Alapige: ApCsel 7,52-60, 8,3

István azt mondta nekik: „A próféták közül kit nem üldöztek a ti atyáitok? Meg is ölték azokat, akik megjövendölték az Igaznak eljövetelét. Most pedig az ő árulóivá és gyilkosaivá lettetek ti, akik bár angyalok közvetítésével kaptátok a törvényt, mégsem tartottátok meg.”

Amikor ezeket hallották, haragra gerjedtek szívükben, és fogukat csikorgatták ellene. Ő azonban Szentlélekkel telve az égre függesztette a tekintetét, és látta Isten dicsőségét és Jézust, amint az Isten jobbja felől áll. Ekkor így szólt: „Íme, látom az eget megnyílva, és az Emberfiát, amint az Isten jobbja felől áll.” Erre hangosan kiáltoztak, bedugták a fülüket, és egy akarattal rárohantak; azután kiűzték a városon kívülre, és megkövezték. A tanúk pedig felsőruháikat egy Saul nevű ifjú lába elé tették le. Amikor megkövezték István, az így imádkozott: „Úr Jézus, vedd magadhoz lelkemet!” Azután térdre esett, és hangosan felkiáltott: „Uram, ne ródd fel nekik ezt a bűnt!” És amikor ezt mondta, meghalt.

Saul pedig egyetértett István kivégzésével. Azon a napon nagy üldözés kezdődött a jeruzsálemi gyülekezet ellen, és az apostolok kivételével mind szétszóródtak Júdea és Samária területén. Kegyes férfiak azonban eltemették Istvánt, és nagy siratást tartottak felette. Saul pedig pusztította az egyházat, házról házra járt, férfiakat és nőket hurcolt el, és börtönbe vetette őket.

Imádkozzunk!

Istenünk, dicsőítünk azért, mert noha ülsz nagy magasan, mégis egészen közel vagy mindazokhoz, akik téged hívnak, akiknek van bátorságuk megalázni magukat előtted, akik egyedül tőled várnak segítséget.

Köszönjük, hogy Jézus Krisztusban egészen közel jöttél hozzánk. Köszönjük, hogy Őbenne, Ővele együtt mindazt megkaphatjuk tőled, ami hiányzik az életünkből. Bátoríts minket, hogy merjük ezt hinni.

Kérünk alázatosan, hogy egészen személyesen szólj hozzánk ma este. Te ismered mindannyiunk szívét, hitét, hitetlenségét, nyomorúságainkat, és nálad készen van mindaz, ami nélkül szűkölködünk.

Ajándékozz meg minket a te életet támasztó, életünket erősítő igéddel. Ajándékozz meg most igazi csenddel és ebben a csendben hadd halljuk meg a te szavadat, hadd érezzük meg szeretetedet, hadd fogadjuk el kegyelmedet, hadd forrjon össze az életünk veled, megváltó Urunk, Jézus Krisztus.

Ámen.

Igehirdetés

Szeretettel köszöntöm a testvéreket ma este is. Örülök, hogy nemcsak vasárnap, hanem egy munkanap végén is együtt hallgathatjuk Isten igéjét. Akik tegnap nem tudtak itt lenni, azoknak a kedvéért mondom: ha Isten éltet minket egész héten Pál apostol élet tanulmányozzuk majd. Nem is annyira az ő munkásságát, hanem Isten munkásságát szeretnénk jobba megismerni. Azt a munkát, amit elvégzett Pál életében is, és amit elvégezhet bármelyikünkében ma is.

Tegnap arról volt szó, hogy honnan indult el az apostol. Ma pedig egy olyan élményéről lesz majd szó, ami végig kísérte őt egész életén, kitörölhetetlenül belevésődött az emlékezetébe. Végig kellett néznie egy kivégzést. Az első keresztyén vértanúnak, Istvánnak a kivégzését. Olvasok néhány mondatot a Bibliából. Az utolsó szó jogán még szólhatott István és egy megrázó erejű igehirdetést mondott, amelyiknek a végén Jézusról is vallást tett. Ennek a hosszú igehirdetésének a legvégét, az utolsó néhány mondatot olvasom, meg azt, ahogyan erre a bírái reagáltak, meg ahogyan az ott álldogáló Saul is reagált, aki szintén arra szavazott, hogy az ilyeneket ki kell végezni (lásd az Alapigét).

***

Tegnap láttuk, hogy Saul-Pál jó hajóval indult el, de rossz irányba haladt. Kivételesen jó szülői házban látta meg a napvilágot, remek emberi adottságai voltak, nagyszerű iskolákban gyarapíthatta a tudását és szép karrier előtt állt. De láttuk, hogy rabja volt bizonyos vadállati indulatoknak. Öldökléstől lihegve üldözte Krisztusnak a tanítványait, fogdosta össze őket és vetette börtönbe, és a lelkiismerete sem tiltakozott ez ellen.

Azt mondtuk az történt ővele is, ami mindnyájunkkal, ami a Verne regényből vett hasonlattal szemléltettünk, hogy az iránytű mellé elhelyezett ott valaki egy vasdarabot, és az eltérítette az iránytűt. Észak helyett északkeletre mutatott a regénybeli iránytű és ezért rossz helyre érkeztek meg, ahol még rabszolgának is ellehetett volna adni a hajónak az utasait. Így helyezte el az Istentől kapott pontos iránytűnk mellé az Ördög az Istennel szembeni bizalmatlanságnak, az ellene való lázadásnak a vasdarabját, és azóta nem tudunk helyesen tájékozódni.

Attól a pillanattól, hogy a világra jöttünk és felsírtunk, rossz irányba halad a hajónk. És ha ez nem változik, ha Isten nem korrigálhatja ezt az irányt, akkor egy önző és félelmektől terhelt élet után mindnyájan befutunk a kárhozatba. A Biblia erről világosan beszél, akkor is, ha a körülöttünk levő világ hallgat róla és sokan ezt egyenesen ünneprontásnak tekintik.

Isten szeret minket annyira, hogy meg akarja menteni az életünket és ezért tájékoztat a Szentírásban arról, hogy aki nélküle tölti el ezt a néhány évtizedet, az nélküle fogja eltölteni az örökkévalóságot is — és ez a kárhozat. Jézus Krisztust azért küldte utánunk, hogy ettől mentsen meg minket. Ezeket az estéket is hiszem azért készíti, hogy halljunk erről és megragadhassuk a szabadulásnak a lehetőségét.

Isten Saulnak is elkészítette a szabadulásnak a lehetőségét. Ő még mit sem sejtett erről, egyelőre — ahogy olvastuk — se lát, se hall, mint egy megszállott pusztítja az egyházat. Házról-házról jár férfiakat, nőket hurcol el és börtönbe veti őket. Istennek azonban van ideje kivárni, amíg Saul majd meghallja az Ő szavát, mert Istennek készen van Saul életére nézve is az Ő gyönyörű terve. Istennek mindannyiunk számára készen van a szép terve. Nem biztos, hogy ez meg fog valósulni, mert az Ő eszköztárából hiányzik az erőszakosság. Ő nem erőszakolja ránk a tervét, de az biztos, hogy mihelyt valaki megismeri az őt szerető Istent, és felismeri, hogy Isten mire akar használni minket, akkor zökken a helyére egy ember élete, akkor válhat azzá, akinek Isten eltervezte, megteremtette. Onnantól kezdve teljesedik ki igazán és érzi magát helyén, és lesz harmonikus, boldog személyiség sokszor nehéz körülmények között is.

A mai történetünk arról szól, hogyan készíti Isten az eseményeket arra, hogy megvalósulhasson az Ő terve Saul életében. Hogyan készítgeti Sault arra, hogy lehessen vele beszélni, hogy értelmes emberré váljék, aki megérti, mit akar vele Isten.

Ebben fontos láncszem volt, hogy végig kellett néznie az első keresztyén vértanúnak, Istvánnak a kivégzését. Ezt a kivégzést Saul is javasolta. Ő ekkor körülbelül harminc éves lehetett és a jeruzsálemi farizeusi közösségnek tekintélyes tagja volt már, aki önálló hatáskörrel is rendelkezett. Ezért vezethette ő a Jeruzsálemben élő Krisztus-tanítványok letartóztatását és börtönbe hurcolását.

Éppen ezzel volt elfoglalva, amikor sor került erre a kivégzésre. Jó húsz évvel később, amikor mint foglyot, a Krisztusért, Agrippa király elé kísérik, még ott is emlékszik a részletekre is, hogyan történt István kivégzése. Még ott is fáj neki az a gyalázatosság, hogy ő is megszavazta a halálát. Még ott is emlékszik arra, hogy miket hallott ettől az embertől. Mert amit ő azon a kivégzésen látott és hallott, olyannal eddig még nem találkozott.

Ott látott először közelről egy igazi hívőt. Valaki olyat, aki tudja, hogy mit hisz, akinek az életét csakugyan megváltoztatta az a Jézus, akiről állandóan beszél. Akinek a hajója jó irányba megy, és ezt szinte ránézésre lehet látni. Akinek a hajóján valóban Krisztus a kapitány, és ő nem hajlandó mást tenni, csak azt, amit az ő kapitánya mond. Látott valakit egészen közelről, aki olyan volt, amilyen azután később Saul is lett, és akikről ő ezt írja később a Filippi gyülekezetnek: „Élek, de többé nem én, hanem él bennem a Krisztus."

Saul-Pál a haldokló Istvánban egészen jézusi, krisztusi tulajdonságokat, megnyilvánulásokat volt kénytelen látni. Látta, hogy milyen egy keresztyén, vagyis magyarul: krisztusi, Krisztushoz hasonló ember. Hallott Istvántól olyan mondatokat, amiket István is Jézustól hallhatott és tanult, és így mondta tovább. Saul-Pál kénytelen volt végignézni nemcsak azt, hogyan szenved ki valaki a reá záporozó kövektől, hanem azt is, mit kap egy hívő az ő Krisztusától, és egy sor kérdést támasztott ez Saulban.

Érdekes, hogy Saul és Jézus ugyanabban az időben taposták Palesztina földjét, de szinte biztos, hogy nem találkoztak. Biztosra vehetjük, ha találkoztak volna Pál apostol megírta volna valamelyik levelében, vagy örömmel hivatkozna rá. Arra hivatkozik, hogy a dicsőséges mennybe ment Krisztussal hogyan találkozott a damaszkuszi úton, amiről majd holnap este lesz szó. De testileg, fizikálisan nem találkozhattak, itt azonban Saul egy emberben találkozott Krisztussal, akiben csakugyan élt Krisztus.

Ki volt ez az István?

Jézus mennybemenetele után azok, akik hittek Őbenne, egy kis közösséggé, gyülekezetté szerveződtek Jeruzsálemben, és mivel a Krisztus-tanítványoknak mindig az a mániájuk, hogy segítsenek azokon, akik segítségre szorulnak, elkezdték ezt a szolgálatot ott Jeruzsálemben. Egyre több segítségre volt szükség, egyre több segítőt, szeretetszolgálatban dolgozót, diakónust kellett beállítani a szolgálatba, és többek között Istvánt is megválasztotta a gyülekezet egy ilyen szolgálatra. Róla azonban hamar kiderült, hogy nemcsak ezt végzi nagy örömmel és jól, hanem rendkívül erőteljesen tud prédikálni is Jézusról, sőt Jézus Krisztus még csodákat is tett István keze által. Mivel István nem szégyellte az ő Megváltóját, és mivel ilyen nagy dolgok történtek általa, kihívta ezzel a vallási hatóság haragját maga ellen.

Nyilvános vitára hívták ki, ahol le akarták hengerelni őt. Ezzel szemben mi történt? Ezt olvassuk: vitatkozni kezdtek Istvánnal, de nem tudtak szembeszállni azzal a bölcsességgel és Lélekkel, amellyel beszélt. (6,10) Még a nyilvános vitán is ez a bitang maradt felül. Ezt nem tudja elviselni egyetlen hatóság sem, így elhatározták, hogy elteszik láb alól. Ahhoz a fegyverhez folyamodtak, amihez ilyenkor szorultságában minden hatalom folyamodik: a hazugságnak, a hamisságnak a fegyveréhez. Hamis tanúkat béreltek fel ellene, akik azzal vádolták, hogy lázit Mózes ellen és Isten ellen. Ez halálos bűn volt, úgy hogy ugyanúgy meg volt pecsételve az élete, mint ahogy Jézusnak a kivégzését is előre eldöntötték, függetlenül attól, milyen eredménnyel végződik a kihallgatás és a tárgyalás.

A tárgyaláson azonban még egy erőteljes igehirdetést elmondott István. Ennek a végén Jézust is Úrnak vallotta. Bátran a bírák szemére vetette a bűneiket, azokat a bűnöket, amik miatt őt is el akarták marasztalni. Ezt azonban már tényleg nem tudták végighallgatni, és olyan dühbe gurultak, hogy azt olvastuk itt az igében: amikor ezeket hallották, haragra gerjedtek szívükben, és fogukat csikorgatták ellene.

Hát ez igen nemes cselekedet. A tehetetlenségnek, a nyilvánvaló vereségnek is a jele. Fogukat csikorgatták ellene. Valami olyan jelenség ez, mint tegnap láttuk, hogy a nagy vadakról szokták írni azt, amit Saulról ír Lukács, hogy öldökléstől lihegve üldözte az Úr tanítványait. Itt is ilyen vadállati jelenséggel találkozunk. Vicsorítanak, csikorgatják a fogukat és önmagukról megfeledkezve, emberi mivoltukból kivetkőzve kiráncigálják István a városon kívülre, mert kivégezni mindenkit csak ott lehetett. Még arról is megfeledkeznek, hogy a római hatóság hozzájárulása kell ahhoz, hogy bárkinek az életét kioltsák (ezért kellett Jézust is Pilátushoz vinni mielőtt kivégezhették), még ezt is elfelejtik. Egyszerűen Istvánnak ugranak és elkezdődik az akkor szokásos kivégzés: kővel agyondobálják.

Ott áll egy Saul nevű fiatalember, aki vigyázott azoknak a ruháira, akik a köveket dobálták. És miközben István haldoklik, többször imádkozik. Meg-meg szólal ez a szerencsétlen ember és Saulnak eláll szeme-szája, hogy miket hall. „Úr Jézus, vedd magadhoz lelkemet. Azután térdre esett, és hangosan így kiáltott: „Uram, ne ródd fel nekik ezt a bűnt!”

Amit Jézus az Atyának mondott a kereszten haldokolva, azt most István Jézusnak mondja halálára készülve. Ezzel is hitvallást tett arról, hogy Jézus az ő számára Isten, Isten Fia. Ahogyan Jézus könyörgött ott az ellenségeiért, ugyanezt teszi egy Krisztus-tanítvány: Uram, ne ródd fel nekik ezt a bűnt! Micsodát? Ez bűn? Akkor Saul is részese ennek a bűnnek. Ez az István az ő ellenségeiért könyörög, akik ő szerinte bűnt követnek el? Akkor Saulért is könyörög? Ez az István könyörög most őérte. Ezeken egy gondolkozó ember fennakad ám, és Saul az volt.

Sok-sok kérdés támad benne. Hogy lehet az, hogy egy ilyen elgörögösödött zsidó, a neve is erre utal, így ismeri az Ószövetséget? Szenzációs az a prédikáció, amit elmondott a bírái előtt. A kisujjában van az egész Ószövetség. Hogy lehet az, hogy valaki, aki nem volt Gamáliél tanítványa, mint Saul, így érti, és így tudja magyarázni a Szentírást? Hogy van ez, hogy ez az István ahhoz hasonlóan imádkozik az ő Jézusához, mint ahogy Saul szokott a Mindenhatóhoz? de azért mégsem úgy, sokkal meghittebben, melegebben, bensőségesebben. Ő sose imádkozott még így.

Ez az István úgy beszél Jézushoz, mint, aki ott van, mint, aki jelen van, mint, akivel együtt él, mint, akivel összeszoktak. Értik egymást fél szavakból is. Egészen reá bízta magát erre a Jézusra. Életét, halálát, a halál utáni létét… Ennek minden olyan egyszerű és természetes. Sugárzik belőle az, hogy az ő Jézusa ura minden helyzetnek, és Ura ott is mindenkinek. Ezért vallja meg olyan bátran a benne vetett hitét. Ez az ember képes meghalni a hitéért. Ez valóban hiszi azt, amiről beszélt! Igaz lenne mégis az, amit erről a Jézusról mondanak, meg amit ez az István is most mond?

Eszébe jut Saulnak, hogy tudott érvelni. Valami olyan különös erő volt a szavaiban. Így olvastuk, hogy nem tudtak ellenállni a bölcsességnek és a Léleknek, ami benne volt. Ellenállhatatlan erővel beszélt, pedig olyan szelíd ember. Maga a megtestesült jámborság, ő nem csikorgatja a fogait, és nem liheg öldökléstől. Mégis, micsoda bátorság és erő volt abban, ahogy megmondta nekik, hogy ti árulóivá és gyilkosaivá lettetek ennek a Jézusnak. De erről nem beszélve is, volt-e olyan próféta, akit nem üldöztek a ti atyátok, meg ti is? Saul megállapította: ennek igaza van. Tényleg nem volt olyan próféta, akit nem üldöztek, akit nem üldöztünk — mert ő is azok közé tartozott.

Egyre nagyobb világosság támad benne, ahogy gondolkozik mindazon, amit hallott. Az pedig végképp kezdi összetörni az ő kemény szívét, hogy ez az ismeretlen ember imádkozott érte. Ebből szeretet árad, de hogy még az ellenségét is szeresse…? Az ilyen vagy nem normális, vagy valami egészen rendkívüliről van itt szó.

Nem csoda, hogy végigkísérte őt ez az emlék, és ott voltak benne tovább is azok a szavak, amiket hallott. Az, hogy látott valakit így meghalni: semmi hisztériázás, semmi átkozódás, semmiféle félelem… Nem kiált az ő Jézusához, hogy verje agyon az ellenségeit, sőt könyörög értük, hogy mentse fel őket a büntetés alól. Ez úgy készül meghalni, mintha csak elutazna valami kellemes helyre, mint, aki még közelebb kerül ehhez a Jézushoz, akiről beszél. Ezt csakugyan nem lehet elfelejteni.

Mint ahogy azt sem tudom elfelejteni, hogy gyerekkoromban egy öreg nyomdász mindig ugyanabban az egyetlen kopott, szürke ruhájában minden vasárnap délután megjelent nálunk, hogy hívjon bennünket a testvéremmel ifjúsági órára. És ha nem mentünk el, azt sem rótta fel nekünk. Jött a következő vasárnap is, s mint aki valami nagy kinccsel akar megajándékozni, olyan szeretettel hívott. Amikor pedig egyszer hallgattunk rá, egy ilyen héten fordult meg az életem. Miért voltunk neki fontosak? Meg a többi is — sok más fiút is hívogatott oda. Honnan volt az a szeretet, amit lázadó kamaszfejjel és -szívvel is éreztünk belőle.

Nem tudom elfelejteni azt az idős főnökömet sem, akinek egyszer nagy kellemetlenséget okoztam a butaságommal, és mintha az lenne a legtermészetesebb, ő magára vállalta az egészen és annak a következményeit is. Ma otrombán így mondanánk, hogy elvitte a balhét, s csak utána kettesben beszéltük meg a dolgot, de akkor is olyan szeretettel, mint aki nekem drukkol. Most nem az a baj, hogy vele kiszúrtam, hanem ezt a tulajdonságomat lehetőleg hagyjam el, mert sok kellemetlenséget okozok majd magamnak. Jobban esett volna, ha egy pofont ad, vagy leszíd, de ezzel a szeretettel formált igazán.

Nem tudom elfelejteni azt a hívő munkást sem, akivel egy nyári szünidőben együtt dolgoztam, akit nagy nyilvánosság előtt durván megaláztak és kigúnyoltak — elsősorban a hite miatt —, és miután elment a főnök, aki ezt végrehajtotta, néhányan vigasztalni kezdték. Elkezdték szidni azt, aki ővele ezt tette, ő pedig a legtermészetesebb hangon védelmébe vette az ellenségét és csupa jót mondott ott róla. Én meg tátottam a számat, és az jutott eszembe, hogy az Úr Jézus lehetett ilyen. Valami jézusi jelent meg ott egy hozzám hasonló emberben. Valami olyan hitelesen krisztusi, ami nem jellemző a tömegekre, ami idegen a mi átlagos viselkedésünktől, de amire annyira vágyik mindenki, s ami olyan fontos, ami megízesíti, meggazdagítja az életet.

Valami Krisztus-kiáradás történt ezeknek az embereknek az esetében. Rájuk valóban érvényes volt az, hogy éltek, de többé nem ők, hanem élt bennük a Krisztus. Életük egy-egy átlagos helyzetében, vagy kritikus helyzetében az jött ki belőlük, aki bennük volt. Krisztus jött ki belőlük.

Ilyen Krisztus-kiáradást élt át Saul is István kivégzésekor. Szembesült azzal, hogy kicsoda valójában Krisztus, hogy kikké tud Ő formálni embereket, és látnia kellett, hogy hol van ő attól. Itt még nem változott meg nagy hirtelen egy szempillantás alatt, de olyan hatással volt rá mindez, egyrészt az ige, amit hallott, mert amit István mondott az ige volt, másrészt az a hiteles szeretet, ami belőle áradt, hogy ez vonzani kezdte őt egyre közelebb Istenhez.

Azt hiszem, nem kell bizonygatnom, hogy ilyen emberekre van nagy szüksége ennek a világnak. Jézus Krisztus ilyenekké akar formálni mindnyájunkat. A szívünk mélyén világos pillanatainkban mi sem bánnánk, ha ilyenekké válhatnánk. Vannak, akik meg is próbálják. Neki durálják magukat, programot építenek fel, elhatározzák és ez az ideig-óráig sikerül is belőle, de önmagunkat megváltoztatni épp úgy nem tudjuk, mint ahogy Isten igéje szerint a párduc nem tudja a foltjait lemosni semmivel sem.

Erre a fajta gondolkozásra és viselkedésre valóban csak Jézus képes. Az a Jézus, akit szintén ártatlanul rángattak bíróság elé, aki ellen szintén hamis vádakat mondtak fizetett hamis tanúk, akit szemen köptek, vallatás közben felpofozták, azután bekötötték a szemét és úgy szórakoztak vele, hogy bottal ütötték a fejét és nevetve azt kérdezték: ha te próféta vagy, mondd meg: most ki sózott oda? És most ki? Azután római korbáccsal addig verték, amíg a húst is lemarta a korbács a hátáról, és erre a hátra és vállra tették rá azt a keresztgerendát, amire utána felszögezték a Golgotán. Utolsó leheletével Ő is azokért imádkozott, akik ezt tették vele. Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek!

Ezt is látta ott valaki, egy pogány katonatiszt és felkiáltott: ez az ember Isten Fia volt. Erre ember nem képes. Tudjátok mi volt ebben a legszörnyűbb? Az, hogy mindezt úgy kellett elszenvednie, hogy soha, semmi rosszat nem tett. Ő volt az egyetlen ezen a földön, aki sem Isten, sem ember ellen soha, semmit nem vétkezett. Akkor miért kellett mindezt elszenvednie? Erre a Biblia világos válasza az, hogy miattam, meg ti miattatok. Mert mi viszont zsinórban cselekszünk olyasmit, aminek az Isten igazsága szerint szenvedés és halál a büntetése, de Isten ettől a büntetéstől akar minket megmenteni. Ezért következett be mindaz, aminek egy részét most az imént elsoroltam, amit Jézus magára vállalt. Mivel Ő a mi büntetésünket szenvedte el, Isten azt rajtunk még egyszer már nem hajtja végre, ha ezt hittel a magunkévá tesszük. Akinek ez nem kell, hanem egyedül akarja megoldani az életét, lehet azt is, de egyedül nem talál megoldást. Mert a mi temérdek bűnünkre egyes egyedül az Isten bűntelen Fiának az áldozata elég elégtétel. Az viszont elég. Aki ezt komolyan veszi, vagyis hiszi és boldogan, hálából elkezd vele élni, neki szolgálni, abban elkezd kibontakozni ez a krisztusi természet. Sokszor ő maga csodálkozik a legjobban.

Többször hallottam ilyen csodálkozó beszámolókat: Képzeld el, nem tudom miért, de szeretem, és akkor mond egy nevet, aki az ő fő ellensége, és akiről mindnyájan tudtuk, hogy mennyire nem szerették egymást. Ez nem képzelődés, ezek nem szép üres szavak, ez valóság. Megjelenik a szeretet, a krisztusi szeretet, ami nem volt ránk jellemző. Annyira ismeri mindenki magát, hogy tudja, ez nem én vagyok. Ilyenkor én másként szoktam viselkedni. De akarom, hogy éljen bennem Krisztus. És akiben egyre jobban él az ő új természete, az bizonyos helyzetekben Krisztus-kiáradást élhet át sokszor úgy, hogy ő maga észre sem veszi, a többiek veszik észre.

Saulnak tűnik fel, hogyan viselkedett István, aztán később majd másoknak tűnt fel, hogyan viselkedett Pál apostol. Mert Isten előtt nincs reménytelen eset. Ezt a csodálatos átalakítást, ezt az áldott összeköltözést, hogy Jézus Krisztus kész beköltözni egy ilyen nyomorult ember természetébe, mint mi vagyunk, ez bárkivel megteszi, de nem erőszakosan. Azt mondja Jézus: az ajtó előtt állok és zörgetek. Ha valaki megnyitja az ajtót, meghallja az én szavamat, bemegyek ahhoz, és neki adom mindenemet. Nem töri ránk az ajtót.

Ma este is zörget. Akinek van bátorsága belenézni az ige tükrébe, és az mondja bennem is vannak ilyen Saulos-vonások, meg engem is jellemez az, ami itt a bírákat, de szeretnék krisztusi emberré válni. Úr Jézus gyere, és te formálj át engem, mert nekem eddig nem sikerült, az megtapasztalja, hogy bejön és elkezdődik egy új élet benne.

A sor egyik végén ezek a bírák állnak, akiket az jellemez, hogy haragra gerjednek, és fogukat csikorgatják ellene. A sor másik végén az Istvánok állnak, akiket már ennyire megérlelt Isten, mint őt is itt a halála előtt, akik készek Jézusért a halált is vállalni, és a gyilkosaikért is imádkozni Jézusért. Azután közbül vagyunk mindnyájan valahol. Isten onnan hív minket, ahol éppen vagyunk, csak le ne mondjunk magunkról, és le ne mondjunk senkiről, akire már legyintenénk, hogy ővele ez biztosan nem történhet meg. Ez mindnyájunkkal megtörténhet, akik készek vagyunk arra, hogy ezt a minket egyedül megváltoztatni tudó Jézus Krisztust hittel behívjuk az életünkbe, és komolyan vegyük, amit Ő mond, amit Ő tett, és elfogadjuk azt az ajándékot, amit Ő kínál.

Amikor Saul István megkövezését végignézte még nem tudta, hogy egyszer őt is meg fogják kövezni Krisztusért. Azt sem tudta, hogy azt is végignézi majd egy fél pogány fiatalember, akit meg az a megkövezés vitt közelebb Jézushoz. Úgy hívták: Timóteus.

Sok mindent nem tudunk mi, de amit Isten most mondott, azt Ő világosan és komolyan mondja. Amit kínál, azt valóban kínálja. Valóban nincs semmi gát, kegyelme mit ne törne át.

Hadd fejezzem be egy olyan mondattal, ami szíven ütött, amikor először olvastam. Az a Krisztus, aki meghalt érted, élni akar benned. Mi akarjuk-e hogy éljen?

Mielőtt ezért közösen imádkozunk, hallgassunk meg a rövid bizonyságtételt. Valaki néhány évvel ezelőtt ezen az őszi csendeshetünkön ismerte meg Jézus Krisztust. Őt is készítgette előtte már Isten, benne is volt ellenállás is, meg vágyakozás is — ez ilyen ambivalens mindnyájunkban —, és benne is legyőzte az ellenállást Jézus szeretettel. Hadd mondja el röviden, hogyan történt ez és mi történt azóta.

***

Szeretném elmondani röviden, hogyan jutottam élő hitre, szeretnék bizonyságot tenni önök előtt. Falun születtem egyszerű emberek gyermekeként. Édesanyám a nővéremmel együtt rendszeresen vitt bennünket templomba. Jártam vasárnapiskolába, hittanórára, konfirmáltam, majd érettségi után felvételt nyertem Debrecenben az Orvostudományi Egyetemre. Vallásos diákként kezdtem az egyetemi évet és elmentem vasárnaponként a templomba.

Nem sokkal később egy DISZ-gyűlést hívtak össze és a gyűlés végén a vezetők felsoroltak néhány nevet, hogy látták a templomból kijönni őket. A nevem is szerepelt. Megrémültem. Azt gondoltam kivágnak az egyetemről, hiszen ez 1955-ben volt. Felálltam és azt mondtam: nem azért mentem a templomba, hogy imádkozzam, hanem azért, mert egy magyar diáknak ezt a debreceni református templomot ismernie kell, és visszaültem a helyemre. Megtagadtam Jézust.

Úgy fejeztem be az egyetemet, hogy nem imádkoztam, nem vettem elő a Bibliámat, és nem jártam templomba. Úgy foglaltam el Budapesten az állásomat, hogy hitetlen voltam. Hitetlenül mentem férjhez, hitetlen voltam, amikor megszületett a kislányom.

Isten ilyen hitetlenül is szeretett, vigyázott rám és nem engedte, hogy a hajóm végig rossz irányba menjen, és úgy menjek el ebből az életből, hogy a kárhozatba jussak.

Az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézetben dolgoztam és megkértek, hogy hetente egyszer menjek ki a mozgássérült lakótelepre, hogy a tolókocsis sorstársaimon segítsek, ha valamire szükségük van: egy segédeszköz felírásában, vagy a gyógyszert ne kelljen nekik messzire menni lakóhelyükről. Így kerültem a lakótelepre és így látogattam lakásról-lakásra a sorstársaimat.

Így jutottam be egyszer egy fiatal nő lakásába, aki az ágyában feküdt, de kedvemért felvette fűzőjét, a járógépét. Hosszú percek teltek el, amíg ezeket a segédeszközöket magára öltötte, de közben beszélt, nevetett, vidám volt, és ragyogott az arca. Akkor döbbentem meg. Mi az, mi van ennek a nőnek, ami nekem nincs? Mitől ilyen nyugodt, hiszen olyan nagyon beteg?

A következő héten újra elmentem, az azt következő megint. Elmentem ötször-hatszor, mert szerettem volna ennek a titkát megtudni. Néhány alkalom után bizonyságot tett. Elmondta, hogy Jézussal jár és neki azóta milyen könnyű az élete. Ezt a szörnyű Heine-Medin-kort is el tudja viselni, és nem sajnálja magát. Mindennapi kenyere a bibliaolvasás és Jézus Krisztus vezetése alatt él.

Ez a fiatal nő látta rajtam, hogy valakinek a vonzásába kerültem és nem is ő miatta járok oda olyan hűségesen, hanem a benne lakozó Jézus miatt. Akkor ez a nő azt mondta: doktornő, menjen el abba a gyülekezetbe, ahova én is tartozom, és hallgasson meg prédikációkat. Így kerültem ebbe a gyülekezetbe. Amikor először eljöttem, akkor is nagy tömeg volt. Jól esett a csend, a prédikáció is szép volt, de különösebben nem törte át akkor még az ige a kőkemény szívemet.

Hála Istennek bejelentette a lelkész úr: pár hét múlva, hogy ősszel evangélizáció lesz. Akkor minden este eljöttem. A Naámán történetéről volt szó és körülbelül az evangélizáció felénél tartottunk, amikor mint egy tükörbe megláttam magam. Te vagy az, Papp Irén, aki magadat jónak, jó orvosnak, jó feleségnek, jó anyának képzeled, pedig tele vagy bűnnel, csak még nem tudod.

Naámán bélpoklos lett, mert Isten így akarta megalázni, így akarta a szívét engedelmességre indítani. A Naámán történetén keresztül ez a bélpoklosság valahogy úgy nyilvánult meg, hogy a bűneim sokasága reám zúdult. Eleredt a könnyem, ott álltam az oszlopnál, tudom, nagyon sokan voltak és csak folyt, csak folyt, mert a bűn felismerése azt jelentette, hogy elkezdett fájni a bűnöm. Az a tengernyi bűn, ami bennem felgyűlt hitetlen éveim alatt, hiszen tékozló fiúként minden bűnt megjártam.

Hazamentem, letérdepeltem és akkor elkezdődött a bűnvallás. Elmondtam az Úrnak, hogy a fejem tetejétől a lábam ujjáig tele vagyok bűnnel, sebbel, szennyel, sárral és bevallottam, hogy akaratos vagyok, kivagyi, hogy mindig azt akarom, hogy az én igazam történik, hogy mennyi bűnt elkövettem. Azt gondoltam a betegekhez jóságos vagyok, de akkor is önmagamat szerettem. És jött a bűn, és jött a bűn belőlem és egyre könnyebb lett a lelkem. Amikor megtörtént a bűnvallás, hálát adtam Jézus Krisztusnak, hogy értem, miattam és helyettem is meghalt a Golgotán. Tudtam biztosan, hogy ezt a sok-sok bűnt most megbocsátotta nekem.

Kértem Jézust: jöjjön be a szívembe, és vezessen Ő tovább, mert nem akarok nélküle élni. Sok szép élményem volt az életemben, de azt, amikor az átjárt, az semmihez sem hasonlítható. Emlékszem, hogy amikor autóba ültem és valahol piros lámpát kaptam, annyira tele voltam Jézus szeretetével, ezzel az örömmel, hogy bűnbocsánatot kaptam, hogy szerettem volna kiszállni, odamenni az előttem levő vezetőhöz és azt mondani: ember, téged is szeret Jézus, csak engedd meg, hogy beköltözzön az életedbe.

A munkahelyemen is megváltozott az életem. Amikor bejött egy beteg, nem azt néztem milyen a karosszériája, milyen a testi állapota, hanem az is érdekelt milyen a lelke. Előbb utóbb szóba kerülhetett az is, hogy boldog, boldogtalan, és ha Isten Szentlelke indított, akkor bizonyságot tehettem a betegnek. Még olyan is előfordult, hogy együtt imádkoztunk.

Nappali kórházban dolgoztam már akkor, és nem úgy volt, hogy kórteremről kórteremre jártunk, hanem egy nagy terembe összegyűltek a betegek és széken ülve történt a reggeli vízit. Isten megengedte, hogy a reggeli ige egyikével nyissam meg a napot és megáldotta. Egyre szomjasabbak lettek a munkatársaim és a betegek is Isten igéje iránt. Egyre többen jöttek el a templomba. A hit hallásból van, és először hallani kell. Én is sok mindenben tudatlan voltam, és boldog voltam, hogy itt új családra leltem és családtagokra, hiszen a testvérek szeretettel vettek körül. A csecsemőnek nagyon sok szeretetre van szüksége, hiszen egy újjászületett csecsemő voltam.

Így most önök előtt áll egy idősödő asszony, és áll egy tizenhárom éves fiatal lány. Csak azt sajnálom, hogy valóban nem gyermekként találkoztam úgy Jézussal, hogy élő hitre jutottam volna, és újjászülethettem volna, hanem csak már felnőtt, idősödő koromban.

Most, hogy tizenhárom éve az Úrral járok, most már nagyon jó, hiszen az elmúlt évek alatt annyi nyomorúság, betegség, gyász, baj érte a családunkat, hogy Jézus nélkül nem tudtam volna elviselni. De a tehernek a nagyobb részét Ő vitte a vállán. Ha kiáltottam hozzá, meghallotta, és ha kiáltok meghallja. Most már azt is tudom, hogy a bűneim következményével együtt kell élnem. A családtagjaim közül nem bocsátotta meg mindenki azt, amit elkövettem. Azt is tudom, hogy ki bocsátott meg, azt is tudom, hogy ki nem. Hiszem, hogy Isten munkálkodik bennük is, és hiszem, hogy ha szeretteimért imádkozom, akkor, akik nem tudnak megbocsátani, majd egyszer, ha befogadják Jézust ők is megbocsátanak. A hátralevő éveimre csak azért könyörgöm, hogy egyre jobban szeressem Jézust, egyre jobban megismerjem, és az Ő indulatával, az Ő szelídségével tudjak élni, ne tudjak haragudni. Ha pedig haragszom, hamarosan tudjak megbocsátani, és ne őrizzem a haragot, a bántást és ne legyek durcás, dacos, hanem szeressem Őt nagyon, és az Ő szeretete áradjon ki, és az Ő illata.

Tudom azt is, hogy nem szavakkal tudom hozzátartozóimat meggyőzni, hanem cselekedeteimmel. Ha úgy élek, hogy vonzóvá lesz számukra, milyen jó annak, aki Krisztussal jár, akinek a hajóját Krisztus kormányozza. Ezért adok hálát, hogy ezt elérhettem, és megkaphattam Istentől, és hogy szeretett akkor is, amikor tékozló fiú voltam. Azért könyörgök és imádkozom, hogy őrizzen, tartson meg a hitben, és Ő növekedjék bennem és én egyre kisebb legyek. Kérem a testvéreket, hogy ti is imádkozzatok értem.

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, köszönjük, hogy nem kell egy életen át a magunk rossz természetével összezárva élnünk és majd így meghalnunk, hanem te most is az ajtónk előtt állsz és kész vagy összeköltözni velünk.

Köszönjük, Urunk, hogy ezek nem üres szavak, és nem önmagukkal vívódó emberek álmodozásai, hanem amilyen valóságos volt ez István életében, olyan lett Saul-Pálnál is, és olyanná válhat bármelyikünk számára.

Kérünk, végezd el bennünk azt a munkát, amit csak te tudsz, hogy meggyőződjünk arról ki vagy te, hogy te csakugyan jobban tudod, mire van szükségünk, mint mi magunk. Hadd lássuk, hogy leginkább tereád van szükségünk. Indíts minket arra, hogy örömmel, bizalommal nyissunk ajtót előtted.

Hadd lehessen mindnyájunkról elmondani, és mindannyian hadd mondhassuk el: Élek, de többé nem én, hanem él bennem a Krisztus.