Alapige: 2Kor 11,22-33

Héberek ők? Én is. Izráeliták? Én is. Ábrahám utódai? Én is. Krisztus szolgái? Esztelenül szólok: én még inkább, hiszen többet fáradoztam, többször börtönöztek be, igen sok verést szenvedtem el, sokszor forogtam halálos veszedelemben. Zsidóktól ötször kaptam negyven botütést egy híján, háromszor megvesszőztek, egyszer megköveztek, háromszor szenvedtem hajótörést, egy éjt és egy napot hányódtam a tenger hullámain. Gyakran voltam úton, veszedelemben folyókon, veszedelemben rablók között, veszedelemben népem között, veszedelemben pogányok között, veszedelemben városban, veszedelemben a tengeren, veszedelemben áltestvérek között, fáradozásban és vesződségben, gyakori virrasztásban, éhezésben és szomjazásban, gyakori böjtölésben, hidegben és mezítelenségben.

Ezeken kívül még ott van naponkénti zaklattatásom és az összes gyülekezet gondja. Ki erőtlen, hogy vele együtt ne volnék és is erőtlen? Ki botránkozik meg, hogy ne égnék én is? Ha dicsekednem kell, gyengeségeimmel fogok dicsekedni. Az Úr Jézus Istene és Atyja, aki áldott örökké, tudja, hogy nem hazudok.

Damaszkuszban Aretász király helytartója őriztette a damaszkusziak városát, hogy elfogjanak engem. Ablakon át kosárban eresztettek le a falon, és megmenekültem a kezéből.

Imádkozzunk!

Dicsőséges Urunk, Jézus Krisztus, hálásan köszönjük, hogy a te nagy nevedet hívhattuk segítségül ennek a napnak a reggelén. Köszönjük, ha ezt a napot is a te jelenlétedben, veled szoros közösségben tölthettük. Köszönjük mindazt, amit adtál, és köszönjük, ha továbbadhattuk másoknak azt, amit e célból bíztál ránk.

Bocsásd meg, ha mindez nem így volt. Bocsásd meg, ha egyedül nyögtünk a terheink alatt. Bocsásd meg, ha tanácstalanságunkban idegesek voltunk. Bocsásd meg, ha mindent magunknak akarunk megtartani, vagy nem is látjuk, mi mindennel ajándékozol meg, hanem mindig csak a szükségeink miatt panaszkodunk.

Köszönjük, hogy most újra úgy állhatunk itt előtted, mint akiről tudjuk, hogy önmagadat adtad értünk, és veled együtt mindent megkaphatunk. Ajándékozz meg minket a te jelenléteddel. Te légy az, aki az emberi bizonyságtételen keresztül megszólítasz minket. Te légy az, aki megmutatod próbatételeink célját, akitől erőt kaphatunk mi is mindenhez, amit hordoznunk kell. Te légy az, aki megszabadítasz minden bűntehertől, amit viszont nem kellene továbbcipelnünk.

Így beszélj velünk a te igéden keresztül, mint aki szabadító, megváltó, minket nagyon szerető Urunk vagy.

Ámen.

Igehirdetés

Talán már eddig is láttuk, hogy Pál apostol nagy élménye a Jézussal való találkozás után az volt, hogy nem kellett, hogy többé vádolja a múltja, és nem kellett semmi miatt sem félnie, ha a jövőjére gondolt. Tisztába tette a múltját az a bocsánat, amit kapott, és az egész jövőjét reá bízta életének új urára, megváltó Krisztusára. Ebből az következett, hogy minden energiája megmaradt a jelenre, hogy most azt tegye, ami a feladata. Nem terhel a múlt, nem aggaszt a jövő, élhetek a jelenben örömmel és erővel. Van egy kedves szép ének, amelyik épp ezt fogalmazza meg.

Van még számomra is bocsánat,
Van Jézusom, Ő az enyém.
Nem mardos a bűn, sem a bánat,
Mint a fecske, ujjongok én.
Halálban hevertem, de Ő felemelt,
Az életem ára a szíve vére lett.
A bűnöm, ó Jézus nem vádol többé engemet.
Akkor előrenéz:
Ha kísértés hulláma tör rám,
Szembe velem Jézusom jő.
Roskaszt, tövises a keresztfám?
Hű vállára átveszi Ő.
Hazám felé utamat, ha nem tudom,
Előttem jár Jézus, mint tűzoszlopom.

***

Annak a programnak, amit Jézus Pál apostol elé rajzolt, az első felével foglalkoztunk: hordozzon engem pogányok, királyok, Izráel fiai előtt. Ma a második fele következik: Megmutatom neki — mondta Jézus — mennyit kell az én nevemért szenvednie. Pál nem beszélt a szenvedéseiről. Nem dicsekedett velük és nem panaszkodott miattuk. Korinthusban azonban volt egy csoport, amelyik állandóan vádolta őt. Kétségbe vonták, hogy apostol, hogy igazat beszél, és azt is, hogy áldozatot hozott a Krisztus ügyéért. Nekik egyszer leírta, hogy mi mindent szenvedett. Csak úgy kapásból, ami eszébe jutott, a legnagyobbakat. Erről szól alapigénk.

Tegnap láttuk, hogy az apostol életének két legjellemzőbb tulajdonsága volt a stabilitás és a termékenység. Mélyen gyökerezett az élő Krisztussal való közösségbe. Abból élt, abból táplálkozott. Jézust kérdezte minden vállalkozása előtt. Nem voltak egyéni akciói, magánvállalkozásai. Nem hagyatkozott a saját erőtlenségére. A Krisztusban volt ereje mindenhez. Az Ő küldetésében járt. Jézus töltötte meg őt Szentlelkével, Ő adott igét a szájába, Ő vette körül oltalmával. Így volt neki roppant gyümölcsöző élete. Egyrészt a krisztusi megszentelt élettel példát mutatott másoknak, másrészt igen sokakat vezetett Jézushoz. Beutazta szinte az akkor ismert egész világot, és küldetése egészen betöltötte a szívét.

Miért volt ez különösen nagy teljesítmény? Azért, mert mindezt rendkívül nehéz személyes körülmények között végezte. Ma erről szeretnék az ige alapján szólni. A hét elején említettem, hogy nem tudjuk Pál apostol életét és munkáját apróra tanulmányozni most néhány nap alatt, de azokat a legjellemzőbb és egyben legfontosabb helyzeteket, és tulajdonságokat közelről is megnézhetjük, amely helyzetekbe mi is belekerülünk a legtöbben, és amely tulajdonságok talán még hiányoznak belőlünk, és Jézus Krisztus győzelmet akar nekünk adni ezekben a helyzetekben is.

Amikor az apostol nem sokkal a kivégzése előtt az utolsó levelét írja szeretett lelki gyermekének, Timóteusnak, akkor ennek a vége felé olvastuk: „Te ismered az én üldöztetéseimet, szenvedéseimet, amik rajtam estek. Ó milyen üldöztetéseket szenvedtem! De mindezekből megszabadított engemet az Úr.” Még halála előtt is egy „ó milyen” elhagyja a szívét, de itt nem kezdi sorolni, meg másutt sem, csak ezen az egy helyen a korinthusiaknak. Bizony végigkísérték őt ezek az üldöztetések és szenvedések. (2Tim 3,11)

Mik voltak ezek? A családja valószínűleg kitagadta, amikor keresztyénné lett, mert sohasem említi őket, csak akkor, amikor a gyerekkorára emlékezik vissza. Ő maga nem alapított családot. Egyedül járta végig küzdelmes életútját. Munkatársakat mindig próbált maga mellé állítani, és tudatosan, gondosan ápolta a munkatársaival, barátaival, lelki testvéreivel való kapcsolatát, de ezek között is igen kevesen voltak olyanok, akik mindvégig hűségesek maradtak hozzá.

Ugyancsak ebben az utolsó levelében írja: „Démás engem elhagyott, mert a jelenvaló világhoz ragaszkodott. Egyedül Lukács van velem.” Aztán figyelmezteti a fiatal Timóteust, hogy ne legyen jóhiszemű, mert vannak gonoszok is az ő köreikben. „Az ércmíves Sándor sok bajt szerzett nekem, tőle te is őrizkedjél, mert keményen ellenállott a mi beszédünknek. Első védekezésem alkalmával senki sem volt mellettem, sőt mindnyájan elhagytak." (2Tim 4, 10., 11., 14-16)

Nem könnyű lelkiállapot lehetett ez, különösen, ha azt is tudjuk, hogy fizikailag gyenge ember volt Pál apostol, és hordozott egy gyógyíthatatlan betegséget is. Nem tudjuk pontosan, ez mi volt, a legvalószínűbb, hogy valamilyen szembetegség. Több részletből következtethetünk erre. A Galata levélben írja például, hogy ti úgy szerettetek engem, hogy ha lehetséges lett volna, a szemeteket kivájván nékem adtátok volna. Több leveléből meg kiderül, hogy nem ő írta, hanem tollba mondta, csak aláírta a végén. Az egyik végén azt írja: ezt én írom, látjátok, milyen nagy betűkkel írok.

Saját népe szembefordult vele és a halálát akarta. A pogányok megint csak ellenségesen fogadták gyakran, hiszen a bálványaik meg az okkult mesterkedéseik ellen harcolt Pál. Hosszú utazásai során sok kellemetlenség érte, mint ahogy olvastuk, többször került életveszélybe is. Többször megverték. Egyszer úgy megkövezték, hogy azt hitték, meghalt, és már kivitték a városon kívülre, hogy majd eltemeti valaki. Isten kegyelme őrizte őt ott meg. Éveket kellett börtönökben töltenie.

Ezek a frusztrált helyzetek megpróbálják az embert. Különösen egy ilyen aktív, céltudatos embert. A frusztráció azt jelenti: szeretnék valamilyen irányba menni és az fontos is lenne, de nem engednek. Vagy a személyes szükségleteimet nem engedik, hogy kielégítsem, vagy a céljaimat nem engedik, hogy elérjem. Nekik is az lenne jó, amit csinálnék, és szívesen tenném, de — ahogy ma mondják — keresztbe tesznek. Az ilyen helyzet megpróbálja az embert, és ő sokszor került ilyen helyzetbe.

A legfájdalmasabb pedig az volt, hogy néha még a gyülekezetek is támadták. Nem ismerték el apostoli tisztségét, nem tekintették hitelesnek a tanítását és ez különösen is rosszul esett neki. Végül pedig szinte bizonyos, hogy vértanúhalált halt Jézusért Néró római császár idejében. Így valósult meg az, amit Jézus előre mondott: megmutatom mennyit kell az én nevemért szenvednie.

Az a ma esti kérdésünk: hogyan bírta elhordozni ezt a sok terhet ez a gyenge ember? Miért nem ment tönkre annyi támadás kereszttüzében? Hogyan tudott ilyen erős és állandó szembeszél ellenében is előrehaladni, és végül megérkezni oda, ahova az ő Megváltója, Ura küldte őt.

Azért fontosak ezek a kérdések, mert azt hiszem, kivétel nélkül mindnyájan szenvedő emberek vagyunk. Naponta érnek bosszúságok. Csalódnunk kell sokszor a jó barátokban is. Mindnyájan átéljük valamilyen formában, házasságban vagy anélkül, családban vagy családon kívül a magányosság sokféle nyomorúságát. Betegségek, kudarcok, különféle nélkülözések nehezítik az életünket. Mi is kerülünk sokszor frusztrált helyzetbe, hogy mennék, de a körülmények nem engednek. Adnám nekik, de azoknak sem kell, akikért szeretnék élni. Ez az embert vagy agresszívvé teszi és pörög körbe, mint a kis állat, amikor észreveszi, hogy kelepcébe került, vagy depresszióssá teszi és lemond magáról, elengedi magát, és még arra sem képes, amire egyébként képes lenne. Mindenképpen az ilyen helyzetek sokaknál orvoshoz, gyógyszerhez, szenvedélybetegséghez, örömtelenséghez és a legjobb esetben is szakadatlan panaszkodáshoz, zúgolódáshoz, lázadáshoz szoktak vezetni. Sokszor még Isten ellen is. Ezért fontos látnunk azt, hogyan lehet ezekben a helyzetekben győzni, sőt hogy lehet ezeket legyőzni.

Itt van egy ember, aki börtönből, betegen, csalódások után, nélkülözések közepette például a Filippibeliekhez megírta a levelet, ami tele van örömmel, hálával, reménységgel. Ez egy egészen józan, normális ember, aki szenvedett, és mégis azt mondja: én itt is örülök, — és a kulcsa az, hogy a Krisztusban van.

Mit jelent a szenvedéseink vonatkozásában ez, hogy a Krisztusban? Mert ha nem értjük, akkor okkal kérdezi meg az ember, hogy normális volt ez a Pál? Vagy kötélből voltak az idegei, vagy nem is voltak idegei? De voltak, mégpedig érzékeny idegrendszerű ember volt, és meleg érzelmi kapcsolatai voltak a barátaival és a hívő testvéreivel. Hogyan volt ez lehetséges mégis? Abban találhatjuk meg a választ, ami kiderül az apostol leveleiből, hogy ő ismerte a szenvedés különféle fajtáit, és tudta ezeket kezelni. Tudta, hogy különféle szenvedések vannak, és ezeket másként kell kezelni, de mindegyiket tudta kezelni a Krisztusban.

Milyenféle szenvedések vannak? Az ő tanításából az derül ki, hogy legalább négyféle szenvedés van.

1. Az első és leggyakoribb az, ami az életünkkel jár. Ami azóta, hogy Isten ellen fellázadtunk, vagyis a bűneset óta együtt jár az emberléttel. Mivel emberek vagyunk, ezért megbetegszünk, meghalnak a szeretteink, egyszer majd mi is. Nélkülözünk sok mindent, és vannak dolgok, amiket egy életen át fogunk nélkülözni. Egyedül maradhatunk. Ha valaki tengeren utazik, tengeri betegséget kaphat, vagy esetleg még hajótörést is. Ez együtt jár azzal, hogy embernek születtünk és élünk. Ezt tudomásul kell venni. Hiába tiltakozik ellene az ember, akkor is beteg lesz, akkor is meghal, akkor is hajótörést szenvedhet a tenger közepén.

Ezek miatt ne Istent okoljuk, mert nem Ő az oka. Ezeket a nyomorúságokat mi szakítottuk a saját nyakunkba, akkor, amikor otthagytuk Őt. Ő megmondta előre világosan: amíg vele szövetségben marad az ember, addig mindez ismeretlen lesz és ismeretlen is volt, — amikor Őt otthagyja, akkor ez lesz a sorsunk. Mi ezt választottuk. Úgy, hogy ha valakit hibáztatunk, csak magunkat hibáztathatjuk. Ezeket legjobb azonban tudomásul venni, mert ezek úgyis lesznek, amíg ez a világ áll.

2. A másik fajta szenvedés egészen más. Az a Krisztusért kapott szenvedés. Amikor a Krisztusért szembe kerül az ember a családjával, mint Pál is, amikor gúnyolják, hátratételt szenved, esetleg megverik, bebörtönzik. Mit mond erre az apostol? Azt mondja: ez kiváltság. Ez a Krisztus gyermekeinek külön ajándéka.

Megint csak a Filippi levélben írja: „Nektek megadatott az a kegyelem, hogy ne csak higgyetek a Krisztusban, hanem szenvedjetek is őérette.” (1,29) Miért? Nem önkínzó emberek ezek a hívők, hanem ők tudják, hogy aki a Krisztusért kell, hogy szenvedést vállaljon, az közel van Krisztushoz. A Krisztusnak szánt ütésből valamennyi, annak a szele, őt is éri. Ebben nem az az öröm, hogy szenvednie kell érte, hanem az, hogy ennyire közel lehet Őhozzá. Ez mindent pótol.

Amikor Pétert és Jánost először verték meg Jézus miatt, meg azért, hogy nem voltak hajlandóak megígérni, hogy nem prédikálnak róla, akkor azt olvassuk: kijöttek a tanác elől és örültek annak, hogy az Ő nevéért gyalázattal illettettek. Nem voltak ők mazochisták, de ott élték át, hogy ilyen közel talán még sosem voltunk a mi Urunkhoz. Tulajdonképpen nem miránk haragszanak, Őreá. Őt ütötték, s egy kicsi abból nekünk is jutott. Nem az ütésnek örültek, hanem ennek a közelségnek. Meg hogy adott bátorságot nekik, hogy vállalják ott is. Van tehát ilyen: Krisztusért kapott szenvedés.

3. A harmadik ennek egy felfokozott formája, ami az ellenségnek a komiszkodása, kegyetlenkedése, amikor már az életére törnek valakinek, aki Krisztus szolgája. Ez mindig az ördögnek az aknamunkája. Krisztus kiválasztott szolgái ismerik ezt a fajta szenvedést.

4. A negyedik, amikor egyszerűen a saját butaságunk vagy bűnünk vagy engedetlenségünk miatt ér valami kellemetlenség vagy szenvedés. Ügyetlenül rakok össze egy szerkentyűt, és utána nem működik, pedig kellett volna működnie, mert mindenki arra vár. Akkor ennek nem Isten az oka, nem mások az okai, én voltam ügyetlen. Kár bűnbakot keresni. Jobb ha bűnbánatra jutok és igyekszem megjobbulni. Máskor higgadtabban szereljek, és akkor elsőre sikerülni fog.

Van tehát olyan, ami velejár, emberek vagyunk, elkerülhetetlen. Van olyan, ami csak az újjászületettek kiváltsága, hogy Krisztusért gyalázatot szenvedhetnek; van ennek egy felsőfoka, amikor már az élete is kockán foroghat valakinek; és van, amikor magunk csináljuk magunknak a bajt, és oda kell figyelni, mert ezt sokszor el lehet kerülni.

Hogyan lehet kezelni ezeket? Mert az elsővel feltétlenül találkozunk mindnyájan, és legalább azt tudni kellene kezelni. Erre nézve az apostol ad néhány jó tanácsot. Sokszor nem is tanácsot ad ő, hanem ahogyan ő szenvedett, abból megtanulhatunk sok mindent. Itt is négy dolgot szeretnék mondani és ez tulajdonképpen a legfontosabb része a ma esténknek.

1. Nagy józansággal elfogadta a szenvedést, mint ami velejár a mi emberlétünkkel. De hogy fogadta el? Egyáltalán mit jelent elfogadni? Az nem azt jelenti, hogy beletörődöm. Beletörődni mindenki kénytelen, közben átkozódik, szitkozódik. Szeretné lerázni magáról a terhet, de tudja, hogy mégis vinnie kell. Sokkal nehezebb úgy vinni, hogy szabadulni szeretnék tőle, de muszáj továbbvinnem. Elmegy az erőm egy része a tiltakozásban, és nem marad arra, hogy vigyem.

Elfogadni azt jelenti: tudom, hogy nem véletlenül esett ez meg velem. Mert Pál apostol, meg minden hozzá hasonló újjászületett ember valóban rábízta magát egy életre, végérvényesen Jézus Krisztusra. És tudja, hogy a „Krisztusban" nem érheti őt véletlenül semmi. Akármilyen ütést szánnak neki, az őt a Krisztusban éri, annak egy részét felfogja Krisztus, és minket csak annyi ér, amennyi ahhoz kell, hogy alázatban maradjunk. Vagy amennyit fel akar használni a mi Urunk a javunkra. De csak akkor szolgálja a javunkat még a szenvedés is, ha a Krisztusban maradunk. Akik az Istent szeretik, azoknak minden a javukat szolgálja — írja Pál apostol. (Róm 8,28) Őhozzá ragaszkodni, Őt szeretni jóban, rosszban, minden körülmények között, s akkor nemcsak kibírjuk, hanem utólag még hálát is adunk érte.

Néhányszor életemben megtapasztalhattam ezt. Ez nem tehetetlen beletörődés, fogvicsorgatva és öklöt rázva, hanem ez a gyermek bizalmával való elfogadás. Talán sosem fogom elfelejteni, hogy egyszer egy kedves barátommal beszélgettünk az utcán. A karján ült a három éves kisfia, aki minden áron meg akart kapni valamit apukájától ott mindjárt. Többször a fülébe súgta, s az apja türelemmel mondta mindig: nem. Még egyszer: nem. Harmadszor is: nem. Most nem — mondta kedvesen, nem idegesen, de határozottan az apuka.

Akkor következett az a jelenet, amit lefényképezett a szemem. A kis karjával átölelte az apja nyakát és azt mondta: akkor jó. Legszívesebben ott mindjárt elvonultam volna valami csendes helyre és szerettem volna megemészteni: Uram, ez hiányzik belőlem. Valamit nagyon szeretnék, még könyörgök is érte, de te nem adod, s egy idő után mondjam azt ilyen bizalommal: akkor jó. Akkor is a te gyermeked vagyok, te akkor is az én szerető Atyám vagy. Nem azon múlik a kapcsolatunk, hogy megadod vagy nem, sőt, ha már nem kisgyerek, hanem érett vagyok a hitben, akkor még tudom is, hogy biztosan az jó nekem, hogy ezt most nem adod meg. Akár meg is köszönöm, hogy ezt nem adod meg. Ez lenne a hitbeli érettség. Ez az, amikor elfogadja valaki a helyzetét, és tőle fogadja el, mert tudja, hogy velünk véletlenül már semmi nem történhet, csak amit Ő jónak lát.

2. A másik, amit az apostoltól megtanulhatunk, hogy soha nem engedte, hogy rátelepedjenek a nyomorúságai. Nem foglalkozott a nyomorúságaival. Nem a nyomorúságaival foglalkozott. Hanem mivel? A küldetésével. Tegnap láttuk, milyen mélyen belevésődött, hogy tudta, hogy őt Jézus küldte, tudta, hogy az elveszett embertársaihoz küldte. Tudta, azért küldte, hogy megnyissa a szemüket, hogy sötétségből a világosságra, a Sátán rabságából az élő Istenhez térjenek, boldog legyen a földi életük nyomorúságok között is, és legyen nekik örök életük már itt. Ez az ő feladata. És akárhova nézett, mindenütt elveszett embereket látott. Tehát akárhova került, mindenütt végezhette a küldetését. Akkor is, ha egy börtönőrrel volt összeláncolva, őt is Jézushoz vezethette.

Nem engedte, hogy eluralkodjék rajta a keserűség, a lázadás, a panasz. Soha nem panaszkodik. Soha nem vádol senkit amiatt, hogy neki rossz dolga van. Eszébe sem jut, hogy Istent vádolja, mint ahogy mi sokszor tesszük Istent káromló, hitetlen módon. Még csak azt sem kérdezi: miért? Mi örökké ezt kérdezzük. Szinte nincs nap, hogy valami ilyen kérdéssel ne jönne valaki. Ő ezt mondja: igen, Atyám, akkor jó. Nem így terveztem, jobb lenne, ha nem így lenne,de te nem tévedsz.

Egészen normális ember volt ő. Például imádkozott azért, hogy gyógyuljon meg a betegségéből, mert úgy könnyebb lenne végezni a szolgálatot. De amikor Jézus azt mondta: nem, ezt a betegséget hordoznod kell halálodig, mert így lesz világos neked is, meg másoknak is, hogy az a teljesítmény, amit én általad elvégzek, nem a te produkciód, hanem az enyém. Az én erőm a te erőtlenséged által fog céljába jutni. Erre Pál azt mondja: akkor jó. Nagy örömest dicsekszem azért az én erőtlenségeimmel — mondja —, és komolyan veszi, amivel Jézus lezárta ezt a beszélgetést, hogy „elég neked az én kegyelmem.” Imádkozott ő is azért, hogy megszabaduljon, de tudomásul vette: nem. És nem engedte, hogy elhatalmasodjon rajta annak a tudata, hogy beteg vagyok, ezt sem bírom, azt sem bírom, nem vállalom. A küldetése töltötte be, és így a betegségnek sem volt akkora súlya. (2Kor 12,8-10)

Még gyerekkoromban tanultam egy verset, és néhány sora megmaradt bennem, ami most ideillik:

Ha mások égő sebeire nézek,
El is törpülnek már a kis bajok.
Testvérek tátongó sebét kötözve
Kis karcolásom már nem is sajog.

— Nem mindig olyan kicsik a karcolásaink. Néha nekünk is vannak tátongó sebeink. De miközben mások tátongó sebeit kötözöm, szinte megfeledkezem a magaméról. Valahogy gyorsabban is gyógyul úgy, hogy nem foglalkozom vele, hanem a másikéval foglalkozom. Aki ezt elhiszi és gyakorolja, az nem kerül a bajainak az igézetébe. Ez nehéz feladat a lelkigondozásban mindig, hogy emberek tömege a saját szenvedéseinek, nyomorúságainak a megigézettje. Mint a nyuszi, amikor reflektorfénybe kerül, és ott megdermed, nem tud mit csinálni, csak vacog. Mert örökké arról beszélünk, meg azokkal foglalkozunk, s nem vesszük észre, hogy azok kezdenek foglalkozni velünk, s játszanak a nyomorúságaink velünk. Meg leszünk győződve, hogy a miénk a legnagyobb, a legszörnyűbb. Nem is lehet rajta segíteni. Nincs is jó az életünkben, mint ha csak a betegségünk, a magányosságunk, a szegénységünk lenne.

Tessék megfigyelni, miről szoktunk a legtöbbször beszélni: mi nincs. Ritkán lehet hallani azt, amikor valaki Isten iránti hálával elmondja: ezt is kaptam tőle, ennek is örülök, és hálás vagyok érte. Lehet, hogy közben beteg vagyok, meg vékony a pénztárcám, meg megint becsapott valaki. Ezt is megbeszélhetjük, de ez csak egy része a valóságnak. Az, hogy valaki nem engedi eluralkodni magán a bajokat, nem struccpolitika. Pontosan ez a józanság, hogy látom a valóság másik részét is. Azt a sok jót, amit Isten nekem ad, sőt magát Istent, aki maga a jóság és a szeretet, és akinek a közösségébe belerejtve hordozom a bajaimat is, és így azoknak egészen más a súlyuk.

3. A harmadik, amit az apostol élete szépen példáz: Felhasználta ezeket a nyomorúságokat a szolgálatában. Meglátta a fantáziát a nyomorúságai közepette is abban a helyzetben. Vagyis: ott is Jézus jelenlétében volt, és ott is azt kérdezte: Uram, itt most mit akarsz, hogy cselekedjem? Ha börtönbe csukták, akkor nem Agrippa királynak kellett prédikálni, meg nem az athéni bölcseknek, akkor azoknak, akik ott voltak. Magától sosem ment volna oda. Így viszont, hogy odacsukhatták, több rab és börtönőr Jézus tanítványa lett. Ezt csak így lehetett elérni. Meglátni a fantáziát benne, felismerni, hogy ez sem véletlen. Valami jó célja van az én Uramnak ezzel is.

Jézus tudja, hogy mit csinál. Ha valaki komolyan veszi azt, amit az apostol mondott, hogy ő a Krisztus rabszolgája, vagy a Krisztus foglya, akkor ez magától értetődik. Akkor ott vagyok tanítvány, ahova ő állított, és nem mindig másutt szeretnék lenni. Ez megint beteges rögeszméje sok embernek. Meg van győződve, hogy ha másként alakultak volna a körülményei, ha ő most másutt lehetne, akkor boldog lenne. Olyan sokszor látom, hogy megadatik: másutt lehet, és ugyanolyan boldogtalan. Viszi magában a boldogtalanságot. Akárhova fog kerülni, mindenütt boldogtalan lesz. Az attól függ, hogy mi van benne. Ezek az emberek meg minden helyzetben boldogok, mint az apostol is.

Ismertem egy fiatalasszonyt, aki részt vett a gyülekezeti családlátogatásban. Elment egyszer egy nála valamivel idősebb asszonyt és családját meglátogatni. Ez az asszony, akit meglátogatott, néhány évvel azelőtt elveszítette a férjét, és azóta is vigasztalhatatlan volt. Tele volt keserűséggel, panasszal, sokszor még Isten ellen is. Elsorolta neki is azonnal, milyen nehéz az ő élete, milyen szörnyű elveszíteni az embernek az élete párját. Persze, ezt nem érti meg senki. Maga sem érti meg, lelkem, úgyhogy ne is kezdjen engem vigasztalni.

Szép türelmesen végighallgatta ez a látogató és ezt mondta: amikor három héttel ezelőtt ott álltam a férjem koporsója mellett, az én szememből is ömlött a könny. Én is kérdeztem az én Uramat, miért, és miért éppen én maradtam ilyen fiatalon özvegyen? Aztán, ahogy lépegettem az autó után, és mentünk a sírhoz, azt mondtam neki: Uram, a mi helyzetünk most alapvetően megváltozott, de te ugyanaz maradtál, aki eddig. Köszönöm neked azt a szép tíz évet, amit együtt tölthettünk, és köszönöm, hogy te ezután is hűséges leszel hozzánk. És mire a sírhoz értem, már énekelni is tudtam.

Ezután lehetett érdemben beszélni arról, hogy mit jelent a Krisztusban megözvegyülni, özvegyként élni, és egyedül nevelni gyerekeket. Elfogadni azt is, amit nem értek. A miértjeimet is Istennek elmondani, és nem az Ő háta mögött megbeszélni másokkal. Nagy veszteség volt, hogy fiatalon özvegyen maradt, de még ezt is fel tudta használni a szolgálatában, illetve még ezt is felhasználta az ő Ura mások vigasztalására és erősítésére.

4. Amit még Pál apostoltól meg kell tanulnunk, hogy mindig keresztül nézett a nyomorúságain. Mintha átnézett volna a válluk felett, és ott túl nézett volna valamit. Nem akadt el a tekintete a bajainál. Azt értem ezen: mindig tudatában volt annak: ami nekem most nehéz, fáj, teher, baj, ez csak ideiglenes. Ez az ideiglenes állapot lehet, hogy évekig tart, de tudom, hogy mi van utána. Nem engedem, hogy ez a keserűség eluralkodjék rajtam, hanem ebben a nehéz helyzetben is annak örülök, ami majd utána jön. Annak az örök dicsőségnek és boldogságnak, ami Jézusnál vár engem.

Ez nem valami olcsó vigasz. Nem az, ahogy Tiborc próbálta mondani: tűrj békességgel, ezt papolta az apát urunk is. Vedd tudomásul, hogy most nehéz, és vigasztald magad azzal, hogy majd egyszer talán boldog leszel. Itt nincs talán. A Pál apostolok, meg Isten mai újjászületett gyermekei is biztosra mennek. Mi egészen bizonyosak lehetünk abban, amit szintén a Timóteusi második levélben ír az apostol: el van téve Őnála a győzelmi koszorú a számomra. Most még itt küszködöm, Őérte bármit vállalok, nem bánnám, ha vége lenne már és egy kicsit könnyebb lenne, de ha így kell hordozni, így vállalom. Közben azonban sokszor gondolok arra: egyszer ennek vége lesz, és utána vég nélkül jön a szenvedésmentes boldog közösség Krisztussal.

A fizikai fájdalmat is másként viseljük, ha tudjuk, hogy körülbelül meddig tart és vége lesz. Többször átéltem azt, hogy a fogorvos azt mondja: most egy fél percig nagyon fog fájni. Azért ne adjunk injekciót. Megkapaszkodom a karfában (nem mondom, hogy összeszorítom a fogam, mert az ott nem kívánatos), és felkészülök a legrosszabbakra fél percre. Aztán nem tudom, mennyi az, sokkal hosszabbnak tűnik, de hamarosan vége lesz. Így egészen más, mint bejelentés nélkül egyszer csak borzalmasan elkezd fájni, és nem tudom, meddig fog tartani.

Jézus nekünk megmondta, meddig tart. A földi élet végénél tovább semmiképpen nem. De neki ezen belül gondja van arra, hogy senkit nem próbál feljebb, mint ahogy elszenvedje. Sőt a próbatételekkel együtt a kimenekedést is megadja, hogy elszenvedhessük. Ezt is Pál apostol írta az 1Kor 10,13-ban.

Ő tehát elfogadta Isten kezéből a bajait, nem engedte, hogy elhatalmasodjanak rajta, sőt felhasználta: beépítette a szolgálatába. Tényleg javára lett és túllátott rajtuk, nem akadt el a tekintete a bajoknál, meg végképp nem a bajait okozóknál, hanem arra a dicsőséges Krisztusra nézett, aki már előre ment a dicsőségbe, és neki is helyet készít ott.

Ezért tudott ilyeneket leírni: „Mivel nekem az élet Krisztus, a meghalás nyereség! Ha e testben való életem a munkámat gyümölcsözteti, hogy melyiket válasszam: meg sem modhatom. Mert szorongat ez a kettő: kívánok elköltözni és Krisztussal lenni, mert az sokkal jobb, de e testben itt maradnom meg szükségesebb tiérettetek. (Fil 1,21-23)

Micsoda emelkedettség! Ez egyszerűbben azt jelenti: Ha életben hagynak — itt is börtönben volt —, megyek hozzátok és segítek. Ha kivégeznek, megyek Krisztushoz és soha többé semmi bajom nem lesz. Ez sokkal jobb nekem, ha meg itt maradok, az jobb nektek. Melyiket válasszam: meg sem mondhatom, de milyen jó, hogy nem nekem kell eldöntenem. Eldönti ezt az én Uram. Így gondolkozik életről és halálról a szenvedések közepette az, aki „Krisztusban” van.

Vagy azt mondja: „A mi polgárjogunk a mennyekben van, ahonnan a megtartó Úr Jézus Krisztust is várjuk, aki elváltoztatja a mi nyomorúságos testünket, és hasonlóvá teszi majd az Ő dicsőséges testéhez.” (Fil 3,20-21) Mennyit szenvedünk a mi nyomorúságos testünk bajai miatt! Miközben szenvedünk, jó arra gondolni, hogy egyszer a miénk is olyan dicsőséges lesz, mint Jézusé.

Így tudta leírni az apostol ezt a mondatot is az utolsó levele legvégén: „Első védekezésem alkalmával senki sem volt mellettem, sőt mindnyájan elhagytak. De az Úr mellettem állott, és megerősített, hogy teljesen elvégezzem az igehirdetést, és meghallják az összes pogányok az evangéliumot.” (2Tim 4,16-17)

Senki nem volt mellettem, de az Úr mellettem állott. Ezt jelenti az, hogy a Krisztusban. És nem azokat a barátokat szidom, akik a bajban elpárologtak mellőlem és ott hagytak egyedül, és nem azokat az ítélkezőket, akik hivatalból most el akarnak ítélni engem, pedig senkinek nem ártottam, és nem az Istent, aki mindezt megengedi, hanem annak örülök, hogy az én küldőm ott is ott van mellettem. Az Ő társasága mindent pótol, és az Ővele való közösségben mindennek más a súlya. Így is fáj, de másként fáj. (Ezt ennél okosabban és precízebben nem tudom mondani.) Így is sír az ember sokszor, de másként sír. Így is összeszorul a szíve vagy a gyomra, de másként, mert a Krisztusban történik mindez.

Aki így a Krisztusban hordozza az élete nehézségeit és szenvedéseit, az mindig tudja azt, amiről az elején énekeltünk: az Ő szenvedése mindannyiunkénál nagyobb volt. Sose mondjátok azt: Krisztus sem szenvedett ennyit a keresztfán, mint én — vagy mint akárki. Ez durva istenkáromlás. Nekünk fogalmunk sincs arról, hogy a bűn nélküli Isten Fiának milyen szenvedést jelenthetett minden ember minden bűnét magára venni és azoknak az Isten szerinti igaz ítéletét elszenvedni. Jézus nemcsak a keresztre feszítéssel együtt járó fizikai szenvedéseket kínlódta ott végig, hanem ezt is.

Őt is magára hagyta a családja. Júdás elárulta. Péter megtagadta. Gúnyolták még haldokolva is, és Ő addig a mélységig jutott el, hogy az Isten is elhagyta. „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?” Azért, hogy mi soha ne kerüljünk olyan helyzetbe, hogy Isten elhagyna minket. Ez volt az ára, hogy Ő vállalta a pokloknak ezt a kínját is, azért, hogy tudjunk betegen is hálát adni, szegényen is elégedetten élni, megbilincselve is szabadok legyünk, mint Pál apostol volt, bosszúságok között is megmaradjon a békességünk — a Krisztusban.

Ezért hívogatok mindenkit ezen a héten a Krisztussal való közösségbe. Nélküle csak- ugyan kikészítenek a szenvedéseink bennünket. Tönkremegy az idegrendszerünk, örömtelen lesz az életünk, gonoszoknak látjuk az embereket, és átkozzuk talán még a Mindenhatót is. A Krisztusban megtanulunk hálát adni, észre venni azt a sok jót, amit ad, megosztani másokkal, nem magunkat sajnálni és sajnáltatni, hanem mások égő sebeit kötözgetni, nem vádolni senkit, hanem szeretni mindenkit.

Ha a mézesüveget összetörik, abból akkor is édes méz folyik. Legyen a mai igehirdetésnek a képe ez: egy mézesüveg, ami összetört, és nem keserű epe folyik belőle, mert nem az volt benne, hanem méz. Krisztust, amikor összetörték a kereszten, akkor is imádkozott azokért, akik tapostak rajta. Aki a Krisztusban van, az úgy tud szenvedni, hogy szenvedve is áldást mond, imádkozik másokért, és áldássá lesz az élete. Ezért nagy kérdés: mi van belül? Ő van-e bennünk, mert akkor Krisztus-kiáradás lesz, ha összetörnek bennünket, akkor is, ha meg nem Ő van, akkor árad a mi keserű panaszunk. Bár a mi hitvallásunk is lenne ez az ének:

Ki az Úrban bízott, nem csalódott még
Első lennék én, ha szégyent vallanék.
Nem, te nem hagysz cserben, örök kőszirtem,
Megrendülhet ég-föld, a te igéd nem. 

Azért merem bátran, hittel vetni rád
Minden gondom, terhem, magam s más baját,
Mindazt, ami szívem titkon gyötri még,
Hisz te minden könnyem számon tartod rég.

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, köszönjük, hogy te nemcsak ismered minden szenvedésünket, hanem fel tudod azt használni a javunkra, és minden szenvedésünknél szörnyűbbeket hordoztál el szolgáló életed során és kínhalálodban. Áldunk téged azért, hogy ha valaki, te meg tudsz érteni minket.

Bocsásd meg minden lázadásunkat. Bocsáss meg minden keserű panaszt, zúgolódást. Bocsásd meg, ha ellened is lázongtunk. Bocsásd meg, ha szenvedéseink közepette olyan hangosak vagyunk, hogy nem lehet velünk beszélned. Szeretnénk most elcsendesedni.

Köszönjük, hogy neked mindent elpanaszolhatunk. Köszönjük, hogy te tudsz véget vetni szenvedéseinknek, vagy te tudsz megerősíteni minket azokhoz. Köszönjük, hogy sokszor éppen azokkal erősítesz meg.

Segíts, hogy tőled fogadjunk el mindent. Segíts, hogy ne csak a bajainkban kiáltsunk hozzád, hanem szüntelenül veled közösségben éljünk. Segíts el mindnyájunkat oda, hogy elmondhassuk: benned van a mi életünk. Te pedig élj bennünk, hogy ha törögetnek, vagy összetörnek is, a te szelídséged, a te szereteted, a te megbocsátó irgalmad áradjon belőlünk.

Könyörgünk most azokért, akik különösen nehéz terheket hordoznak, akik kilátástalannak látják a helyzetüket. Te adj kiutat, szabadítást, megoldást nekik. Használj minket, hogy a te szereteteddel tudjunk odaállni a szenvedők mellé

Vége a 100-as szalagnak, a 90-esnek már korábban vége lett.