Most inkább Lídia szemszögéből vizsgál-juk ugyanezeket az eseményeket. Ki is volt ő? Hogyan fordult meg az élete, és milyen következményei lettek? Azért is tanulságos ezt végiggondolnunk, mert Isten ugyanígy lép be ma is egy-egy ember életébe. Így ad annak áldásos fordulatot, és ugyanilyen gyü-mölcsei teremnek ma is annak, ha valakinek az élete összeforr az élő Istennel.

Azt olvastuk itt, ebben a rövid, tömör életrajzban, amit Lukács a Cselekedetek köny-vében róla ad, hogy Thiatirában született. Ez a mai Törökország területén van. A lakóhelye azonban Filippi. A római veteránokat, le-szerelt katonákat, katonatiszteket és családjukat telepítette le oda a császár. Olyan nyug-díjas város volt. De volt ezeknek az embereknek pénzük, és mivel a közelben sok bíborcsigát találtak, az ebből nyert festékanyag-gal megfestve a gyapjút, népszerű lett ez a tisztfeleségek körében. Szívesen öltözködtek ebbe a bíborba.

Úgy látszik, Lídia valahonnan megszimatolta, hogy konjunktúrája van ennek, és ő tulajdonképpen bíborfestő, kelmefestő kisiparos, ugyanakkor kereskedő volt, aki el is adta azt, amit készített. A családi állapotáról nem tudunk semmit. Valószínű egyedül élt, mert említené az Írás a férjét, ha lett volna. Ez azonban úgy látszik, nem tartozik a lényeghez.

Nem voltak annyian, hogy lett volna zsinagógájuk, de elmondták együtt az ősi imádságokat. Talán a saját szavaikkal is dicsőítették a mindenható Istent. Lídia szombaton szépen lehúzta a rolót, bezárta a boltot, és ment oda, ahol csend volt, ahol Isten köré gyülekeztek össze az asszonyok, és tanult i-mádkozni tőlük. Tanulta megismerni a számára többé-kevésbé még ismeretlen Istent.

Az jellemezte őt, hogy mindig kereste a többet. Vállalkozó szellemű asszony lehetett. Nem volt az akkoriban gyakori, hogy egy magányos nő nekiindul, a szülőhelyétől valahol messze ver sátrat azért, mert ott éppen fejlődésnek indul egy város, és fejlődésnek indul egy iparág, ő pedig abba dolgozza bele magát. Abból, úgy látszik, szépen gyarapodott is, hiszen elég nagy háza is volt már Filippiben — erről is értesülünk.

Lelkileg is ez jellemezhette őt. Nem érte be bálványaival. Nem érte be azzal a vallásossággal és vallással, amiben felnőtt. Lehet, hogy az volt benne: ki bizonyítja be, hogy ez a sok isten mind létezik, és hátha csak egy van — ahogy mások mondják, például a zsidók. Azt az egyet jó lenne megismerni. Kereste az igazságot, törekedett a többre, és úgy sejtette, hogy ezt megtalálja itt, ebben a vallási közösségben. Ezért járt ki oda rendszeresen szombatonként, és velük együtt imádkozott.

Hogy mennyire kereshette az igazságot és szeretett volna meggyőződni arról, hogy mi a valóság, azt mutatja az is, amit a múlt vasárnap is említettem már, hogy egészen különös kifejezés van itt, hogyan figyelt arra, amit Pál mondott. Csendesen imádkoznak, s egyszer csak megjelenik négy ismeretlen férfi. Ők is zsidók, ismerik a szokásokat. Leülnek, velük imádkoznak. Aztán egyszer csak Pál megszólal, és elkezd tanítani. Lídia le nem vette a tekintetét róla. Feszülten figyelte. Ilyen képes kifejezésekkel adhatnánk vissza a szó igazi értelmét, hogy itta minden szavát. Szomjasan, mohón befogadta, igyekezett megjegyezni. Igyekezett a mozaikokat egymás mellé helyezni. Szerette volna látni már az egész képet: mi rajzolódik ki ebből? Igyekezett megérteni is, és komolyan is vette azt, amit Pál apostol mondott.

Részben olyan dolgokat hallott tőle, ami-ket már ismert. Ő sok mindent hallhatott a Messiásról, aki majd eljön, aki az Isten felkentje, Krisztusa. Aki által Isten nagy szabadítást végez, aki az Isten utánunk nyújtott jobb keze. Várta Izráel népe akkor a Messiást.

És íme, mit mond most ez az ember? Ez a Messiás eljött. Ő egészen közelről ismeri. Elmondja, mit csinált, mit tanított, milyen ajándékokat kínál azoknak, akik benne hisznek. Lídia szíve megtelt ezzel az igével. Ha ez igaz, akkor sok mindent egészen másként kell a továbbiakban csinálni. Akkor nem a törvény betartása vezeti az embert előbbre lelkileg. Akkor nem a magunk teljesítményeitől függ az, hogy kedvesek vagyunk-e Isten előtt vagy nem, és mire számíthatunk, mit kapunk tőle, büntetést vagy jutalmat.

Pál arról beszélt, hogy Jézus mindent elvégzett helyettünk, még az ítéletet is elszenvedte helyettünk. Ez teljesen új gondolat volt. Isten megbékélt, Istentől nem kell félni. Isten Atya, és ajándékokat kínál. Jöhet hozzá mindenki: zsidó is meg pogány is.

Egészen különös istentisztelet lehetett az. Pillanatok alatt megerősödött benne ez a hit, és amit Pál Jézustól kapott ajándékként nyúj-tott neki, azt ő két kézzel megragadta. Egyszerre nagyon gazdagnak érezte magát és dön-tött. Honnan tudjuk ezt? Onnan, hogy megkeresztelkedett. Az nagy döntés volt ám! Azt jelentette, hogy a nyilvánosság előtt engedte, hogy bemerítsék a vízbe, és ez azt is jelentette, hogy a nyilvánosság előtt beismerte, hogy ő tele van bűnnel. Nem tudja és most már nem is akarja levezekelni a bűneit. Ő nem tud segíteni magán, rászorul arra, hogy Isten mossa tisztára. Rászorul a kegyelemre. Nyilvános vallástétel a bűnösségéről, és nyíl-vános vallástétel a hitéről, hogy ő egyedül Isten kegyelmében bízik. Ezt vállalta, pedig ennek következményei is lehettek.

Kiderül a következő mondatokból, hogy látszólag erős volt ott a lojalitás, a Rómához való ragaszkodás, hiszen ettől függött a város jóléte egyebek közt, és nem voltak népszerűek ott a zsidók. Ez az újfajta szekta meg, amelyik a Krisztus királyt vallotta, vég-képp nem volt népszerű. Nem elég, hogy azokkal barátkozott eddig, akiket nem szívesen láttak, most ezekkel a jött-mentekkel szö-vetkezik, és csak így, egyszeribe, ilyen rövid idő alatt. Végig sem gondolja, nem szűri meg, amit mondtak. Elkötelezi magát emellett a Krisztosz mellett, aki állítólag feltámadt a halálból, meg mindenféle badarságot beszélnek róla ezek a Pálék. Ez komoly döntés volt. Ezt követhette esetleg az, hogy bojkottálják az üzletét, s földönfutóvá válik. Esetleg vissza kell mennie Thiatirába, vagy most már oda sem mehet, mert nincs hova mennie.

Aki ismeri azt a kort, és olvas a sorok között is, az belerendül ebbe. Így figyeli az igét, befogadja azt, komolyan veszi, s azt mondja: mivel ez igaz, én ennek a Jézusnak az elkötelezett szolgája akarok lenni. Erről a nyilvánosság előtt vallást is tesz. Még csak visszakozni se lehessen.

Elkötelezett, eltökélt Krisztus-tanítvány. Ő az első Európa földjén. Az Úr megnyitotta a szívét, ő pedig megnyitotta a házát és befogadta az apostolokat.

Három jellemvonását szeretném még most külön megemlíteni, amit ezek után figyelhetünk meg Lídia életén.

Az egyik, hogy miközben ez megtörtént, vagy úgy is mondhatjuk: miközben ezt ő megtette, aközben rendíthetetlen bizonyosság született a szívében, hogy ő valóban az Úr Jézushoz tartozik. Honnan tudjuk ezt? Kedvesen mondja: az Úr híve lettem. Addig nem volt az, de most már az, és az is akar maradni. Az Úr híve lett. Vagyis: ténylegesen történt valami az életében.

A mi gondolkozásunkat és a gyerekeinkét egyre jobban megfertőzi az, hogy van virtuális valóság is. (Van már virtuális erkölcs is.) Ez nem virtuális megtérés volt. Itt ténylegesen történt valami. Addig ő nem tartozott az Úr Jézushoz, nem is hallott róla, most pedig elkötelezte magát Jézus mellett örök életre. És ez valóban megtörtént. Ebben ő bizonyos. Ha pedig bizonyos, akkor miért titkolná? Akkor ki is mondja, és azt mondja: én az Úr híve vagyok. Ő nem szeretne az Úr híve lenni, nem képzeli, hogy azzá vált, nem vágyakozik csupán erre, ez megtörtént. Ez befejezett esemény.

És ez új pozíciót ad neki. Egészen új helyzetbe került. Beletartozik az isten gyer-mekeinek a nagy családjába. Őt befogadták valahova, és erről ő egészen bizonyos. Meg-találta azt, amit eddig hiába keresett. Hiába kereste a bálványai között. Úgy tűnik, hiába kereste ott a folyóparton is. Megtalálta őt Jézus, ő meg magára talált, rátalált az ő Megváltójára és Urának nevezi, akinek szolgálni is akar. Üdvössége van.

Azért fontos ezen elgondolkoznunk, mert egyre gyakoribb, hogy emlegetik emberek: nem lehet azt ilyen bizonyosan tudni. Sőt, ha valaki ilyen csendesen azt állítja magáról, hogy az Úr híve lettem, ő engem elfogadott, és ténylegesen megváltozott minden bennem azóta, akkor azt mondják: nagyképű vagy gőgös, vagy hogy ez farizeizmus. — Aki ezt mondja, annak fogalma sincs arról, hogy mi volt a farizeizmus. A farizeusok azt állították, hogy ők Isten előtt igazak a saját érdemeik és erényeik alapján, ezért nekik jár az üdvösség.

Itt éppen az ellenkezőjéről van szó. Itt valaki azt állítja, hogy ő Isten előtt reménytelen, elveszett bűnös ember volt. Ennek a bizonyítéka, hogy ezt felismerte, hogy megkeresztelkedett, de Istentől ő kegyelmet kapott, és ezt a kegyelmet komolyan veszi. Eb-ből él.

Ezt miért kellene letagadni? Udvariasságból vagy azok iránti figyelmességből, akik nem ragadják meg a kegyelmet? Ő nem dicsekszik vele, örül neki. Boldog emiatt. Most titkolja az örömét, miközben azt szeretné, hogy mindenki ezt az örömet megkapja? Hiszen mindenki előtt nyitva van a kegyelem. Ténylegesen megtörtént az életében az, amiről a János evangéliuma úgy beszél, hogy Isten gyermekeivé lehetünk. Ő nem naponta újra igyekezett, meg nem vágyakozott, itt beteljesedett valami és ennek örült.

A múltkor találkoztam valakivel, akit nem rég óta ismerek. Hosszú évtizedek után messzi tengeren túlról újra hazatelepültek. Olyan megható volt, ahogy ez az idős ember lelkendezett nekem: újra magyar állampolgár va-gyok. Nézze, személyi igazolványom is van — s mutatta a személyi igazolványát.

Az jutott az eszembe: miért nem tudunk annak örülni, ha valóban az Isten országának a polgáraivá válunk, és erről van “személyi igazolványunk” is. Nem a keresztlevél, nem a konfirmációi bizonyítvány, hanem az a bizonyosság, amit a Szentlélek az ilyen ember szívébe olt. Nem becsületes az, aki ezt titkolja, vagy elhallgatja, de nem becsületes az sem, akinek nincs ez a bizonyosság ott a szívében, és mégis azt gondolja, hogy ő keresztyén ember. Mert, aki ilyen eltökélt és elkötelezett tanítványa Krisztusnak, annak a Szentlélek bizonyosságot ad erről és annak szinte az arcáról is kiütközik ez az új polgárjog, hogy az Isten országának a polgára, és Isten gyermekeinek a családjában élhet.

Egyébként, hogy ez mennyire nem dicsekvés, vagy nagyképűség, hanem ténymeg-állapítás, arról számos ige beszél a Szentírásban. Az Ószövetségben Dávid hányszor ad hálát azért, hogy Isten őt elfogadta. Az Újszövetségben Jézus is említi többször. Egy helyen azt mondja: senki ki nem ragadhatja azokat, akik Őbenne hisznek, az Ő kezéből. Pál apostol azt mondja: kiszabadított minket a sötétség hatalmából, és átvitt az Ő szeretett Fiának az országába. Ez nem virtuális élmény, ez megtörtént. Megfogta a hitetlent és áttette a maga országába. Egy határon emel át bennünket, és ott hívőként élhet az ember. Biztonságban van, és élvezi annak az országnak a védelmét és áldásait.

A Római levélben azt írja: az Isten Lelke a mi lelkünkkel együtt tanúskodik arról, hogy Isten gyermekei vagyunk. János apostol pedig azt írja: Tudjuk, hogy átmentünk a halálból az életbe, mert szeretjük a mi atyánk-fiait. Ezt lehet tudnia annak, akit Isten valóban áttett. Inkább az a kérdés: valóban átmen-tünk-e már a halálból az életbe?

Isten ma este is erre hív minket. Jézus kinyitotta a kaput. Lídia első hallásra komolyan vette ezt. Ki tudja mi hányszor hallottunk már erről a lehetőségről, és talán még mindig csak azt kell mondania: nem messze vagy az Isten országától. Ezt a lépést akár most is megteheti bárki. Ez sorsdöntő lépés valóban.

A másik, amit megfigyelhetünk Lídián, mennyire vonzódni kezd a testvéreihez. A Krisztusban testvéreihez. Azokhoz, akik Péter szavaival élve vele együtt drága hitet vet-tek. Ez megint egyetemesen jellemző azokra, akik Isten országába már beléptek, hogy egy-szerre jól érzik magukat azok között. Keresik velük a közösséget, mert az élet táplálékra vágyik. A közösségben kapott ige és a közösen elmondott imádat növeli és erősíti ezt az új életet.

Innentől kezdve nem az érdek vezeti az embert, hanem az a Szentlélek, akit kapott az új élettel, aki él a másik újjászületettben is, és testvéreknek tekintik egymást, és keresik egymással a közösséget.

Úgy örülök annak, hogy én még láthat-tam olyat gyermekkoromban, hogy tíz-tizen-két kilométert is gyalogoltak emberek a tanyákról azért, hogy a vasárnapot együtt töltsük a Biblia körül, és ugyanannyit gyalogoltak a sötétben vissza. Néha, mint a szentjánosbogarak, úgy indultak el egy-egy tanyáról viharlámpákkal a kezükben, (nem elemlámpával), hogy hazataláljanak. Útközben zengett a zsoltár, az Istent dicsőítő ének, pedig ezek az emberek egész héten hajnalban keltek és naplementéig dolgoztak. A közösséget azonban nem pótolta semmi. Megérte az az áldozat, amit a közösségért hoztak.

Abban az időben, amikor a hadseregben még nem volt szabad Bibliát tartani a zsebben, meg Isten dolgairól beszélni, hogy keresték a hívő fiaink a másik hívőt? Kitaláltak egy módszert: lelki énekeket fütyültek, és ha valamelyik másik katonának ismerős volt, ak-kor összetalálkoztak. Hátul a kerítés mellett vagy a kazánházban titokban összejöttek imád-kozni, meg az innen beküldött Biblia-lapok-ról olvasni Isten drága igéjét. Mert mindennél fontosabb volt, hogy egy másik hívővel erősítsük egymást, és egy szívvel, egy szájjal dicsőítsük a mi Urunkat. Ez minden korban jellemző volt a hívőkre.

Egyebek közt ezen is le lehet mérni, hogy valóban van-e nekünk új életünk. Keressük-e a többi hívővel a közösséget? Meny-nyire fontos az, mennyi áldozatra vagyunk készek érte? Mi mindenről tudunk könnyedén lemondani, ha egy-egy ilyen lehetőséggel élhetünk? Vagy pedig ezekről a lehetőségekről lemondunk sok egyébnek a kedvéért.

A harmadik, ami ebből egyenesen követ-kezik: aki új életet kap Istentől, az szeretné kifejezésre juttatni a többiek iránti szeretetét. Minden áron adni akar. Mindig azt, amire ép-pen szükség van. Jöjjetek be, és maradjatok itt az én házamnál. Ezeknek a hajlék nélkülieknek hajlékot akar adni. A hajléktalan gyülekezetnek ez lesz az első gyülekezeti háza. A fejezet utolsó versében ezt olvassuk: Amikor pedig Pálék kijöttek a börtönből, bementek Lídiához, és amikor látták a testvéreket, bátorították őket, és utána távoztak el.

Már testvérek vannak, és együtt vannak. Együtt van a gyülekezet, mert nagy szükségük van egymásra. Megbecsüljük-e ezeket az alkalmakat? Nem az-e sok erőtlenségünknek az oka, hogy megpróbálunk szólóban keresz-tyénkedni, és sose éljük át a Krisztus-test egy-ségét, és annak a csodáit, az erőhatásait, a-melynek feje maga a Krisztus.

Az, hogy valaki adni akar a másiknak, arra utal, hogy egyszerre gazdag lett. Van mit adnia. Nem magának akar már szerezni és megtartani mindent, hanem egyrészt gazdag lett, másrészt szabad lett. Van neki mit adnia, és szabad arra, hogy mindenét megossza másokkal. Még a házát is.

Ez nem volt megszokott dolog, hogy egy kereskedő, aki hozzászokik ahhoz, hogy min-dent annak alapján vizsgál, hogy mi haszna belőle, most egyszerre azt kezdi keresni, ő mivel tud használni másoknak. Egy kereskedő, akinek nem mindegy, milyen hitele van a városban, milyen hitele van a nevének, mit beszélnek róla, az vállalja Jézust, és Jézusnak a követeit. Valaki, aki maga is idegen ott, nemcsak otthon érzi magát, hanem otthont ad másoknak. A társtalan társul szegődik mások mellé. Egyebek közt ilyen gyümölcsei szoktak lenni annak, amikor valaki elkötelezi magát Jézus Krisztus mellett. Ezek már gyü-mölcsök.

Az előbb olvastam Jánostól, hogy onnan tudjuk, hogy átmentünk a halálból az életbe, hogy szeretjük a mi atyánkfiait. Ez az igazi szeretet, amelyik kész mindig adni is. Itt négy férfit fogadtak be, és teljes ellátásról kellett gondoskodni. Ez nem jelent problémát. Szeretjük a mi atyánkfiait.

Az egyik szolgálati helyemen volt egy házaspár, akik maguknak való emberek voltak. Az asszony mániákusan vigyázott a lakásra. A parkettát védte szőnyeggel, a szőnyeget védte vászonnal, s ha esős vagy havas idő volt, a vászonszőnyegen papír volt, mert még azt is védeni kellett. A kárpitozott bútort bútorvászonnal húzatta be, de ott, ahol az ember karja van, ott még egy védővászon volt, mert a vásznat is védeni kell. Ez volt jellemző.

Előbb megtért a férfi, és mivel ez messze volt a falutól, megengedte, hogy az ő házukhoz hívjuk össze a híveket minden vasárnap délután istentiszteletre. Az asszony állandóan a cipőket mustrálta: ki mennyi sarat hagy a védőszőnyegein. Egy idő múlva meg-tért az asszony is. Eltűntek a védőszőnyegek. Kérdeztem, hogy rá szabad lépni ezekre a gyönyörű szőnyegekre? Ó, hagyja el, csak minél többen jöjjenek és lépjenek rá. Azért vettem fel, hogy otthonosabban érezzék magukat. És amikor már kezdtük kinőni a szobájukat, egyszer azt mondta: kiteszem én innen ezt a sublódot — büszke volt a szép intarziás sublódjára — s veszünk még néhány széket, hogy mindenki le tudjon ülni.

Egyebek közt ilyen változások történnek. Nem az volt fontos, hogy mennyi sár jön le a cipőről, hanem az, hogy minél több cipő for-duljon ott meg és minél több lélek jusson el arra a gazdagságra, amit ő kapott. Érdemes ebből a szempontból is megvizsgálni az életünket, hogy milyen dolgok irányítanak bennünket, mi fontos nekünk? Vagy: ki fontos nekünk? Elmondhatjuk-e már, hogy onnan is tudjuk, átmentünk a halálból az életre, hogy szeretjük a mi atyánkfiait?

Hasonlítunk-e Lídiára? Nemcsak külső vonásokban, mert abban lehet, hogy sokan hasonlítunk rá, hogy mi sem ebben a városban születtünk — én sem itt születtem —, ha-nem valahonnan kerültünk, sodródtunk ide. Hasonlítunk-e abban is, hogy néha lehúzzuk a rolót és bezárjuk a boltot, keressük az élő Istent, keressük a többet lelkileg? Keressük-e a közösséget, hogy öröm legyen imádni őt? Addig nincs bevétel, addig szünetel az üzlet, de megéri, mert utána egészen másként fog továbbmenni minden. Hasonlítunk-e abban, hogy többre vágyunk lelkileg, hogy nem érjük be azzal, amit eddig kaptunk? Hálásak vagyunk érte, amit Istentől kaptunk, de tudjuk, hogy ez csak a kezdet, egy kis ízelítő, előleg az igaziból. A teljes gazdagság még hol van? De Ő azt félre tette nekünk. Miért panaszkodunk a lelki szegénységünk miatt, amikor ott van Őnála a gazdagság, csak men-ni kellene elkérni?

Megszoktuk-e, hogy így hallgatjuk és olvassuk az igét, ahogy Lídia? Lesem minden szavát az élő Istennek. S mivel tőle kapom, ezért befogadom, és már csinálom is. Az, hogy hiszek neki, abban mutatkozik meg, hogy cselekszem azt, amit mondott. És mivel cselekszem, ezért ott lesz a szívemben az a rendíthetetlen bizonyosság, ami éppen az élet viharai között nagy stabilitást ad az embernek lelkileg, úgy, hogy még mások is belekapaszkodhatnak. És mivel hiszek és cselekszem, ezért vonzódni kezdek a többi hívőhöz. Keresem az övéit, és aztán együtt megyünk utánuk azoknak, akik még nem ismerik őt, azzal a mentő szeretettel, amivel Jézus jött utánunk, mert szeretjük a mi atyánk-fiait, és azokat is, akik még nem atyánkfiai a hitben, de akikkel egy vérből teremtett az Isten, akikért Jézus Krisztus szintén meghalt.

Hol fordult meg Lídia élete? Olyan egyszerű ez. Azt olvassuk: az Úr nyitotta meg az ő szívét. De mikor nyitotta meg? Amikor figyelt arra, amit Pál mondott. Ez ma is így van mindenkivel. Akik itt elmondhatjuk, hogy megnyitotta a szívünket, mindannyiunknak igehallgatás közben vagy után nyitotta meg. Ez aranyszabály a Bibliában. A hit hallásból van, mégpedig az Isten igéjének hallásából. Aki azt akarja, hogy kiteljesedjék az élete, hogy lelkileg gazdag életre jusson el, vagy fordulat álljon be az életében, az hallgassa az igét és olvassa, vegye magába és higgye, és cselekedje. A hit az ige hallásából van.

A Bibliában nincs olyan, hogy a hit a vasárnapi kirándulás során születik. Olyan sincs, hogy a hit akkor születik, amikor végignézi valaki az összes újságot. Vagy amikor kialussza magát végre vasárnap. Mindez hasznos és szükséges, de nem pótolja az ige hallgatását. Ha minden előbbre való, mint az Isten igéjére való komoly figyelés, akkor sose lesz igazi hite az embernek. Soha nem lesz ilyen bizonyossága, sose mondhatja el, hogy átmentünk a halálból az életbe.

Nagy ajándéka az Istennek, hogy hangzik az Ő igéje, hallgathatjuk, vagy hallgathat-nánk. Olvashatjuk, komolyan vehetjük, és eközben Ő megnyitja a szívünket. S akinek Ő nyitja meg a szívét, annak meg szokott nyílni a szeme is. Észre veszi azokat, akiknek szolgálhat, akiket megbántott, akiknek áldássá lehet. Annak megnyílik a szája is. Egyszerre tud beszélni. Sokszor megnyílik az ökölbe szorított görcsös keze és tud vele simogatni, meg tud vele imádkozni. Megnyílik az ilyen ember, mert megnyílt előtte a menny. Pontosabban: meglátta a megnyílt mennyet, amit Jézus Krisztus nyitott ki mindannyiunk előtt.

Isten indítson minél többünket, hogy így hallgassuk az igét, és engedje megtapasztalnunk, milyen az, amikor Ő megnyitja a szívünket, és a megnyílt embert végre meg lehet ajándékozni. A megajándékozott embernek pedig van mit adnia másoknak, és egyszerre kibontakozik az életünk. Megjelenik benne az az élet, ami itt csak elkezdődik, de örök élet, és odaát teljesedik ki igazán.

Imádkozzunk!

Dicsőséges Urunk, Jézus Krisztus, hálásan köszönjük, hogy az igében te magad vagy jelen ma is mindenütt. Köszönjük, hogy amikor a te szolgáid szólják az igét, akkor sokszor megtörténik a csoda, hogy az a te tulajdon szavadként érkezik meg a hallgatókhoz. Segíts így figyelnünk az igére, akár olvassuk azt, akár hallgatjuk.

Kérünk, nyisd meg a mi szívünket is, és nyisd meg a szemünket, a fülünket és a szánkat. Hadd tudjunk ilyen nyitott emberekként járni ebben az életben, amelyikben egyre több a bizalmatlanság, a félelem, a be- és elzárkózás, ahol sokkal többen élnek sündisznó-állásban, mint ezzel a nyitottsággal, ahol hangzik a panasz a szegénységünk miatt. Add nekünk ezt a gazdagságot, amit csak tőled kaphatunk ajándékba mindannyian.

Köszönjük, hogy veled indulhatunk el az új hétre. Szeretnénk az Úr hívei lenni mi is. Híven akarunk ragaszkodni hozzád, a te nyomdokaidba lépni. Veled tölteni a nappalainkat és az éjszakáinkat, hallani és érteni téged, követni és engedni neked. Segíts ebben előbbre lépni. Legyen a te áldásod a mi életünkön. Engedd megtapasztalnunk, hogy mindenre lehet erőnk a Krisztusban, aki minket megerősít.