Lekció: Fil 1,12-24

Alapige: 2Tim 4,5-8

Te azonban légy józan mindenben, a bajokat szenvedd el, végezd az evangélista munkáját, töltsd be szolgálatodat.

Mert én nemsokára feláldoztatom, és elérkezett az én elköltözésem ideje. Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végezetre eltétetett nekem az igazság koronája, amelyet megad nekem az Úr, az igaz bíró ama napon; de nemcsak énnekem, hanem mindazoknak is, akik várva várják az O megjelenését.

Imádkozzunk!

Kegyelmes Istenünk, tele van a szívünk hálával, és szeretnénk most együtt is tudatosan felemelni tekintetünket a te ajándékaidról tereád, a nagy ajándékozóra.

Köszönjük, hogy nem buneink szerint cselekszel velünk. Köszönjük, hogy nem azt kapjuk toled, amit megérdemelnénk, hanem a te végtelen irgalmadból újabb és újabb lehetoségeket készítesz. Gondoskodsz testünkrol és lelkünkrol. Formálsz és tisztítasz minket. Köszönjük, hogy mindannyiunk életére nézve szép terved van, és ezt kegyelmesen, nagy-nagy türelemmel megvalósítod.

Köszönjük neked a mögöttünk levo hetet, atyai gondoskodásodat. Köszönjük, hogy estérol estére hangzott itt a te igéd. Köszönjük, ha adtál a szívünkbe vágyakozást és szomjúságot, és köszönjük, ha te elégítetted meg azt.

Bocsásd meg, ha elmentünk az elmúlt napokban ajándékaid mellett és nem ébredt hála a szívünkben. Bocsásd meg, ha magunknál tartottuk azt is, amit tovább lehetett volna adnunk. Bocsásd meg, ha nem volt vágyakozás a szívünkben és nincs bennünk igazi szomjúság a te életünket formáló igéd után. Te támassz bennünk!

Amikor ennyi jót kapunk toled, hadd könyörögjünk azokért, akik mindezt nélkülözik. Azokért, akik még soha nem hallottak rólad. Azokért, akik már sokszor hallottak, de még mindig nem vették komolyan az evangéliumot.

Könyörgünk az éhezokért, a gyulölködokért, azokért, akik félelmek, fájdalmak között élnek. Könyörgünk hozzád azokért, akiknek a nyomorúságán mi enyhíthettünk volna, és még eddig nem tettük. Indíts minket Szentlelkeddel. Adj nekünk irgalmas szívet, irgalmas szemet, és segítségre mindig kész kezeket. Engedd, hogy egészen tudatos legyen bennünk, hogy mindenünk a tied. Segíts el oda, hogy önmagunkat is egészen neked szenteljük, és te arra használhass minket, amire akarsz. Olyan nagy kiváltság ez, Urunk, hogy a te kezedben lehetünk, a te kegyelmed és gondviselésed eszközei. Segíts, hogy teljes bizalommal neked engedelmeskedve egész életünkön át azok legyünk.

Erre készíts fel minket most is, és segíts túllátni a láthatókon. Adj nekünk választ élet és halál végso nagy kérdéseire. Taníts azzal tölteni az életünket, amire adtad, és taníts minket reménységgel nézni a meghaláson túlra is. Olyan gazdag a te kijelentésed, olyan kegyelmesen beavatsz minket a titkokba is. Adj nekünk hitet, hogy komolyan vegyük, amit mondasz, és így legyen megvigasztalt szívünk, és így tudjunk másokat is vigasztalni.

Te magad taníts most minket, és szenteld meg a reád figyelésünket. Szenteld meg az úrvacsorázásunkat. Add, hogy senki ne legyen itt, aki méltatlanul eszi a kenyeret és issza az Úrnak poharát. Egyikünk se legyen, aki csak hallgatja az igét, hanem hadd legyünk mindannyian megtartói is annak, hogy megtarthasson minket a te igéd.

Áraszd ki reánk Szentlelkedet, és szenteld meg az együttlétünket, egész napunkat, egész életünket.

Ámen.

Igehirdetés

Egy héten át Pál apostol életét tanulmányoztuk, és mindjárt az elején rögzítettük, hogy nem is azt akarjuk most megismerni, hogy o mit végzett, hanem hogy Jézus Krisztus mit végzett el obenne és Oáltala. Láttuk, milyen egy olyan ember, akit Jézus a kezébe vesz és megváltoztat, akit megajándékoz, és utána használ sokaknak áldásul.

Pálnak a nagy élménye pedig az volt, hogy mit jelent a Krisztusban élni. Mit jelent az, hogy mintegy elrejtozhet a hívo a Krisztussal való közösségbe, és Isten elott is a Krisztusban vagyunk elrejtve. Amikor minket keres, az O egyszülött Fiát látja, és Obenne igaznak lát minket is. A bajok között is a Krisztusban vagyunk elrejtve. Minden, ami minket ér, eloször Orajta csattan, az a közeg, amiben mi vagyunk, felfogja az ütések nagy részét, és hozzánk már csak annyi jut el, amennyi kell, amennyi szükséges ahhoz, hogy alázatban maradjunk.

Láttuk, hogy Pál minden körülmények között milyen huséggel végezte azt a szép, de nehéz küldetést, amivel Jézus Krisztus bízta meg ot.

Most az öreg szolga halni készül. Ma erre a kérdésre keressük meg az ige válaszát, hogyan hal meg az, aki a Krisztusban élt? Ha a Krisztusban élt, akkor nyilván a Krisztusban hal meg, mert a vele való közösség nem szakad meg a halállal sem. Mit jelent a Krisztusban meghalni? Mit jelent úgy készülni a meghalásra, hogy valaki ilyen közösségben él az élo Krisztussal?

Valaki egyszer azt mondta, hogy alapvetoen két dolgot nem tudunk: élni és meghalni. Azt értette ezen, hogy keseruen rádöbbent, nem arra használjuk az életet, amire Isten adta. Eltékozolunk sok mindent, tönkretesszük magunkat és egymást, és a végén készületlenül zuhanunk a sírba. Sok emberre nézve szomorúan igaz megállapítás ez.

Annál nagyobb örömmel tudom most ennek a sorozatnak a végén hirdetni, hogy aki a Krisztusban él, az egészen bizonyos, hogy a Krisztusban hal meg. Aki a Krisztusban él, az nehéz körülmények, küzdelmes élet közepette is biztos, hogy boldog ember. Aki a Krisztusban hal meg, az bizonyos, hogy boldog a halála után is. De csak az boldog, aki a Krisztusban hal meg. A Szentírás így mondja: boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg. A többiek nem. (Jel 14,13)

Ez a Krisztussal való hitbeli közösség semmi csorbát nem szenved akkor, amikor megáll a szívünk és eltemetnek bennünket. Sot, azt tudjuk a Bibliából, hogy akkor a hitünk látássá lesz, és még inkább kiteljesedik az, amit már itt sok nyomorúság között is átél a hívo ember, hogy mi mindent kap a Jézussal való közösségben, és hogy mi mindent rejt magában ez: Krisztusban.

Aki elmondhatja azt, amit Pál a filippieknek írt: nékem az élet Krisztus, annak a meghalás nem az élet végét jelenti, hanem csak a múlandóság végét. Mindannak a rossznak, kellemetlenségnek, nehéznek a végét, ami megnyomorította a földi életét. Krisztusnak nincs vége azzal, hogy mi meghalunk. Ha nekem az élet Krisztus, akkor ez az élet, meg a benne való elrejtettségem továbbra is megmarad, sot még közelebb visz a meghalás hozzá, hiszen azt a dicsoséget ígéri az övéinek, ami az övé.

Azért fontos errol becsületesen, nyíltan gondolkoznunk és beszélnünk, mert egyszer egészen bizonyos, hogy mindnyájan meghalunk. Vagy ha még földi életünkben visszajön a mi dicsoséges Urunk, akkor is hirtelen vége szakad ennek a földi létnek. És mi lesz utána? Nem tudom, hogy gondolkoztunk-e már egyszer kíméletlen becsületességgel azon, hogy valóban: mi lesz utána velünk? Mert nem a semmi, nem a megsemmisülés következik.

Az elmúlt héten többször is idéztük a Zsidókhoz írt levél 9. részének 27. versét: „elvégzett dolog, hogy az emberek egyszer meghalnak, és utána az ítélet." Mégpedig a halálos ítélet, mert az Isten mércéje szerinti ítélet következik, és azt olvassuk: a bun zsoldja halál.

Jézus Krisztus evangéliumának fontos üzenete az, hogy egyetlen módja van annak, hogy valaki ezt az ítéletet elkerülje, ha már ebben a földi életben átmegy a halálból az életbe. Hogy lehet oda átmenni? János apostol így írja: Mi átmentünk a halálból az életbe, mert hittünk az Isten egyszülött Fiának nevében. Mit jelent hinni az O egyszülött Fiának nevében? Láttuk, hogy egyrészt azt, hogy múltunk minden bunére tökéletes bocsánatot kapunk tole, és az egész jövendonket teljes bizalommal rábízzuk, és neki engedelmeskedünk. Eközben jön létre ez az elszakíthatatlan közösség Krisztussal, amit hitnek neveznek, és így éli át az ember, mit jelent a Krisztusban lenni. Így bizonyos lesz abban, hogy övé az élet, mert oda tartozik Krisztushoz. Jézus mondta magáról, hogy én vagyok az élet. Csak akinek vele szoros, igazi kapcsolata van, az él. Mindenki mást a Szentírás halottnak nevez.

Majd erre még visszatérünk, de most még maradjunk Pál apostol búcsúzásánál, hiszen ezt az utolsó levelét szeretett lelki gyermekének, Timóteusnak írta nem sokkal a kivégzése elott. Azért tudott így fogalmazni az apostol, mert o bizonyos volt abban, hogy neki élete, örök élete van, hiszen Jézus Krisztussal azt is megkapta. Ezért használ itt, amikor a meghalására utal, egy különös kifejezést. Nem azért, mert szépíteni akarja ezt a fájdalmas tényt, hogy egyszer o is meghal, hanem azért, mert a lényegét akarja kifejezni. Egyszer már foglalkoztunk ezzel szóval, de röviden ismételjük most át, mit is jelent ez. Miért különös az, hogy tizenhárom levelében egyetlen egy helyen, itt használja ezt a szót: elköltözés.

„Nemsokára feláldoztatom, és elérkezett az én elköltözésem ideje." Ez, hogy feláldoztatom, utalás arra, hogy vértanúhalált fog halni. Mit jelent ez: elköltözésem ideje? Még a Filippi levélben fordul elo ennek a szónak az igei változata: „kívánok elköltözni, és a Krisztussal lenni”, de a fonév egyetlen egy helyen itt fordul elo.

Mit jelent ez: elköltözni? Rendkívül szemléletes ennek a szónak a profán görög nyelvben a jelentése. Ezt a szót használták akkor, amikor a nomád pásztorok sátort bontottak és máshova települtek. Ott a környéken már lelegeltették a füvet, ott már nem volt jó tartózkodni tovább (tulajdonképpen elvégezték azt, amit kellett, amit lehetett) és szedték a sátorfájukat, elmentek jobb helyre, ahol még boven volt a jószágnak legelni való. Tehát nem a semmibe tuntek el, hanem egyik helyrol átköltöztek a másikra. Valahonnan, ahol már nem volt mit csinálniuk, oda, ahol még feladatok vártak rájuk. Egy szegényesebb helyrol egy boségesebb helyre.

Azt mondja Pál apostol: tudom, fiam, hogy neked fájni fog, ha engem kivégeznek, de gondolj arra, mi történik velem? Velem semmi rossz nem történik, én valami jobbat fogok kapni. „Kívánok elköltözni, és a Krisztussal lenni, mert az sokkal jobb" — írja a Filippi levélben. Itt már nincs mit csinálnom, a feladatomat elvégeztem. Akkor miért maradnék még itt? Miért tartana itt az én Uram? Ott viszont vár engem az a sok gyönyöruség, szép és jó, amit O elkészített az Ot szeretoknek. Ha arra gondolsz, hogy velem mi történik, akkor csak örülhetsz annak, hogy elköltözöm.

Nem furcsa ez? Örülni annak, hogy valaki meghal? Persze, hogy nem tudunk örülni, mert magunkat sajnáljuk, mi leszünk szegényebbek mindig. Az ember erre gondol elsosorban, és ez sem tilos. De el ne felejtsük, hogy aki a Krisztusban élt, neki engedelmes volt, és befejezte itt azt a feladatot, amit O bízott rá, annak sokkal jobb, ha elköltözik.

Ezt a szót használták akkor is, amikor kifogták az igavonó állatokat. Egész nap össze volt kötve egy szegény állat a járommal, vagy oda volt kötve az eke elé vagy egy kocsi elé. Dolgozott, húzta az igát, este hazamennek, és szabadon engedik. Mehet az istállóba vagy mehet legelni. Mindenesetre megrázza magát, nincs rajta semmi már, ami megkötözné, korlátozná, és pihenhet.

Pál apostol nem félt a munkától. Több levelében írja, hogy ezek a kezek tartottak el engem, és nem akartalak titeket azzal sem terhelni, hogy eltartsatok. Nappal tanított, este dolgozott valamilyen sátorponyva-készíto muhelyben. O nem félt a munkától, de most mégis jól esik abbahagyni. Különösen azért, mert nem o akarja abbahagyni, hanem megszokta, hogy amit az o Ura mond, azt csinálja, és az mindig jó. Az o Ura menti fel most a további munka alól. Megpihenhet.

Aztán ezt a szót használták, amikor a hajót eloldották a pattól, és elindult úti célja felé. A hajók sem a semmiben tunnek el. Amikor eloldják, már tudják, hogy hova akar megérkezni, és oda meg is fog érkezni, ha közben nem történik baj vele. Hányszor hallhatta az apostol hosszú útjai során ezt a vezényszót! Ezt a hajó kapitánya vagy kormányosa adta ki mindig: analüzisz, indulás, eloldani! Most ez jut eszébe. Eloldja az o kapitánya az o hajóját, és mehet. Hova? Nem a nagy ködbe, hanem biztos célba. Pontosan tudja, hova megy. Pontosan tudja, ki várja ot a túlsó parton, és mivel várja ot a túlsó parton. Azt írja itt, hogy végezetre eltétetett nékem az igazság koronája, amelyet megad nekem az Úr, az igaz bíró ama napon, és nemcsak nekem, hanem mindazoknak, akik O hozzá tartoznak és várják az O megjelenését. Tudom, mi vár ott rám, mert tudom ki vár rám. Nem ismeretlen, végigkísért egész küzdelmes életemen. Az Övé vagyok.

O írta a Római levélben: akár élünk, akár halunk, az Úréi vagyunk. A leglényegesebb nem változik azzal, hogy megáll a szívem és eltemetnek. Az övé maradok, és ez a legfontosabb. Ami itt szép volt, az ott csak kiteljesedik.

Ezt a szót használták akkor is, amikor a foglyokról levették a bilincset. Ezt o most a szó szoros értelmében is várhatja, hiszen fogoly, és évek óta meg van bilincselve. Azt mondja: várom az én elköltözésemet. Odaát nincsenek bilincsek, nincs fogság, nincs rosszindulat, nem rágalmaz meg senki. Odaát az igazság, a szeretet, a szentség, a jóság a maga tökéletességében megvalósul. Mitol félne akkor, ha ilyen pontosan tudja, mi van ott a túlsó parton, ki van ott a túlsó parton, és o most az innensorol a túlsóra indul át. Nem kell drámai módon búcsúzkodni, — elköltözöm.

Az ember szinte hallja, amilyen meleg kapcsolata volt neki Timóteussal, hogy azt mondja: fiam, a te anyanyelved a görög. Ugye neked ez sokat jelent: analüzisz? Ugye érted, mirol van szó? Az én elköltözésem ideje beállott. Te még egy ideig itt maradsz, végzed tovább a feladatot, mert amíg nem végezted el egészen, addig nem hív haza a mi Urunk, ezért mondja itt neki: végezd az evangélista munkáját, töltsd be szolgálatodat. Még híja van, tessék betölteni. Én már betöltöttem. Ezért nyugdíjba megyek oda haza, de ugyanaz a Krisztus fog erosíteni téged itt, aki engem vár odaát, és olyan nagyon nem kell búcsúzkodnunk, mert csak egy rövid ideig nem látjuk egymást, utána odaát, Onála a dicsoségben találkozunk.

Fontos, hogy bibliai józansággal szemléljük ezt a kérdést. Itt nem arról van szó, hogy egy hívo embernek illik érzelemmentesen gyászolni. A hívo is sír, amikor elveszíti valakijét. A hívonek is összeszorul a szíve, ha arra gondol: én is kilépek ebbol az otthonból, ebbol a családból, vagy abból a munkából, amit annyira szeretek. De tele van reménységgel, és ismeretlen neki a félelem, mert nincs mitol és kitol félnie. Az ismeretlentol szoktak félni az emberek, vagy ha valaki a Krisztus nélkül van, akkor minden oka megvan arra, hogy a szíve mélyén vagy tudatosan is féljen attól az ítélettol, ami reá vár.

Ki tud ilyen emelkedetten gondolkozni élet és meghalás kérdéseirol? Miért volt ilyen könnyu Pálnak így búcsúzni Timóteustól? Két dolgot említek meg, ami eroteljes hangot kap az O bizonyságtételében.

Könnyu volt neki azért, mert az életét arra használta, amire kapta. Onnan kezdve, hogy a Krisztusban volt. És mi történt a megelozokkel, amikor üldözte Krisztust? Arra tökéletes bocsánatot kapott, és o ezt tökéletesen komolyan vette. Nem kell, hogy vádolja ot a múlt, mert Jézus Krisztusnak, az Isten Fiának a vére megtisztít minket minden buntol. O azt bunnek vallotta, elhagyta, s akkor az nincs, nem is érdemes foglalkozni vele. Arra teljes bocsánatot kapott. Attól kezdve pedig arra használta, amire kapta.

Itt egy kicsit vissza is tekint, és azt mondja: „ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam." Érdemes lenne ezt a három kifejezést is elemezni, de most nem ez a dolgunk. Voltak harcai, de nemes harcai voltak. Soha nem mások ellen, mindig másokért harcolt. Mások üdvösségért, új életéért, Isten akarata érvényesüléséért — nemes célokért harcolt.

Futását elvégezte. Valamelyik este idéztük azt a gyönyöru mondatát, amit az efézusi véneknek mond: Semmivel sem gondolok, még az én életem sem drága nekem, csakhogy elvégezzem az én futásomat örömmel, vagyis azt a szolgálatot, amit az én Uram Jézus Krisztustól kaptam. O ebben a futásban fáradt el. Nem futkosott össze-vissza, hanem futott azon a pályán, amit kijelölt az o Ura a felé a cél felé, ami vonzotta, és közben azt csinálta, ami a feladata volt.

És a hitet megtartotta. Mit jelent ez? Jézus beszél arról, hogy van ideig való hit is. Ezt sokan összetévesztik az igazival. A magveto példázatában mondja, hogy az ideig való hit az, amikor valaki hallja az igét, Isten igéje hitet ébreszt benne, de amikor azért a hitért valami kicsit is szenvednie kell, akkor elfordul és teljesen olyan, mintha nem lenne benne hit, és nem hallotta volna az igét. Azt mondja Pál, az övé nem ilyen volt. O vállalt Jézusért, a hitéért mindent, amit kellett.

Éppen ezért békességgel tér most haza. Voltak mulasztásai, követett el hibákat, ezeket is becsületesen bevallja, lehet találkozni a leveleiben vele, de komolyan veszi, hogy elég neki az Úr kegyelme. Ebben a kegyelemben bizakodva készül meghalni, és ha visszatekint, Isten iránti hálával elmondhatja: arra használta az életét, amire kapta.

Ma erre a kérdésre jó lenne, ha oszintén felelnénk, és délutáni házi feladatnak javasolom, hogy csendesedjünk el Isten elott, és Ot kérdezzük meg: Uram, arra használom a napjaimat, azzal mennek el a heteim, éveim, amire adtad azokat? Ezt legjobb elkezdeni egészen közel és konkrétan. Például a mai napot. Nem tudom, reggel ki kérdezte azt imádságban, vagy kinek suhant át legalább a gondolatain, hogy Uram, mire adtad ezt a mai napot? Vannak elképzeléseink meg kötelességeink is, amiket el kell ma végezni, de mire adtad ezt a napot? Ma vasárnap van. Ezt meg kellene szentelni.

Mit jelent megszentelni? Nem kellene ma végre meglátogatnom azt a beteget? Nem kellene végre megírni azt a levelet, hetek, hónapok óta halogatom. Üljek már le, és írjak néhány oszinte, kedves sort, és közben majd a O Szentlelke eszembe juttat olyan gondolatokat vagy olyan igét, amire az a másik, mire megkapja, azt mondja: az Isten vigasztalt meg engem ezzel. De ehhez elo kell venni egy tollat, odahajolni egy papír fölé és elkezdeni. Nem kellene ma, mivel egy kicsit nagyobb nyugalom van, mint munkanapon, végre beszélgetni az otthoniakkal? Most még lehet, ma még várják. Nem kell várni vég nélkül, hogy alkalmas pillanat érkezik.

Mivel töltjük a mai napot, meg az életünket? Észrevesszük-e azokat az alkalmakat, amiket Isten elkészít, és kihasználjuk-e azokat? Mire használjuk magunkat és egymást? Ha nekünk ez szempont lenne, hogy Isten akarata szerint töltsük el a testben hátralevo idot, akkor nem használódnánk el ennyire, és nem használnánk el meg ki egymást, hanem öröm lenne bennünk is, meg otthon is.

Sok ember kapkod, rögtönöz, üti-veri az életet, vagy kényszerpályán mozog, és azt az illúziót kergeti, hogy majd egyszer, valamikor meg fogja valósítani ezt is, azt is, és soha nem valósul meg semmi. Esetleg az következik be, amit az ismerosöm mondott, hogy készületlenül zuhanunk a sírba. Nagy lehetoség, amit Isten ad, hogy kérdezhetjük Ot, és arra használhatjuk az életünket, amire adta. Az apostol ebben bizonyos volt, és ezért békességgel készül meghalni.

A másik, amiben o bizonyos volt — és fontos, hogy a mi életünkben is bekövetkezzék —, tudta, hogy csak a meghalás van elotte, de a halál már mögötte van. Errol is beszéltünk már, de ezt muszáj idonként újra elovenni, mert nem világos a fejekben. A Biblia élesen különböztet meghalás és halál között.

Meghalásnak azt nevezi, amit mi biológiai halálon értünk. Abbamaradnak az életfunkcióim, megállapítják: vége, kituzik a temetés idopontját s elhantolnak — ez a meghalás. A halál pedig a Biblia nyelvén az Isten nélküli létezés. Tehát, aki Isten nélkül létezik, az a meghalása elott is halott, meg a meghalása után is halott marad mindörökre — ezt nevezi a Biblia kárhozatnak. Mert a meghalásunk után is létezünk más formában. De ha Isten nélkül, akkor az a halál, és ott már nincs sorsváltoztatási lehetoség. Mert a halálból az életbe átmenni csak a meghalásunk elott lehet, ebben a földi életben. Erre kapott nagy lehetoség ez a néhány évtized, amit Isten nekünk készített. Ahogy a világra jövünk, mindnyájan halottak vagyunk a szó bibliai értelmében, mert Isten nélkül jövünk a világra, mert „vétekben fogantattam és bunben melengetett az anyám” és ez mindnyájunkra érvényes. Ebbol az állapotból mehetünk át a Krisztussal való közösségbe, vagyis az életbe. Azt mondja: én vagyok az élet, tehát akinek Ovele valóságos közössége van a hit által, az él. Az viszont, ha meghal is, él. (Jn 11,25)

Éppen ezt mondta Mártának és Máriának Bethániában: „Én vagyok a feltámadás és az élet, és aki hisz énbennem, ha meghal is, él az." A Krisztussal való közösségen semmit nem változtat az, hogy megáll a szív és eltemetnek. Az megmarad. Sot még inkább kiteljesedik ez a közösség és a vele való élet.

Fontos világosan látnunk ezt, mert egyébként elfelejti az ember azt, hogy Jézus nélkül valóban halottak vagyunk. Ha ebben az állapotban talál a meghalás, akkor nem lehet már segíteni rajtunk. Ezért kell mindent elkövetnünk, hogy minél elobb feltámadjunk: Ébredj fel, aki alszol, és támadj fel a halálból — írja Pál az efézusiaknak, vagyis Ovele kapcsolatba kerüljünk. (Ef 5,14)

Szépen látható ez Jézusnak a tékozló fiúról mondott példázatában is, amit a legtöbben ismerünk. Amikor a fiú otthonról elment, vagyis elszakadt az atyától, a halál állapotába került. Ezért mondja az apja, amikor visszatért: „ez az én fiam, aki meghalt és most feltámadott, elveszett és megtaláltatott." Ezt az utóbbit értettem mindig, de sokáig nem értettem: hogyhogy meghalt? Élte világát! Igen ám, de a szó bibliai értelmében az életét elveszti mindenki, akinek a mennyei Atyával nincs kapcsolata. Mint ahogy a szolovesszo, ha a szolotokérol levágják — mondja Jézus — az meghalt. Csak tuzre lehet használni. Amíg vele kapcsolatban van, addig jönnek az élteto nedvek a tokébol, és az élteti a vesszot is. Ezután mondja Jézus többször is: ezért maradjatok énbennem és én tibennetek. Ez a vele való kapcsolat jelenti az életet. (Jn 15,4-6)

Pál hálásan, de teljes bizonyossággal elmondhatta, hogy o a halálon már túl van, abból ot Jézus kihozta. Aki a Krisztusban van, az él. A halál ot már nem fenyegeti. A meghalás még elotte van, — az azonban nem változtat semmit a lényegen, a Krisztussal való közösségén. Csak attól szabadítja meg, ami itt most rossz és nehéz, az meg pedig teljesebb lesz a számára, ami már most is szép, igazi és Krisztustól való. Akkor miért kellene rettegni tole? Megint mondom: más kérdés az, hogy érzelmi kapcsolatok vannak, meg fájdalmas elbúcsúzni, és igaz az az énekünk: elválni kedvesinktol fájdalmas és nehéz, de ha elore néz valaki, és a Krisztusban van, akkor semmitol nem kell félnie, akkor csak azt mondhatja: az sokkal jobb.

Te most, ahogy itt ülsz, élsz, vagy halott vagy még? Zimányi Józsi bácsiról hallottam egyszer, aki lelkipásztor volt, evangélizálni hívták, és több faluban kellett egymás után szolgálnia. Autóval vitte valaki. Amikor elindultak, megkérdezte az idos gépkocsivezetot: magának van már örök élete? A bácsi zavarba jött: Azt nem lehet tudni, talán, meg reméli, meg majd a Jóisten… Akkor Józsi bácsi felkiáltott: jaj, akkor engem egy halott visz? — Mert ha valaki nem tudja, hogy van örök élete, hogy a Krisztusban van, akkor halott. Akkor serkenj fel, aki alszol, és támadj fel a halálból, mert csak a meghalásod elott támadhatsz fel ebbol a lelki halálból, utána már nincs lehetoség változtatni.

Élünk, vagy pedig halottak vagyunk? Ez a tétova bizonytalanság általában azt jelenti, hogy halott az ember. Az életnek életjelei vannak, és azok meglátszódnak.

Jézus Krisztus azért jött, hogy átmehessünk a halálból az életbe. Ha az ember arra használja ezt a rövid földi életet, amire kapta, békességgel zárhatja majd le, és azzal a bizonyossággal gondolhat a halálra, gyászolhat vagy készülhet a saját halálára, hogy a halál már mögöttem van, csak a meghalás van elottem.

Annak az ára, hogy nekünk igazi életünk, örök életünk lehessen, Jézus halála volt. A megterített úrasztala éppen ezt hirdeti nekünk. Nem véletlenül olvassuk: az Úrnak halálát hirdessétek, valahányszor veszitek a kenyeret és isszátok a bort. Legyen tele a szívünk hálával és örömmel most, hogy az O halála nekünk életet szerzett.

Ne felejtsük el, hogy akik a Krisztusban élnek, azok mind boldogok, és akik a Krisztusban halnak meg, azok is boldogok.

Kik a Krisztusban hunytak el, mind boldogok.
Mennybe jutnak a gyöngykapun túl;
Színarany koronát, hófehér gyolcsruhát,
Zengo hárfát ad nékik az Úr.

 És az életnek fájáról ád enniök,
Ingyen isszák az élet vizét;
Örök égi tavasz, béke országa az,
Élni ott újra édeni szép. 

Fenn, a mennyei városba’ nincsen halál,
Nincsen éjszaka, nincsen sötét;
Maga Isten a nap, soha el nem apad,
Ontja élteto fényözönét.

Imádkozzunk!

Istenünk, köszönjük, hogy felemeled a tekintetünket a láthatókról, és komolyan számolhatunk a láthatatlanokkal is, elsosorban veled, magaddal, a láthatatlan, mindenható, irgalmas Istennel. Köszönjük, hogy egészen bizonyosra vehetjük ígéreteidet és azoknak teljesedését.

Bocsásd meg, ha sokszor mi is csak sodródunk, rögtönzünk, hajszoljuk magunkat, és szidjuk egymást, de nem vagyunk bizonyosak abban, hogy mivel is kellene töltenünk ezt a rövid földi életet. Segíts minket, hogy a testben hátralevo idot ne emberek kívánsága, hanem Isten akarata szerint tudjuk eltölteni. Könyörülj meg mindnyájunkon, hogy elmondhassuk: átmentünk a halálból az életbe, mivel hittünk az Isten Fiának nevében.

Köszönjük neked, Jézus Krisztus, hogy azért jöttél, hogy életünk legyen, és boségben éljünk. Dicsoítünk téged, mert te magad vagy az élet, és lehetové tetted, hogy veled közvetlen közösségünk legyen. Segíts, hogy elmondhassuk: a mi életünk a Krisztusban zajlik, s amikor majd utolsót dobban a szívünk, ez a veled való közösség akkor is megmarad.

Könyörgünk azokért, akik ezt nem tudják, vagy nem hiszik, és ezért szenvednek a gyászuk, a veszteségük vagy a félelmeik miatt. Használj minket is, kérünk, hogy egyszeruen, szeretettel el tudjuk ezt mondani.

Engedd, hogy meglátszódjék az életünkön ennek az öröme, ez a bizonyosság, ez az élo reménység. Hadd tudjunk mindvégig hitben járni, mint akik valóban nem a láthatókra, hanem a láthatatlanokra nézünk, s egyszer a mi hitünk hadd legyen majd látássá, amikor meglátunk téged is, úgy, amint vagy.