ÉLŐ VÍZ

Alapige: Jn 4,5-30

Így jutott el Jézus Samária egyik városához, amelynek Sikár volt a neve. Ez közel volt ahhoz a birtokhoz, amelyet Jákób adott fiának, Józsefnek. Ott volt Jákób forrása. Jézus akkor az úttól elfáradva leült a forrásnál; az idő délfelé járt. Egy samáriai asszony jött vizet meríteni. Jézus így szólt hozzá: “Adj innom!” Tanítványai ugyanis elmentek a városba, hogy ennivalót vegyenek. A samáriai asszony ezt mondta: “Hogyan? Te zsidó létedre tőlem kérsz inni, mikor én samáriai vagyok?” Mert a zsidók nem érintkeztek a samáriaiakkal. Jézus így válaszolt: “Ha ismernéd az Isten ajándékát, és hogy ki az, aki így szól hozzád: Adj innom! te kértél volna tőle, és ő adott volna neked élő vizet.” Az asszony így szólt hozzá: “Uram, merítő edényed sincs, a kút is mély: honnan vennéd az élő vizet? Talán nagyobb vagy te atyánknál, Já-kóbnál, aki ezt a kutat adta nekünk, és aki maga is ebből ivott, sőt fiai és jószágai is?” Jézus így válaszolt neki: “Aki ebből a vízből iszik, ismét megszomjazik, de aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha többé meg nem szomjazik, mert örök életre buzgó víz forrásává lesz benne.”

Az asszony erre ezt mondta: “Uram, add nekem azt a vizet, hogy ne szomjazzam meg, és ne kelljen idejárnom meríteni. Jézus így szólt hozzá: “Menj el, hívd a férjedet, és jöjj vissza!” Az asszony így válaszolt: “Nincs férjem.” Jézus erre ezt mondta: “Jól mondtad, hogy férjed nincs, mert öt férjed volt, és akivel most élsz, nem férjed: ebben igazat mondtál.” Az asszony ekkor így felelt: “Uram, látom, hogy próféta vagy. A mi atyáink ezen a hegyen imádták az Istent, ti pedig azt mondjátok, hogy Jeruzsálemben van az a hely, ahol Istent imádni kell.” Jézus így válaszolt: “Higgy nekem asszony, hogy eljön az óra, amikor nem is ezen a hegyen, nem is Jeruzsálemben imádjátok az Atyát. Ti azt imádjátok, akit nem ismertek, mi azt imádjuk, akit ismerünk, mert az üdvösség a zsidók közül támad. De eljön az óra, és az most van, amikor az igazi imádói lélekben és igazságban imádják az Atyát, mert az Atya is ilyen imádókat keres magának. Az Isten Lélek, és akik imádják őt, azoknak lélekben és igazságban kell imádniuk.” Az asszony így felelt: “Tudom, hogy eljön a Messiás, akit Krisztusnak neveznek, és amikor eljön, kijelent nekünk mindent.” Jézus ezt mondta neki: “Én vagyok az, aki veled beszélek.”

Az asszony erre otthagyta korsóját, elment a városba, és szólt az embereknek: “Jöjjetek, lássátok azt az embert, aki megmondott nekem mindent, amit tettem: vajon nem ez a Krisztus?” Erre azok elindultak a városból és kimentek hozzá.

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, köszönjük ezt a csöndes vasárnap estét. Köszönjük azt a csodát, ami mindig újra ismétlődik: elénk jössz az úton. Köszönjük, hogy ez nemcsak szép idézet a Bibliából, hanem egészen hétköznapi valóság. Azokon az akadályokon úgy sem tudtuk volna átverekedni magunkat, Atyánk, amik elválasztanak minket tőled. Köszönjük, hogy Jézus Krisztusban legyőztél minden akadályt, és egészen közel jöttél hozzánk.

Köszönjük neked, drága Megváltónk, hogy mindnyájan egészen személyes őszinteséggel énekelhettük most: Lelkem a viharból, bűnből, minden bajból hozzád menekül. Fel sem tudnánk sorolni a bajainkat. Köszönjük, hogy te ismered azokat, mert ismersz mindenestől bennünket. Köszönjük, hogy így szeretsz, és így fogadsz el, amint vagyunk.

Áldunk azért, hogy aki veled találkozik, az egészen újjá lehet. Ezért a csodáért könyörgünk most. Szólíts meg minket újjáteremtő igéddel, és munkálkodj bennünk teremtő Szentlelkeddel, hogy mindannyian más emberekké legyünk. Olyanokká, akik újra ajándékul kapják azt az elvehetetlen örök életet, amit a veled való közösség jelent, akik újra ajándékul kapnak téged, magadat, Urunk Jézus Krisztus.

Ajándékozz meg minket ma este is igéddel, Lelkeddel, önmagaddal, élettel!

Ámen.

Igehirdetés

Szeretettel köszöntöm a testvéreket. Azokat is, akik innen a közelből jöttek, azokat is, akik messziről érkeztek. Ha az Istentől mért távolságunkat nézzük, akkor mindnyájan egyforma messziről indulunk el feléje. S miközben az ember keresi Őt és közeledik hozzá, aközben jön rá, hogy Ő keres minket és Ő jött közel mihozzánk. Egészen közel, karnyújtásnyira, és egészen közel van, hallótávon belül.

Ezért ismétlődik a Bibliában többször ez a biztató, kedves mondat: “Aki az Úr nevét segítségül hívja, megtartatik.” Ez a szó azt is jelenti: megmenekül, üdvözül.

Jó lenne, ha ezen a héten mindennap így hívnánk segítségül, és aztán minden este hallhatnánk az Ő válaszát igéjében. Mi hívjuk Őt, Ő meg hív minket. Jó lenne, ha engednénk ennek a hívásnak.

Egészen bizonyos, sokféle akadálya lesz annak, hogy estéről estére itt legyünk, és úgy legyünk itt, hogy megszólíthasson ben-nünket. Jó lenne elszántan és tőle kapott erővel legyőzni ezeket az akadályokat.

Az a szép ének, amit most az énekkar-tól hallunk majd, tulajdonképpen egy spirituálé feldolgozása. Pontosan erről szól, hogy Jézus milyen türelmesen, milyen szeretettel hív minket, de figyelmeztet azért arra, hogy a hívások nem vég nélkül ismétlődnek. Egyszer el lehet késni. Ma még biztos, hogy nem késtünk el. Ma még engedhetünk az Ő hívásának.

de holnap lehet, hogy késő lesz már.

* * *

Azt olvastuk, hogy egy Sikár nevű samáriai falu határában egy asszony ment vízért déli tizenkét óra tájban. Ilyenkor a madár sem jár a nagy meleg miatt. Éppen ezért ment ő ilyenkor: nem akart találkozni senkivel. Elege volt az emberek megjegyzéseiből, hogy ő egy “olyan nő”.

Valaki ült a kútnál. Vizet kért tőle. Az asszony nagyon csodálkozott ezen, hiszen zsidó és férfi volt, ő meg samáriai és nő. Kétszeres ok is arra, hogy őt megvessék. Ki is mondja a csodálkozását: hogyan kérhetsz tőlem vizet, amikor én samáriai asszony vagyok? A csodálkozása azonban csak nőtt a férfi válaszán: ha ismernéd az Isten ajándékát, és hogy ki az, aki így szól hozzád: adj innom! te kértél volna tőle, és ő adott volna neked élő vizet.

Ki ez az ember? És mi az Isten ajándéka, amiről beszél? Miféle élő vizet emleget itt?

A víz Izráelben az élet jelképe volt, és ma is a szó szoros értelmében minden élet feltétele. Aki járt mostanában a Szentföldön, észreveheti, hogy mindenfelé viszony-lag szűk átmérőjű, barna műanyagcsövek kígyóznak, és ahol egy tenyérnyi zöldet lát az ember, oda biztos, hogy vezet ilyen cső, abban víz, és csepegtető öntözéssel eljuttatják a vizet a növények gyökeréhez. Csak így van élet. Ahol nincs víz, nincs zöld, nincs élet. Ahova odavezetik a vizet, ott élet támad akkor is, ha korábban semmi sem volt.

Ezért fogtak meg gondosan már Jézus idejében is minden csepp esővizet az izraeliták, és ástak okosan megtervezett ciszternákat, víztartó tartályokat a földbe, és odavezették az esővizet. Oda jártak vizet meríteni az asszonyok reggel, meg este, amikor hűvösebb volt az idő. Ha sikerült valahol kutat ásni, úgy, hogy az abból kimert víz helyére pótlódott a víz, az óriási kincs és nagy nyereség volt. Még akkor is, ha néha igen mélyen volt a víz szintje és pusztán emberi erővel, kötélre kötött korsóval kellett onnan felhozni a vizet. Ez az asszony ilyen vízért ment ezen a nevezetes napon délben.

És mi az élő víz?

Az élő víz a forrásvíz, amikor felfakad a földből vagy előtör a sziklák közül, és folyik, árad önmagától. Az előbbi halott víz, állóvíz, emez meg mozog. Pótolja ön-magát állandóan, ezért nevezték el élő víznek. Mi a különbség a kettő között? Az előbbi áll és állott lesz egy idő után. Korlátozott a mennyisége, elfogyhat. Előfordulhat az, hogy valaki messziről jön, fején a nehéz korsóval, s mehet vissza üres korsóval. Elfogyott, nincs. Az élő víz ezzel szemben mindig van. Aszály idején is lehet rá számítani. Biztosra mehet az ember, ha valahol élő víz fakad fel. Mindig friss, semmi szennyezés nincs benne, mert nagyon mélyről jön. Korlátlan mennyiségben áll rendelkezésre, és csak oda kell tartani az edényt, és már tele van. Nem kell nagy erő-feszítéssel kimerni.

Az első szolgálati helyemen, abban az aranyos kis dunántúli faluban, volt ilyen artézi kút. Télen, nyáron, éjjel, nappal folyt belőle a víz. A fél falu odajárt ivóvízért. Én is ott sorakoztam mindig a kis kannámmal. Közben jókat beszélgettünk. Ahhoz hasonló vizet talán azóta sem ittam. Ez az élő víz.

Ha a víz az élet jelképe, az élő víz az el nem fogyó, a teljes, az örök élet jelképe a Szentírásban. Ennek az életnek a forrása maga Isten. Aki vele kapcsolatban van, annak az életébe árad ez az élet. Ezt a forrást hagytuk el mi, amikor fellázadtunk Isten ellen, és bűnbe esett az ember. Ezt a ballépést, ezt a szörnyű tragédiát rója fel Isten az Ő népének, amikor Jeremiás könyvében ezt olvassuk: “kétszeres rosszat cselekedett az én népem: elhagytak engem, az élő víznek forrását, hogy víztartókat vájjanak maguknak. És repedezett falú víztartókat vájtak, amelyek nem tartják a vizet.” (Jer 2,13)

Az egyik baj az volt, hogy otthagyták a forrást: majd mi… majd mi csinálunk a technikánkkal, tudományunkkal víztartót, majd mi odavezetjük az összes vizet, majd mi megoldjuk a vízkérdést, az életkérdést. Csakhogy repedezett falú víztartókat készítettek, amelyek nem tartják a vizet. Lehet, hogy sikerül összevezetni egy-egy nagy eső után, aztán másnap megnézheti: volt, nincs. Pedig a forrásból lehetne meríteni, de nem kellett a forrás, nem kellett Isten. Ezért vagyunk mi mindig szomjasak.

Aki sok emberrel beszél, az tapasztalja, hogy tulajdonképpen mindannyian Isten után vágyakozunk. Istenre vagyunk szomjasak. Csak már magunk sem tudjuk ezt, olyan régen volt az, hogy vele kapcsolatban voltunk. De amikor ilyenekről áhítozik valaki: úgy kellene egy kis igazi békesség, vagy jó lenne biztonságban éreznem maga-mat, vagy úgy vágyom arra, hogy szeresse-nek engem, fogadjanak el ilyennek, amilyen vagyok. Becsüljenek. Ne a teljesítményeimért, hanem önmagamért. És ha változnom kell, segítsenek változni. Bízzanak abban az emberek, hogy mássá is tudok lenni. Jó lenne, ha igazán megbocsátanának azok, akik neheztelnek rám. Ha lehetne újra kezdeni, vagy netalán újat kezdeni…

Amikor ilyenekről beszélünk, már nem tudjuk, hogy mindez teljes gazdagsággal megvolt az Istennel közösségben, és ezt veszítettük el a Paradicsomban. Ennek a helyén maradt egy szörnyű űr, amit próbálunk mindenfélével kitölteni, de nem sikerül — a szomjúság marad.

Egyszer egy volt gimnáziumi osztálytársammal beszélgettem egy kopott albérleti szobában itt Budapesten. Álmodozott a fiú nagy öntudattal és mondta: tudod, akkor lennék boldog, ha sikerülne majdnem korlátlan mennyiségben megszereznem a következő p betűket: pénz, pia, pozíció — meg egy kis palotácska sem ártana. És sikerült neki megszereznie úgy, hogy közben sikerült elkerülnie a börtönt is, de az infarktust már nem. Amikor meglátogattam a kórházban és beszélgettünk, ő emlékeztetett erre a régi találkozásunkra. Ő mondta: igazad volt, ugyanolyan üres az életem, mint abban a kopott albérletben volt.

Pedig igyekezett töltögetni az űrbe: pénzt, piát, pozíciót, palotácskát… de ezek nem töltik ki azt az űrt. Mert arra az űrre az érvényes, amit a költő így mond: az Isten-arcú űr. Ezt a szomjúságot csak az oltja mindannyiunk életében, amikor egészen valóságosan találkozunk az élő Istennel, és újra Ő tölti be valakinek a szívét. Ez az asszony is megpróbálta kitölteni valahogy az űrt és oltani a szomját. Cserélgette a férfiakat. Mindig újabb kapcsolatokat keresett — a szomjúság azonban maradt. S kénytelen ezt ő maga is beismerni.

Ezért várta őt Jézus azon a déli órán ott a kútnál. Először felcsillantja neki az Isten ajándékát: az élő vizet. Az asszony nem érti, miről beszél Jézus, az ő gondolatai megmaradnak a H₂O-nál és azt mondja: Uram, merítő edényed sincs, a kút meg mély, honnan vennéd az élő vizet? Ő csak ebben tud gondolkozni. De nem baj, majd Jézus elvezeti őt az igazságra. Ezután egy kicsit mélyebbre nyúl az életében. Tapintatosan, de határozott mozdulattal élete sebes pontjához ér Jézus: Hívd ide a férjedet! Nincs férjem. Hogyhogy? Úgy, hogy öt férjed volt — mondja Jézus neki —, és akivel most együtt élsz, az nem férjed. Ezt most igazán mondtad.

Az asszony elképed. Ki ez, aki mindent tud róla, és mégsem veti meg? Egyáltalán szóba áll vele. Ilyenre nem volt példa abban az időben. Megpróbál vallásosabb témát érinteni: ha te próféta vagy, akkor meg tudod mondani, hol kell imádkozni. A samáriaiak azt tanítják: a Garizim hegyén, a zsidók azt, hogy Jeruzsálemben. Jézus válaszol a kérdésre, de szavaiból érezhető: legyint az egészre. Ez elvi probléma, drága asszony. Nem ez izgat téged valójában. S nem az a bajod, hogy nem tudod, hol kell imádkozni. Itt sem imádkozol, meg ott sem. Az életed nem ettől oldódik meg, de azért megmondja neki, hogy mi a teológiai válasz erre. Egy elméleti kérdés felé próbál menekülni a Jézussal való találkozásban.

Aztán még közelebb kerül a beszélgetés Jézus személyéhez. Mintha ott jutna eszébe az asszonynak: az ám, mondják, hogy majd jön a Messiás, és az mindent megjelent nekünk. Itt érkezünk el a történet csúcsához, itt hangzik el Jézusnak ez a mondata: “Én vagyok az, aki veled beszélek.” — Ahogy annakidején Mózesnek a mindenható Isten kijelentette magát: én vagyok, aki hallom az én népem jaját, aki küldelek téged hozzájuk, aki szabadítást készítettem. Vagyok, aki vagyok. Ugyanígy mutatkozik be most Isten szent Fia, a megváltó Jézus egy összetört életű, nyomorult asszonynak: Én vagyok. Én vagyok az, akire neked valójában szükséged van. Én magam vagyok az élő víz. Egyedül én vagyok, aki olthatom ezt a szomjúságot. Kell az élő víz? Itt van maga Jézus személyesen, karnyújtásnyira. Kínálja önmagát.

Így születik a hit. Jézus Krisztus megszólít egy mit sem sejtő embert, akinek összekuszálódott az élete, felborult a lelki egyensúlya. Akinek elege van már mindenből és mindenkiből, aki már maga sem reméli, hogy lehet igazán emberi életet élnie, mások szemébe néznie, fölszabadultan, elfogadottan mások között forgolódnia. Megszólítja őt, azután az élete mélyére nyúl. A sebes ponthoz, de úgy, hogy a gyógyszert is mindjárt kínálja — vagyis önmagát. Elhangzik ez: Én vagyok. Én vagyok, akire neked valójában szükséged van. Kéred-e ezt?

Mert aki elfogadja Jézust annak, akinek Ő magát mondja, annak az életéből eltűnik a szomjúság, annak az életében tátongó űrt beölti Ő maga, és az úgy megtelik, hogy még ki is csordul a szívéből.

Figyeltük a felolvasott szakasz végét? Amikor Jézus kimondja: Én vagyok az, aki veled beszélek, éppen megérkeznek a tanítványok. A Megváltó, aki tökéletes pedagógus, megszakítja egy kicsit az asszonnyal való beszélgetést és néhány szót a tanítványokkal vált. Legyen ideje ennek az embernek emészteni azt, ami elhangzott. Ez nem akármi, ami ott elhangzott! Legyen ideje a hitnek, hogy megszülessék, világra jöjjön. Elhangzott az ige, Jézus önkijelentése, ezt most elhiszi, vagy nem. Igaznak tartja, vagy Jézust hazugnak gondolja. Ko-molyan veszi, vagy figyelemre sem méltatja. Ehhez idő kell.

Az asszony elhitte, befogadta azt az igét, amit hallott. Ezzel befogadta az életébe magát Jézust — és mi a folytatás? “Az asszony pedig otthagyta a korsóját, elment a városba és ezt mondta az embereknek: gyertek, lássátok azt az embert, aki megmondott nekem mindent, amit tettem, vajon nem ez-e a Krisztus? Erre azok elindultak a városból és kimentek hozzá.”

Figyeljük ezt a változást? Egy léleknek, egy egész elrontott emberi életnek ilyen változására nem képes senki és semmi más. Ezt nem lehet gyógyszerekkel elérni, sem pszichotechnikával, sem rábeszéléssel, sem értelmi érvekkel. Ilyet csak a Teremtő, az újjáteremtő Isten tud produkálni, hogy egy félrevonuló, félszeg, betegesen magába forduló, magát is megvető emberből misszionárius lesz. Szárnyakat kap, s megy azok közé, akikkel nem akart találkozni. Fölveri őket déli álmukból. Nem filozofál, mit fognak szólni hozzá mi lesz a következménye. Mondjam, ne mondjam? Most mondjam, vagy majd este mondjam? Most telt meg a szíve Jézussal, most oldódott meg az életproblémája, most szűnt meg az a kínzó szomjúság, ami a lelkét gyötörte. Most csordul ki a száján az evangélium. Akkor most megy, és most mondja. Azok meg egy ilyentől komolyan veszik. Hitele van, becsülete van.

Aki ismeri azt a kort, az elképed. Ennek a leírásnak minden részlete elképzelhetetlen. Itt azonban Isten cselekszik. Az az Isten, aki Jézus Krisztusban egészen közel hajolt hozzánk, az az Isten, akinek mi mindannyian egyenként ilyen fontosak vagyunk, hogy ott a tűző melegben, hosszú gyaloglás után Jézus éppen őrá vár. Az az Isten, aki mindent tud rólunk, és mégsem csap a-gyon, mint egy legyet, hogy egy ilyen már minek él, hanem leleplezi ugyan azt, ami benne tisztátalan, de máris tisztára mosogatja, és egészen új lehetőséget nyit meg előtte. Emberré válhat, új emberré, Jézus Krisztus követeként megy a többiekhez.

Mert befogadta Jézust. Ez úgy történik, hogy azt, amit Ő mond, valaki komolyan veszi. Én vagyok az, aki veled beszélek — s nincs kételkedés, nincs okoskodás. Nem akarja, hogy bebizonyítsa ezt a Megváltó, elhiszi. Neki meg elhiszik a többiek, aztán kicsődülnek Jézushoz. Az egész falu kimegy oda hozzá, és azt olvassuk: könyörögnek neki, hogy el ne menj ma innen, maradj itt még néhány napig, és igen sokan megtérnek közülük. Olyan szép az a mondat a történet legvégén, amikor azt mondják az asszonynak: nem is a te beszédednek hiszünk most már — eddig annak hittek —, mert magunk hallottuk és láttuk, hogy valóban ő a világ üdvözítője, a Krisztus.

De ez úgy kezdődött, hogy egy valaki megnyitotta a szívét Jézus előtt, aki addig teljesen ismeretlen volt a számára, befogadta az igét, ami egészen új volt a fülének, és engedett annak az indításnak, amire őt az akkor már hit által benne élő Krisztus indította, és Krisztus vitte őt az emberek közé, ő meg Krisztust vitte az embereknek, és ettől virágzott ki igazán az élete.

Ez az élő víz, amit Jézus hozott nekünk. Ennek a víznek a forrása fakadt fel nagypénteken a Golgotán. Akkor buzgott fel ez a forrás, amikor Jézus a kereszten azt mondta: elvégeztetett. Mert ott elvégeztetett mindannyiunk halálos ítélete, és elvégeztetett minden bűnös isteni hitelességgel kimondott felmentése. Aki ezt hiszi, annak az életébe beárad az élő víz. Mert Jézus, amikor meghalt a kereszten, mintegy önmagát osztotta szét a benne hívők között. Az Ő isteni élete vált közkinccsé, és tette hozzáférhetővé mindenkinek — még egy ilyennek is, mint én, meg olyanoknak is, mint ti vagytok. A kérdés az: kell-e az élő víz? Elhisszük-e, hogy Ő valóban az, akinek mondja magát? Elhisszük-e, hogy csakugyan kínálja és tudja adni nekünk azt, amiről a Szentírás beszél? Elhisszük-e, hogy többet kapunk, ha azt fogadjuk el, amit kínál, mintha csak azt, amihez mi ragaszkodunk? Elhisszük-e azt, hogy nem véletlenül vagyunk itt ma este sem?

Jézus itt van közöttünk. Nem kegyes túlzás az, amit az ének mondott: Ő valóban téged hív, neked akarja ajándékozni önmagát, a mi életünk szomjúságát akarja oltani.

Mindent Ő tett meg azért, hogy ennek az asszonynak az élete megváltozzék: Ő ment elé, Ő várta ott, Ő időzítette a találkozást, Ő szólította meg, Ő operálta lelkileg, Ő nyúlt oda a sebes helyhez, Ő nyújtotta azonnal a gyógyszert is, Ő jelentette ki magát neki. Ennek az asszonynak csak két szót kellett kimondania, de azt neki kellett kimondania: nincs férjem. Ezt neki kellett kimondania, hogy mije nincs, hogy mi a helyzet, mi a valóság. Pedig úgy tűnt, hogy van férje, hiszen együtt élt egy férfival. Talán sokszor együtt jelentek meg. A látszat az volt: van. Jézus előtt azonban megszűnik a látszat. A valóság: nincs. Ez nem férje, és nem az Isten rendje szerint zajlik az élete. Ezt az egyet kellett kimondania.

Jézus tőlünk sem vár többet, csak azt: rendezzük a múltat, (amit utána soha többé nem kell rendeznünk és soha többé nem kell, hogy vádoljon bennünket), hogy világosságra hozzuk a sötétséget az életünkből, hogy néven nevezzük a bűnt. Ilyen egyszerűen és röviden, és csak egyszer. És vegyük komolyan, hogy Ő bővölködik a kegyelemben és nála készen van a bocsánat. Csak ennyit vár tőlünk is.

Neked ma este mit kellene mondanod? Talán éppen ezt, amit ennek az asszonynak. Vagy azt: Uram, nincs tiszta lelkiismeretem. Nincs becsületem. Valahol elveszett, a nagy hajszában, meg a sok alkudozás között. Nincs békességem. Nincsenek nyugodt éjszakáim. Nincs a szívemben igazi reménység. Nincs bennem őszinte szeretet. Nincs meg a szüzességem. Nincs e-rőm. Nincs már akaratom sem. És nincs semmi érdemem, amire előtted hivatkozhatnék. Üres az életem. Aztán ezt az üres életet oda kell tartani a forráshoz, s árad az élet Jézusból és meggazdagít bennünket.

Mit csinált az asszony az ő üres életével? Azt, amit az üres korsójával. Olyan beszédes ez a jelenet, ha tudnék festeni, ezt meg kellene alkotni. Otthagyta Jézusnál. Otthagyta a korsót, ami miatt odament, hogy azt tele vigye haza. Szinte el is felejtette ezzel együtt egész üres múltját, mert már tele volt a szíve Jézussal, és viszi ezt az új tartalmat azoknak, akik még enélkül szűkölködnek. Megtelt Jézussal, és osztotta szét másoknak azt a gazdagságot, amit kapott. Mert itt már ismerte az Isten ajándékát. Itt már az övé volt az örök élet.

Azért van ez az evangélizációs hét min-den ősszel, hogy ilyenkor mindent félretéve a legfontosabbra koncentráljunk. Arra az életre, ami életté tenné igazán a létet is számunkra, és ami megmarad a halálunk után is. Arra az örök életre, aki maga Jézus Krisztus. Hisszük, hogy ennek a hétnek az estéin Ő maga lép majd elénk. Ő igéjében és Szentlelkében ugyanolyan valóságosan itt van ma az övéi között, mint ahogy akkor ott Sikárban annál a kútnál ezzel az asszonnyal beszélgetett. Van-e bátorságunk bevallani neki, hogy mi nincs? Hogy üres vagyok, szomjas vagyok, és van-e legalább egy pici kis hitünk, hogy elfogadjuk tőle azt az ajándékot, amit Ő kínál? Ha ismernéd az Isten ajándékát, te kérted volna tőlem, hogy adj innom! Merjük kérni ma este tőle: adj innom!

Mivel egészen személyesen hív minket a mi Megváltónk, hallgassunk meg egy olyan éneket, amiben ez a személyes hívás hangzik:

Imádkozzunk!

Jézus Krisztus, hálásan köszönjük neked, hogy ma este egészen személyesen hívsz magadhoz mindnyájunkat. Köszönjük, hogy nálad készen van mindaz, amire szükségünk van, s amit rajtad kívül senki nem tud nekünk adni.

Dicsőítünk azért, mert te fizetted meg az árát annak, hogy életszomjunk megszűnjék, és szegénységünk helyett a te gazdagságodat kapjuk. Köszönjük, hogy minket is olyan egyszerűen és valóságosan vársz, ahogy annak idején azt az asszonyt várhattad ott a kútnál. Rólunk is ugyanúgy, pontosan mindent tudsz, és nekünk is ugyanúgy elkészítettél mindent.

Könyörülj rajtunk, hogy merjünk hinni neked. Hogy elhiggyük, az vagy, akinek mondod magadat. S miközben ez a világ tele van hamis messiásokkal, mi tudjunk dicsőíteni téged, az egyetlen igazat, aki szerettél minket, és önmagadat adtad érettünk. Köszönjük, hogy önmagadat kínálod most is nekünk.

Olyan sok kuszaság van az életünkben, de ott van az a vágy is, hogy szeretnénk nálad igazi megoldást kapni. Igazi életet már itt, olyat, ami megmarad az örökkévalóságban. Olyan sokszor kell tapasztalnunk, hogy nem tudunk adni semmit, vagy legalábbis nem tudjuk adni azt a körülöttünk élőknek, amire szükségük lenne. Tölts meg minket önmagaddal, hogy tudjunk menni mi is, mint ez az asszony, és továbbvinni téged és a tőled kapott kincseket.

Kérünk, készíts erre a hétre sok áldást itt esténként. Segíts elhárítani minden akadályt, ami megnehezítené, vagy lehetetlenné tenné, hogy idejöjjünk, és hozzád elérkezzünk. Könyörgünk, adj gyógyulást a mi igehirdető testvérünknek, s adj neki olyan mondanivalót, amit te akarsz mondani nekünk. Minket pedig segíts, hogy az igének ne csak hallgatói legyünk, hanem ilyen alázatos és komoly befogadói, mint a samáriai asszony, megtartói és cselekvői.