Alapige: ApCsel 1,8

Vesztek erőt, miután a Szentlélek eljön reátok, és tanúim lesztek mind Jeruzsálemben, mind az egész Júdeában és Samariában és a föld végső határáig.

Imádkozzunk!

Hisszük, Atyánk, hogy hallgattad és meghallgattad ezt a kérésünket. Köszönjük ezt a csendet, amivel megajándékozol ennek a zajos napnak a végén. Köszönjük a testvéri közösséget.

Köszönjük, hogy mindnyájan előtted állhatunk, hogy meghalljuk, mit mondasz nekünk. Jó tudnunk, hogy pontosan ismersz mindnyájunkat. Tudod milyen lélekkel vagyunk most itt. Tudod, hogy mit várunk tőled, s látod azt is, hogy semmit sem várunk, s annál sokkal többet készítettél el mindannyiunknak, mint ami után sóvárgunk. Hadd legyen ez a csendes óra az ajándékozásnak az alkalma.

Kérünk téged újra, hogy gerjessz világot elménkben, önts szeretetet szívünkbe, erősíts minket hitünkben, és nagy erőtlenségünkben.

Ámen.

Igehirdetés

Szeretném emlékeztetni a testvéreket a múlt csütörtökre. Misszionárius testvérünk a missziói parancs mondanivalóját így foglalta össze: a határtalan Isten ilyen behatárolt embereket küld azért, hogy meglevő határok helyett új határokat építsen. A határtalan Isten behatárolt embereket küld, hogy odébb mozdítson meglevő határokat, és új határokat építsen. Azt mondta: ez a misszió.

A határtalan Isten, akinek minden lehetséges. Aki Jézus Krisztusban jött közel hozzánk és a missziói parancs bevezetésében Jézus így mutatkozik be: Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön. Ez a Krisztus küld ilyen magunkfajta gyarló embereket, hogy vigyük tovább az örömhírt.

Ezek a gyarló emberek azonban küldetésben járnak. Maguk mögött tudhatják mindig a küldőjüket. Ez ad nekik bátorságot a kudarcok ellenére és reménységet. Csüggedéseiken is túlláthatnak, mert tudják, hogy az ő nagyon is erőtlen, behatárolt, korlátolt képességeiket a mindenható Isten akarja használni, és azokat úgy tudja bővíteni, ahogyan akarja. Miért? Azért, hogy meglevő határok helyett új határokat építsen. Vagyis azért, hogy az evangélium egyre messzebb terjedjen. Az Isten szabadítása egyre többekhez eljusson ne csak, mint jó hír, hanem mint valóságos szabadítás is.

Ezek a behatárolt emberek tehát offenzívában vannak. Előrehaladnak. Nem úgy élnek ezen a világon, hogy bocsánatot kérünk, hogy vagyunk. Nem kérnek elnézését azért, hogy ilyen korszerűtlen üzenetet hirdetnek, hogy úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne el ne vesszen, hanem örök élete legyen, hanem tudják, hogy a legigazabb üzenet ezen a világon ez. És ez az, amire mindenkinek szüksége van, és aki hinni fog, az meg fogja tapasztalni, hogy az ő életében is hatalmasan munkálkodik a határtalan Isten az Ő igéjén keresztül. Csak mondani kell, és pontosan kell továbbadni. Úgy kell mondani, hogy miközben másoknak prédikálunk, magunk valamiképpen méltatlanokká ne legyünk.

A misszió az, hogy a mindenható Isten ilyen gyarló eszközöket kezébe vesz, egyre kijjebb tolja a hitetlenség határait, és egyre többekhez eljut a szabadító evangélium.

Kinek az ügye a misszió? Nem tudom feltűnt-e az egyik diakockán, hogy volt egy persely és arra németül volt ráírva: a misszió az én ügyem, a te ügyed, a mi ügyünk, Isten ügye. — Ezt mondja a Biblia is.

Legyen az én ügyem egészen személyesen, de tudhatom, hogy másoké is, a te ügyed is, akkor már a mi ügyünk. Mi akkor már összetartozunk a misszióért vállalt felelősségben. A misszió végzésében, újra és újra tapasztalni fogjuk — bocsánat, hogy ilyen csúnyán mondom — hogy nem maszekolunk, hanem ez Isten ügye, és az Ő alkalmazottaiként végezhetjük ezt a szolgálatot, amely a meglevő határokat egyre kijjebb tágít, hogy üdvöm a föld végéig érjen.— ahogy Isten az Ézsaiás könyve szerint mondja.

Vagy, ahogy itt Jézus megrajzolja a misszió koncentrikusköreit: vesztek erőt, miután a Szentlélek eljön reátok, és tanúim lesztek. Előbb Jeruzsálemben, azután a Jeruzsálem környéki tartományban, Júdeában. Aztán a fél pogány Samariában, aztán az egészen pogány földön, a föld végső határáig. És ebben a csodálatos hatalmas isteni munkában valahol egy kicsi helyen, egy ilyen kicsi emberke, mint akik mi vagyunk, valami nagyon fontos feladatot végezhet el, ha örömmel fogadja el, hogy Isten kész alkalmazni őt és tovább adja azt, amit ő is úgy kapott Istentől.

Azért indultam ki a múlt csütörtökből, mert bibliaolvasó kalauzunk szerint holnap kezdünk olvasni egy olyan könyvet, amelyik elejétől a végéig erről szól. Huszonnyolc hosszú fejezet arról szól, hogyan tolja ki Isten a misszió határait, hogyan használ sokszor tényleg nagyon gyarló, ilyen magunkfajta embereket, hogyan erősíti őket, miközben szolgálnak neki: bukdácsolva, újra felállva, nekiindulva. Mit jelent az, hogy igéje és Szentlelke által Ő maga végzi a misszió munkáját, és olyanok, akik sose hallottak róla egyszer csak megnyílnak. Olyanok, akikről már mindenki lemondott vagy talán önmaguk is lemondtak magukról egészen más emberekké lesznek, mert megismerik az értük is meghalt és feltámadott Jézust. Szabadulást, új életet kapnak tőle. Ehhez azonban valakinek beszélnie kellett Jézusról nekik.

Ennek a történetét írja le az Apostolok Cselekedeteiről írott könyv. Majdnem három hónapig ezt fogjuk most olvasni. Szeretném ennek a nyitányaként ezeket a múlt csütörtöki gondolatokat egy kicsit elmélyíteni, hogy ízlelgessük ezt a csodálatos gazdag programot, amit Jézus az Ő akkor első tanítványai elé adott, és amihez hasonlót tesz mindannyiunk elé: vesztek erőt, miután a Szentlélek eljön reátok, és tanúim lesztek. Ki itt, ki ott. Ők előbb Jeruzsálemben, azután Júdeában, Samariában, de a föld végső határáig is, — még a mi kicsi országunkban is hangozhat ez az evangélium.

Ha nagyon lerövidítenénk a Cselekedetek Könyvének a mondanivalóját, akkor úgy gondolom két szóban össze lehet foglalni miről van benne szó. Ez a két szó így hangzik: hinni és vinni. Hinni igazán, egész értelmünkkel, teljes szívünkkel, egész egzisztenciánkkal a jó hírt, az evangéliumot, és aki azt igazán mélyre engedte magában, és belülről átdolgozza őt az evangélium, az feltétlenül viszi is másokhoz, és ez, hogy hinni, egyenesen folytatódik azzal, hogy vinni. Akárcsak a legszűkebb környezetébe, vagy olyanokhoz, akikhez soha életében be nem tette volna a lábát.

Mint például Péter magától egy nyomorult pogány római megszálló katonatiszt házába sose ment volna el, s mégis viszi oda is az evangéliumot, mert küldetésben jár. Mert a hatalmas küldője ott van mögötte, és kinyitogatja az ajtókat meg a szíveket előtte, és a szájába adja a mondanivalót. Ő maga is összecsapja a kezeit és csodálkozik, hogy ezek szerint az Isten a pogányoknak is adta a Szentlelket.

Így csodálkozott már közülünk is sok testvér, amikor egy-egy olyan valaki, akire — megint bocsánatot kérek a közönségességért, de ezt szokták mondani — kutyából nem lesz szalonna, és új ember lett belőle. Egyébként, amikor valaki ezt a mondást idézte, egy másik, aki a misszióban sokat fáradozik, azt mondta: az Isten országában minden szalonna kutyákból lesz. Vagyis minden új ember reménytelen, elveszett, tönkretett életű emberekből lesz. Ilyenekből, mint mi voltunk, vagy talán vagyunk még most is. És ezzel a bizonyossággal és reménységgel viszi tovább azt a jó hírt, amit előbb hittel befogadott valaki.

Mit jelent ez: hinni és vinni? Nézzük meg ezt egy kicsit közelebbről tartalmilag.

Miről szól a Cselekedetek Könyve? Mit kell hinni? Ennek a könyvnek az elején, de az egész könyvben is sok rövid igehirdetés van. Különböző apostolok, Isten különböző szolgái itt, ott, amott kisebb-nagyobb közösségekben elmondták, mit hisznek, és mit lehet a hallgatóiknak is hinni. Egy ilyen rövid igehirdetést olvasok a 3. részéből, miután Péter és János által Jézus meggyógyította azt a sántát, elkezdik őket éljenezni. Ők leállítják ezt a hamis ujjongást, és felfelé mutatnak. Csendet intenek, és elmondják, ki gyógyította meg ezt a sántát. Így olvassuk ezt:

“Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak Istene, a mi atyáinknak Istene megdicsőítette az ő Fiát, Jézust, akit ti elárultatok, és megtagadtátok Pilátus előtt, pedig ő úgy ítélt, hogy szabadon bocsátja. Ti pedig azt a szentet és igazat megtagadtátok és azt kívántátok, hogy a gyilkos embert bocsássa el nektek. Az élet fejedelmét megöltétek, de az Isten feltámasztotta őt a halálból, és ennek mi vagyunk a tanúi. Az Ő nevében való hit által erősítette meg az Ő neve ezt, akit láttok és ismertek; és a hit, amely őáltala van, az adta neki ezt az épséget mindnyájatok szeme láttára. De most, atyámfiai, tudom, hogy tudatlanságból cselekedtetek, ahogyan a ti vezetőitek is. Isten azonban, amiről eleve megmondotta minden prófétája által, hogy a Krisztus elszenvedi, ekképpen töltötte be. Bánjátok meg azért bűneiteket, térjetek meg, hogy eltöröltessenek bűneitek és így eljöjjenek a felüdülés ideje az Úrnak színétől, és elküldje a Jézus Krisztust, aki nektek előre hirdettetett. Mert Isten az Ő Fiát, Jézust elsősorban nektek támasztván elküldte Őt, hogy megáldjon titeket, mindegyikőtöket megtérítvén bűneitekből.” (ApCsel 3,13-26)

Ez tipikus apostoli igehirdetés az első időkből. Nem terjengős, közérthető. A lényegre korlátozódik. Visszautal a gyökerekig, az atyáknak tett ősi ígéretek teljesednek be Jézusban. Jézusban teljesedtek be ezek az ígéretek. Ő a Krisztus, Ő az Isten Messiása, akit szabadítóul küldött. Sajnos ti őt mégis megöltétek. Nem fogadtátok el messiásnak. Ez azonban, hogy Ő kész volt meghalni, engesztelő áldozat a bűneitekért. Ezért kaphattok ti is mindnyájan bűnbocsánatot.

Gondoljuk ezt el. Nem tudom, ma milyen hatása lenne egy ilyen igehirdetésnek. Ugyanezt Péter a pünkösdi prédikációban úgy mondta el, hogy ti, akik itt vagytok, gonosz kezeitekkel keresztfára szögezve megöltétek, de az Isten Őt feltámasztotta hatalmasan. Ez a bizonyítéka annak, hogy Ő valóban az Isten Fia, és ennek mi vagyunk a tanúi. Láttuk, hogy meghalt, és találkoztunk vele három nap múlva, és utána még negyven napig együtt voltunk vele. Tehát biztos, hogy feltámadott. Őt hirdetjük nektek. Aki ezt, amit elmondtunk, hiszi, az tőle és őérte bocsánatot nyer, és új élete lesz.

Ennyi a summája az igehirdetésnek. Ezt kell hinni.

És most, anélkül, hogy ezt fejtegetném, hiszen ezt sokan közületek is ki tudnák már bontani, hadd kérdezzem meg: valóban hisszük ezt minden részletében? Az életünk kritikus helyzeteiben pontosan ezeket az alapigazságokat szokta megkérdőjelezni az ördög. A lelkigondozói szolgálatból tudom, hogy hívő emberek is ezekben az alapbizonyosságokban inganak meg sokszor. Ezeket támadja, lövi a sátán, hogy ebben ne legyünk bizonyosak: Jézus a Krisztus, hogy helyettem is meghalt, hogy én is bocsánatot és új életet kaphatok őérette, hogy feltámasztotta Őt az Isten, tehát Ő ma is él, tehát értelmes dolgot cselekszem, amikor imádkozom hozzá. Egy élőhöz imádkozom, és Ő meg fogja mutatni, hogy ma is minden hatalom az övé. Várhatom, hogy válaszol az imádságomra.

Hol az egyikben, hol a másikban rendülünk meg és bizonytalanodunk el. Jó erre felkészülni, hogy ezeket lövi az ördög, ezeket a biztos támaszokat akarja kihúzni a lábunk alól. Engedjük, hogy újra és újra megerősítsen minket Isten ezekben. És ha megerősített, akkor ezt ne titkoljuk el mások előtt, mert az nem becsületes dolog. Az durva szeretetlenség azokkal szemben, akik előtt ezeket a fontos igazságokat elhallgatjuk. Akkor, amikor csak lehet, és amire ott szükség van ebből, azt mondjuk el.

Péteréknek sem mindig ilyen alkalmuk volt, hogy a templomban felálltak és csendet intettek, és nagy sokaság hallgatta őket. Volt úgy, hogy csak egy mondatot mondtak. Pál apostol a filippi börtönben, mint rab, egyetlen mondatot mondott a börtönőrnek, mikor az kétségbe esve kérdezte: uraim, mit cselekedjem, hogy megmeneküljek. Azt mondta: higgy az Úr Jézus Krisztusban, és megmenekülsz. Ennyi. Ez is bizonyságtétel. Ez még tömörebben ugyanez az evangélium.

Aztán, ha majd érdeklik a részletek, elmondja. Mint ahogy el is mondta, amikor kimosta a sebeit a börtönőr és saját asztalánál megvacsoráztatta őket. Ott már részletesebben kifejtette nyilván az evangéliumot. Van, amikor csak ennyit kell mondani, van, amikor csak egy simogató mozdulat, vagy egy biztató mosoly az evangélium. Életnek beszédét tartjuk oda a kívül valók elé. Aztán majd rákérdeznek esetleg: hogy tudsz ilyen helyzetben mosolyogni? Megérzik, hogy tiszta mosoly volt. Őszinte szeretet van mögötte. Azt jelzi: nekem fontos a másik. Együtt érzek vele. Itt most nem tudunk beszélgetni, nincs mód másra, de egy biztató szemvillanás sokat jelenthet egy-egy kritikus pillanatban.

Vagyis a bennünk élő Krisztus. Az új ember, aki ezt hiszi, az sokféleképpen tudja ezt továbbadni. A kérdés azonban az: viszi-e? Aki csak hiszi, és nem viszi tovább, az előbb-utóbb biztos, hogy meg fog gyengülni a hitében. Erre megint sok rossz példát lehet látni. Sok áldozata van ennek, hogy nem adjuk tovább, nem mehet tovább.

A Római levélben Pál apostol még élesebben ír erről. A 10. fejezet szinte egészen erről szól. Azt mondja: “Közel hozzád a beszéd, a szádban és a szívedben van: azaz a hit beszéde, amelyet mi hirdetünk. Mert ha a száddal vallást teszel az Úr Jézusról, és szívedben hiszed, hogy az Isten feltámasztotta őt a halálból, üdvözülsz. Mert szívvel hiszünk az igazságra, szájjal teszünk pedig vallást az üdvösségre.” (Róm 10,8-10)

Sokan megpróbálnak megállni ott: szívvel sziszek az igazságnak. Mindezt, amit itt most felolvastunk a Cselekedetek 3-ból, hiszem. Ott van a szívemben, rendíthetetlenül hiszem. Isten azonban azt kérdezi: és? Kinek mondtad már tovább? Ki láthattad rajtad, hogy te ezt valóban hiszed? Mennyit változtatott az életeden és hány emberrel osztottad meg ezt a nagy lehetőséget?

Szájjal teszünk vallás az üdvösségre. Szívvel hisszük az igazságot, és ha tele van a szívünk vele, akkor kicsordul a szánkon. Ha nem csordul ki a szánkon, akkor vagy nincs tele a szívünk vele, mással is keveredik ott, vagy talán nincs is ott a szívünkben, csak a fejünkben. Még csak ismeret. Hallottam róla. Egyetértek vele. Helyeslem. És? Ez még nem üdvözít, ez még nem hit. Ha szívvel hiszek, akkor biztos, hogy szájjal vallást is fogok tenni és tovább is adom azt másoknak.

Jézus elhívta azokat az embereket tanítványaiul, aztán kiküldte, mint apostolokat. Először azt mondja a hívő: követlek, Uram, utána meg azt kell mondania — amit Pál le is mert írni —: legyetek az én követőim, miképpen én is a Krisztusé. Így kerek a keresztyén élet.

Istennek különösen hangsúlyos üzenete ez ma hozzánk. Ebben a gyülekezetben sokan vannak, akik azt hiszik abból áll a keresztyénség, hogy szívvel hiszünk az igazságnak, és mintha itt vége lenne. Pedig Isten azért ajándékoz meg minket ezzel a hittel is, hogy utána képesek legyünk szájjal vallást tenni az üdvösségre, hogy mások is üdvösségre jussanak, és megismerjék őt.

Nos, olvassuk a Cselekedetek Könyvét majd napról-napra így. Hol az egyik lesz hangsúlyosabb, hol a másik. Hol az, hogy higgy, hol az, hogy vidd tovább másokhoz. Hol mind a kettőről együtt van szó, és gyakorlati módon kiderül az, hogyan erőtlenedhet meg, vagy újulhat meg újra a hitünk, és milyen buktatói vannak annak, hogy vigyem. Hogyan lehet rosszul továbbmondani, hogyan lehet jobban. Jó lenne, ha szenvedélyes tanítványokként tanulnánk most a következő hetekben, hogyan volt az az első időkben. Lényegében ugyanúgy történik ma is. Jézus Krisztus tegnap és ma, és örökké ugyanaz. Ma is ugyanúgy szükségük van az embereknek rá, és ma is ugyanúgy használni akar minket az Ő eszközeiként.

A Cselekedetek Könyvéről még csak annyit: a legtöbben tudjuk, hogy Lukács írta ezt is. Az a Lukács, aki az evangéliumot. Ugyanannak a Teofilusznak ajánlja. Nem tudjuk, hogy ki volt az, de innen tudjuk, hogy ő írta, mert mind a Lukács evangéliuma elején, mind a Cselekedetek Könyvében ott van ez az ajánlás. Egyébként a stílusa, a nyelvezete is teljesen azonos. A Lukács evangéliumában, az evangéliumban azt írja le, hogy mit cselekedett Jézus, amíg itt volt testben a földön. A Cselekedetek Könyvében meg azt írja le, hogy mit cselekedett Jézus, amikor már felment a mennybe, de valóságosan itt maradt az Ő Szentlelke és igéje által.

Tulajdonképpen szerencsétlen elnevezés, hogy az Apostolok cselekedeteiről szóló könyv, mert éppen az apostolok mutatnak rá újra és újra arra, hogy nem mi cselekedtük ezt sem, hanem az a Krisztus, akit ti megfeszítettetek, akit az Isten feltámasztott, aki minket most hozzátok küldött. Ő cselekszi, Ő hirdeti, Ő hív titeket. Nem mi hívunk. Ő váltott meg, Ő halt meg. Minden mondattal Jézusra utalnak.

Jobb lett volna valami ilyen címet adni: Jézus Krisztus cselekedetei az Ő apostolai által. Ez azonban bonyolultabb is lett volna. Ne legyünk okosabbak, mint azok, akik annakidején címet adtak ennek a könyvnek. Fontos azonban látnunk, hogy nem magukban cselekszenek ők, hanem Jézus cselekszik általuk, és ugyanez a Jézus ugyanígy tud és akar cselekedni mi általunk is ma. Ez óriási lehetőség, tulajdonképpen meghatódva kellene letérdelnünk előtte: Uram, én általam? Annyi ügyetlenségemmel találkozom nap mint nap. És Ő ennek ellenére elhív ma is, használ minket, és ugyanúgy, mint akkor, szánkba ad mondanivalót, megerősít, reménységet ad, és mutathatjuk másoknak is a hozzá vezető utat.

Mint könyvről, még csak annyit mondok: különösen híressé lett a Cselekedetek könyve arról, milyen precíz, pontos leírásai vannak. Lehet, hogy ez abból is fakad, hogy Lukács orvos volt, és mint természettudományokkal foglalkozó ember jó megfigyelő volt, és azt pontosan írta le. Egyre többször örülnek a Biblia elfogulatlan kutatói, és Isten hívő népe, mert a Cselekedetek könyvének állítását is kétségbe vonta a bibliakritika, meg az egyházon kívüli kritika, és újra és újra kiderül: pontosan úgy van, ahogy ott le van írva.

A 15. rész olyan, mint egy jegyzőkönyv. Aki írt már jegyzőkönyvet, tudja, hogy ma is így írjuk. Felállt Péter és ezt mondta, erre Jakab ezt mondta, ezután Pál így válaszolt, ezután jön a vita. Akkor a vitás kérdés megoldódik, a végén ott a konklúzió. Jegyzőkönyvet ír Lukács.

A 21. részben említ egy bizonyos Mnázon nevű tanítványt, aki jeruzsálemi őslakós volt és csak rövid utalás van arra, hogy tőle szereztek be sok információt első kézből, hogy mi is történt a jeruzsálemi ősgyülekezetben.

Egyébként is említi az evangéliumban, meg itt is, hogy gondosan utána jártam mindennek. Ő ilyen volt. És azt mondják — még pedig ez nem teológusoktól olvastam —, hogy a 27. fejezet az ókori irodalom legrészletesebb és legpontosabb leírása a korabeli hajózásról és egy hajó felszereléséről. Nyilván nem ez volt Lukácsnak a célja. De ha még a hajó felszerelését is ilyen pontosan leírta akaratlanul, akkor higgyük el, ugyanilyen pontos az az üzenet is, amit Isten Szentlelke le akart íratni vele, és azok az események is, amiket a feltámadott Krisztus akkor cselekedett.

Végül még azt szeretném röviden elmondani, mit tanít ez a Könyv arról, hogyan lehetünk jó tanúk? “Lesztek nékem tanúim…” — azt mondja Jézus. Hogyan lehet egy mai, újjászületett hívő jó tanúja Jézusnak? Mi derül ki a Cselekedetek Könyvéből, mik ennek a feltételei? Mi erősíti ezt folyamatosan, nehogy aztán rossz tanú legyen, miután már egy ideig jó volt?

Az első: ezek a tanúk mind személyes ismeretségben voltak Jézussal. Szem- és fültanúként mondták el azt, amiről beszámoltak. Főleg Őt magát személyesen ismerték. Később is szívesen emlékeztetnek erre. Hadd olvassak egy mondatot Péter leveléből, egy mondatot János leveléből, mennyire fontosnak találták ezt.

Péter ezt írja a második levél elején: “Mert nem mesterkélt meséket követve ismertettük meg veletek a mi Urunk Jézus Krisztus hatalmát és eljövetelét, hanem mint akik szemlélői voltunk az Ő nagyságának. Mert amikor az Atya Istentől azt a tisztességet és dicsőséget nyerte, hogy hozzá a felséges dicsőség ilyen szózata jutott: Ez az én szeretett Fiam, akiben én gyönyörködöm: ezt az égből jövő szózatot mi hallottuk, együtt lévén vele a szent hegyen.” (2Pét 1,16-18)

Nem ők találták ki, ezt “hallottuk, nem mesterkélt meséket” mondunk itt most nektek. Láttuk, ott voltunk.

Ugyanezt írja János apostol is. Így kezdi levelét: “Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit szemünkkel láttunk, amit szemléltünk és kezünkkel érintettünk, az életnek igéjéről, ezekről írok most nektek.”

Tehát Jézussal személyes kapcsolatban kell lennie mindenkinek, aki tanú. Ez nekünk is lehetséges. Nekünk nem fizikálisan, mint az akkoriaknak, az elsőknek. Mi most hitben járunk és nem látásban. De ugyanígy személyesen ismernünk kell a mi Megváltónkat, személyesen tudnunk kell beszélgetni vele. Személyesen meg kell értenünk: hova küld, mit akar velünk, mit nem helyesel az életünkben. Személyesen vagyunk felelősek neki. Ez a személyes hitbeli kapcsolat az első feltétele annak, hogy aztán majd szájjal tegyünk vallást az üdvösségre, és az Ő tanúi lehessünk.

A másik, amit itt ígér Jézus alapigénkben: “Vesztek erőt…” Kell a Szentlélek inspiráló, hajtó, vezető ereje ahhoz, hogy valaki jó tanú legyen. Kevés, hogy tartalmilag tiszta a tanítása, ha nincs benne erő.

Azt hiszem a testvérek is érzékelik: mi, igehirdetők élesen érzékeljük milyen különbség van aközt, amikor egy dogmatikailag talán helyénvaló, tiszta tanítást elmond az ember, az igehirdető, vagy amikor Isten Szentlelke erőt ad a szónak és az úgy érkezik meg egy-egy szívhez, hogy Ő érintette meg azt a szívet és Ő szólt bele egy-egy ember életébe. Ez ég és föld. A föld az: tanítom a többieket, az ég: a mindenható Isten megszólít mindnyájunkat. Engem is, miközben mondom, meg mielőtt elmondtam, meg utána is, meg a többieket is. Erről van szó, ezt az erőt ígéri.

Ezért nem kell nekünk sokat ógni-mógni azon: jaj, nekem nincs elég szókincsem, nem tudom magam elég csiszoltan kifejezni. Vajon Péter hogyan tudta magát kifejezni? s mégis épkézláb mondatokban értelmes beszédet mondott pünkösdkor, és olyan erő volt benne, hogy háromezren megtértek és megkeresztelkedtek. Ne magunkra nézzünk! Persze, törekedni kell arra, hogy érthetően és értelmesen adjuk át az üzenetet, de nem a személyes képességeinktől fog függni annak az eredménye, hanem attól, hogy van-e benne erő vagy nincs. Ezért az erőért kell nekünk újra és újra könyörögnünk. Tudjuk mi a feltétele annak, hogy kapjuk a Szentlelket. Ád az Isten Szentlelket, akik néki engednek — ez is itt van a Cselekedetek Könyvében. Az engedelmes szolgának ad újra és újra. Nem úgy küld Isten minket: na, menj gyerek és próbálj szerencsét, hanem Ő előttünk jár, utánunk jön, és felettünk tartja a kezét — ilyen képekkel fejezi ki a Biblia azt, hogy a küldő elkíséri a küldöttet mindig. Ez a boldog élmény az, amikor erőt kap az ember.

A harmadik: ha meglustul a tanú — mert ennek mindnyájan ki vagyunk téve —, akkor Isten egy kicsit megszorongatja. Szorít a présen, és mindjárt tudják az Ő tanítványai mit kell csinálni. Van erre a Cselekedetek Könyve elején egy megrendítő részlet. Az első keresztyénüldözés leírását olvassuk a 8. rész elején. “Saulus pedig — ez még a hitetlen Pál — szintén javasolta István megöletését, és azon a napon nagy üldözés támadt a Jeruzsálemi gyülekezet ellen, és mindnyájan szétszóródtak Júdeának és Samariának tájaira, az apostolokat kivéve. Amazok pedig eloszolván, széjjeljártak, hirdetve az igét.”

Figyeljük, miről van itt szó? Egyrészt olyan jó összebújni a hívőknek: maradjunk itt Jeruzsálemben, másrészt féltek is. Erre Isten üldözést támaszt, kizavarják őket a szent városból, csak az apostolok maradhatnak ott, és ez azt jelenti: szétfröccsen az evangélium az egész tartományban. Nemcsak Júdeában, még Samariában is. Nem úgy szólt a megbízatás: lesztek nékem tanúim Jeruzsálemben, hanem úgy szólt: Jeruzsálemben, Júdeában, Samariában, a föld végső határáig. Ha nem mentek el Jeruzsálembe, majd kikergetnek benneteket. Istennek sokféle eszköze van. — s ők eloszolván széjjeljártak, hirdetve az igét. Egyszerre tudták mi a feladatuk.

De azért azt is figyeljük meg: akárhova kerültek az üldözés miatt, ott azonnal hirdették az igét. Nem húzták meg magukat félénken, hogy hallgassunk, mert itt idegenek vagyunk. Előbb majd tájékozódunk. Lehet, hogy tájékozódtak, de utána mondták. Isten tehát a próbákat is felhasználja néha, ha nem megyünk oda, ahova küldött.

Végül, negyedszer: sose szabad elfelejtünk, hogy maga a feltámadott Krisztus munkálkodik velünk együtt, általunk, bennünk és ez minden területre érvényes. Olyan szép az a mondat, amivel a Márk evangéliuma befejeződik. Így hangzik: “… az Úr velük együtt munkálkodott, megerősítvén az igét jelekkel és csodákkal.” (Mk 16,20)

Elküldi őket, ők mennek és tapasztalják, hogy a feltámadott, dicsőséges Krisztus, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön, velük együtt munkálkodik, és megerősíti az igét. Ezért számol be Pál apostol az ő igehirdetéséről a korinthusiaknak így: “Az általam szóló Krisztust pedig ti ….” — hol azt mondja megvetettétek, hol azt, hogy komolyan vettétek. Az általam szóló Krisztus… Ez a nagy csoda történhet bármelyikünkkel, ha készek vagyunk elindulni a misszióba.

Ez a misszió lehet, hogy otthon kell kezdődjék, vagy otthon folytatódjék mindig, vagy egy váratlan találkozásban. Nem kell ahhoz Ecuadorba utaznunk. Van, akit oda küld Isten. A mi testvéreink bizonyosságot kaptak, hogy ott a helyük. Elsősorban ott, ahova tett minket, aztán egyébként mindenütt, ahol megfordulhatunk. A készségnek kell meglenni, majd erről beszélünk egyszer még, hogyan végezzük. Nem erőszakosan, nem mesterkélten. Az erő, a Szentlélek vezeti az embert. Személyes közösség Jézussal. Mindig nyitva lenni a Szentlélek előtt, hogy ha indít, akkor induljak, és tegyem azt. Nem kell tiltakozni a próbáktól sem, mert azokat is felhasználhatja Isten a küldésünkre. S el ne felejtsük: ha néha-néha győzök, Ő, az Isten járt előttem, kivonta kardját, megelőzött.

Krisztus végzi ezt a munkát, mi csak eszközök vagyunk. Nincs ennél nagyobb tisztesség ezen a földön, mint Krisztus kezében eszköznek lenni.

Imádkozzunk!

Dicsőséges Urunk, Jézus Krisztus magasztalunk téged szenvedésedért, kínhalálodért, engesztelő áldozatodért és dicsőséges feltámadásodért. Köszönjük, hogy ma is élsz és uralkodsz örökkön örökké, és tiéd minden hatalom mennyen és földön.

Nem győzünk csodálkozni, Urunk azon, hogy te még miket is küldesz és tudsz és akarsz használni mások üdvösségére. Segíts minket ebben! Engedd, hogy naponta megújuljunk a veled való személyes kapcsolatban. Hadd legyen ez egyre személyesebb, egyre mélyebb, egyre bensőségesebb és folyamatosabb. Kérünk, add nekünk is ezt az erőt, hogy felruháztassunk mi is mennyei erővel. Ne magunk rögtönözzünk, ügyeskedjünk, vagy erőszakoskodjunk, hanem szép csendesen engedelmeskedjünk a Szentlelked vezetésének.

Segíts minket úgy engedelmeskedni, hogy ne kelljen próbákkal kényszerítened a szolgálatra. De ha mégis, segíts, hogy felismerjük azok mögött is irányító kezedet, és tudjunk minden helyzetben engedelmes tanúid maradni. Segíts minket, hogy valóban higgyünk szívvel az igazságra és tudjunk vallást tenni a szánkkal tenni az üdvösségre.

Könyörgünk hozzád azokért a mozgássérült testvéreinkért, akik most vannak csendeshéten. Köszönjük, hogy rendeltél melléjük most is gondozókat. Adj nekik megerősítő igét, és erősítsd azokat is, akik ott a fizikai munkát végzik.

Köszönjük, hogy újra kezdheti ma este próbáit a kórusunk is. Formáld olyan munkaközösséggé ezt az énekkart is, amelyik valóban a te dicsőségedre énekel, és igét hirdet, amikor szolgál.

Könyörgünk hozzád a készülő evangélizációért. Egyedül te tudod, Urunk, mire van szükségünk. Add ezt az igét, a mi igehirdető testvérünk gondolataiba és szívébe, s kérjük már most, hogy erővel hadd hangozzék itt a te igéd, és mindnyájan tőled vegyük azt, és olyan hatalommal formálja az életünket.

Könyörgünk azokért a gyerekekért, akiknek újra elkezdődik a hitoktatás. Tégy minden hittanórát evangélizációs alkalommá. Erősíts fizikailag, lelkileg is azokat, akik szolgálnak közöttük. Minket pedig tégy állhatatosakká a könyörgésben.

Könyörgünk betegeinkért, különösen két beteg férfi testvérünkért. A te hatalmadat mutasd meg nekik, gyógyító kegyelmedet, békességet adó szeretetedet.

Kérünk, hogy ne csak fel-fel buzduljunk, hogy készek leszünk tanúid lenni, hanem az egész életünk hadd legyen egyetlen, csendes, hiteles bizonyságtétel rólad.