Alapige: ApCsel 22,1-5

„Atyámfiai, férfiak és atyák, hallgassátok meg védekezésemet, amelyet most hozzátok intézek." Mikor hallották, hogy héber nyelven szól hozzájuk, még jobban elcsendesedtek. Aztán így folytatta: „Én zsidó ember vagyok, a ciliciai Tarzuszban születtem, de ebben a városban növekedtem fel; Gamáliél lábainál kaptam nevelést az ősi törvény szigora szerint, és én is így rajongtam Istenért, ahogyan ma ti mindnyájan. E tanítás követőit halálra üldöztem, megkötöztem, és börtönbe juttattam férfiakat is, meg nőket is. Tanúm erre a főpap és a vének egész tanácsa, akiktől levelet is kaptam a testvérekhez, és elmentem Damaszkuszba, hogy az odavalókat is megkötözve hozzam Jeruzsálembe, hogy megkapják büntetésüket…"

Imádkozzunk!

Kegyelmes Istenünk, hálásan köszönjük, hogy úgy szeretted ezt a világot, hogy a te egyszülött Fiadat adtad, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.

Urunk Jézus Krisztus, köszönjük, hogy azért jöttél, hogy életünk legyen és bőségben legyünk. Te tudod legjobban, milyen sokat panaszkodunk az ínségünk, a hiányaink miatt. Áldunk téged azért, hogy egyedül te tudod minden hiányunkat kitölteni, pótolni.

Kérünk, tedd ezt a hetet a te ajándékozásod alkalmává. Nem is akarjuk megszabni, hogy mit adj nekünk. Szeretnénk a bizalmunkat azzal is kifejezni, hogy azért könyörgünk, ajándékozz meg azzal mindnyájunkat, amire szerinted a legnagyobb szükségünk van.

Kérünk, legyen a te ajándékod már most is ez a csendes óra. Szeretnénk újra elmondani az imént mondott kérésünket: Szenteld meg mi szívünket, világosítsd elménket, hogy érthessük igédet, mi édes Mesterünket.

Ámen.

Igehirdetés

Ha Isten segít minket, egész héten Pál apostol életével foglalkozunk majd. Milyen volt ő Jézus nélkül, hogyan történt a feltámadott Krisztussal való találkozása, mennyiben változtatta ez meg a gondolkozását és az életét, s hogyan formálta őt Jézus olyan eszközzé, akit aztán nagyon sokaknak a javára tudott használni.

Néhány estén nem lehet áttekinteni Pál apostol egész munkásságát, de most nem is az ő munkássága érdekel elsősorban minket, hanem Isten munkássága. Mit végzett el Isten az ő életében? A Biblia ezt mondja, és sokan ezt tapasztaljuk, hogy Isten ma is ugyanazt akarja mindannyiunkkal, amit ebben, a neki sokáig ellenálló, kemény emberben elvégzett, és őhozzá hasonló áldott eszközökké tud formálni minket.

Szeretnék majd Pál apostol életéből néhány olyan általános érvényű jelenséget kiemelni, néhány olyan helyzetet elemezni, amikkel mi is találkozunk, amiket nem tudunk elkerülni. Valamilyen formában belekerülünk ezekbe a helyzetekbe, aztán sokszor, mint egy kátyúban, ott reked az életünk szekere, vagy nehéz onnan továbbmennünk. Hogyan győzött ez az ember Jézus erejével ezekben a helyzetekben?

Aki akkor ismerhette Saul-Pált, az könnyen mondhatta, hogy ebből az emberből biztos, hogy nem lesz Jézus tanítványa. Olyan elkeseredett dühvel gyűlölte Jézust és a benne hívőket, hogy biztosra lehetett venni, hogy ez az ember soha nem változik meg annyira, hogy higgyen Jézusban és hozzá vezessen másokat.

Csakhogy ami az embereknél lehetetlen, az lehetséges az Istennél. És a mi Urunk Jézus Krisztusnak ma sem lehetetlen semmi. Nem lehetetlen az sem, hogy egészen személyesen megszólítson minket is. Nem lehetetlen az, hogy kezébe vegye az életünket, és rendbe hozza azt. Nem lehetetlen, hogy megszabadítson sok, minket megnyomorító tehertől, köteléktől, kényszerességtől, félelemtől, és Isten boldog és lelkiekben gazdag gyermekeivé tegyen, akkor is, ha azok, akik ismernek minket, udvariasan mosolyognának ma még ezen és legyintenének. Ahogy egy kicsit közönségesen szokták mondani és Saul-Pálnál ez a mondás eszünkbe juthat: kutyából nem lesz szalonna. Erre valaki ezt felelte: az Isten országában minden szalonna kutyákból lesz. Ilyen magunkhoz hasonlókból formál az Isten szenteket, akik az Ő kezében olyan eszközökké válhatnak, akiken keresztül sok-sok jót végezhet el.

Ma két kérdésre keressünk választ. Ki is volt tulajdonképpen Saul-Pál, és mi volt az ő életének az alapbaja? S ha Isten segít minket, látjuk majd, hogyan gyógyította ki őt ebből Jézus.

Ki volt Ő? Neve családi és nemzeti belkörű használatra: Saul, egyébként pedig a római fülek számára ismerősebb: Pál. Kezdettől fogva mindkét nevét használta, mint ahogy azok a zsidók, akik nem otthon éltek, hanem valahol szétszórtságban, a diaszpórában. Születési helye: Tarzusz. Születési idejét pontosan nem ismerjük, de valószínűleg Krisztus után 5 körül. Nemzetisége: zsidó. Állampolgársága: római. Felekezete: farizeus. Iskolai végzettsége: rabbiképző. Foglalkozása: sátorponyva-készítő. Családi állapota: nőtlen. Állandó lakhelye nincs. Munkahelye: szinte az egész akkor ismert világ.

Nem akármilyen felsorolás ez. Ha nagyon belemélyedhetnénk, akkor láthatnánk, hogy mindenből a legjobbat kapta. Olyan indítása volt, olyan lendülettel startolhatott az életbe, ami keveseknek adatik meg. Tarzuszban született, ami a mai Törökország déli részén egy elhanyagolt kis település, de akkor világváros volt. Kétszázezerre becsülik akkori lakóinak a számát. Egyeteme a világ három leghíresebb egyeteme közül az egyik volt. Kedvező fekvésű, védett kikötőjében óriási hajóforgalom volt. Pezsgett a kereskedelmi élet, s ott hagyták a pénzüket sokan. Gyarapodott a város. Mérnökei pedig egy történelmi jelentőségű átjáró készítésével összekötő híddá tették kelet és nyugat között. A fontosabb kereskedelmi és hadi útvonal haladt keresztül ezen a városon. Antonius ott pihente ki a filippi csata fáradalmait, és oda vitorlázott hozzá Egyiptomból Kleopátra — ahogy ezt jeles irodalmi művekből is ismerhetjük. És mindez alig negyven évvel Pál születése előtt történt. Lehet, hogy az édesapja talán tanúja is volt ennek a találkozásnak.

Tarzuszban eleven zsidó kolónia volt. Azok az izraeliták, akik nem a Szentföldön laktak, fokozott mértékben ápolták nemzeti és vallási identitásukat. Így került sor arra, hogy Sault sem otthon iskoláztatták a kiváló egyetemen, hanem Jeruzsálembe küldte az apja, és a leghíresebb írástudó-törvénymagyarázó Gamáliél professzornak a tanítványa lett — úgy, ahogy ő később be is számol erről.

Mivel minden zsidó fiúnak meg kellett tanulnia egy ipart is, ő a sátorponyva-készítést tanulta, mert a Taunusz hegység lejtőin hatalmas kecskenyájak legelésztek, s mivel ott májusig hó volt, olyan erős, dús szőrzetet növesztettek, amiből készíthették a vízhatlan sátorponyvákat a nomád pásztoroknak, meg a híressé vált nemezköpenyeket. Valószínűleg egy ilyet kér utolsó levelében Pál is Timóteustól, amikor a börtönből ír neki és azt mondja: a köpenyemet, amit ott hagytam, hozd el utánam, mert nagy szükségem van rá.

Édesapja valószínűleg jómódú ember volt, s római polgár lévén Pál már beleszületett ebbe. Van egy érdekes jelent, amikor egy római ezredes hamis rágalmak alapján lekötözteti Pált, Pál engedi ezt, és akkor közli vele: római polgár vagyok. Ettől megretten az ezredes, mert római polgárokat nem volt szabad keresztre feszíteni, nem volt szabad jogerős ítélet nélkül megkorbácsolni, és joga volt a polgárnak a császárhoz fellebbezni. (Pálnak az életét is ez mentette meg később, s ezért kellett a császárhoz szállítani.) Nos, az ezredes elcsodálkozik: te római polgár vagy? Én nagy pénzért vettem ezt a jogot. Pál azt mondja lekötözve: én meg beleszülettem. Ez sok előnyt jelentett számára egész szolgálata során.

Ő maga egyébként ezeket a leglényegesebb személyi adatait így foglalja össze az egyik szintén börtönből írt levelében: „Nekem lehetne bizakodásom a testben is. Ha más valaki úgy gondolja, hogy testben bizakodhat, én még inkább. A nyolcadik napon metéltek körül. Izráel népéből, Benjámin törzséből származom, héber a héberek közül. Törvény szempontjából farizeus, buzgóság szempontjából az egyházat üldöző, a törvényben követelt igazság szempontjából feddhetetlen voltam." (Fil 3,4-6)

Itt minden szónak jelentősége van. A nyolcadik napon metéltek körül — ez azt jelenti, hogy nem pogányból lettem zsidóvá, hanem az őseim is a választott nép tagjai. Még azt is tudom, melyik törzsből származunk. Abból a benjámini törzsből, amelyik hű maradt Dávidhoz, és amelyikből az első király, (akit szintén Saulnak hívtak, úgy mint engem), származott. Van mire hivatkoznia, van mit felsorolnia. Nem elgörögösödött, hellénizálódott zsidó, akiket lenéztek, hanem héber a héberek közül. A legszigorúbb vallási felekezethez tartozó farizeus. A farizeus nem azt jelentette akkor, hogy képmutató, hanem a farizeusok voltak azok, akik a legkomolyabban vették, hogy Isten törvényét, különösen az Ószövetségben Mózes könyveit, ismerni kell és ezeket az előírásokat be kell tartani. Pál annyira betartotta, vagy igyekezett betartani, hogy le meri írni: a törvényben foglalt igazság szempontjából feddhetetlen voltam.

Éppen ezért üldözte elszántan azt a názáreti szektát, aminek akkor Jézus követőit tekintették, és mindazokat, akik hittek Őbenne. Olyan elkeseredetten üldözte, hogy ezt olvassuk: „Saul pedig az Úr tanítványai elleni fenyegetéstől és öldökléstől lihegve elment a főpaphoz, és leveleket kért tőle Damaszkuszba a zsinagógákhoz, hogy ha talál olyanokat, akik az Úr útjának hívei, akár férfiakat, akár nőket, megkötözve vihesse azokat Jeruzsálembe." (ApCsel 9,1-2)

Itt következzék a második kérdésünk: mi baj volt ezzel az emberrel? Mert valami itt nem stimmel.

Ha valaki ennyi kiválóságra hivatkozhat, hogy kitűnő családból származik, nagyszerű iskolái voltak, keresett ipart tanult meg, szorgalmas volt, jó képességű és szép karrier előtt állt, tisztelte és ismerte Isten törvényét, ez az ember hogyan válhat gyilkossá? Itt valami nem fér össze: egy ilyen kiváló ember indul ölni? Hogyan fér meg egy szívben az Isten törvényének a tisztelete és egy embercsoporttal szembeni engesztelhetetlen gyűlölet? Hogy lehet leírni egy művelt emberről azt, hogy öldökléstől lihegve indul ártatlan embereket összefogdosni, börtönbe juttatni, és lehetőleg kivégeztetni? Ezt a kifejezést, hogy öldökléstől lihegve a nagy vadakra szokták használni, amikor egy ragadozó üldözi az áldozatát és készül lecsapni rá. Hogy van ez, hogy egy művelt, vallásos, derék ember, meg egy vadállat megfér együtt egy emberen belül? Ráadásul fel sem tűnik neki, sőt még erénynek is tekinti ezt. És meg is dicsérték érte.

Erre a kérdésre a választ egy serdülőkori olvasmányomban találtam meg. Eszembe jutott készülés közben Verne Gyula A tizenöt éves kapitány című regénye. Van ebben egy megdöbbentő jelenet. A hajótörés után, annak a hajócskának a szakácsa, amelyiken utazik a kis társaság, úgy akar bosszút állni a hajó utasain, hogy lopva egy nagyobb vasdarabot elhelyez a hajó egyetlen megmaradt iránytűje mellett. Ez a vas eltéríti az iránytűt. Nem északra mutat, hanem észak-keletre. Megzavarja a tű működését, ezzel megváltoztatja a hajó haladási irányát, és nem a várva várt kikötőbe vagy partszakaszra érkeznek meg, hanem futnak az ellenségeik karjába, a biztos pusztulásba. Ráadásul ezt senki észre sem veszi. Honnan venné észre? Ahhoz igazodnak, az az egyetlen megmaradt működő műszer a hajón. Mindenki ahhoz igazodik, de az rosszul működik, mert eltérítették.

Ugyanez történt Saul-Pállal, és a Biblia azt mondja, ugyanez történt kivétel nélkül mindnyájunkkal. Isten az ember kezébe biztos iránytűt adott, és az ördög megzavarta ennek az iránytűnek a működését. Oda helyezte az ember szívébe az Isten elleni lázadást, és ez a lázadás rossz irányba viszi a hajónkat. A legtöbben ezt észre sem veszik, vagy nem veszik komolyan.

Olyan különös az, hogy mennyire oda sem figyelnek sokan arra, amit mondanak, vagy ahogy gondolkoznak. A múltkor valaki elszántan, lelkesen tagadta, hogy egyáltalán van Isten. Negyedóra múlva elkezdte vádolni Istent: hogyan engedheti meg ezt meg azt a Földön? Ennyire oda sem figyelünk. Ha nincs, akkor kár szemrehányást tenni neki, hogy Ő engedi meg.

A legtöbben meg vannak győződve, hogy ez a normális, ahogyan élünk. Ha az igazival találkoznak, azt abnormálisnak tekintik. Egy pesti kislány vidéki barátoknál nyaralt. Amikor hazajött, azt mondta: anyu, ezek nem normálisak. Két hét alatt egyszer sem kiabáltak egymással, a legjobb falatokat egymásnak kínálgatták, és örökké azt figyelték, hogyan lehet segíteni egymásnak.

Ilyet még nem látott, mert az a normális, hogy minden este üvöltözés van otthon, meg a legjobbat én kapom ki a tálból, meg eszembe sem jut neki segíteni, inkább ő végezze el helyettem még azt is, ami az én dolgom lenne — ez a normális, nem? Mert ez az általános. Amikor találkozunk azzal, hogy helyes irányba mutat az iránytű, akkor csodálkozunk.

Az ördög gondoskodik arról, hogy rossz irányba menjen a hajónk, és igyekszik elterelni erről a figyelmünket, mert mindig a hajóval foglalkozunk. Tessék megfigyelni! Annak az igézetébe visz bennünket, hogy csak az érdekeljen, hogy egyre komfortosabb legyen a hajónk, az életünk. Egyre kényelmesebb berendezésekkel tudjuk felszerelni, fokozzuk a sebességét. Az egész tudományunk, technikánk ezt szolgálja. Újra és újra más-más színekre festjük — most a szó sokféle értelmében gondolhatjuk ezt —, korszerűsítjük szakadatlanul a hajót, de hogy milyen irányba haladunk és hova fogunk megérkezni, ez kevés embernek jut eszébe.

Temetések után sokszor tapasztaltam már, amikor beszélgetek a gyászoló testvérekkel, hogy olyankor fel-felbukik a szívük mélyéről ez a kérdés: egyszer mitőlünk is elbúcsúznak majd így. Tényleg komolyan gondolja, hogy van valami utána? Honnan lehetne ezt biztosan tudni? Honnan lehetne biztosan tudni, ha nincs utána semmi? Mert ha van, akkor változtatni kellene egy s máson. De mielőtt még érdemben tudnánk beszélni ezekről a kérdésekről, valaki odajön, és azt mondja: gyertek fel hozzánk egy pogácsára, vagy üljünk be presszóba. Ha tél van azért, mert hideg van, ha nyár van, hűsítő kell. Ne beszéljünk ezekről. Hogy hova érkezünk meg, milyen irányba haladunk, ez nem fontos!

Figyeljük meg: mi is állandóan a karosszériánkkal foglalkozunk. De mi lesz, ha egyszer megáll a szívünk? Arra ünneprontás még gondolni is; vagy azért, mert nincs rá válaszunk, vagy azért, mert a szívünk mélyén sejtjük, hogy hova tartunk, s ezt nem akarjuk kimondani.

Szeretném nektek nagy szeretettel, de szent komolysággal mondani: aki Jézus nélkül halad tovább, az egyre biztosabban tönkreteszi magát, másokat, és a pokolba fog megérkezni. Ezt így ritkán szokták kimondani, de Jézus szeret minket annyira, hogy kimondta. Le is van írva az Ő igaz igéjében. Mert ha valakinek itt nem kell Jézus és az a segítség, amit Ő kínál nekünk, és amit senkitől-mástól nem kaphatunk, akkor annak Jézus nélkül kell eltöltenie az örökkévalóságot is. Ezt nevezi a Biblia pokolnak. Azzal, hogy megáll a szívünk, nincs vége a létezésünknek. Befejeződik ez a földi élet, és folytatódik a létünk az örökkévalóságban úgy, ahogy a földi életet folytattuk. Ha Jézus nélkül, akkor úgy, és ezen már ott nem lehet változtatni. Ez jelenti a pokoli kínt, hogy nem tudok már változtatni rajta, pedig most már látom, hogy kellett volna. Ha Jézussal járt valaki, akkor meg vele szoros közösségben él tovább a mennyei dicsőségben.

Ezért figyelmeztet minket Isten igéje, hogy születésünk pillanatától rossz irányba halad a hajónk. Egyszer már ne csak azzal foglalkozzunk, hogy mi minden van a hajón, meg mi mindent lehetne még rakományként megszerezni, hanem hogy hova fogunk megérkezni, ha ebbe az irányba haladunk tovább.

Saul-Pál életében a nagy fordulatot az jelentette, amikor erre rádöbbent. A helyes irányt Jézus Krisztus adta meg neki is, és adja meg nekünk is. Ez annyira bizonyos, hogy ő maga erről többször vallást tesz. Közvetlenül az után, amit az előbb olvastam a Filippi levélből, ahol elsorolja, hogy mi mindennel látták őt el otthon, s milyen jó hajóval indulhatott el rossz irányba, közvetlenül ez után ezt írja: „Ellenben azt, ami nekem nyereség volt (vagyis amit nagyon sokra tartottam), kárnak ítéltem Krisztusért. Sőt most is kárnak ítélek mindent Krisztus Jézus, az én Uram ismeretének páratlan nagyságáért. Őérte kárba veszni hagytam és szemétnek ítélek mindent, hogy a Krisztust megnyerjem."

Amikor Jézussal találkozott, azt mondta: ilyet még nem láttam. Hallottam róla, de hogy ez ekkora kincs? Ez ilyen valóságosan az enyém lehet, hogy így megtanít jól élni azzal a sok jóval, amit kaptam tőle már korábban is, ezt nem gondoltam volna. Kiderül, hogy hiába volt az a sok érték az ő életében, nem tudta jól használni, és jóra használni. Ezt ő is érezte egy idő óta (majd holnap este látni fogjuk, hogy sejtette ő ezt már, de minél jobban sejtette, annál inkább lenyomta a tudatalattijába.) Nem foglalkozunk vele! A hajóval foglalkozzunk. Nem a cél, a megérkezés a fontos. — Egyszer azonban eljutott oda, hogy az a fontosabb, hogy hova érkezem meg. Az sem közömbös, hogy mit viszek magammal, de ez nem olyan fontos. Félig üres hajóval is meg lehet oda érkezni, és jó úton haladni. Szegényesebb berendezéssel is boldogabb vagyok, ha tudom, hogy honnan jövök és hova megyek, és bizonyos lehetek abban, hogy oda meg is érkezem.

Később így ír: nem úgy futok, mint aki bizonytalanra fut. Célegyenest igyekszem a Krisztusban elkészített jutalomra. Az utolsó levelében is azt mondja: bizonyos vagyok abban, hogy a győzelmi koszorú — itt arra utal, amit az olimpiákon adtak a győzteseknek — el van készítve számomra ott az út végén. És én e felé a cél felé haladok. Ettől kezdve tudta igazán a mások javára használni azt a sok értéket, amit addig is vitt a hajóján, csak jó hajóval rossz irányba ment.

Ha valaki csodálkozik azon, hogyan lehetséges az, hogy megfér egy emberben a vallásos, művelt, finom úriember, meg az öldökléstől lihegő vadállat is, akkor gondolkozzék el azon, hányféle formában találkozunk ezzel. Hányszor ismétlődik az, hogy valaki a gyermekeiért él, — és leél egy életet úgy, hogy a gyermekei nem kaptak belőle semmit. Igyekszik a mindennapit előteremteni, vagy hajszolja magát a nagyobb falat kenyérért, de közben tönkremegy ő is, szétesik a házasság, elvadulnak otthonról a gyerekek is. Valami nincs rendben. Megvan a jó szándék és jót akar tenni az ember, de valahogy mégsem oda érkezik meg, ahova szeretne. Elindul, és nem ott fut be, ahol megálmodta vagy elgondolta. Nem jó az irány. Jézus nélkül nem tudunk helyes irányba menni. Elindulunk a szerelemből, és nem a tartósan boldog házasságba érkezünk meg, hanem egy idő után veszekedések sorozatává válik, s nem érti az ember, pedig mi szerettük egymást és őszintén gondoltuk azt akkor. Elindulunk és szövetkezünk egy baráttal, hogy vállalkozzunk, mert végre azt is lehet, és nem megbízható üzlettársak leszünk, hanem rövid idő múlva ellenségek, és az irigységtől a bosszúállások sorozatáig sok mindent megteszünk egymás ellen.

Ha őszinték merünk lenni, akkor kimondunk ám ilyeneket, amit a múltkor egy asszony mondott sírva egy úrvacsorázás előtt: nem tudok úrvacsorázni anélkül, hogy ezt meg ne gyónjam. Itt ültem a templomban és az futott át a fejemen, ha a férjem nem élne, egy sor problémától megszabadulnék. Nem hittem, hogy gyilkos lakik bennem.

Ugyanezt mondta el egy nagylány: mostanában többször gondolok arra, ha a húgom nem élne, több jutna nekem.

Amikor ide kerültem a gyülekezetbe, itt éppen egy nagy beruházás folyt. Én tapasztalatlan voltam, s az egyik iparos nagy összeggel akarta becsapni a gyülekezetet. Teljesen tehetetlennek éreztem magam, állandóan túljárt az eszünkön. Egyszer álmodtam. Ritkán szoktam álmodni. Azt álmodtam, hogy kergetem az utcán ezt az embert, és a Városmajor utca sarkán elkaptam. Megfogtam a gallérját, a földre dobtam és megtapostam. Itt felébredtem, s megijedtem. Mi van az én szívem mélyén? A kedves, szelíd lelkész. Ennyi agresszivitás! Azért könyörögtem ott mindjárt: Uram, erre még sosem gondoltam, hogy a tudatalatti világomat is járja át a te Szentlelked és ott is te legyél az Úr. Az ellenségemet is szeretni akarom és álmomban is szeretni akarom. Ehhez azonban ki kellett derülnie egyszer, hogy mi van ott a szív mélyén. Ó, mennyire megfér együtt a művelt, vallásos, jó ember és a vadállat — Jézus nélkül. Jézus az, aki a vadállattól megszabadít. Ő költözik be a helyére, és átveszi a parancsnokságot.

Jó huszonöt évvel ezelőtt valami hasonlót éltem át, mint Saul annakidején. Egy barátom hívott meg vidéki gyülekezetbe szolgálni. Éreztem, hogy ezeknek van valamijük, ami nekem nincs, és én is vágyom erre. Aztán részben ott, részben egy utána következő csendeshéten, ahol Isten igéjét hallgattuk, egészen világos lett számomra, hogy jót akarok én, a Bibliát magyarázom, meg törekszem szeretni a reám bízottakat, csak éppen a hajómon én vagyok a kapitány és nem Jézus. Ott leszálltam a kapitányi fülkéből és azt mondtam: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? (Pál is ezt kérdezte a damaszkuszi úton — majd látni fogjuk.) Attól kezdve sokkal komolyabban akarom venni, hogy az irányt, Uram, te szabd meg. Amim van, azt is mind tőled kaptam, de nélküled nem tudom jóra használni. Te vedd a kezedbe, te vegyél engem mindenestől a kezedbe, és hadd haladjak jó irányba.

A falra vetítve láthatunk egy hajócskát. Szép nagy vitorlás. Van azonban egy nagy hibája, nem tudom, ki veszi észre? Az a nagy hibája, hogy nem lehet észrevenni a hibáját. Rossz irányba halad. Ez így volt Pál apostol hajójával is, meg a miénkkel is, mint a tizenöt éves kapitány hajójával, hogy egy ideig észre sem vesszük, hogy rossz irányba megyünk, az ellenség karjaiba, a biztos pusztulásba. Egyébként minden működik a hajón, szépen be van rendezve. Lehet folyamatosan korszerűsíteni, át lehet alakítani atommeghajtásúra is. Mindent lehet vele csinálni, csak nem oda fogunk megérkezni, ahova gondoltuk, hanem a biztos pusztulásba, a kárhozatba.

Ugyanígy mi is sok mindent csinálhatunk a „hajónkkal". Aki teheti, kicserélheti az autóját, a bútorait, sajnos a házastársát is. Megváltoztathatja a haja színét, a foglalkozását. Még a rendszert is megváltoztathatjuk, de a gondolkozásunk és a helyzetünk marad ugyanaz, az nem változik. Ha Jézus nélkül ügyeskedünk lényeges, érdemi, igazi változás nem történik. Amikor Ő veszi át az irányítást, akkor történik igazi változás.

Isten igéjében sok olyan mondat van, ami erre utal. Néhányat hadd idézzek, mert e tekintetben is helyes iránytű a mi kezünkben Isten igéje. Azt olvassuk a Zsidókhoz írt levélben: „Elvégzett dolog, hogy az emberek egyszer meghalnak, és utána az ítélet.” (9,27) Nincs vége mindennek, jön az ítélet. — Maga Jézus mondta, a szelíd, a szerető, a kedves Jézus: „Aki hisz a Fiúban (Őbenne), örök élete van. Aki pedig nem enged a Fiúnak, az Isten haragja marad rajta." (Jn 3,36) Nem akkor haragszik meg ránk Isten, — úgy születünk, hogy az Isten ítélete alatt vagyunk. Innen akar kiszabadítani minket Jézus. Úgy születünk, hogy rossz irányba indul el a hajónk, akár jó az a hajó, akár kevésbé jó, mert nem mindenkinek adatik meg olyan sok kiváltság, mint Saulnak. Mindegy, milyen a hajó, — rossz az irány! Aki nem enged a Fiúnak, az Isten haragja marad rajta. — Jézus még ennél élesebben is fogalmaz: akik Őt visszautasítják, egyszer majd meg kell hallaniuk: távozzatok tőlem az örök tűzre, amely az ördögnek és az ő angyalainak készíttetett. Jézus nélkül oda fut be a hajó, akármennyi érték és kincs volt is rajta. Ez nem mese, ez a minket nagyon szerető Isten kedves figyelmeztetése.

Hadd kérdezzem ilyen személyesen: a te hajód milyen irányba halad? Mihez kerülünk minden nappal közelebb? Van-e még annyi akarat bennünk, hogy változtatni akarunk azon, ha rossz irányba halad? Isten egészen bizonyosan akarja. Ezért jött erre a földre Jézus, ezért halt meg nagypénteken a Golgotán, ezért támadott fel, ezért ment fel a mennybe, és ezért hívott ide ma este minket. Ő akar változtatni. Készek vagyunk-e a helyes irányba fordulni?

Évtizedekkel ezelőtt történt, hogy Miskolc közelébe hívtak szolgálni. Amikor hallotta egy barátom, azt mondta: nagyszerű, most jutottunk egy autóhoz, és nekem is arrafelé kell elintéznem valamit. Elviszlek, és legalább útközben beszélgetünk. Elindultunk, és Üllői út, repülőtér, Vecsés… Mondom: nem a hármas úton akartál menni oda? Dehogynem! Ez a négyes. Innen is el lehet jutni, de elég nagy kerülővel. Mire a kisfia, aki ott ült hátul, azt mondta: látod apu, jobban meg kellett volna mosnom a szélvédőt, és akkor jobban látnál. Az ilyen kisfiúk szeretik villogtatni a tudományukat, és folytatta: a legközelebbi benzinkútnál magasabb oktánszámú benzint tankoljunk. Elmosolyodtam. Ezek a mi megoldási javaslataink. Ha jobban letörlöm az ablakot, akkor mi változik meg? Ha más benzint tankolok, az autó orra akkor is arra áll, amerre. Ettől az irány nem változik meg. Rossz felé indultunk, és vagy visszamegyünk és megtaláljuk a helyes irányt, vagy a helyes útra kell mennünk.

Nekünk ilyen gyerekes javaslataink vannak. Környezetváltozás, egy kis pihenés, több szórakozás, az az életünk iránya azonban marad a régi. Az irány legalábbis. Jézus Krisztus azt mondja: aki Ővele összeköti az életét és átadja a kormányt neki, annak a hajóját Ő jó irányba vezeti. Akármilyen szegényes is esetleg a hajó felszerelése, boldog és elégedett ember lesz, és még másoknak is tud használni. Vagy akármilyen jó felszereléssel bocsátották el, mint Sault, akkor sem lesz büszke, hanem engedi, hogy azt is az ő Ura használja arra, amire akarja.

Jó lenne, ha most őszintén el tudnánk mondani: Úr Jézus, eddig nélküled hajókáztam, de ezután veled szeretném folytatni az utat. Nem akarom nélküled eltölteni az örökkévalóságot. — Vagy ha el tudnánk mondani őszintén: Uram, te tudod, milyen derék, vallásos ember vagyok, nem gondoltam, hogy vadállat is lakozhat bennem. A te szelídségedet kérem szépen. Adj szabadulást mindezektől a bűneimtől.

Isten akarja, hogy változzunk. Kínálja az új életet. Kell-e nekünk az Ő ajándéka?

Jézus hív téged a bűn mélyéből,
Ember halld, értsd meg a szót, ébredj fel!
Jézus vár, lépj az élet útjára,
Hogy elérj egykor a mennyországba.
Jézus ajtód előtt áll, még ma nagy kegyelemmel vár,
De holnap késő lesz már.

Imádkozzunk!

Köszönjük, Megváltónk, hogy ma még hallhattuk hívásodat. Köszönjük, hogy pontosan tudod, melyikünk hajója hol fog kikötni, ha így haladunk tovább.

Kérünk, világíts bele az életünkbe. Világítsd meg gondolatainkat, segíts minket helyesen tájékozódni.

Megvalljuk, hogy mi is többet foglalkozunk a hajórakománnyal, mint a hajó céljával. Köszönjük, hogy itt állsz az ajtónk előtt, és ilyen nagy szeretettel kopogtatsz. Tudjuk, hogy reád van szükségünk.

Szeretnénk most elmondani az ének szavával: Bús szégyennel behívunk, az ajtónk nyitva már, jöjj, Jézus, jöjj, ne hagyj el, a szívünk várva vár.