Alapige: ApCsel 9,1-22

Saul pedig az Úr tanítványai elleni fenyegetéstől és öldökléstől lihegve elment a főpaphoz, és leveleket kért tőle Damaszkuszba a zsinagógákhoz, hogy ha talál olyanokat, akik az Úr útjának hívei, akár férfiakat, akár nőket, megkötözve vihesse azokat Jeruzsálembe.

Útközben azonban, amikor éppen Damaszkuszhoz közeledett, hirtelen mennyei fény villant fel körülötte, és amint a földre esett, hallotta, hogy egy hang így szólt hozzá: „Saul, Saul, miért üldözöl engem?” Ő ezt kérdezte: „Ki vagy, Uram?” Az így válaszolt: „Én vagyok Jézus, akit te üldözöl: nehéz néked az ösztöke ellen rugódoznod." De kelj fel, menj be a városba, és ott megmondják neked, mit kell tenned.” A vele utazó férfiak pedig szótlanul álltak, mert hallották ugyan a hangot, de senkit sem láttak. Saul pedig felkelt a földről, és kinyitotta szemét, de egyáltalán nem látott. Ezért kézen fogva vezették be Damaszkuszba, és ott három napig nem látott, nem evett, és nem ivott.

Volt Damaszkuszban egy tanítvány, név szerint Anániás. Az Úr megszólította őt látomásban és ezt mondta: „Anániás!” Ő így válaszolt: „Íme, itt vagyok, Uram.” Az Úr pedig így szólt hozzá: „Kelj fel, menj el abba az utcába, amelyet Egyenes utcának hívnak, és keresd meg Júdás házában Sault, akit Tarzuszinak neveznek: mert íme, imádkozik, és látomásban látja, hogy egy Anániás nevű férfi jön be hozzá, és ráteszi a kezét, hogy lásson.”

Anániás így válaszolt: „Uram, sokaktól hallottam erről a férfiról, mennyi rosszat tett a te szentjeid ellen Jeruzsálemben, és ide is meghatalmazást kapott a főpapoktól, hogy elfogja mindazokat, akik segítségül hívják a te nevedet.”

Az Úr ezt mondta neki: „Menj el, mert választott eszközöm ő, hogy elvigye a nevemet a pogányok, a királyok és Izráel fiai elé. Én pedig meg fogom mutatni neki, mennyit kell szenvednie az én nevemért." Anániás pedig elment, és bement abba a házba; rátette a kezét, és ezt mondta: „Testvérem, Saul, az Úr küldött engem, az a Jézus, aki megjelent neked az úton, amelyen jöttél, és azért küldött, hogy újra láss, és megtelj Szentlélekkel."

És egyszerre, mintha pikkelyek estek volna le a szeméről, újra látott; azután felkelt, és megkeresztelkedett, majd miután evett, megerősödött.

Imádkozzunk!

Köszönjük, Istenünk, hogy ennek a munkás napnak a végén elcsendesedhetünk előtted. Köszönjük, ha úgy érkezhettünk a zajból, hogy vágytunk arra a csendre, amit te tudsz teremteni. Köszönjük, ha úgy jöhettünk a magunk süket csendjéből, magányából, hogy vártunk arra a szóra, amivel meg tudsz szólítani.

Valóban így van, ahogy énekeltük, Urunk, olyan sokszor sötétben tapogatózunk, sok mindenben bizonytalanok vagyunk, de a te jelenléted világosságot támaszt. Sok okunk van a szomorúságra, de te a saját örömödet kínálod nekünk, Urunk Jézus Krisztus.

Talán ma is ért bennünket sok bosszúság, vagy valami miatt elcsüggedtünk, köszönjük, hogy a te békességedet ígéred és kínálod, amit te nem úgy adsz, mint ahogy a világ adja.

Tedd ezt az órát most ajándékká a számunkra. Szólj hozzánk és legyen a te szavad valóban ír és gyógyító erő.

Ámen.

Igehirdetés

Saulra nagy hatással volt az, ahogyan a Jézusért kivégzett István viselkedett és beszélt megkövezése közben. Ilyennel még nem találkozott. Emberfeletti erő és szeretet sugárzott Istvánból. Krisztus ereje és szeretete áradt rajta keresztül. Tegnap ezt a kifejezést ízlelgettük: Krisztus-kiáradás. Ez történt ott István kivégzésekor, mert őbenne valóban ott élt a hit által Krisztus, és Saul találkozott ebben az igazi Krisztus-tanítványban magával Krisztussal. Isten mindannyiunk számára lehetővé tette ezt a csodát, és amikor az Ő igéjével szólítgat minket, végső soron ezt akarja elérni mindnyájunk életében.

Saul azonban nem akármilyen farizeus volt, nem hagyta magát ellágyulni, és ezek után még elkeseredettebben üldözte Jézus Krisztus tanítványait. Azt olvastuk, hogy nemcsak Jeruzsálemben szedte össze őket módszeresen és vitte őket börtönbe, hanem írásos felhatalmazást kért a Nagytanácstól, hogy ugyanezt tehesse Damaszkuszban is. Hírét vették ugyanis, hogy sok keresztyén elmenekült Jeruzsálemből Damaszkuszba, s ott is létrejött egy kis keresztyén közösség. Márpedig ezeket egy szálig ki kell irtani. Éppen ezért Saul néhányad magával öldökléstől lihegve elindult erre az útra.

Damaszkusz mintegy 250 km-nyire volt Jeruzsálemtől. Gyalogosan azon a nehéz terepen nyolc-tíz napi út. Helyenként barátságtalan vidékeken kellett keresztülmenni. Rekkenő hőségben nem kis vállalkozás ez. De akit hajt a gyűlölet és fűt a becsvágy, az sok mindenre képes.

Nos, ezen az úton, útközben, már Damaszkuszhoz közel történt az a nevezetes esemény, amiről most olvastunk. Ez az esemény Saulnak az egész további életét meghatározta. Ez lett a legfontosabb számára, ami vele az életében történt. Nem véletlenül hivatkozik erre olyan gyakran tizenhárom levelében, és nem véletlenül mondta ezt el részletesen két alkalommal is igen előkelő társaságnak, nem éppen kedvező helyzetben, mert mint fogoly tett erről bizonyságot.

Sokan félreértik ezt a jelenetet, aminek a leírását most olvastuk. Azt mondják, hogy lehetetlen, vagy legfeljebb ezzel a nagy apostollal történhetett meg az, hogy egy szempillantás alatt egészen megváltozzék a gondolkozása, az erkölcsi élete és az egész vallásossága. Ezeknek az embereknek igazuk van. Nem abban, hogy csak Pállal történt meg, mert Isten kegyelméből sokan vagyunk itt, akik ugyanezt éltük át valamilyen formában. Abban azonban igazuk van, hogy ez nem egy szempillantás alatt történt.

Tegnap is láttuk már, hogy milyen az Isten előkészítő kegyelme. Hogy mennyire beépítette Isten az Ő örök tervébe, hogy Saul olyan alaposan megismerte az Ószövetséget. Annak a magyarázatára, értelmezésére is felkészült. Látnia kellett azoknak az életét, akiket elhurcolt, a jeruzsálemi keresztyénekét. Kénytelen volt hallani ott néhány méterről a haldokló Istvánnak az imádságait, és rádöbbent arra, hogy érte is imádkozik ez az ember, pedig ő is arra szavazott, hogy végezzék ki. Először nem értett sok mindent, aztán kérdései támadtak. Ez az egész egyre jobban nyugtalanította őt. Nem egy szempillantás alatt történt.

Éppen ezt nézzük meg ma egy kicsit tüzetesebben a Szentírásból. Mi is történt itt valójában, hogyan végezte és végzi ma is a mi megváltó Jézusunk ezt az újjáteremtő munkát?

Az első kérdésünk mindenképpen az: Miért gyűlölte Saul ennyire Jézust és az Ő tanítványait? Elmondja ő ezt több helyen. Talán a legfrappánsabb válasza a Galatákhoz írt levél, ahol azt mondja: „Minden kortársamat felülmúltam népem körében, mert felettébb buzgó rajongója voltam atyáim hagyományainak.” (1,14)

Rajongott az atyai hagyományokért. Nem Istenért, nem a Szentírásért — az atyai hagyományokért. Amik a Szentírástól indultak el, de aztán sok minden más is rájuk rakódott, és némely ponton eltértek Isten igéjének a kijelentéseitől és ígéreteitől. Egyebek közt a Messiás személyét illetően is. Ez a rajongás a tehetséges Sault megzavarta. Az ő személyes Isten-hitét és rendkívül alapos Biblia-ismeretét beárnyékolta. Ő maga írja később a korinthusiaknak, hogy tudjátok, hogy van ez? Mintha egy lepel borulna az ember fejére: néz, de nem lát tőle. Sejti, mi van ott túl, de nem tudja pontosan értelmezni. Csak amikor lehull a lepel, akkor ismeri fel Krisztust. Hiszen az egész Ószövetség Krisztusra mutat és valóban a názáreti Jézus a Krisztus, akit Isten megígért, a Messiás.

Itt azonban még ott volt a lepel. Ezért ő is, mint a többi farizeus, rendkívül büszke volt az ismereteire, és meg volt győződve arról, hogy igaz, van. Igaza van abban is, ahogy a názáreti mestert megítélte. Nagyon helyes, hogy keresztre feszítették, hiszen Istent káromolta és nem tartotta meg a szombatot.

Persze, eközben sok mindent hallott Jézusról. Miket tanított, miket cselekedett. Egy sor olyan messiási jelet tett, amiről Saul tudta a legjobban, hogy ezt csak a Messiás végezheti el. De akkor miért gyógyít betegeket szombaton? Ez a kettő üti egymást, vagy az ő tanultsága szerint kizárja egymást. — Szóval sok mindent hallott, meg sok mindent látott is, és ez egyre jobban elbizonytalanította a hitetlenségében. És mi lett ennek a következménye? Az, hogy még jobban üldözte Jézusnak a tanítványait.

Ez sokszor van ám így! Többször tapasztaltam már én is, hogy amikor valaki kezd meginogni a maga hitetlenségében, akkor egy ideig még jobban támadja Jézust és a benne hívőket. Érdekes volt egy fiúnak a megnyilatkozása az egyik nyári konferenciánkon. Azt mondja: Lehetséges, hogy az Ernő meg fog térni. Mondom: miből gondolod ezt? Azt mondja: nagyon szidja a hívőket.

Így volt Saullal is egyelőre. Amikor Isten valakit már nagyon hívogat, amikor az illető már sejti vagy már tudja is, hogy ez Isten hívása, de még mindig ellenáll. Olyan szép az a kép, amit Jézus használ itt a damaszkuszi úton ebben a rövid párbeszédben. Azt mondja nagy megértéssel Saulnak: „… nehéz neked az ösztöke ellen rugódoznod." Isten ösztökéli az embert igékkel, eseményekkel, a lelkiismeretével, sok mindennel, hogy menjen a helyes irányba, de ő még ellenáll — rugódozik. Ez a tehetetlenség beismerése is, meg az idegesség beismerése, de ki kell várni, amíg megérlelődik az igazi döntés. Istennek van ideje. Mi sajnáljuk utólag mindig a rugódozással eltöltött időt, és olyan sokan mondják, hogy bárcsak mindjárt komolyan vettem volna, amit Isten nekem mondott.

Egyszer azonban eljön a szülés órája, és ez az óra Saulnak itt a damaszkuszi úton jött el. Hirtelen vakító világosság vette körül, amit láttak a kísérői is, és Saul egészen világosan hallotta a nevét: „Saul, Saul, miért üldözöl engem?"

Ezt ki kérdezi? Ki az, aki őt ismeri, és úgy szólítja néven, ahogyan a Mindenható szólította Ábrahámot, Mózest és az Ő kiválasztottait? Egyáltalán ki az, aki azt állítja, hogy Saul őt üldözi? Ő üldözi a keresztyéneket, de ki az az egy személy, aki azt mondja, őt üldözi?

Ki vagy, Uram? — kérdezi. A válasz így kezdődik: „Én vagyok…” Ez megint ismerős egy Szentírást ismerő ember fülének. Én vagyok… a mindenható Isten mutatkozott így be például Mózesnek, amikor azt kérdezte: Mit mondjak, ki küldött engem? „Mondd azt, a Vagyok küldött téged. Én vagyok, aki vagyok…" Isten beszél itt hozzá? Mindjárt kiderül a folytatásból. „Én vagyok Jézus, akit te üldözöl." Kis szünet, és utána az a kedves megértő mondat: „Nehéz neked az ösztöke ellen rugódoznod.” Hiszen ez a valaki a szívébe lát, mert ő most tényleg rúgódozik, de úgy gondolta, hogy ezt csak ő tudja. Saul szívében háború dúl. Ő valóban tiltakozik. Tiltakozik is, meg keres is. Vágyakozik is, meg ellenkezik is. Most már tényleg nem tudja: kinek van igaza? Nem tudja, mit cselekedjék. Mi az igaz? Az, amit tanult, vagy az, amit most egyre gyakrabban lát és hall, például István kivégzésekor; amiből jelesre vizsgázott, vagy az, amit a szíve mélyén sejt, és egyre inkább már tud is. És mit cselekedjék? Azt, amit várnak tőle a felettesei, vagy azt, amire a lelkiismerete indítja?

Ki ez a Jézus? Ez az ő kérdése már egy idő óta. István kivégzése óta pedig különösképpen is. Mindenesetre ez a rövid párbeszéd néhány dologról meggyőzte Sault. Meggyőzte arról, hogy Jézus él. Beszélt hozzá. Bemutatkozott. Ha pedig él, akkor fel kellett támadnia, ha pedig valóban feltámadt, akkor Ő az Isten Fia. Akkor Jézus keresztje nem az atyai hagyományokat igazolja, hanem Jézust, amiket Ő mondott, meg amiket róla vallanak a benne hívők. Tehát Jézus él. — Továbbá meg kellett látnia, hogy Jézus azonosítja magát a benne hívőkkel. Tehát a keresztyének nem gazdátlan préda, hanem pásztor által őrzött nyáj. És ő gondolja meg többször is, hogy a továbbiakban hozzájuk mer-e nyúlni!

Aztán meg kellett győződnie arról, hogy Jézus ismeri őt. Nemcsak a nevét, mert kiderült ebből a néhány rövid mondatból is, hogy a szívébe lát. Ismeri a múltját, ismeri a tetteit, akkor ismeri a hívők ellen elkövetett gaztetteit is, és akkor nyilván nem sok jóra számíthat tőle. Vagy: ez a beszélgetés meggyőzte arról is, hogy Jézus nem bosszúálló. Ugyanazzal találkozik ebben a hangban, amivel Istvánnál találkozott: imádkozik az ellenségeiért. Felmentést kér a kivégzői számára. Jézus szavaiból kiderült, hogy terve van Saullal. Nem a fejére üt, hanem a szemét nyitogatja, nem kell félnie tőle, nem bosszúálló.

Meg kellett látnia azt is, hogy a keresztyének mennyei erőkkel van kapcsolatuk, hiszen ez a fény és a hang mennyei volt. Istvánnál is látta már ezt. A mennyre függesztvén szemeit elmondta, mit lát. Szeme-szája elállt mindenkinek, aki ezt ott hallotta. Akkor nem lehet ezekkel játszani, sőt akkor neki nem szabad tovább ezek ellen harcolnia. Mert ha ezek ellen küzd, akkor Jézus ellen küzd, Őt üldözi, és akkor az Isten ellen lázad. Akkor az, amire most készül, közönséges gyilkosság, bűn, Isten ellen való vétek. Tehát le kell zárni az életének ezt a szakaszát.

Ezt hosszadalmas így elmondani, de ha valaki elolvassa mind a három helyet a Cselekedetek Könyvéből, ahol Pál erről beszámol, az látja, hogy mindez benne van. Ott percek, talán pillanatok alatt mérhetetlenül sok minden történt. Sok minden tisztázódott, és egy valami eldőlt Saul szívében: nem harcol tovább Jézus ellen. Sőt, ezt kérdezi: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? Mindent kész megtenni, amit Jézus mond. Csak mond-e még valamit? Szóba áll-e a továbbiakban is egy ilyennel, vagy pedig várhatja a megérdemelt ítéletet. Mert ő mint gyilkos, most csak az igazságos Isten ítéletére számíthat.

Nagyon nagy dolog ám az, amikor valaki ide eljut. Jó volt tegnap este hallani őszintén abban a bizonyságtételben, hogy milyen az, amikor Isten világosságában egy jó ember rádöbben arra, hogy alávaló bűnös vagyok, s el is tudom mondani miben vétkeztem Isten ellen, és nem akarok tovább így élni. Ez mindig Isten munkája, a Szentlélek újjáteremtése. Ehhez valóban mennyei világosság kell. De ez mindig aközben történik meg, mint Saulnál is, hogy valaki hallgatja az igét. Hallgatta Jézust és végső soron most mi is Őt hallgatjuk itt, és eközben Ő elsegíthet minket erre a felismerésre.

Kiderül, hogy nem az ítélet következik, hanem van szava Jézusnak hozzá. Itt aztán kezdődnek a meglepetések — vagy folytatódnak. Mit mond neki Jézus? „Kelj fel, menj be a városba, és ott megmondják neked, mit kell tenned.” Kik mondják meg? Hol mondják meg? És miért nem mondja meg Ő? Kezdődik az alázat iskolája. Meg kell tanulni, hogy nagy kiváltság, ha valaki közvetlenül az Úrtól hall valamit. Egyébként az Úr az Ő követein, az Ő tanítványain keresztül szokta elmondani, amit akar, majd ezt megszokja Saul-Pál. Nem szabad egyedül maradnia egy újszülött csecsemőnek. Menjen a gyülekezetbe. Damaszkuszban várja a közösség, a közösség egyik képviselője. Az az Anániás, aki hallani sem akar Saulról, és elmagyarázza Jézusnak, hogy kicsoda Saul. Mintha Jézus nem tudná. Olyan kedves volt ez a rész a Bibliában, amit olvastunk. De el fog ő menni, mert a tanítványok engedelmesek, és majd rajta keresztül kapja tovább Jézustól az útmutatást meg a szeretetet. És tovább hogyan lesz, mi lesz a folytatás? Nem kell izgulni. Azt Isten már szépen elkészítette. Majd jön minden egymás után. Most azt kell tenni, amit most mondott. Menj be a városba, és ott megmondják neked. Bemegy vagy nem megy be?

Bemegy, de nem úgy, ahogy tervezte. Nem büszkén, pecsétes papírokkal a kezében és gyűlölettel a szívében, hanem azt olvastuk: úgy vezetik be, mert nem látott. Botorkálva, mint egy vak. Folytatódik az alázat iskolája. Utána következik három nap, amíg egyedül kell maradnia. Mit csinál? Nem evett, nem ivott. Mit csinált? Azt mondja Jézus Anániásnak: „Menjél hozzá, mert imádkozik."

Damaszkuszban, abban a házban, amit Saul nem is látott, hova kísérték be, milyen helyiségben ültették le, hogy mi van ott körülötte, mert egyedül volt, abban a helyiségben átélte a totális egyedüllétet. A régi barátai — már nem barátok. Velük többé nem tud együttműködni, mert nem ért egyet velük. Az új testvérei, akikhez szíve szerint tartozna — még nem testvérek, mert okkal félnek tőle. Saját magára szintén nem számíthat abban a helyzetben, mert azt sem tudja, hol van. Nem lát. Kire számíthat? Életében először átéli, hogy egyedül a feltámadott Krisztusra. Arra a Jézusra, aki bemutatkozott neki az úton, akinek a parancsát teljesítette, amikor elment oda, ahol van, akivel már van valami kapcsolata — eddig nem volt —, mégpedig beszédes viszonyban van vele. Hát akkor beszéljen! És beszél. Imádkozik.

Nem tudom, hányan vannak közöttünk, akik már imádkoztak életükben egy óra hosszáig egyfolytában. Rettenetes hosszú időnek tűnik. Nyilván nem háromszor huszonnégy óráig imádkozott Pál, de azt a három napot az Úr Jézus Krisztussal való beszélgetés töltötte ki. Nyilván el kellett mondani a múltját, mert azt tisztázni kellett, többször eszébe jut, és később sem szégyelli megemlíteni. Szégyelli, de van bátorsága megemlíteni milyen gazemberségeket csinált, és hogy ő arra mindre bocsánatot kapott. Itt az alkalom, hogy bocsánatot kérjen. Nyilván gondol a jövőjére is. Kell, hogy tanácsot kérjen, és egyáltalán: ő is bemutatkozik. Beszélget az ő megváltó Jézusával. Rábízza az egész életét. Leteszi az Ő kezébe a jövőjét, az egész egzisztenciáját. Mostantól kezdve Jézus az ő gazdája.

Aztán megérkezik Anániás. Olvastuk, hogy az ő kézrátétele után visszakapja a látását. Azután megkeresztelkedik. Ez mit jelentett? Egyrészt a nyilvános bűnbeismerés aktusa volt ez, hogy rászorulok arra, hogy megmosson engem Isten lelkileg is, másrészt nyilvános elkötelezettség: Én mostantól hozzátok tartozom. Titeket akartalak kiirtani, itt az írás róla, de mostantól kezdve hozzátok tartozom. Nyilvánosan elkötelezte magát Jézus tanítványai mellett, Jézus mellett, számolva azzal, hogy ennek következményei is lesznek. Lettek is. Mindez elhangzott ott, abban az imádságban, aztán evett és megerősödött.

Mi történt itt voltaképpen most a részleteket elhagyva, csak a lényegre figyelve? Saul élete Isten világosságába került — nemcsak külsőképpen, hanem lelkileg is —, és ebben a világosságban megismerte, kicsoda Jézus, megismerte, kicsoda ő maga, és felismerte, hogy mik a feladatai, mire akarja használni őt Jézus. Így, ahogy mondom, ezzel a csúnya szóval: használni, mert azt mondja: eszközöm ő nekem. Kicsoda Jézus? — ez eddig nem volt egyértelmű, ez egészen világos lesz itt. Kicsoda ő maga? — alávaló bűnös, aki csak ítéletet érdemelne most Isten igazsága szerint, de nem azt kap. Később minden levelében elmondja, hogy miért nem azt kapott, mert az ő ítéletét Jézus elszenvedte a kereszten — úgy, ahogy erről tegnap részletesen szó volt. Megismeri, hogy ő bűnös ember, de most már bocsánatot nyert bűnös, és elfogadja, hogy arra akarja használni őt Jézus, hogy Őróla tegyen bizonyságot pogányok, királyok és Izráel fiai előtt.

Megismeri, ki az ő Megváltója, kicsoda ő maga, és mi lesz a feladata. S minderről Isten Szentlelke győzi meg őt.

Mindazt, ami történik benne, maga Jézus végzi el. Ő várta ki azt, hogy eljussanak idáig a dolgok. Ő készítgette Saulnak a lelkét. Ő szólította meg. Ő rendelkezik vele. Ő küldte hozzá Anániást. Ő bátorítja később Barnabást, hogy fogadjátok be, ne féljetek tőle, nem ellenség most már. Jó barát, sőt, ami annál sokkal több, testvér. Végig Ő munkálkodott benne és általa.

És akkor mit tett Saul? Mi az ember feladata ebben? Igent mondott Jézusnak. Miben mondott igent? Az volt az első igenje, amikor Jézus azt mondta: menj be a városba, és ott megmondják neked, mit kell tenned. És Saul mit tett? Bement a városba, nem tudta, hová, nem tudta,ki fog jönni, de megmondta Jézus, és várta, hogy megmondják neki. Jézus szavát komolyan vette, az Ő igéjét komolyan vette, s azt az egyszerű parancsot, amit tőle kapott, teljesítette.

A hit nemcsak azt jelenti ám, hogy elfogadom Isten ajándékait, hanem az is, hogy megteszem, amit mond. Eközben ismeri meg minden ember egyre jobban Jézust, egyre jobban magát, és lesz alkalmas arra, hogy egyre jobban teljesítse a feladatait.

Ezt nevezik pálfordulásnak. Elképedtem, amikor a közelmúltban többeket megkérdeztem, hogy szerinte mi a Pál-fordulás, hogy mennyire elterjedt most egy tudatlanságból származó tipikus félreértése ennek a fogalomnak. Tudniillik a legtöbben azt mondták, hogy a köpönyegforgatás. — Az nem köpönyegforgatás! A bibliai pálfordulás a gondolkozásnak egyszeri, végleges, alapvető megváltozása. Azt nem fordítja vissza soha senki. Itt nem forgatunk dolgokat, hanem egyszer megfordulunk a rossz irányból jó irányba. Egyszeri, végleges és alapvető megváltozása a gondolkozásnak, abból következőleg a vallásosságnak, az erkölcsnek, az ember egész életének. Saul addig Jézus ellensége volt, a pálfordulása után Jézus tanítványa lett. Ez a változás meghatározza az ember egész hátralevő földi életét is, és csak ezután kerülhet be valaki a mennyek országába, az üdvösségbe, az Isten országába. Ez kihat erre a néhány esztendőre, évtizedre, és eldönti az örök sorsunkat is.

Eddig Saul-Pál azt hitte, hogy ő a maga ura. Ő döntötte el, hogy nemcsak Jeruzsálemben, hanem Damaszkuszban, is összeszedem őket, kérek hozzá pecsétes papírt. Gyertek, aki elszánt, tartson velem. Kiirtjuk őket egy szálig. Ő határozta el, megvolt a programja, a rátermettsége. Mostantól kezdve nem határoz el semmit, hanem azt kérdezi: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? Mivel eszköz lett Ura kezében. Ez pedig sokkal nagyobb méltóság, mint amikor azt hitte, hogy a maga ura. Látja már, hogy nem a maga ura volt, hanem öldökléstől lihegett, és gonosz erők játékszere volt. Az Ördög azt csináltatott vele, amit akart. Mert aki bűnt cselekszik, az rabszolgája a bűnnek — mondja Jézus, és nem a maga ura. A pálfordulás után pedig tudatosan Jézusnak engedelmeskedik a benne hívő, és boldog, hogy Jézus használja őt, és engedelmeskedhet neki.

Ez velünk is így történik. Miközben valaki hallgatja az igét, egyszer csak világosság támad. Lehet, hogy nem egyik pillanatról a másikra, de megismeri Jézust és elismeri Őt annak, aki: Istennek, Isten Fiának, a mi Megváltónknak. Megismeri magát, és nem ringatja magát rózsaszínű illúziókban többé, hogy ő milyen jó ember, hanem bűnnek látja a bűnt, és oda viszi, ahova kell: a megváltó Krisztushoz, és tőle kér és fogad el bocsánatot rá, és komolyan veszi, hogy megbocsáttattak a bűnei, mint ahogy Pál is komolyan vette. Eközben egyre alkalmasabb lesz arra, hogy egyáltalán felfogja, mire akarja használni őt Isten, és engedi boldogan, hogy használja.

Tudom, ki az én Megváltóm, tudom, ki vagyok én, és nem kesergek egy életen át, hogy milyen voltam nélküle, hanem örülök egy életen át amiatt, hogy bocsánatot kaptam, megtisztított, és az Ő szabad és boldog szolgája vagyok. Az pedig, hogy megkeresztelkedett, azt is jelentette, hogy elkötelezte magát Jézus mellett. Ez az igazi megtérés. Az igazi megtérés nem érzelmi fellángolás, nem csupán új ismeretek elfogadása, hanem egy élő személynek, mégpedig a feltámadott Jézus Krisztusnak való azonnali és folyamatos engedelmeskedés.

Erre senki nem kényszeríti az embert, hanem eljut arra a világosságra, hogy ott vagyok én a helyemen. Ott vagyok a legnagyobb biztonságban. Ha Ő használ, akkor válhatok azzá, akinek Ő elgondolt, akkor bontakozom ki igazán. Nem én akarom megvalósítani többé magamat, hanem Ő valósít meg engem. Aztán csodálkozhatom azon, hogy mit tud kihozni egy ilyenből, aki én voltam nélküle, de most már egészen más vagyok — Ővele.

Csodálatosak azok a mondatok, amikor Pál ezt az „azelőtt”, meg „azóta” állapotot szembeállítja. Csak egyet említek: „Kiszabadított engem a sötétség rabságából, és átvitt engem az Ő szeretett Fiának az országába.” Az állampolgársága is megváltozik: új országban, új uralkodó alatt, új törvények szerint él.

Megváltozik az életének az iránya. Ha ma is el akarunk magunkkal vinni egy képet, akkor most egy vasúti váltót látunk. Valami ilyen a megtérés: egyszer csak be van építve egy váltó, és lehet menni arra is. Saulnak a kísérői mentek tovább egyenesen Damaszkuszba. Saul meg Jézus szavának engedve új irányba ment. Aztán az a sín egészen eltérhet, még ellenkező irányba is visszakanyarodhat. Addig Jézus nélkül, attól kezdve csak Jézussal, mint az Ő tanítványa és követője.

Isten kegyelméből mi is halljuk az igét. Jézus Krisztus ma este is hív minket. Vár a gyülekezet. Istennek szép terve van velünk. Hadd fejezzem be egy szelíd, de határozott kéréssel: Ha jót akarsz magadnak, mondj igent Jézusnak!

Imádkozzunk!

Dicsőséges Urunk, Jézus Krisztus, hálásan köszönjük, hogy te nem foltozgatod rongyainkat, hanem a te tulajdon hófehér ruhádat kínálod nekünk.

Köszönjük, hogy nem tanácsokat adsz, hogy önfegyelemmel, sanyargatással, tanulással, vagy bármilyen tréninggel hogyan tehetjük elviselhetőbbé a természetünket, hanem a te tulajdon természetedet kínálod nekünk. Kérünk, szabadíts ki minket is a foltozgatásból.

Adj nekünk bátorságot ahhoz, hogy higgyünk a te szavadnak. Amit most kínálsz, azt most fogadjuk el tőled, és amit most parancsolsz, annak tudjunk halogatás nélkül engedelmeskedni.

Áldunk téged az új élet lehetőségéért, az abban való növekedésért. Magasztalunk azért, mert te ma is eszközöket keresel, és mindenféle gyarlóságunk ellenére mi is lehetünk eszközök a te kezedben. Vidd véghez ezt a te áldott munkádat bennünk!