a ti szíveteket!" — Ma, most!

Atyámfiai! Mindent el lehet halasztani, csak az Istenhez való térésünket, a vele való kapcsolatunk rendezését, a bűneinkkel való leszámolást, azt nem! Be-tömni azt a szörnyű léket, amitől süllyed az élet hajója, eltávolítani azt a borzalmas időzített bombát, amelyik minden pillanatban robbanhat, ezt nem lehet ha-logatni!

Isten igéje tehát arra bátorít, hogy a-kár ebben a pillanatban is itt van számunkra ez a most. Micsoda lehetőség van ebben! Olyan ez most, mint egy nyitott ajtó, amelyen át az Atya kitárt karokkal siet a közelgő tékozló fia elé.

Ne halogassátok! Amit Isten most tett időszerűvé az életetekben, azt most végezzétek el. Ma. Ragadjátok meg az általa felkínált alkalmat. Félixek és Dru-zillák, pogányok és vallásosak, gyertek mind! Mind oda Jézushoz! Hadd legyen ez a nap a számotokra az a nagy „most", ami után végre igazán új élet kezdődik, hasznos, áldott, győzelmes, keresztyén élet. Krisztusi élet!"

* * *

Úgy legyen! Ámen.

Imádkozzunk!

Kegyelmes Istenünk, magasztalunk azért, mert az időnek is te vagy az Ura. Köszönjük, hogy elkészítesz mindannyiunk számára kivételes nagy alkalmakat, amikor tükröt tartasz elénk és megismerhetjük önmagunkat.

Köszönjük, hogy időről időre kijelented magadat, és engeded, hogy megismerjünk téged, a te igazságodat, bűnnel szembeni gyűlöletedet, ítéletedet és irántunk való mérhetetlen kegyelmedet és irgalmadat. Köszönjük ezeket a kiváltképpen való pillanatokat.

Áldunk téged azért, ha tudtunk élni ezekkel. Ha megragadtuk felkínált ajándékaidat és azok fordították meg az életünket.

Téged dicsőítünk mindazért, ami szép, tiszta a mi életünkben, mert mindez tőled való.

Kérünk, bocsásd meg, ha nem vettük észre az elkészített alkalmakat. Bocsásd meg, ha bármilyen indokkal halogattuk, hogy rendezzük veled a közösségünket, vagy rendezzünk egymással valamit, ami már régen időszerű lett volna.

Köszönjük a te nagy türelmedet. Köszönjük, hogy adsz többször is lehetőséget erre. De tudjuk, Atyánk, hogy nem ismétlődnek vég nélkül az alkalmak. Tudjuk, hogy a napok gonoszok, segíts hát áron is megvenni az elkészített alkalmakat. Segíts azonnal engedelmeskednünk minden megértett igének! Segíts tüstént megvallani minden leleplezett és felismert bűnünket! Segíts visszaadni azt, ami nem a mienk, és elvégezni, amit halogattunk és mulasztottunk.

Amit pedig már nem tudunk soha pótolni, arra is kérjük a te meg nem érdemelt bocsánatodat.

Tudjuk, Atyánk, hogy bűneinket nem tudjuk emberi erőfeszítésekkel jóvátenni, csak a te isteni kegyelmed tudja azt megbocsátani. Ezért a bocsánatért áldunk most téged. Ezt kérjük a magunk számára, és szeretnénk megtanulni ebből élni. Ilyen tőled tanult és kapott bocsánattal egymásnak megbocsátani. Mindenkinek, azoknak is, akiknek nehéz, azoknak is, akik nem kérnek bocsánatot.

Kérünk, készíts nekünk még sok olyan alkalmat, amikor találkozhatunk veled.

Köszönjük, hogy nálad minden el van készítve, amire szükségünk van. Mi meg sajnáljuk magunkat és háborgunk, hogy mennyi híja van az életünknek. Jövünk hozzád és kérünk: te pótold ki minden szükségünket.

Így bízzuk rád a jövendőnket, segíts ezt a nyarat is a te akaratod szerint eltölteni. Segíts, hogy a testben hátralevő időnket valóban ne emberek kívánsága, hanem Isten akarata szerint tölthessük.

Kérünk, áldd meg mindazokat, akiknek lehetőségük lesz ezen a nyáron is egy-egy csendesnapon vagy csendeshéten találkozni veled. Hadd ismerjék fel életüknek ezt a talán vissza nem térő mostan-ját.

Kérünk, áldd meg az idén konfirmált gyermekeinket, akik most vannak csen-deshéten. Add, hogy ne jó „bulinak" tartsák ezt, hanem hadd váljék ez a veled való találkozás pótolhatatlan alkalmává.

Áldj meg mindannyiunkat, hogy minden percet, amikor kezünkbe vehetjük a te igédet, minden órát, amit itt tölthetünk a te házadban, minden igét, amit megérthettünk, ilyen nagy ajándéknak tekintsünk.

Köszönjük, hogy eléd hozhatjuk személyes gondjainkat is. Köszönjük neked, hogy sokféle viszontagság, nyomorúság ellenére mégis elkezdődhetett az aratás. Bocsásd meg, hogy annyira nem gondoljuk komolyan sokszor, hogy a mindennapi kenyeret is tőled kérjük el, hogy másoknak is kérjünk tőled kenyeret… Kérjük ezt most mégis, és hálát is adunk érte.

Segíts megszentelnünk a mai napot, és azzal tölteni, amire ezt te adtad nekünk.

Ámen.