Alapige: ApCsel 3,1-10

Péter és János együtt mentek fel a templomba az imádkozás órájára, kilencre. És hoztak egy embert, aki az ő anyja méhétől sánta volt, akit minden nap le szoktak tenni a templom kapujánál, melyet Ékesnek neveznek, hogy kérjen alamizsnát azoktól, akik bemennek a templomba. Ez mikor látta, hogy Péter és János a templomba akarnak menni, kért tőlük alamizsnát. Péter pedig mikor szemét reá vetette Jánossal együtt, ezt mondta: Nézz miránk! Az annakokáért figyelt rájuk, remélve, hogy valamit kap tőlük. Péter ezt mondta: Ezüstöm és aranyam nincsen nékem, de amim van, azt adom neked: a názáreti Jézus Krisztus nevében, kelj fel és járj! És őt jobb kezénél fogva felemelte, és azonnal megerősödtek a lábai és bokái. És felszökvén, megállt és járt, és bement ővelük a templomba járkálva és szökdelve, és dicsérve az Istent. És látta őt az egész nép, hogy jár és dicséri az Istent. És megismerték, hogy ő volt az, aki alamizsnáért ült a templomnak Ékes-kapujában. Megteltek csodálkozással és azon való álmélkodással, ami történt vele.

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, hálásan köszönjük, hogy elkészítetted ezt a csendes órát ennek a napnak a vége felé. Annyi minden zakatol még bennünk. Talán zúg a fejünk a sok lármától. Elfáradtunk a mai hajszában is. Van egy sor eldöntendő kérdés előttünk. Így estefelé mindig különösen érezzük az erőtlenségünket. Sok minden megterhel bennünket, de köszönjük neked, Jézus Krisztus, hogy te ma is azokat hívod magadhoz, akik megfáradtak és terheket hordoznak, és nyugalmat ígérsz nekik.

Ajándékozz meg minket most azzal a nyugalommal, azzal az egyedülálló békességgel, amit csak tőled kaphatunk mindig. Kérünk, ajándékozz meg igéddel. Olyan mérhetetlenül gazdag a te igéd. Olyan mély annak a kútja. Ahányan vagyunk annyiféle kérdésünkre tudsz annyiféle választ. El sem tudjuk képzelni milyen hatalommal szólítod meg a tiédet.

Kérünk, engedd ezt most egészen személyesen tapasztalnunk. Hisszük, jól tudod, hogy melyikünknek mire van szükségünk. Ajándékozz meg azzal, és formálj minket ebben a csendben. Mozdíts ki minket abból, hogy sok mindent tudunk rólad, csak éppen a kegyességnek az erejét, a veled való közösségnek a melegét, a lendítő hatalmát nem ismerjük talán.

Könyörülj meg rajtunk, hogy ne maradjunk ilyenek, amilyenek vagyunk. Semmiképpen ne maradjunk langyosak, közömbösek. Olyan elegánsan tudjuk kívülről néz az ügyedet, és nem vagyunk annak részesei. Vonj be minket, Atyánk a te családodba, és a te ügyedbe. Hadd menjünk tovább úgy, mint a te küldötteid, akik magunk mögött tudhatunk mindig téged, akitől várhatjuk újra és újra, hogy adod a szánkba a te beszédedet, és szívünkbe a te szeretetedet. Megtöltesz minket egy csüggedő világban élő reménységgel, derűvel.

Ajándékozz meg minket és beszélj velünk ebben a csendben.

Ámen.

Igehirdetés

Olyan gazdag ez az igerész, hogy ma csak az első versét vegyük sorra úgy, hogy minden szónál megállunk. Különösen két fontos igazságot szeretnék majd kiemelni.

Így hangzik az első vers: “Péter és János együtt mentek fel a templomba az imádkozás órájára, kilencre.”

Az egyik, amit szeretnék kiemelni: együtt mentek fel a templomba. Két ember, akik között nincs vérrokonság, akik sok mindenben különböznek egymástól életkorra nézve is — ezt tudjuk a húsvéti történetből. János még bírta, hogy futásnak eredt és úgy ment ki Jézus sírjához, Péter később ért oda, mert ő idősebb volt. A műveltségükre tekintettel is sokban különböztek egymástól. Sok minden elválaszthatta volna őket egymástól, de egy valami összekötötte, és erről szeretnék ma beszélni, mert az Újszövetség gyakran említi ezt a titkot, de kevés igehirdetés hangzik róla.

Összekötötte őket az, hogy egy lélekkel itattattak meg — ahogy Pál apostol a Korinthusi levélben írja. Összekötötte valami mély lelki rokonság, ami erősebb, mint a vérnek a köteléke, és ez az egyetlen olyan rokonság, ami túléli ezt az életet és halált is, ami megmarad az örökkévalóságban, a mennyben is.

Mi az alapja ennek a rokonságnak? Jézus beszél erről, amikor az anyja, Mária, és a testvérei keresték őt egyszer, és nem átallották megzavarni őt az igehirdetésben. Beüzentek, hogy jöjjön ki hozzájuk. Jézus abbahagyta a tanítást, de előtte még feltett egy kérdést a gyülekezetnek. Az üzenet így hangzott: “anyád és testvéreid keresnek, gyere ki.” Mindegyik evangéliumban olvashatjuk ezt. Jézus elkezd elmélkedni: anyám és testvéreim? Ki az én anyám? Kik az én testvéreim? — s körbe mutatván az ott ülő sokaságon ezt mondta: “aki az Isten akaratát cselekszi, az nekem anyám, fitestvérem és nőtestvérem.”

Azután kimegy hozzájuk és beszélget velük. Mert megmarad a vérrokonság is, de van valami, ami annál mélyebb, ami átfogóbb, ami örökkévaló. Ez a kettő nem vetélkedik egymással. Párhuzamosan éli az ember ezen a földön, de minden újjászületett Isten gyermeke átéli ezt az utóbbit is: mélyen összetartozik azokkal, akik szintén Szentlélektől újonnan született Isten gyermekei.

Hogy kezdődik ez a rokonság? Úgy, ahogy a sokszor idézett János 1,12-13 mondja: “akik befogadták Jézust, megadja nekik azt a kiváltságot, hogy Isten gyermekeivé legyenek azoknak, akik az Ő nevében hisznek. Akik nem a test akaratából, nem férfi indulatából, hanem Istentől nemzettek.”

Felülről nemzettek — ahogy Jézus Nikodémusnak mondja: szükséges néktek felülről nemzetnetek — s aki ezt a felülről való isteni életet kapta, aki Jézust befogadta, aki Őbenne hisz — ez mind ugyanazt jelenti, az belépett ezzel egy nagy családba: az Isten gyermekeinek a családjába. Megkapta azt a kiváltságot, ami nem születik vele senkivel, ezt személyesen kell megkapnunk mindnyájunknak, hogy Isten gyermekévé lett.

Aztán ezt követően átéli azt, amit a Róma 8,29-ben olvasunk. Jézus Krisztusról mondja ott az Írás, hogy Ő első szülött sok testvér között. Vagyis: Jézus Krisztusnak a testvéreivé válunk, mint befogadottak, fogadott gyerek. Ő az egyszülött Fiú, egyedül Ő azonos természetű az Atyával, minket azonban Őreá való tekintettel fogadott be a családba Isten. De annyira befogadott, hogy — ugyancsak ebben a fejezetben olvassuk — örökösei leszünk Istennek és örökös társai Krisztusnak.

Isten komolyan veszi, hogy az Ő gyermekévé lett valaki, és az örökli mindazt az országot összefoglalóan, amit Isten az övéinek ad. Jézus pedig nem szégyelli testvéreinek nevezni azokat, akik így befogadták őt, és akiket ezért befogadott a mennyei Atya a mennyei családba.

Csodálatos ez a vers itt a Zsidókhoz írt levél 2. részének a 11. verse, amelyik így hangzik: Mivel a megszentelő és megszenteltek egytől valók mindnyájan, ezért nem szégyenli őket testvéreinek hívni.

Mivel a megszentelő és a megszenteltek egytől valók mindnyájan — ez egy félelmes horderejű kijelentés —, tehát a minket megszentelő Jézus Krisztus, aki adatott nékünk Istentől szentségül, és a megszenteltek, a benne hívők, akik őt befogadták egytől valók, mind felülről nemzettek. Ugyanaz a Szentlélek van a hívőben, mint amely Szentlélek Krisztusban — a Krisztus Lelkét kapja az újjászületésben a hívő —, mivel tehát egytől valók mindnyájan, nem szégyenli őket tesztvéreinek nevezni.

Mivel Ő nem szégyenli a hívőket testvéreinek nevezni, a hívők is átélhetik egymás közt, hogy testvérek. Ez nem kedves, udvarias, üres szólam lesz, hanem ennek mélységes és valóságos tartalma van. Annyira valóságos, hogy Pál apostol az 1Kor 12,12-13-ban — ahol a Krisztus testnek a részletes leírását adja — ezt írja bevezetésképpen: “Mert amint a test egy, de sok tagja van, és az egy test tagjai, noha sokan vannak mégis egy test, ugyanígy a Krisztus is. Mert hiszen egy Lélek által mi mindnyájan egy testté kereszteltettünk meg, akár zsidók, akár görögök, akár szolgák, akár szabadok; és mindnyájan egy Lélekkel itattattunk meg.”

Vagyis a Szentlélek az újjászületettet belekereszteli — más szóval betagolja —a Krisztus-testbe. Ebbe az újfajta lelki családba, ebbe az egészen új és egyedülálló közösségbe, amelyik élő organizmus, szervezet. A feje Krisztus és a hívők annak a tagjai — kis ujj, orr, fül stb. — mondja Pál apostol itt a hasonlattal élve.

A lényeg az, hogy mindnyájan egy Lélekkel itattattunk meg. Itt egészen szélső határokat említ az apostol: akár zsidók, akár pogányok. Több világ választotta el akkor egymástól a zsidót és a pogányt mindenféle szempontból. Akár rabszolgák, akár rabszolgatartók — megint csak iszonyatos távolság volt a két társaság között. Azt mondja Pál: itt minden távolság megszűnik, minden különbség közömbösség válik. Egy Lélekkel itattattunk meg.

Mindnyájan közvetlenül csatlakoztunk főhöz, és ezáltal átéljük az egymással való közösséget. Ez az egy Lélek vezeti a hívőket, erre ismerünk rá, amikor egy vadidegen hívővel találkozunk, s tudunk olyan bizalmasan beszélgetni pár perc múlva, mintha régi jó ismerősök lettünk volna. Törjük a nyelvet talán, s mégis olyan őszinte, mély imaközösségbe kerülünk újjászületett emberekkel, amilyennel az édes testvérünkkel sem kerülünk, ha ő nem született újjá, és így tovább. Lépten-nyomon megvannak a jelei ennek az összetartozásnak.

Nagy lehetőség ez, mert ezek az emberek tudják egymást igazán erősíteni, inteni, vigasztalni és fontos is, hogy ezt végezzük.

Mi kell ehhez, hogy ezek az emberek egymásra találjanak, mint itt Péter és János, és természetesen működjék ez az élet minden területén, hogy Péter és János együtt mentek fel a templomba? Ezt most nyugodtan az élet egész területére alkalmazhatjuk. Itt csak egy mozzanatról van szó: együtt mennek a templomba, de ez a közösség sokféle tekintetben valóság és működik.

Mi kell ahhoz? Ez a kérdés annál jogosabb, mert itt a gyülekezetben is viszonylag sokan vannak hívő testvérek, akik egyedül vannak, akik nem valakivel együtt mennek fel a templomba, vagy mennek egy szolgálatot végezni. Nincs senki, akivel szoktak együtt imádkozni. Talán nincs senki, akinek időnként kiöntik a szívüket mindenféle bizalmatlankodás és tartózkodás nélkül. Nem jó az, ha vannak ilyenek. Nem egészséges dolog az, ha egy újjászületett hívőnek nincsen Jánosa. Péternek volt Jánosa. Péter és János együtt mentek.

Mi kell ahhoz, hogy mindannyiunknak legyen Jánosunk egy vagy kettő, néhány, különböző szinten gyakorolja ezt az ember?

Nyilvánvalóan valakinek meg kell tenni az első lépést. Kezdeményezni kell egy ilyen testvéri kapcsolatot. Nemcsak várni arra, hogy valaki jöjjön oda, s milyen szeretetlen hívők ezek, hogy egyiknek sem vagyok annyira fontos, hogy irántam érdeklődnének, és körülrajonganának engem. Ne várjuk, hogy körülrajonganak, lépjek oda én valakihez, akiről látom, hogy Isten gyermeke, aki akármilyen szempontból rokonszenves, s úgy tűnik megértenénk egymást. El kell kezdeni valahogy.

Kockáztatni kell, mert a bizalom mindig kockázatot jelent. Nyilván nem a legbenső kérdéseivel kezdi az ember, de meg szoktuk mi szondázni egymást. A múltkor mondta valaki: beszélgettem egy asszonnyal, és úgy láttam, annak el tudnék mondani mindent. S nagyon jól látta, mert arról az asszonyról én is tudom, hogy tud titkot tartani, s amit hall, abból imádság lesz és nem pletyka. Ez megérzi az ember, s megérzi, akkor meg legyen bátor, és merje egy idő után kiadni magát, mert a bizalomra bizalom szokott a válasz lenni. És megint ne arra várjunk, hogy majd, ha a másik már mindent elmondott magáról, akkor esetleg én is bemutatkozom. Nyilván itt a kiindulás a fontos, hogy újjászületett emberekről van szó, akik egy Lélekkel itattattak meg, és az ilyen ember ezt megérzi a másikon.

Velejár ezzel az is, amit így ír az apostol: lemondunk a szégyen takargatásáról. Meghitt, bensőséges közösség, amiből erő is fakad aztán később, csak őszinteség talaján épülhet fel. Nem akarom megjátszani magamat. Nehogy azt higgye olyan vagyok, amilyennek látszom. Hadd ismerje meg ki vagyok valójában. Egyébként nem is akarok látszani. Olyannak akarok látszani is, amilyen vagyok. De azért egy kicsit sminkeljük magunkat egy kicsit lelkileg is, nemcsak fizikálisan. Egy ilyen mély testvéri közösségben a valódi arcunkat kell megmutatni. Az igazi harcainkról kell beszélni. A megoldatlanságainkat is őszintén napvilágra kell hozni.

Sokan elmondták már, hogy rácsodálkoztak arra, hogy a másiknak is hasonló problémái, gondjai vannak, vagy voltak, s őt már Isten átsegítette. Akkor tudunk egymásnak segíteni. Engem hogy hozott ki Isten ebből a kátyúból, téged is kihozhat. Ki lehet belőle jönni, nem kell így maradni. Észre sem vesszük, hogy már lelkigondozzuk egymást, pontosabban Isten Szentlelke gondoz minket egymás által. S ez az igazi.

Isten ezt az ajándékot elkészíti a hívőknek. Az egy testről azért beszél így, mint egy szerves egységről. Nyilván a testnek is vannak különböző részei, van, ami látszik, van, ami bévül van, van, amire ez jellemző, amaz jellemző. Anatómiailag lehet csoportosítani a különböző tagokat, és ez így van a gyülekezettel, vagy a hívők közösségével is, de mégis egy test az, amelyikben ugyanaz a Szentlélek munkálkodik.

Nyilván fontos az is, hogy fogadjuk el egymást. Fogadjam el olyannak, amilyen. Pál apostol erről több levelében is ír. Ne ítélgessed a gyengeségeit. Egyáltalán ne legyenek illúzióink, és ne olyan hívő testvért keressünk, amilyen nincs. Sokan ezért indulnak el nehezen a házasság felé is. Fiúkkal, lányokkal beszélgetve látom, hogy van egy eszményképük, és azt keresik. S olyan lány a világon nincs, amilyet ő megálmodott. Meg olyan deltás, okos, és mindennel rendelkező férfi sincs a világon. Be kell érni ilyen két lábon járó gyarlóságokkal, amilyenek mi vagyunk, és ezek között kell válogatni, és megtalálni azt, aki mégis a legközelebb kerülhet.

Hívőék is sokszor elkövetik ezt a hibát, hogy várom az eszményi testvért, aki majd engem megszólít, akinek majd én leszek a legszimpatikusabb, aki mindent megért — netalán még igazolja a gyengeségeimet is, az lesz az áldott testvér. Nem az az áldott testvér, hanem az, aki szemembe mondja az igazságot, aki rámutat a megrögzött hibáimra, de úgy is elfogad, és annak ellenére szeret, és azzal együtt borulunk le az Úr elé, mert tudja magáról, hogy ő is ilyen, és mégis felhasznál minket Isten arra, hogy egymás által erősít, tisztogat, és előbbre segít bennünket.

Isten most kinyitotta előttem ezt a néhány szót, hogy Péter és János együtt… Jó lenne, ha senki nem maradna a gyülekezetünkben, akinek nem lenne egy Jánosa. Ez nem úgy van, hogy leakasztjuk a szögről, meg most erről volt szó, akkor egy héten belül találni akarok ilyen testvért. Ezt el kell kérni Istentől. Ő elkészíti és adja, mert Ő is azt akarja, hogy Péter és János együtt járjanak a keskeny úton, és mindenféle emberi különbözőségük ellenére is átéljék azt, hogy egy Lélekkel itattattak meg, és áldássá legyenek egymás számára.

A Római levél 15. részében Pál apostol egészen konkrétan ír arról, milyen áldásai vannak annak, ha Péter és János egymásra talál. Ha valaki átéli azt, hogy egy valakivel, vagy néhány hívő testvérrel mélyen összetartozunk, és elkezdik egymást erősíteni, egymásnak szolgálni is. Azt írja ott, hogy hol az egyik erősebb, hol a másik, és tartozunk mi, az erősek, hogy erőtlenek erőtlenségeit hordozzuk. Mindig lesz valaki, aki elhordozza a másik erőtlenségét. És aki éppen erősebb, nem lesz büszke, aki éppen erőtlen, nem szégyenli, és kisegítik egymást belőle, de hordozzák és elhordozzák egymást.

Aztán azt mondja: fogadjátok be egymást, amiképpen a Krisztus befogadott titeket az Isten dicsőségére. Hogy fogadott be Krisztus? Feltétel nélkül. Nem mondta azt, majd ha elfejlődsz eddig a pontig, attól kezdve tárgyalunk egymással. Vagy ha teljesítesz bizonyos dolgokat, akkor majd jöhetsz újra. Úgy fogadott el minket, ahogy voltunk. Úgy fogadjuk el mi is egymást, de ne hagyjuk, hogy a másik olyan maradjon, meg mi se akarjunk olyanok maradni, amilyenek vagyunk.

Még egyet említek ebből a szép felsorolásból, amit a Róma 15-ben mond: egy szívvel, egy szájjal dicsőítsétek az Istent, ami Urunk Jézus Krisztusnak Atyját. Az mindig nagy élmény, minden hívő embernek, amikor valóban egy szívvel tudjuk dicsőíteni Istent. Amikor a számból vette ki azt az imádságot, amit éppen most mond. Én is azt akartam mondani. Nekem meg megadja Isten a folytatást, akkor meg ő gondol arra, nekem is eszembe juthatott volna, az én szívemben is ott van ez. Valóban egy szívből száll a dicséret is, meg a másokért való közbenjárás is, a könyörgés is.

Nagy dolog, ha egy barátságon belül is megvalósul ez. Nagy ajándék ez, ha egy házasságra jellemző, hogy két olyan ember kötötte össze az életét, akik előzőleg, vagy közben Jézussal összekötötték, és egy Lélekkel itattattak meg. Fontos, hogy a misszióban a munkatársak ilyenek legyenek, hogy egy Lélekkel itattattunk meg. Ott az irigység, versengés, féltékenység, gyanakvás jó esetben ismeretlen, vagy legalábbis sokkal kevésbé zavarja a közös munkát, mint ahogy e nélkül zavarná. A Krisztus testnek ezt a csodáját engedjük, hogy személyes életünkben is megvalósítsa Isten.

Fontos azután, hogy menet közben tanuljuk meg elszenvedni egymást. Néha nehéz kibírni egy hívő testvért is. Éppen úgy közvetlen közelről nehéz kibírni, amikor kínlódik a rigolyáival, és már neki is elege van saját magából, és mégsem tud kijönni belőle. Tőlem várja, hogy segítsem, s közben nekem is megvannak a magam nyavalyái. De ez is az igében van: szenvedjétek el egymást szeretetben. Ez nemcsak a kiállhatatlan szomszédra érvényes, aki mindig bömbölteti a tv-t, hanem a hívő testvéremre is. Elszenvedni egymást, és segíteni kifele abból a sok gyarlóságból, amiben benne van.

Fontos, hogy udvariasságból ne nézzem némán a hibáit. Intsétek egymást — ez is parancs a Szentírásban. De inteni azt jelenti, hogy úgy mondom meg neki a hibáit, hogy ki akarom emelni abból. Nem úgy, mert te ilyen vagy és mindig így csinálod, ezzel nyomom le. Valahogy úgy, ahogy a szentlélek indítja az embert. Ezt menet közben lehet megtapasztalni.

Fontos, az ami hiánycikk a hívők között is, hogy tudjunk hallgatni arról, amiről hallgatni kell. Nem tudom tudja-e valaki, hol van megírva a Bibliában ez: a másik titkát ki ne fecsegd! Ez így benne van a Szentírásban. Példabeszédek 25,9. A más titkát ki ne fecsegd! Ez nem azt jelenti, hogy mi ketten összebújunk, mindenki előtt titkolódzunk, mindenki mással megszakítjuk a kapcsolatot. Mert ez megint fontos: ha Isten ad Péternek Jánost, akkor a gyülekezet közösségében ne egymással foglalkozzanak. Ők foglalkozzanak egymással külön! De mikor gyülekezetben vannak, Péter meg János is legyen szabad az összes többi számára. Ez nem azt jelenti, hogy ha valakinek ad Isten egy Jánost, tehát van igazi lelki testvére, akkor bezárkózik a rokonai előtt, például. Plána, ha azok még nem hívők. Azok úgy sem értik meg, semmiről nem számol be, semmi nem tartozik rájuk, mert ő megbeszéli majd a lelki testvérével.

A Biblia úgy beszél erről, hogy a bizalomnak koncentrikus körei vannak. Van, aki a legszűkebb körhöz tartozik, talán egy valaki. Ő mindent tudhat rólam. Neki gátlás nélkül, sokszor szégyenkezve, de mégis mindent kész vagyok elmondani. Aztán vannak, akikben szintén bízom, és sok mindent megosztok velük, de mindent nem biztos. Vannak, akikkel még kevesebb dolgot, de azokkal is tartom a kapcsolatot, és ott is bizalmas jó viszony van, de van sok minden, ami rájuk már nem tartozik. S akkor oda-vissza érvényes ez, hogy ne sértődjem meg, ha X Y-nal van jó lelki kapcsolatban, és nem nekem mondja el minden titkát. Mi lenne, ha mindenki egy embernek mondaná el minden titkát? Ők azt szépen megbeszélik. Mi meg készenlétben vagyunk, ha éppen ránk van szüksége bármelyiküknek, akkor a magunk körén elhelyezkedve segítünk, s tesszük ugyanezt. Ha kell intem, vigasztalom, bátorítom, megértem, elszenvedem stb. de a magam helyén.

Nem akarom tovább részletezni, de egyszer talán ennyire gyakorlati módon is kellett erről beszélni. Nem jó, ha egyedül marad egy hívő ember. Kettőn áll a vásár, annak ő is oka. Nem az összes többi oka, hogy neki nincsen bizalmas, lelki testvére.

Talán ebben a két rövid szócskában össze lehet foglalni a megoldás: kérj és merj! Kérj Istentől ilyen lelki testvért, és aztán merj kezdeményezni, fokozatosan megnyílni és engedd, hogy Isten használjon a másik javára is.

Az a tapasztalatom, hogy a legtöbbször rejtett büszkeség az oka annak, ha valaki nem mer sem kérni, sem kezdeményezni, sem megnyílni. Nem akarja igazában kiadni magát, hagy higgyék azt, hogy ő olyan, amilyennek látszik, elég neki az Úrral való közösség. Közben pedig nyafog, hogy nem elég, mert nincs bizalmasa, akinek kiönthetné a szívét. Más az Úrral való közösségünk, és más egy testvéri közösség. Minden tagnak van kapcsolata a fővel, de a tagok egymással is közösségben vannak. Azonos vér kering bennük, lelkiképpen ugyanaz a Szentlélek van bennük. Ez az egyik.

A másik, amit ebből a mondatból szeretnék kiemelni: az imádkozás órájára, kilencre, mentek fel. Erről csak röviden, s ha Isten segít, vasárnap folytatjuk.

Hogy van az, hogy az új fordításban az van, hogy délután háromra? Most kilencre, vagy háromra? Jó lenne, ha megtanulnánk a bibliai időszámítást, ahol a nulla óra a reggel hat volt. Este hatkor kezdődik a nap. Este hattól reggel hatig tart napnak az egyik fele, s reggel hattól este hatig a másik fele. Ezért olvassuk az 1Móz 1-ben, hogy Isten teremti a világot, és lőn este és lőn reggel első nap. Miért nem azt mondja, hogy lőn reggel és lőn este? Mert ők úgy gondolkoztak. A csillag feljövetelével, este hatkor kezdődik a nap. Pihenéssel kezdődik, aztán majd dolgozzunk, ha megvirradt.

Tehát a nulla óra a reggel hat és így kell kiszámítani, hogy a mai számításunk szerint hány óra volt. Amikor tehát azt olvassuk a samariai asszony történetében, hogy egy asszony jött oda vizet meríteni, és mintegy hat óra volt, akkor az déli tizenkettő. Itt meg kilenc óra tájban, ez meg délután három.

Ugyanezt olvashatjuk az Úr Jézus kereszthalálának a leírásában is, amikor sötétség lett az egész földön hat órától kilenc óráig. Déli tizenkettőtől délután háromig napfogyatkozásszerű sötétség lett. Csak zárójelben mondtam ezeket, hogy ne zavarjon minket, hogy mást ír az egyik Biblia és mást a másik. Az egyik szó szerint fordította, és azt mondta kilencre, a másik meg a mai ember számára érhetően fordította át, és azt mondta délután háromra, de ez ugyanaz.

Péter és János itt egy gyülekezeti alkalomra mentek. A templomba mennek. Itt is vannak gyülekezeti igealkalmak. Például minden csütörtöki istentisztelet előtt negyedhattól az alagsorban. Jó lenne, ha jobban számon tartanánk ezt, és minél többen bekapcsolódnának abba a hálaadásba és könyörgésbe, amit ez a kis közösség próbál ott gyakorolni.

Fontos a Biblia szerint a közös imádkozás — most ennek a jelentőségéről nem akarok beszélni. Egy kérdést szeretnék feltenni: van-e nálunk ilyen, amit ez a szép kifejezés sejtet, hogy Péter és János együtt mentek fel az imádkozás órájára. Ha délután három, akkor ez az imádkozás órája. Akkor letesszük, ami a kezünkben volt, imádkozunk s utána folytatjuk. Megvan az imádkozás órája. Megvan-e az életünkben az imádkozás órája. Van-e olyan időszak, amit mindennap imádsággal akarunk tölteni, s ha csak egy mód van rá, akkor azzal is töltjük. Vagy pedig — ahogy ezzel a csúnya kifejezéssel szokták mondani, amit ma használnak —, ha összejön, akkor imádkozunk. Ha éppen marad egy kis időm, ha a gyerekek hamar elcsendesednek, ha még nem aludtam el, ha éppen álmatlanul forgolódom, jobb híján, ha a fogorvosnál várni kell. Vagy pedig megvan az imádkozás órája. Ami valakinek a számára fontos, szent, arra félreteszi az időt, és ha akármi történik is, annak meg kell lennie. Inkább más marad el. Ilyen-e az imádkozás az életünkben, hogy van órája, vagy pedig ahogy esik, úgy puffan.

Erre azt lehet kérdeni: miért, járás közben például nem lehet imádkozni? Vagy villamoson kapaszkodva nem szabad imádkozni? Dehogynem! Mindenütt szabad és mindenütt lehet. Ez az imádság egyik nagy ajándéka, hogy nincs olyan helyzet és hely, ahol az ember ne imádkozhatna. De ha valaki mindig csak villamoson kapaszkodva imádkozik, annak a számára az imádság nem szent. Ha soha nincs olyan idő, amit azért ürít ki, hogy csak imádkozzék, az az ember nem tudja mit jelent imádkozni.

Egyszer meglátogattam egy családot, és szóba jött egyebek közt ez is, hogy ki hogyan és mikor imádkozik, és azt mondta az asszony: én legtöbbször tejforralás közben szoktam imádkozni. S megkérdeztem: gyakran kifut-e a tej? Miért? Mert, ha belemélyed az imádságba, akkor nem azt figyeli, hogy a habja emelkedik-e már, hanem akkor csak a szagára lesz figyelmes, utána sikálhatja a tűzhelyet. Mondta: nem szokott kifutni.

Lehet tejforralás közben is imádkozni, de aki csak félszívvel, félszemmel mindig tejforralás közben imádkozik, az nem tudja milyen mélységei, milyen lehetőségei vannak az imádságnak.

Egyszer egy idős presbiterrel látogattunk meg egy özvegyen maradt fiatalasszonyt. Balesetben meghalt a férje, és négy apró gyerekkel ottmaradt. Sok mindenről szó volt. A végén megkérdezte ez a bácsi tőle: most, hogy minden a nyakába szakadt, és mindent egyedül kell hordoznia, marad ideje azért arra, hogy Istenre figyeljen, meg imádkozzék? Szinte bocsánatkérően mondta, csendes, szelíd hangon: én imádkozni reggel öttől hatig szoktam meg aztán egész nap. Ezt a mondatot magammal hoztam. Annyi dolog mellett — nem kell részletezni négy apró gyerekkel egyedül marad, meg a bánatával, meg minden egyéb gonddal — megvan az imádság órája: reggel öttől-hatig, meg egész nap. Mert egész nap is lehet, munka közben is lehet, egy-egy mondattal felkiáltani is lehet és az is imádság, de akkor lesz az imádság, ha megvan az imádság órája is.

Ez nyilván nem azt jelenti, hogy akkor leszünk igazi keresztyének, ha minden nap hatvan percen át imádkozunk. Nem erről van itt szó. Sokkal szentebb dolog ez, mint stopperórával mérjék. Csak a fontossága, éppen a szentsége, a hangsúlya az, amit ez a kifejezés elém hozott: Péternek és Jánosnak meg volt az imádság órája. És akkor nem mással foglalkoztak. Aztán nyilván a dolgukat is elvégezték, de éppen az szenteli meg és teszi áldásossá egyébként a dolgunkat, ha a helyén van az Istennel való kapcsolatunk.

Chambersnek egy mondatával hadd fejezzem be, ami nekem egész életre szóló programmá vált. Ezt írja egy helyen: “Az Istennel való magányos, csendes közösségünk mélységétől függ érte végzett nyilvános szolgálatunk értéke.” Azért tanultam meg ezt a mondatot, mert úgy érzem minden szó a helyén van. Ennél mi sokkal hevenyészettebben szoktunk erről beszélni. Ő tudja mit beszél. Az Istennel való magányos közösségünk mélységétől — nem a közösségünktől, mert az sokféle lehet —, a mélységétől, az intenzitásától függ érte végzett nyilvános szolgálatunk értéke. Nem a mennyisége, hogy mennyit dolgozom, hanem az értéke. Azt csinálom-e, amit Ő bízott rám. Ő dolgozhat-e általam, ott vagyok-e, ahova Ő elkísért, ahol Ő akar használni, és ezért van értéke annak a munkának.

Jó lene, ha mindnyájan a magunk helyén elkezdenénk ezt gyakorolni, és engednénk, hogy Isten tegye oda, arra a helyre az imádságot, ahol az életünkben Ő ezt kijelöli, és legyen meg az imádkozás órája vagy tízperce, vagy akármennyi ideje, de ne csak akkor, amikor összejön. Aztán rossz lelkiismerettel megállapítjuk: ma megint nem jött össze, mert olyan elfoglalt ember vagyok, meg annyi sok gondom van. Más lenne az életünk. Kérjünk el Istentől lelkitestvért, és mélyüljön el, legyen tartalmasabb, gazdagabb, fontosabb az imádságunk, az imaéletünk.

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, magasztalunk azért, mert nem akarod, hogy egyedül küszködjünk, hanem készítesz nekünk testvért, aki tükörré is válhat, akiben megláthatjuk a hibáinkat, sömőrgözéseinket. Köszönjük, hogy megnyílhatunk nemcsak előtted, hanem egymás előtt. Köszönjük neked azokat, akiken keresztül eddig formáltál minket és küldtél igét, figyelmeztetést, vigasztalást, mikor mi kellett. Köszönjük, ha minket is használtál minden gyarlóságunk ellenére, és áldásul lehettünk másoknak.

Adj nekünk meghitt lelki közösséget a hívők nagy közösségén belül, hogy tudjunk fejlődni, növekedni, erősödni a hitben.

Köszönjük, hogy ma újra bátorítottál minket, hogy vársz sokkal gyakrabban és sokkal közelebb, mint ahogy azt gondoljuk, hogy elmélyült, koncentrált imádságban tanuljunk meg beszélgetni veled. Kiönteni a szívünket neked. Vallani szépítés és magyarázkodás nélkül, és hittel megragadni mindazt a gazdagságot, amit a téged szeretőknek elkészítettél. Kérünk, hadd legyen előrelépés a lelki életünkben a megújuló, elmélyülő imaéletünk által is.

Megvalljuk, Atyánk, hogy imádkozni sem tudunk nélküled. Sokszor próbáltuk már és nem ment. Add Szentlelkedet, hogy tudjunk Lélek által imádkozni. Tudjunk téged szívből dicsőíteni, hogy bővölködjünk a hálaadásban, hogy fontosak legyenek nekünk mások, és végezzük a közbenjáró könyörgés munkáját, és hogy bizalommal tudjuk rádbizni a magunk legszemélyesebb ügyeit is.

Jézus Krisztus, kérünk mi is téged, mint első tanítványaid tették, taníts minket imádkozni!