Alapige: ApCsel 10,1-6, 33

Élt Cézáreában egy Kornéliusz nevű férfi, az úgynevezett itáliai csapat századosa. Egész háza népével együtt kegyes és istenfélő ember volt, aki sok alamizsnát osztogatott a népnek, és szüntelenül könyörgött Istenhez. Ő egyik délután három óra tájban látomásban tisztán látta, hogy az Isten angyala bemegy hozzá, és megszólítja: “Kornéliusz!” Ő pedig rátekintett, és megrémülve kérdezte: “Mi az, Uram?” Erre az angyal ezt mondta neki: “Imádságaid és alamizsnád emlékeztetőül feljutottak az Isten elé. Most azért küldj embereket Joppéba, és hivasd magadhoz azt a Simont, akit Péternek is hívnak. Ő egy Simon nevű tímár vendége, akinek a háza a tengerparton van.”

“Nyomban elküldtem tehát hozzád, és te jól tetted, hogy eljöttél. Most tehát mind itt vagyunk az Isten színe előtt, hogy meghallgassuk mindazt, amit rád bízott az Úr.”

Aztán Péter beszélni kezd Jézusról, és beszédének vége így hangzik: “Róla tesznek bizonyságot a próféták mind, hogy aki hisz őbenne, az Ő neve által bűnbocsánatot nyer.” Míg ezeket a szavakat mondta Péter, leszállt a szentlélek mindazokra, akik hallgatták az igét.

Imádkozzunk!

Istenünk, magasztalunk azért, mert közeledben valóban lecsendesedik a szívünk. Köszönjük, hogy pontosan tudod, melyikünk mi miatt háborog most, hogy mi zajlik bennünk, vagy nem kongó üresség jellemzi-e a lelkünket. Köszönjük, hogy számon tartod a könnyeinket és hallod a leghalkabb sóhajtásunkat is. Köszönjük, hogy még ajkunkon sincs a szó, te már érted azt egészen. Áldunk azért, mert jól tudod, mire van szükségünk, mielőtt még kérnénk tőled.

Köszönjük a mai napot. Köszönjük, hogy magad elé engedtél minket. Segíts, hogy egy szívvel valljuk Kornéliusszal együtt: mi mindnyájan az Isten színe előtt állunk, hogy meghalljuk azt, amit Ő akar mondani nekünk. Te légy az, aki most beszélsz velünk.

Könyörülj rajtunk és tüzesítsd meg az emberi szót, és engedd, hogy azt halljuk meg mögüle, amit a te végtelen szeretetedből személyesen mondasz nekünk.

Áldunk azért, mert nemcsak ismered a sorsunkat, hanem formálod azt. Te készítetted el mindannyiunk életútját. Köszönjük, hogy te raktad tele ezt az utat ajándékokkal, és te helyeztél el rajta akadályokat, nehézségeket is, és éppen ezek között dicsőíted meg magadat és mutatod meg hatalmadat, szeretetedet a legjobban.

Ajándékozz meg minket most igazi csenddel, és hadd csendesedjék le a szívünk úgy, hogy meg is maradjon benne a te békességed, Jézus Krisztus. Ezt hadd vigyük haza és azok közé, akikkel találkoznunk kell ez hadd áradjon ki rajtunk keresztül.

Ajándékozz meg minket olyan igével, ami a te szádból származik, ami élő és ható, ami előbbre segít minket a hozzád vezető úton.

Ámen.

Igehirdetés

Bibliaolvasó vezérfonalunk szerint éppen ezekben a napokban olvassuk ezt a hosszú fejezetet, és ennek egy mondanivalója különösen is időszerű most, így az evangélizációs hetünk után. Ez pedig arra a kérdésre ad választ, hogy hogyan lehet előbbre jutni a hit útján? Hogyan juthat valaki egyről a kettőre, vagy ötről a hatra? — ahogy mondani szokták. Valameddig mindnyájan eljutottunk, legalább a keresésig, ezért vagyunk itt.

Isten azonban azt akarja, hogy egészséges és folyamatos növekedés, fejlődés, gyarapodás, előrehaladás jellemezze a mi hívő életünket. Hogy legyen annak egy világos, határozott indulása, aztán valóban egyről a kettőre, ötről a hatra jussunk, és növekedjünk — ahogy a Szentírás erre gyakran felszólít — az ismeretben, a kegyelemben, az istenismeretben, a magunk megismerésében, az alázatban, a szent életben, az Istennek való engedelmességben. És Ő is egyre növekvő mértékben használhasson minket arra, amire akar. Nem arra, amit mi szeretnénk tenni, akármint hívő emberek is, hanem amit Ő bíz reánk. Mert csak ott fog megáldani, csak ott fogjuk tapasztalni, hogy előttünk van, és jön utánunk, és fölöttünk tartja a kezét, és áldást ad reánk.

Aki lépni szeretne előre, annak sok segítséget ad ennek a most olvasott résznek néhány üzenete. Három kérdésre keressünk itt választ: 1) Hogyan lehet többre jutnunk a hitben? 2) Mit is tett itt Kornéliusz? 3) Mit tesz Isten ennek érdekében, hogy például Kornéliusz egyről a kettőre jusson?

1. Hogyan lehet előbbre haladni? Két kísértés fenyegeti e tekintetben az embert mindig. Az egyik, hogy nem akar előbbre haladni. Hova kellene még haladnom? — kérdezte ezt egyszer valaki, és kezdte sorolni, hogy tulajdonképpen minden megvan az ő életében, amire eljuthat valaki lelkiekben. Minden vasárnap ott van a templomban, elég gyakran olvassa a Bibliát, a kis unokájának megtanította a Mi Atyánk-ot. Egy idő óta, mióta hívő — mondta ő — nem káromkodik, legalábbis nem olyan trágár módon stb. — nagyon sok mindent elsorolt, és nem értette, hogy mit kellene még tenni, hova lehetne még fejlődni? Ez itt a dolgok vége: non plus ultra — nincs tovább semmi, ő befutott ember. Megpihenhet tehát a babérain nyugodtan.

Csak éppen azt felejtette el, hogy Isten igéjének a tanítása szerint kapunk babérkoszorút, győzelmi koszorút, Pál apostol egészen világosan ír erről, de az út végén, odaát a mennyei dicsőségben. Azt mondja az apostol: senki el nem veheti az én győzelmi koszorúmat, az ott van az Úrnál, de majd csak akkor pihenhetünk a babérainkon, ha azt megkaptuk tőle odaát. Addig pedig nincs megnyugvás, addig folyvást küszködni kell. Addig egyik lépésnek a másikat kell követnie, és ahol élet van, ott haladás, fejlődés is van. Ez tehát az egyik veszedelem, hogy nem akarok fejlődni. Hova kellene nekem még tovább jutnom? Önelégültté válhat a vallásos ember is.

A másik veszedelem pedig az, hogy türelmetlenül akar fejlődni. Ő akarja megszabni a fejlődés tempóját is, sokszor az irányát is, még az eszközeit is elképzeli magának. Nem érti, hogy nem következnek be az életében mindazok, amikre vágyakozik. Állandóan összehasonlítja magát másokkal, olyanokkal, akiket hívőknek gondol, vagy akik valóban érettebbek is a hitben, mint ő, és szeretne egy-kettőre ő is odajutni, sőt lehetőleg megelőzni őket, hiszen a hitben is első akar lenni.

Ez a türelmetlenség sokszor arra készteteti ezeket az embereket, hogy Istentől ki akarnak kényszeríteni olyan dolgokat, amiket lehet, hogy Isten meg is ad majd nekik a rendelt időben, de ennek Ő rendeli el az idejét, meg a módját. Lehet, hogy nem is azt akarja nekik adni, hanem mást akar adni. Szóval kényszeríteni akarják ezek az emberek Istent.

Pál apostol Szentlélektől kapott józansággal ír erről a kérdésről is, amikor a Filippi 3,13-ban azt mondja: “Atyámfiai, én magamról nem gondolom, hogy már elértem volna: De egyet cselekszem, azokat, amelyek hátam mögött vannak, elfelejtem, azoknak pedig, amelyek előttem vannak, nekik dőlve, célegyenest igyekszem az Istennek a Krisztus Jézusban felülről való elhívása jutalmára.” — Ebben benne van ennek a kérdéskörnek minden részletére a világos válasz.

Azt mondja, — itt van egy szójáték is a Biblia eredeti szövegében —, hogy én még nem fogom a győzelmi koszorút, de Krisztus már fog engem, és ez a biztosítéka annak, hogy célba jutok, hogy befutok. Addig azonban futni kell. Még nem futottam be. Megtettem bizonyos szakaszt, legyen áldott érte az Isten, de nem ezt méricskélem, mennyi ez, hanem hiszem, hogy Ő visz tovább is engem. Ami előttem van néki dőlök, de nem magamba bízom, hogy mindvégig állhatatosan fogok futni, hanem Őbenne, aki megragadott engem. Ez nem jelenti azt, hogy nem futok. Olyan szép egységben van itt mindaz, amit sokszor külön szoktunk választani, sőt egymással szembe is helyezzük.

Mi tehát a rossz módja annak, ahogy valaki előbbre akar jutni a hitben? Az ige alapján aztán majd nézzük meg, hogy mi a jó módja?

A rossz módja például az, ahogyan Jézus a pogányok törekvését jellemzi a Hegyi beszédben, amikor az imádságukra nézve azt mondja: “Azt hiszik, hogy az ő bőbeszédűségükért hallgattatnak meg.” Egyszer láttuk, nem is olyan régen, hogy itt nem arról van szó, hogy hosszan imádkoztak, sokat beszéltek, hanem, hogy bizonyos mondatokat addig ismételgettek az imádságukban, amíg gondolták, leveszik az istenséget a lábáról, és mégis csak ráveszik az ő istenüket arra, hogy azt csinálja, amit ők szeretnének. Mert ők tudják, hogy mit kell tenniük, csak képtelenek megvalósítani. Jöjjön az istenség, és segítsen nekik. Ők jót kérnek, ők például a lelkiekben akarnak előbbre jutni. S megmondják Istennek, mit csináljon ennek érdekében.

Azt mondja Jézus: állítsuk le magunkat, ha ezen az úton járunk, mert ez pogányság. A pogány gondolja, hogy kezében tartja istenét és rendelkezhet vele. Az élő Istent nem lehet kényszeríteni semmire. Imádsággal sem.

Egy másik, különösen a régebbi századokban elterjedt próbálkozás volt, hogy szánalmat ébresztek az Istenben magam iránt. Sanyargatni kezdem magamat. Az aszkézisnek sokféle formájával akarták rávenni Istent vallásos emberek arra, hogy lépjen, cselekedjék, adjon nekik valamit. Luther Márton is kipróbálta, hogy mennyire nem lehet előre haladni ezen az úton.

Egy modernebb tévelygés az, ami a rajongó gyülekezetekben terjedt el, amit vizualizációnak hívnak. Ennek a lényege az, hogy nagyon erősen koncentrálj arra, hogy mit szeretnél Istentől kapni, akár lelkiekben, akár testiekben, és egyszer csak meglesz! Mondjuk, ha testi dolgokról van szó: beteg vagy, fekszel az ágyban, ha hívő vagy, akkor erősen koncentrálsz, magad elé képzeled önmagadat szép elegánsan felöltözve, kicsattanó egészséggel, pirospozsgásan, mosolyogva. S néhány nap múlva így fogsz távozni a kórházból. Így kényszerítheted Istent arra a magad összpontosításával, koncentrálásával, hogy a szíved vágyát megadja. Aztán idézik a bibliai igéket, amelyekbe bele lehet erőltetni ezt a teljesen téves és emberi gondolatot.

Paul Jungi Cso, aki a keresztnevét is megváltoztatta most, hogy azt higgyük ő már más lett, de nem lett mást, több könyvet lefordítottak tőle. Ő gyakran említi a könyveiben ezt, hogy Istent így mintegy kényszeríthetem arra, hogy az én akaratomat, vágyamat teljesítse ezen az úton.

Ugyanilyen az imádság helytelen értelmezése is, amikor szintén csak ezek a rajongó könyvek azt mondják, hogy Istennek nem általánosságokat kell mondanunk. Például nem azt, hogy Uram, szükségünk lenne egy járműre, hogy könnyebben végezzük a missziót. Ez hitetlen imádság. A hívő imádság az, hogy Uram, holnapután estig adj nekünk egy piros biciklit. Ezt érti Isten, és ott lesz negyvennyolc órán belül a piros bicikli. És felsorol ilyen példákat, hogyan hallgatta meg Isten ezeket az imádságokat. Nincs ezekre bibliai példa, és Isten óvjon minket attól, hogy mint a pogányok, kezünkbe akarjuk kaparintani Őt, mert úgy sem lehet. Istent nem lehet kényszeríteni semmire, Őtőle nem lehet kikényszeríteni semmit, még a magunk lelki előrehaladását sem. Akkor sem, ha úgy gondoljuk, hogy pontosan tudjuk, hol kellene már tartanunk, és mit kellene Őneki tennie ennek az érdekében.

Ez aztán addig fajul, amit szintén egy ilyen rajongó könyvben olvastam, hogy valaki úgy kapott Szentlelket, hogy körül állták néhányan, a karjukból tölcsért formáltak, és odavezették a szentlelket. Ez már istenkáromlás! Az ember Isten fölé helyezi magát, dirigálni kezd neki, diktálni akar neki. Isten őrizzen meg minket ettől!

De vannak ennek a türelmetlenségnek és erőszakosságnak szelídebb változatai is. Isten őrizzen meg attól is minket! Ne mi akarjuk lelki fejlődésünk tempóját és módját megszabni, mert így nem fogunk előbbre jutni.

Hanem hogyan? Például úgy, ahogy Kornéliusz! Mit csinált ő? Élte a maga vallásos életét, amiről meg volt győződve, hogy helyes és szükséges, azt gyakorolta, és közben kész volt arra, hogy ha Isten adni akar neki valami többet, azt elfogadja. Akkor is, ha az szokatlan vagy furcsa. Élni és várni. Tenni azt, amiről tudjuk, hogy helyen, ami eddig is sokat jelentett már nekünk. Közben elvégezni a kötelességünket, és mindig nyitottnak lenni arra, hogy Uram, amikor adni akarsz valamit, én azt tőled mindig hálásan és bizalommal fogadom.

Például. Az ilyen ember naponta előveszi a Bibliáját és olvas belőle egy részt. Igyekszik azt megérteni, aztán igyekszik azt megcselekedni. Közben van olyan, hogy nem érti azt a részt. Ezért nem hagyja abba az egészet, és nem állapítja meg: nem is vagyok hívő, mert akkor érteném a Bibliának minden mondatát. Akkor is elolvassa, akkor is gondolkozik rajta, ha végképp nem érti. Egy idő után becsukja, megy tovább, végzi a munkáját.

Könnyen rájöhet, hogy így is munkálkodik benne Isten igéje, még így is, hogy nem értette meg minden részletét. Lesznek olyan napok, amikor Isten kibont egy-egy mondatot, megnyílik az ige, s talán évek múlva is emlékszik az ember arra, hogy amikor azt ott Isten nekem világossá tette… Teszi azt, amit fontosnak, szükségesnek lát, amin áldás volt addig is, és mindig kész a több áldásra. Nem gondolja, hogy már elérte vagy hogy már tökéletes lenne, de nem ő akarja kierőszakolni a nagyobb ismeretet, a szentebb életet, hanem kész arra, hogy Isten formálja őt olyanná.

Erre szép példa itt Kornéliusz. Mit tudunk meg róla? Azt, hogy az úgynevezett itáliai csapat századosa volt, aki egész háza népével kegyes és istenfélő ember volt, sok alamizsnát osztogatott a népnek, és szüntelenül könyörgött Istenhez. Kicsit később pedig megtudjuk, hogy böjtölni is szokott, ez esetben már negyedik napja böjtölt.

Az elit csapatnak a századosa volt ez az úgynevezett itáliai sereg, ez a válogatottaknak az egysége volt, de ennek itt nincs különösebb jelentősége. Annak már sokkal nagyobb jelentősége van, hogy istenfélő embernek nevezi a Biblia. Itt olyan szakkifejezés áll, ami a pogányokból zsidóvá lett vallásos embereket jellemezte. Megérkezett a maga bálványhiedelmeiből, valahogy találkozhatott Izrael Istenével, megismerte Istent, elismerte Őt egyedüli Istennek. Elkezdett hozzá imádkozni, s Isten arra indította a szívét, hogy Izrael szegényeinek — mert itt az Izraelt jellemző nép szó van — sok alamizsnát adjon. Időnként böjtölt, hogy a testieket visszaszorítva a lelkiek kapjanak hangsúlyt, és egyszer csak eljött ez a nap, amikor valami olyan történt, amilyen életében még nem. Egy angyal látogatta meg, hozva egyenes Isten üzenetét. Ő azt az üzenetet komolyan vette, megcselekedte, és másnap kapta a Szentlélek ajándékát.

Amit itt említ róla a Szentírás, Jézus ugyanazokat sorolja fel a Hegyi beszédben a Máté evangéliuma 6. részében, mint egy igazán kegyes, istenfélő ember tulajdonságait. A Máté 6. azzal kezdődött, hogy “amikor adakoztok, akkor ne kürtöltessetek magatok előtt, hanem” — hogyan kell azt csinálni? Azzal folytatódik, hogy “amikor imádkoztok, ne úgy, mint a pogányok, ne úgy, mint a képmutatók, hanem úgy, mint a gyermekek” — s ott elmondja a mi Atyánk-ot. Amikor böjtölsz, akkor ne vágj keserű képet, mert nem szenvedés az. Ha pedig szenvedés, hagyd abba, mert a mögött örömnek kell lennie, mert megvan annak a maga célja.

Alamizsna, imádság, böjt. Mind a hármat komolyan vette Kornéliusz. Ilyet olvasunk: szüntelen könyörgött Istenhez, minden kényszer nélkül, már negyedik napja böjtöl, és sok alamizsnát osztogatott az emberek között. Szakított tehát a bálványaival, és első osztályú vallásos, istenfélő ember volt. Kegyes ember volt — ezt a szót olvassuk itt.

Akkor, mi hiányzott az életéből? Minden megvan, és minden a helyén van. Hogy mi hiányzott, az akkor derül ki, amikor azt a valamit megkapja. Hogy mennyire más minden! Hogy ezek is mind, mind más fényt és súlyt kapnak az életében. Nem is mi hiányzott az életéből, hanem ki hiányzott? Péter egész végig Jézusról beszél neki. Jézust nem ismerte még Kornéliusz és az Ő Szentlelkét nem ismerte. Jézust kellett még élete urának elfogadnia és megismernie, azt megismerni, hogy mit tett őérte, hogy neki is Megváltója. Amikor Jézust elfogadja urának, akkor kapja az Ő Szentlelkét is.

Olyan szépen példázza ez a történet azt is, hogy Jézus és a Szentlélek mindig együtt járnak. Nem lehet egymás nélkül hittel elfogadni. Aki Jézust befogadja az életébe, az kapja az Ő Szentlelkét is akkor, ott vele együtt. És aki kapott Szentlelket, az biztos, hogy Jézusnak alárendelte az életét. Senki sem mondhatja, még csak nem is vallhatja Őt Úrnak, csak a Szentlélek által. Együtt jár ez a kettős egy ajándék.

Jézus Krisztus személyének és a vele való közösségnek a fontossága fényesen ragyog Kornéliusz történetéből. Itt derül ki, hogy nem a hit üdvözít úgy általában, hanem csak a Jézus Krisztusba vetett hit üdvözít.

Volt egy nagyon elgondolkoztató mondata a mi testvérünknek itt a múlt hét egyik estéjén, amikor azt mondta: van, aki a hitben hisz. Ez önmagában is értelmetlen, de tényleg sokan vannak. Az nem megy vele semmire. Csak aki Jézusban hisz, az érette is meghalt és feltámadott dicsőséges Úrban, akinek igénye van az emberre, s ez a hit mindjárt azt is jelenti, hogy mindjárt elkezd engedelmeskedni neki, az üdvözül. Annak az élete változik meg, az az ember születik újjá. Az újjászületés pedig a Szentlélek munkája, tehát a Szentlelket is kapta.

Ma este élesen vizsgáljuk meg: mi a hitünknek a tárgya? Miben vagy kiben hiszünk mi? Bizonyos-e az, hogy az érettünk meghalt és feltámadott Jézus Krisztusban hiszünk, vagyis folyamatosan neki engedelmeskedünk. Vagy pedig éppen ez hiányzik, ami Kornéliusznak. Ettől lehet valaki derék ember, csak jót mond róla a Biblia, semmi kritikai megjegyzés nincs. Csak amikor Jézust befogadja, akkor derül ki, hogy a lényeg hiányzott eddig az életéből. S eddig nem is volt üdvössége. Jézussal és Őbenne kapja az üdvösséget is.

Nem véletlenül vonul ám végig az egész Újszövetségen az a gondolat, amit Jézus Krisztus fogalmazott meg elsőnek, aztán az Ő tanítványai, apostolai mind a mai napig a benne hívők továbbviszik. Amikor például azt mondja Jézus a János 14-ben: “Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek Isten, és higgyetek énbennem.” Miért, az nem ugyanaz? Nem elég Istenben hinni? Majd mindjárt kiderül miért nem elég. Néhány verssel később mondja: Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, hanemha én általam.” Akkor nem is lehetséges hinni Istenben annak, aki Őbenne nem hisz. Ő vezet az Atyához. Akkor kerülünk kapcsolatba az Atyával is, ha Ő vezet oda. Ha senki sem mehet hozzá Őnélküle.

Amikor a János 17,3-ban az örök élet definícióját adja: “Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust.” Miért kell ez az és? Miért nem elég, hogy megismerjenek téged? Azért, mert nem ismerhetjük meg az egyedül igaz Istent Jézus nélkül. Honnan tudjuk, hogy nem ismerhetjük meg? Például a Máté 11,27-ből tudjuk, ahol kategorikusan ezt mondja: “Az én Atyám mindent átadott nekem, és senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya; az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú akarja kijelenteni.”

Mondhat valaki bármit, hogy ő hogy ismeri Istent, és hisz Istenben. Az igaz Istent igazán csak Jézus Krisztus tudja kijelenteni mindenkinek. Valami hamis elképzelése mindenkinek lehet Istenről vagy az istenségről, vagy az istenekről, ragozhatjuk ezt egészen a torzulásig, de az igaz Istent helyesen csak az ismeri meg, akinek Jézus kijelenti. S kinek jelenti ki? Ez is a János evangéliumában van, “Aki az én parancsolataimat ismeri és megtartja, az szeret engem, és én kijelentem magamat annak.” Aki Jézust szereti, aki vele életközösségben él, annak jelenti ki magát, és az ismerheti meg az Atyát is. Egyszerűen nem juthat el magától senki hiteles, igaz istenismeretre. Következésképpen helyes hitre Isten, csak aki Jézust Urának, Megváltójának vallja, és Ő kijelentette magát neki.

Kornéliusznak is volt egy általános istenhite. A bálványaitól megtért az élő Istenhez és valahogy elképzelte Istent. Valamennyit nyilván tudhatott az Ószövetség irataiból is. Volt valamilyen istenképe, képzete és hite Istenben. De amikor Jézusról hall, és azt hittel elfogadja, hogy kicsoda Ő, mit tett őérte is, akkor kapja a Szentlelket, akkor kerül igazi közösségbe az élő Istennel, akkor lesz ő más emberré.

Fontos kijelentése Kornéliusznak az, hogy mi pedig mindnyájan az Isten előtt állunk. Ez jellemzi a hívőt, a többre vágyó hívőt, a fejlődés útján haladó hívő embert, hogy mindig Isten előtt áll. Ez azt jelenti, hogy semmit nem akar az Ő háta mögött tenni. Ez azt is jelenti, hogy Isten védelmét élvezi, de azt is jelenti: feltétlenül bízik benne. Ott áll előtte, hogy meghallgassuk, amiket Isten parancsol neked. Elfogadjuk Istentől, amit éppen most akar adni, amit éppen általad akar adni. Ez a szüntelen nyitottság, ami a bizalomnak a pozíciója.

3. Mit és hogyan cselekszik Isten annak érdekében, hogy a kornéliuszok akkor is, meg ma is előbbre jussanak a hitben?

Ebből a történetből kiderül: mindent Isten cselekszik. Isten választotta ki Kornéliusz, hogy megismerje őt. Isten küldött angyalt az ő szobájába. Isten küldött üzenetet neki az angyal által. Istenről derül ki, hogy számon tartotta Kornéliusz imádságait és alamizsnáit. Ott voltak Isten előtt emlékeztetőül, és Isten emlékezett ezekre, számon tartotta őket. (Erről egy külön igehirdetést kellene mondani, hogy folyik mennyei könyvelés. Kornéliusz alamizsnái fel voltak jegyezve a mennyben. Miért? Azért, mert ő nem jegyezte fel a földön. Aki itt jegyzi a jó cselekedeteit, azt nem jegyzik odafenn. Feleslegesen nem dolgoznak az angyalok. De aki úgy cselekszik jót, hogy oda sem figyel, hogy az jellemzi, hogy nem az fontos, hogy azt emlegesse, arra hivatkozzék, az ott van Isten előtt emlékezetnek okáért.)

Isten küldi a követeket is Péterhez. Olyan meglepő ez. Kornéliusz mondta nekik: menjetek és keressétek meg ezt a Simon Pétert. Mégis Péternek azt mondja: én küldtem őket hozzád, úgy, hogy menj el velük kérdezősködés nélkül. Pétert ő győzi meg. Azt mondja: bizonnyal látom most már, és még egy mondat is van itt: az Isten nekem megmutatta, hogy semmit se mondjak közönségesnek. Isten ad szót Péter szájába, és ezt Kornéliusz is tudja. Azt mondja: itt állunk az Isten előtt, hogy meghallgassuk azt, amit Ő mond most általad. Kornéliusz tudja, hogy Isten cselekszik, és mindent tőle kell várni.

Senki nem magától mozog itt. Az egész társaságot a mindenható Isten mozgatja, az Ő szeretete és hatalma. Ő cselekszik, és Ő szabja meg mikor, mit és hogyan kell tenni, és hogyan mozdulnak előre a hitben ezek az emberek. Mert Kornéliusz életében eljött az a pillanat, amit Isten időzített. Azt mondja neki az angyal: a te alamizsnáid, imádságaid ott vannak az Úr előtt emlékeztetőül, most azért küldj Péterért, és ő majd elmond neked mindent, amit Isten üzen. Eljön egy most, az Istentől rendelt idő, amikor pillanatok alatt több történik, mint azelőtt évek hosszú során át. De ezt az Isten időzíti, és Ő készíti fel az embert, hogy elfogadja, és Ő küld oda egy Pétert, aki meggyőződése ellenére belép a pogány házába, és elmondja, amit Isten rábízott. Mindenki csodálkozik, hogy kapták a Szentlélek ajándékát, és új emberek állnak ott.

Hogyan cselekszik Isten? Mindig az ige által. Itt mindenütt ige van. Ennél rövidebben, vagy egyszerűbben, vagy ki tudja milyen módon is elvégezhette volna ezt, de Isten mindig keres egy eszközt, akire rábízza az igét, és az az ige hat a hallgatókban. Jön Péter és elkezd Jézusról prédikálni. Isten az igével, az Ő beszédével teremtette ezt a világot, az Ő beszédével hozza létre a megtérésünket, és végzi az újjáteremtés munkáját is.

Péter igehirdetésének kell elhangoznia, ami egész egyszerűen Szentírás értelmezés. Elmondja mit cselekedett Jézus, mi történ vele, és mit jelent ez. Jézusra mutató személyes igehirdetés, mert azt mondja: ennek mi vagyunk a tanúi. Ő sem marad ki belőle, az ő bizonyságtétele sem. Az igehirdetés közvetítette Jézust és a Szentlelket a hitben csak egy szakaszon eljutott társaságnak itt Kornéliusz házában.

Ez nyilvánvaló ezekből a versekből is, amikor azt mondja Péter: megparancsolta nekünk, hogy hirdessük ezeket, és a befejező vers pedig: miközben ezeket mondta Péter, leszállt a Szentlélek mindazokra, akik hallgatták az igét.

A Szentlelket nem lehet kényszeríteni, de miközben hallgatják az igét, egyszer csak leszáll. Leszáll, vettétek, kitöltetett. Ilyeneket olvasunk itt, ami azt jelenti: az ember mindig passzív, ajándékot kap. Ami azt is jelenti: nem teljesedtek be Szentlélekkel (ez is más téma, most nem részletezem).

Amikor a hatóság előtt állt Péter és János, akkor azt olvassuk: beteljesedvén Szentlélekkel ezt mondták… A különösen nehéz helyzetekben, különösen nagymértékben adja Isten az Ő Szentlelkét azoknak, akik korábban már vették a Szentlelket. Itt azonban csak veszik… De ez nagy csoda! Igehallgatás közben. Nem ez történt pünkösdkor is? Péter prédikál, az emberek egymásra néznek, és azt mondják: ez talált. Mit cselekedjünk most akkor ezek után? Megtudják, mit cselekedjenek és kapják a Szentlélek ajándékát.

Isten igéjének és a róla való bizonyságtételnek pótolhatatlan jelentősége van nemcsak emberek hitre jutásában, hanem fejlődésében is.

Még egy kérdést a végére. Lehetséges-e az, hogy valaki szeretne előbbre jutni, és mégsem jut? Ha valóban szeretne előbbre jutni és az Isten útját, és Istenre bízza az egészet, akkor nem lehetséges, hogy ne jusson előre. Akkor feltétlenül növekedni, fejlődni fog. Isten azonban a szívet vizsgálja, a szívnek az őszinteségét.

Éppen itt, két fejezettel korábban, olvastunk Simon mágusról, aki szintén eljutott valameddig a hitben, aztán megtetszik neki, hogy Péterék szolgálata nyomán mások is kapják a Szentlelket, és egy borítékot akar a zsebébe csúsztatni. Megkínálta őt pénzzel, hogy neki is adják ezt a képességet. S akkor egy kemény mondat hangzik el: A te pénzed veled együtt vesszen el, mert azt hitted, hogy az Isten ajándéka pénzen megvehető, és azt mondja neki Péter: a te szíved nem igaz Isten előtt. Simon mágus nem a hitben akart előbbre jutni, az alázatban, az engedelmességben, a szent életben, hanem valami mást akart. — A te szíved nem igaz. Márpedig Isten a szívet nézi.

Akinek a szíve nem igaz, az nem fog előbbre jutni. Aki valóban arra vágyik, hogy a keskeny úton a Krisztus-követésben, az önmaga megtagadásának az útján előbbre segítse Isten, az meg fogja kapni ezt a segítséget. Egészen bizonyosan. Ezt azonban mindenestől Őreá kell bízni, mert Ő cselekszik. A mi dolgunk az, hogy tegyük hűségesen azt, ameddig Ő már elvezetett, amiről meggyőzött, és közben teljes bizalommal várjuk tőle azt a többet, amire szükségünk van, amit Ő adni akar, de akkor és úgy, ahogyan azt Ő jónak látja.

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus köszönjük, hogy mindannyiunkat a te követésedre hívtál. Nem arra, hogy nézzünk utánad, nem arra, hogy körbe üljünk egy asztalt és tanácskozzunk veled, hanem, hogy kövessünk egy úton. Köszönjük a te csodálatos ígéretedet, amikor megmondtad, hogy aki neked szolgál, az téged kövessen, és az oda érkezik meg, ahol te vagy, és azt megbecsüli az Atya. Kimondani is megrendítő számunkra ez.

Segíts, Urunk, hogy igazán elinduljunk utánad, hogy kövessünk téged a szürke hétköznapokban is, hogy örüljünk, amikor ünneppé teszel egy-egy pillanatot vagy órát, hogy hűségesek legyünk azon a kevésen, amit ránk bíztál, és ha neked tetszik, és többre bízol, akkor hűségesek legyünk azon is. Segíts, hogy teljes bizalommal reád hagyjuk a lelki fejlődésünket. Hisszük, hogy azt akarod, hogy fejlődjünk. Egyre közelebb vonsz magadhoz, egyre teljesebben kijelented magadat nekünk, egyre gazdagabban adod nekünk a te Szentlelkedet, egyre több próbával tisztogatod az életünket, és hűséges kézzel a célig vezetsz.

Segíts ezt hinni, és add, hogy ez a hitünk soha meg ne rendüljön!