Lekció: ApCsel 16,1-15

Alapige: ApCsel 16,10

A látomás után azonnal igyekeztünk elmenni Macedóniába, mert megértettük: oda hívott minket az Isten, hogy hirdessük nekik az evangéliumot.

Imádkozzunk!

Mindenható, örökkévaló, szent és igaz Úr Isten, hálásan köszönjük, hogy Jézus felhatalmazása alapján Atyánknak szólíthatunk. Köszönjük hosszú türelmedet, amivel elszenvedsz minket. Magasztalunk, mert bővölködsz a kegyelemben és gazdag vagy a megbocsátásban. Bűnbánattal megvalljuk, Istenünk, hogy rászorulunk erre.

Bocsásd meg, hogy az elmúlt héten is sokszor lázadtunk nyíltan vagy a szívünk mélyén ellened. Olyan sok mindent számon kérünk rajtad, sok mindenért felelősségre akarunk vonni, és ahelyett, hogy hálát adnánk temérdek ajándékodért, zúgolódunk, elégedetlenkedünk és követelőzünk.

Bocsásd meg, hogy nem merjük reád bízni magunkat és szeretteinket. Bocsásd meg, hogy kételkedünk abban, hogy neked minden lehetséges, az is, ami az embereknél lehetetlen. Bocsásd meg, ha csak a bajban kiáltunk hozzád, és akkor is sokszor vádolunk.

Bocsásd meg, ha nem Istenként tiszteltünk az elmúlt napokban sem. Annál inkább köszönjük, hogy magad elé engedsz így is. Köszönjük, hogy amint vagyunk, sok bűn alatt, elfogadsz és szeretsz minket, de aki veled találkozik, az megtisztul a bűntől, megszabadul a kételyeitől, és azt gazdagon megajándékozod.

Könyörgünk azokért, akik különösen nehéz szívvel vannak most itt. Hisszük, Urunk, hogy a gyászban te tudsz adni igazi vigasztalást. Te tudsz bocsánatot adni minden mulasztásra és önvádra, és te tudsz megtanítani túllátni a láthatókon, és bízni abban, hogy a te ígéreteid igazak. Adj a mi gyászoló testvéreinknek vigasztalást, tőled való békességet és élő reménységet.

Segíts minket, amíg itt vagyunk, addig megragadni téged és a te kegyelmedet, és segíts továbbadni másoknak a te ajándékaidat. Erre készíts fel minket most ebben a csendes órában is. Te magad beszélj mindannyiunkkal. Egyedül te tudod megnyitni előttünk az ige ajtaját, és megnyitni a szívünket a te igéd előtt. Végezd, Istenünk, ezt a kegyelmes, nyitogató munkádat. Könyörülj meg rajtam is, hogy csak azt mondjam, amit te szólsz most hozzánk.

Ámen.

Igehirdetés

Ez a fejezet, amit ma kezdünk olvasni bibliaolvasó kalauzunk szerint, történelmi jelentőségű eseményről tudósít. Arról, hogyan zajlott az első keresztyén istentisztelet Európa földjén, és mi lett annak a folytatása, a közvetlen következménye. Ez pedig történt pontosan ezerkilencszázötven évvel ezelőtt. Akkor lépte át Pál apostol és kicsiny csapata Ázsia és Európa határát, és hangzott el a Krisztusról szóló bizonyságtétel első ízben ezen a pogány földrészen.

A mai igeszakaszból két olyan fontos mozzanatot szeretnék kiemelni, ami ezt meg-előzte, és utána inkább csak a tartalomjegy-zékét mondom el annak, hogy mi is történt Filippiben. Aztán, ha Isten éltet minket, majd a következő alkalmakon folytatjuk.

a) Az első ilyen fontos mozzanat: itt indult el Pál apostol második missziói útjára. Terve az volt, hogy végiglátogatja azokat a gyülekezeteket, amik az első út során születtek, és erősíti az ottaniakat a hitben. El is indult Silással együtt. “Bejárta Szíriát és Ciliciát, és erősítette a gyülekezeteket.”

Kezdetben minden szépen és jól megy. Tapasztalják Isten áldását. “Amikor végig-járták a városokat, átadták a jeruzsálemi apostolok és vének határozatait, a gyülekezetek pedig erősödtek a hitben, és naponként gyarapodtak lélekszámban.”

Aztán egy idő után akadozni kezdett a munkájuk. Először nem értették, mi az oka, aztán nyilvánvalóvá lett számukra, hogy a Szentlélek nem engedte meg nekik, hogy hirdessék az igét Ázsiában. Akkor másfelé kell menni. Keresik az új úti célt. “Amikor Mizia felé mentek, Bitiniába próbáltak eljutni, de Jézus Lelke nem engedte őket.” Aki megszokta, hogy Istennek engedelmes-kedik, az érzékeli, hogy a Szentlélek küldi valahova, vagy visszatartja valahonnan. Uta-sítja valamire, vagy megtilt neki valamit. Ők ezt pontosan érzékelték, hogy Isten Lel-ke nem engedi őket arra. Akkor merre kell menni? Mi lehet itt Isten akarata, és hol kell nekik végezniük a munkát?

A missziót soha nem a misszionáriusok szervezik. A misszió ura, az élő Jézus Krisz-tus küldi mindig az övéit (Misszionárius azt jelenti: küldött), oda, ahova akarja, és bíz rájuk olyan feladatokat, amilyeneket Ő jónak lát. Akik Isten küldetésében járnak, azok tudják, hogy mi csak egy kicsi részfeladatot kapunk ebből a nagy egészből, de Isten áldást csak ott ad, ahova Ő küldött. A Küldő csak oda kíséri el a küldöttet, ahol Ő bízta meg feladattal. Ott viszont minden erőtlensége és gyarlósága ellenére használ-ja, és gazdagon megáldja. Életkérdés tehát minden hívő embernek az, hogy világosan lássa, hova állította őt a misszió ura, Jézus Krisztus, és mire akarja használni.

Teljesen logikus volt Pál megfontolása, hogy mindenekelőtt látogassuk végig azokat, akiknél már jártunk, és adjunk nekik további lelki segítséget. Kiderült azonban, hogy Istennek más terve is van. Ezúttal valami egészen újat akar elkezdeni, és erre Pálékat is fel akarja használni. A nagy kérdés: megértik-e, mi Isten szándéka velük, és hogy készek-e tervet módosítani, vagy pedig makacsul ragaszkodnak a maguk nagyon okos, nagyon logikus, jó szándéktól átfűtött programjához. Megértik-e, hogy Isten azt mondja: kezdetnek ez jó volt, de most emerre kell menni, mert ott készítek áldást és feladatot nektek, készek-e félretenni a maguk ötleteit, és készek-e engedelmeskedni Istennek?

Azt olvastuk az igében: készek voltak. Olyan szemléletes a maga rövidségében is ez a leírás. “A látomás után azonnal igyekeztünk elmenni Macedóniába, mert megértettük: oda hívott minket az Isten, hogy hirdessük nekik az evangéliumot.”

Mivel Páléknak még nem volt ilyen Bibliájuk, hogy Isten azon keresztül irányította volna őket, mint a mai hívőket, ezért itt kivételesen egy látomás által adja tudtára Isten az Ő akaratát neki. És mivel megértették, hogy mi az Isten akarata, azonnal indultak is oda. Ez a veleje ennek a mondatnak. Képesek voltak megérteni, készek voltak azonnal félretenni a maguk tervét, és azonnal indulni oda.

Pál tehát elindul egy olyan útra, ahova magától nem ment volna. Félreteszi a saját megfontolásait, még csak nem is akarja meg-győzni Istent azok helyességéről, és nem is halogatja az engedelmességet, hanem azon-nal oda indul, ahova őt Jézus küldi. Ismerős-e ez nekünk? Ez Isten első kérdése ma hozzánk ezen az igén keresztül. Vezethető hívő vagy, vagy önfejű, makacs hívő? Azon-nal készek vagyunk-e engedelmeskedni a megértett parancsnak, vagy halogatjuk azt, és azután a halogatás a tett halálává válik, és sose lesz belőle jóízű, boldog engedelmesség, ezért lemaradunk a csodákról és az áldásokról.

Például: valaki már eltervezett vagy a család eltervezte szépen a nyaralást; valaki rég óta melenget a szívében egy utat, és úgy tűnik, most kapu nyílik, hogy azt megvalósíthassa; már megbeszéltünk egy üzletet; formálódik egy házasság; lassan for-málódik valakinek a szívében egy csendes bosszú a sok elszenvedett sérelem és keserűség miatt, — és egyszer csak Isten közbeszól. Vagy úgy, hogy megcsendül egy ige, amit az illető olvas bibliaolvasása során. Vagy úgy, hogy beszélget egy hívő testvérrel, és az, mit sem sejtve, valami olyan szempontra hívja fel a figyelmét, amiről azonnal az jut eszébe a másiknak, hogy amit terveztem, nem jó. Vagy úgy, hogy nyugtalanná válik a lelkiismeret, és mindig arra kell gondolnom, hogy azt még se kellene megcsinálnom. Vagy úgy, hogy Isten egyszerűen megakadályozza ezeknek a megvalósítását.

És akkor mit csinálunk? Felismerjük-e azt, hogy az életünket irányító Isten van ezek mögött az események mögött. Bizonyosak vagyunk-e abban, hogy Ő tud jobbat és többet adni nekünk, mint amiről most le kell mondani? Tesszük-e azonnal azt, amire nézve megértettük, hogy az ő akarata? Vagy pedig dühöngünk, fel vagyunk háborodva, vádoljuk a környezetet meg a körülményeinket. Sajnáljuk és sajnáltatjuk magunkat, hogy nekem még ez sem sikerül, én még ezt sem engedhetem meg magamnak. Nekem mindig, mindenki keresztbe tesz, és akkor képtelenek vagyunk megérteni, és azonnal cselekedni, amit Isten mondott.

Persze, úgy, ahogy megszületünk, egyi-künk sem képes erre. Sem arra, hogy megértjük, mit akar a Szentlélek, sem arra, hogy boldogan, belső meggyőződéssel azon-nal engedelmeskedjünk neki. Ugye itt ilyeneket olvastunk, hogy “a Szentlélek nem engedte őket arra menni.” “Jézus Lelke nem engedte meg nekik.” Csak az tud rezonálni Isten Szentlelkének az irányítására, akiben Isten Szentlelke van.

Pál apostol a Korinthusi levélben részletesen leírja ennek a természetrajzát. Néhány mondatot hadd olvassak fel. “Kicsoda ismerheti meg az emberek közül azt, ami az emberben van? Egyedül az emberi lélek, amely benne lakik. Ugyanígy azt sem ismerheti senki, ami Istenben van, csak Isten Lelke. Mi pedig nem a világ lelkét kaptuk, hanem az Istenből való Lelket, hogy megismerjük mindazt, amit Isten ajándékozott nekünk. Ezeket hirdetjük is, de nem emberi bölcsességből tanult szavakkal, hanem a Lélektől jött tanítással, a lelki dolgokat a lelki embereknek magyarázva. A nem lelki ember nem fogadja el az Isten Lelkének dolgait, mert ezeket bolondságnak tekinti, sőt megismerni sem képes: mert csak lelki módon lehet azokat megismerni. A lelki ember azonban mindent megítél, de őt senki sem ítéli meg. Mert ki ismerte meg úgy az Úr gondolatát, hogy őt kioktathatná? Bennünk azonban Krisztus értelme van.” (1Kor 2,11-15)

Mióta? Azóta, hogy újjászülettek. Úgy, ahogy megszületik az ember, nincs benne ez a rezonanciakészség. Nincs benne Isten Szentlelke, aki fogná, mint antenna, az Isten Szentlelkének az adását. A magunk meghomályosodott értelmével nem tudjuk felfogni sem az Isten gondolatait, és képtelenek vagyunk teljesíteni azokat. Nem fogjuk fel azt sem, hogy nekünk csak az lenne jó, ha azt teljesítenénk. Ezért tiltakozik a legtöbb ember Isten akarata ellen. Ezért vitatkozik vele. Ezért akarja korrigálni a Tízparancsolatot is, meg magyarázni, hogy ma már nem időszerű a Hegyi beszéd. Ezért helyezi fölé magát a Teremtőnek. Nem mint Teremtőt tiszteli Őt, mert nincs benne Isten Szentlelke.

Az újjászületésben kapjuk a Szentlelket. Amikor Jézus Krisztust valaki az élete megváltójának és urának vallja, és ténylegesen alárendeli magát neki mint Úrnak, akkor Jézussal együtt kapja az Isten Szentlelkét. S attól kezdve képes egyáltalán meg-érteni, hogy Ő mit akar, és képes cselekedni azt. De akkor is újra és újra belebeszél a régi engedetlen természetünk ebbe az engedelmességbe. Nem mindig megy ilyen simán, mint itt Páléknál, hogy mivel megértettük, azonnal indultunk és cselekedtük.

Ez lenne a jó, és legyen áldott Isten, hogy azért sokunknak vannak ehhez hasonló tapasztalatai. Amikor valaki ténylegesen Isten vezetése szerint jár, ténylegesen az Ő uralma alatt él, amikor szíve őszinte vágya az: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? — és ha megértette, cselekszi is. A legkisebb engedelmesség nagyot lendít rajta, és segíti előbbre az Isten akaratának a felismerésében és a cselekvésében is, és utána dicsőíti Őt: Uram, ez volt az egyet-len helyes megoldási lehetőség az összes többi között. Legközelebb pedig talán köny-nyebb lesz engedelmeskedni. De ha valaki elkezd okoskodni, vitatkozni, halogatni, ak-kor visszafejlődik ez a képessége, és visszacsúszik az engedelmességben.

Csodálatos lehetőség ez, amikor egy új-jászületett ember tanulja az engedelmességben való járást, és menetközben látja, milyen sok káros úttól, milyen sok hiábavaló kitérőtől, haszontalan erőlködéstől meg-őrizte őt Isten Szentlelke, és ha enged a Léleknek, akkor viszi, vezeti, megáldja, használja, és örömmel tölti el a szívét. Az ilyen ember Isten használható eszköze lesz, és ez a legnagyobb méltóság, amire egy magunkfajta bűnös eljuthat, hogy miután Isten kezébe vette, újjáteremtette, Szentlelkével megajándékozta, elkezdi használni az Ő dicsőségére és mások üdvösségére.

Sokáig emlékszem még arra, a számom-ra szomorú összejövetelre, ahol lelkimun-kások, lelkészek voltak együtt, és erről volt szó. És amikor efféléket mertem mondani, hogy ez a legnagyobb méltóság az én meggyőződésem szerint, valaki kikérte magának és dühösen felháborodott. Hova lett belőlem az emberi önérzet, mit képzelek én, micsoda az ember, hogy csak eszköz Isten kezében. Én meg a mondatban a hang-súlyt oda igyekeztem tenni: de Isten kezében lesz eszköz, és vallom, hogy ennél nagyobb méltóság nincs, ennél több lehetőség valóban nem nyílik meg senki előtt.

Isten erre akar elsegíteni minket. Ehhez azonban az kell, hogy vegyük az Ő Szentlelkét, hogy Jézus Krisztus ténylegesen úr legyen az életünkben, hogy tanuljuk az engedelmességet — mert ezt tanulni kell —, és amikor megértettük, mi az Ő akarata, azonnal cselekedjük azt. Így fog növekedni a tisztánlátásunk és ez a készségünk is.

Pálék hiába mentek volna tovább abba az irányba, amerre elindultak. Hiába magyarázták volna: de Uram, ott is sok hitetlen van még, és nekik akarunk prédikálni, — ha egyszer Isten emitt akarta használni őket, akkor ott készítette el az áldásokat. És mint ahogy ezt az egész fejezet mutatja is, lépésről-lépésre megtapasztalták Isten jelenlétét és vezetését.

b) A másik ilyen előzetes megjegyzés: annyira elkészítette Isten a szükséges feltételeket a szolgálatukhoz, hogy még a munkatársakat is ezen az útvonalon készítette el. Két leghűségesebb bajtársát Pál apostol ezen az úton találja meg, és kapja ajándékba Istentől. Az egyik az a fiatalember volt, akiről olvastunk, az a félpogány fiú, Timóteus, aki azonban befogadta a szí-vébe az Úr Jézust, akit az apostol később fiának nevez és tekint, akire rábízta a szolgálatának a folytatását, akihez írta utolsó levelét is a kivégzése előtt, a Timóteushoz írt második levelet.

A másik ilyen hűséges bajtársa Lukács, az orvos lett, aki itt kapcsolódott be a szolgálatba. A szeretett orvos, ahogy az apostol később egyik levelében nevezi, akiről mindig meleg hangon írt, és aki az egyetlen ember volt, aki az apostol nyomorúságainak a legnagyobb mélységeiben is kitartott mellette. Szintén az előbb említett utolsó levelében írja: egyedül Lukács van velem. Előtte ott van néhány név, hogy ez erre ment, az arra ment, amaz meg ellenségemmé vált, egyedül Lukács van velem. Ezen az úton kapta őket ajándékba.

Isten a neki való engedelmeskedés közben ajándékoz meg minket azokkal, akikre aztán igazán számíthatunk. Akik az Ő kezéből kapott ajándék. Szabad ezt nekünk elkérnünk. Szabad erre várni, ezt figyelni, és aztán őket nagyon megbecsülni. Mert ők lettek az apostolnak is a küzdelmes, nehéz munkában igazi munkatársai, a rettenetes bajok között hűséges bajtársai, a könyörgés tusakodásaiban igazi imatársai.

Ha valaki tele van panasszal, hogy neki nincsenek ilyen emberei, akkor ne csak kérje ezt Istentől, hanem vizsgálja meg becsületesen: ő kinek a bajtársává vált? Ki mellé álltál oda, hogy vállaltad őt mindenestül, nyomorúságaival is, úgy, hogy Isten állított oda?

Csak zárójelben jegyzem meg: itt ennek a bekezdésnek a végén, ha figyelmesen olvassuk a most hallott szakaszt, akkor feltűnik valami. A 6. versben még ezt írja Lukács (mert ugye ő írja az Apostolok Cse-lekedetei-ről a könyvet): “Azután átmentek Frigia és Galácia földjén, mivel a Szentlélek nem engedte őket.” És a 10. versben ezt mondja: “A látomás után azonnal igyekeztünk elmenni Macedóniába, mert megértettük: oda hívott minket az Isten, hogy hirdessük nekik az evangéliumot.” A 6. versben még ők, itt még leírja mit csinál Pál és munkatársai, a 10. verstől már ő is a munkatársak között van. Itt csatlakozik Lu-kács a kis csapathoz, és ettől kezdve mint szem- és fültanú írja le egészen a könyv végéig mindazt, amit megörökített ebben a Szentlélek vezetése alatt.

* * *

Így írja le szemtanúként azt is, hogy Filippiben mi történt. Mint említettem, most csak a tartalomjegyzéket mondom. Három személyt említ ebben a fejezetben, akik hallották az evangéliumot és találkoztak valami módon Jézus Krisztus hatalmával.

Az első ez a bizonyos Lídia, akinek a kedves arcképét sokan ismerik a testvérek közül. Máshonnan származott oda Filippi-be. Egy feltehetően jómódú kereskedőasszony volt, aki vagy zsidó származású volt, vagy érdeklődött Izráel Istene iránt, és talán már csatlakozott is hozzájuk.

Mindenesetre ott van azok között az asszonyok között, akik szombaton a városon kívülre kimentek egy folyócska partjára imádkozni. Ezt így tették minden szombaton. Pálék mindig elsősorban a zsinagógát keresték. Itt nem volt zsinagóga; úgy látszik, tíz zsidó férfi sem volt, mert akkor lehetett zsinagógát alapítani. Volt néhány imádkozó asszony, menjünk közéjük, és imádkozzunk. Ott beszélt Pál nekik Jézusról. Azt olvassuk: ez a Lídia nagyon figyelte Pál szavait. Kifejező az a görög szó, ami itt van. Ez azt jelenti: rendkívül koncentrálni, valamire nagyon figyelni, inni a szavakat. S miközben figyelt, az Úr megnyitotta a szívét. Elfogadta, amit hallott, befogadta hittel Jézus Krisztust annak, akinek az igehirdetés Őt állította. Az első megtérés itt történt Európa földjén. Mivel megnyitotta szívét Jézus előtt, megnyitotta a házát Jézus tanítványai előtt. Az első keresztyén gyülekezeti ház a pogány Európában Lídia háza lett. (15,40 v.)

Azt olvassuk: utána többen is megtértek és itt tartották az összejöveteleiket, és ebből nőtt ki az a mozgalmas, erőteljes, dinamikus, másoknak is szolgáló gyülekezet, ami aztán Filippiben lett, s amely gyülekezet Pált mindig szemmel tartotta. Imádkozott érte, még a börtönbe is szeretetcsomagot küldött neki. Személyes követekkel is tartotta a kapcsolatot. Ennek a bizonysága Pál apostol Filippibeliekhez írott levele. Ez a-zonban itt indult el, azon a szombaton, ott a folyóparton azzal, hogy egy asszony befogadta az Úr Jézust, a hirdetett evangéliumot.

Istennek ez a szokása. Az Isten országa hasonlít a mustármaghoz — mondja Jézus, amelyik kisebb minden magnál, körülbelül akkora, mint egy mákszem, de ha elvetik, erőteljes bokor növekedhet belőle úgy, hogy a madarak még fészket is rakhatnak rá. Kicsi kezdetből Isten csodálatosan nagy építményeket tud létrehozni. (Mt 13,31-32)

Ehhez azonban az kellett, hogy Pálék ne másfelé járkáljanak, hanem oda menjenek, ahova az Úr küldte őket, meg az kellett, hogy nehogy lebecsüljék azt a hallgatóságot meg azt az alkalmat, amit ott az Úr készített el nekik. Mert, ha egy valakinek kell hirdetni, akkor annak hirdessék, ha csak néhány asszony van ott, akkor azoknak, és lesz köztük egy valaki, akinek az Úr megnyitja a szívét. Nekik semmi közük ahhoz, hogy mikor, kinek és hánynak nyitja meg a szívét. Az ő dolguk, hogy ott legyenek, ahova küldte őket, és azt mondják, ami hiteles, igaz beszéd, ami ige. Majd az Úr megnyitja a szíveket, és növekedést ad a gyülekezetnek.

Vajon nem az-e a bajunk sokszor, hogy lebecsüljük azokat az alkalmakat, amiket Isten készít el nekünk? Vagy azokat, akikhez az Ő küldöttjeiként érkezhetnénk. A mai napig világít a számomra egy kedves, hívő bátyámnak a szolgálata. Ő valamikor sokaknak hirdette az evangéliumot, és Isten megáldotta. Aztán ebben leállították őt. Amikor újra folytathatta volna, már nem volt hozzá ereje. Közben számos unokája született. Ő szerette volna, hogy mindet Istenhez vezethesse, de a szülök nem mindenütt járultak ehhez hozzá. Mindesetre egy szülőpár rászorult a nagyapa segítségére. Azt az unokát igen sokszor rábízták. Ő kísérte az óvodába, várta mint kis elemist az iskolakapuban. Együtt melegítették meg az ebédet. Délután korrepetálta, segített neki és gyakran beszélt neki az Úr Jézusról. Nem erőszakosan, hanem úgy, ahogy a szívéből fakadt, hitelesen. Ez a fiú az Úr Jézus tanítványa lett, és ma sok fiatalnak ő mutatja a Jézushoz vezető utat.

Mondhatta volna a nagyapa: Borzasztó, hogy miért nem engedtek engem tovább prédikálni másoknak. Borzasztó, mi-lyenek ezek a mai fiatalok, nem engedik, hogy a saját unokáimnak bizonyságot tegyek. Egynek bizonyságot tehetett, és azt végezte örömmel. Isten gazdagon megáldotta, és a mi gyülekezetünk is kap ebből az áldásból.

Ne becsüljük le sose azt, amit és akit Isten bíz ránk. Ne akarjunk másoknak bizonyságot tenni, meg máshol, meg máskor. Akit Isten Szentlelke vezet, az hálásan felismeri az alkalmakat, és minden lehetőséggel él. Csendben, alázatosan, az Úrra bízva azt, hogy mikor, kinek, hogyan nyitja meg a szívét.

A másik két személyről most nem akarok szólni, akikről ez a fejezet még ír, majd találkozunk velük. Mindenesetre Pálék azonnal láthatták, hogy az élő Jézus Krisz-tus munkálkodik ott a városban. Ők pedig engedték, hogy használja őket.

Jó lenne, ha ma elcsendesednénk és megkérdeznénk: Uram, vajon teszem-e azt, amit reám bíztál? Vajon fontosak-e nekem azok, akik közé állítottál? Vajon azt végzem-e, ami egy igazán hívő ember feladata? Vajon kész vagyok-e bármikor a pályamódosításra, ha te azt mondod? Egyáltalán, ismerős-e ez nekem, hogy nem én akarom megszervezni az életemet, hanem kérdezlek téged: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? Értem-e az útmutatásodat, és ha értem, akkor azonnal cselekszem is? Kíséri-e az áldásod az én csendes, névtelen szolgálatomat?

Tegyünk fel ma ilyen őszinte, kemény kérdéseket magunknak Isten előtt állva, és engedjük, hogy adja nekünk az Ő Szentlelkét, hogy az Ő Lelke értse bennünk az útmutatását, és az Ő Lelke indítson minket arra, hogy engedjünk neki. Legyen nekünk drága mindenki, az az egyetlen is, akit ránk bízott. Vagy azok a nehéz emberek is, akikről már lemondtunk. Bízzunk abban, hogy Ő fogja megnyitni a szívüket, mert ezt egyedül Ő tudja.

Így terjed majd az Ő országa és így nő az Ő dicsősége, és lesz valóság az, amit egyik énekünk olyan egyszerűen és kedvesen így mond:

Úr lesz a Jézus mindenütt,
hol csak a napnak fénye süt,
Úr lesz a messze tengerig,
hol a hold nem fogy nem telik.
(398,1)

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, bűnbánattal valljuk meg, hogy olyan sokszor értetlenkedünk, nehézkesek vagyunk, tiltakozunk, okoskodunk még akkor is, ha értjük vagy sejtjük már, mi lenne a te akaratod. Bocsásd meg, hogy sokszor másfelé akarunk menni, mint amerre küldesz, vagy másfelé is mentünk. Csak utólag láttuk, milyen kár volt, hogy engedetlenek voltunk.

Tudod, Atyánk, hogy nélküled nem tudunk sem érteni téged, sem engedni neked. Ajándékozz meg minket új élettel. Ajándékozz meg a te Szentlelkeddel, hogy értsük és szeressük elrendelt utunkat, s minden parancsodat. Örömmel tudjunk engedelmeskedni neked. Azzal a teljes meggyőződéssel, hogy az az egyedül helyes út, ahova te küldesz minket. Azzal a nagy reménységgel, hogy ott kapunk áldást, és ott leszünk áldássá mások számára is.

Taníts minket az engedelmességben járni. Taníts minket a te akaratodat teljesítenünk, mert te vagy Istenünk, és a te jó Lelked vezéreljen az egyenes földön.

Kérünk, beszélj velünk tovább is még ezen az igén keresztül. Olyan nagy szüksége van ennek a világnak tereád. A mi szűkebb környezetünknek is. Könyörülj rajtunk, Úr Jézus, hogy átáradhassanak a te gyógyító erőid a mi gyarló életünkön. Hadd legyünk használható eszközök a te kezedben.