Lekció: Mt 20,1-16

Alapige: Mt 20,13-15

"Jézus így felelt egyiküknek: Barátom, nem bánok veled igazságtalanul: Nem egy dénárban egyeztél-e meg velem? Vedd, ami a tied, és menj el. Én pedig az utolsónak is annyit akarok adni, mint neked. Hát nem szabad-e nekem azt tennem a javaimmal, amit akarok? Vagy a te szemed azért gonosz, mert én jó vagyok? Így lesznek az utolsókból elsők, és az elsőkből utolsók."

Imádkozzunk!

Mindenható, örökkévaló, szent és igaz Úr Isten, megalázzuk magunkat előtted és megvalljuk: nem vagyunk méltók, hogy egyáltalán ajkunkra vegyük a te szent nevedet. Köszönjük, hogy nem aszerint bánsz velünk, ahogy megérdemelnénk, s nem annyit adsz, amire méltók vagyunk, hanem végtelen szereteted és könyörülő irgalmad szerint ajándékozol bennünket.

Köszönjük neked a reformációk ajándékát is. Köszönjük, hogy újra és újra hatalmas szóval beleszóltál néped életébe és megvilágosítottad azokat az igazságokat, amikre épülhet a hitünk. Így köszönjük a 16. századi megújulást is. Köszönjük, hogy semmi újat nem kellett kitalálniuk a mi hívő eleinknek: a te igaz kijelentésedhez térhettek vissza.

Könyörülj rajtunk, Istenünk, hogy készek legyünk mi is újra és újra visszatérni mind ahhoz, amit mondtál magadról és rólunk. Legyen nekünk szent az Írás, és irányítsd, formáld az életünket és gondolkozásunkat vele. Ezt kérjük alázatosan a mostani istentiszteletünkre is.

Köszönjük, hogy ahol a te beszéded hangzik, ott mindig megvan annak a lehetősége, hogy valóban te magad szólsz bele teremtő hatalommal akármelyikünk életébe. Könyörülj rajtunk, hogy ne akadályozzuk ezt. Olyan nagy szükségünk van a te szavadra!

Kérünk, adj vigasztalást most azoknak, akik ezen a héten álltak meg ravatal mellett. De kérünk, emeld fel mindannyiunk tekintetét, amikor most elhunyt szeretteinkre gondolunk ezekben a napokban. Segíts, hogy a mi reménységünk is a te élő, igaz igédre, ígéreteidre épüljön.

Legyen a te most hangzó szavad is vigasztalás, erősítés, bátorítás, vagy ha te úgy tartod szükségesnek: feddés, intés, helyreigazítás a számunkra. De mindenképpen legyen az élő és ható, ami elhat egészen a szívünkig és formál, tisztít, megújít bennünket.

Engedd, Urunk, hogy minden, ami itt elhangzik, szolgálja a te dicsőségedet és a mi üdvösségünket.

Ámen.

Igehirdetés

Négyszáznyolcvankét évvel ezelőtt ezen a napon szögezte ki Luther Márton híressé vált kilencvenöt tételét a wittenbergi vártemplom kapujára. 1517. október 31-ét ezért tekintjük azóta a 16. századi egyházreformáció kezdőpontjának.

Minden egyházreformáció nagytakarítással kezdődött. Az Ószövetség egészen szemléletesen elénk ad néhány ilyen nagy lelki megújulást, s mindegyik azzal kezdődött, hogy vagy az omladozó templom tatarozásához láttak hozzá, vagy egyéb módon takarították ki azokat a bálványokat, amikkel benépesítette a nép a maga hitvilágát, és ennek során előkerült egy vagy több bibliai tekercs. Isten szent igéje újra közkinccsé vált a nép körében, és elkezdte szabályozni, irányítani annak az életét, s ebből mindig nagy lelki megújulás támadt.

Csakugyan úgy van ez, mint ahogy egy festés utáni nagytakarításnál mindenről gondosan le kell törölnünk a port. Előkerülnek valahova becsúszott, elveszettnek hitt, elfelejtett tárgyak, és a végén minden a helyére kerül, vagy új helyére kerül, mert kiderül, hogy úgy praktikusabb berendezni a lakást.

A 16. századi reformáció során is így takarították le a port, meg sok-sok rárakódott téves emberi gondolatot Isten igéjének ősi, tiszta igazságairól. Így fényesedtek meg újra régi értékek, és ragyogtak fel Isten kijelentésének őseredeti igazságai. Így vált különösen is hangsúlyossá a bizonyos öt solus. Az tudniillik: egyedül Jézus Krisztus a közbenjáró Isten és ember között, mert egyedül Ő adta az életét mindannyiunk helyett (solus Christus); egyedül kegyelemből kaphatunk bocsánatot Istentől (sola gratia); egyedül hittel ragadhatjuk ezt meg és tehetjük a magunkévá (sola fide); minderről egyedül a Szentírás tájékoztat hitelesen minket, mert egyedül az Isten ihletett kijelentése önmagáról, rólunk és velünk való tervéről (sola Scriptura). Mindezért a sok csodáért egyedül Istené legyen a dicsőség (Soli Deo Glória). Ne csippentsen le abból semmit magának a dicsőségre annyira vágyó ember.

Az a különös, hogy ezeknek az igazságoknak a többsége már Jézus földi munkájának az idején problematikus volt. Tudjuk az evangéliumokból, hogy az akkori vallási élet vezetői úgy képzelték el Istent, mint egy könyvelőt, aki feljegyzi a bűneinket és az erényeinket, időnként egyenleget von, és annak alapján fizet. Fizet a jóknak valami jóval - netán az üdvösséggel, fizet a gonoszoknak, megfizet nekik - valamiféle büntetéssel, próbával. Vagyis azt gondolták: Istennél teljesítménybérezés van. Ki mennyit teljesít lelkileg, annyi bért kap érte. És ez a bér jár. Ez nem ajándék, ezért megdolgozott. Ő betartotta a törvényt. Hányszor sorolják ki így, ki úgy: böjtölök kétszer egy héten, dézsmát adok mindenből, ami terem, kinek mi kifogása lehet az én hívő életem ellen? Ezek után Istennek kötelessége kifizetni az én béremet.

Teljesen torz Isten-kép alakult így ki az emberekben, és önmagukat is egészen hamisan minősítették. Ezzel szemben Jézus élesen és egyértelműen tanította: Istennél nem teljesítménybérezés van, hanem ajándékosztás, és ez egészen más. A bérért megdolgozik az ember általában. Úgy érzi, ha megdolgozott érte, akkor meg is érdemli azt a bért. Netalán még kevésnek is tarthatja. Követelheti, hogy emeljék fel. Az ajándéknál mindez értelmetlen, mindez hiányzik. Ajándékot nem azért kapok, mert megdolgoztam - anélkül is kapok. Esetleg még annak ellenére is, hogy tehettem volna valamit, és nem tettem meg. Miért kaphatok ajándékot? Mert szeret az, aki ajándékot ad. Mert örömet akar szerezni. Mert netalán olyan nagy szíve van, hogy öröme telik abban, hogy ajándékot adhat másnak, függetlenül attól, hogy az a másik kicsoda, hogyan viselkedett: megérdemli vagy nem. Az érdem nem jön szóba az ajándékozásnál, ha az igazi és szeretetből fakad.

Jézus úgy mutatta be nekünk a mi mennyei Atyánkat, a mindenható Istent, hogy Ő igazi szeretet, és az Ő ajándékozása szeretetből fakad. Nem a teljesítményeinket bérezi, hanem ajándékokat osztogat. Ezt nem értették már akkor sem, és ma sem értik nagyon sokan. A legvallásosabb emberek között sem értik. Ezért mondta el Jézus ezt a szinte bántóan éles, provokatív példázatot, hogy értsék már meg: ilyen az Isten.

Volt egy gazda, aki a nap különböző időpontjában kiment és napszámosokat fogadott. Az első csapattal megegyezett, hogy az akkor szokásos elég jó napszámot, egy dénárt, fizet nekik. Aztán kiment később is, még később is, a munka befejezése előtt egy órával is még hívott némelyeket. Aztán este sor kerül a fizetésre. Azt mondja a vincellérnek: az utolsókkal kezdje. Egy órát kapáltak, és kapnak egy dénárt. Egész napi napszámot. Mindenki csodálkozik, de egyelőre nem szól senki semmit. Jönnek a délutániak, azok is annyit. A délelőttiek, azok is annyit. És akik reggel korántól dolgoztak, azok is annyit. Na, erre fellázadnak. Ez a gazda igazságtalan, mert nem a teljesítmény szerint adja a bért.

Kiderül: a gazda egészen másként gondolkozik. Azt kérdezi tőlük: ki kapott kevesebbet, mint amennyiben megegyeztünk? Senki. Ki kapott kevesebbet azért, mert mindenki egyenlően kapott? Senki. Akkor mi baj van? Mindenki megkapta azt, amit ígértem, vannak, akik annál többet kaptak. Most ez miért baj? Kinek mi köze hozzá? Vajon nem azt csinálok a javaimmal, amit akarok? Te azért vagy irigy, mert én jó vagyok? Nem értették.

Kis munka, kis pénz, nagyobb munka, nagyobb pénz. Csak ebben a szűk keretben mozognak a gondolataink ma is. Teljesítménybérezés. Jézus azt mondja: Isten nem. Ő többet ad, mint amennyi járna. Egyáltalán nem azt adja, ami járna, mert ha Ő csak igazságos lenne, nekünk a halálos ítélet járna. Ha annyira ragaszkodunk az igazsághoz, akkor tessék, megkaphatnánk. De Ő nem akarja a bűnös halálát, hanem azt akarja, hogy megtérjen és éljen, és ezért az Ő kegyelme szerint ajándékokat osztogat.

Jézus bemutatja a szuverén Istent - és a reformátoroknak ez nagyon fontos gondolatuk volt -, akit nem lehet lekenyerezni, nem lehet törvények közé szorítani, nem lehet vele alkudozni, aki azt csinál, amit akar. Ő a világmindenség alkotója és tulajdonosa. Itt minden az övé - mi is, ha nem vesszük tudomásul, akkor is. Mindennel azt csinál, amit akar. És aki figyeli, hogy mit csinál, az újra és újra láthatja, hogy mindig jót tesz, és mindig jobbat akar nekünk, mint ami nekünk eszünkbe jutna. Aki ezt hittel komolyan veszi, az kezdi rábízni magát, és egyre jobban rábízza magát. De addig is, amíg nem hisz benne, Ő addig is ennek a világnak az Ura. És mi nem szólhatunk bele abba, hogy Ő mivel mit tesz, mivel úgyis mindent jobban csinál, mint ahogy nekünk eszünkbe jutna.

Egyrészt tehát Isten nagyságát és tökéletes szabadságát ragyogtatja itt fel Jézus. Másrészt azt, hogy ezt az Ő szabadságát mindig a mi javunkra fordítja. Senki nem rövidült meg. Akikkel megegyezett, megkapták azt, amit ígért, a többi meg lényegesen többet kapott, mint amennyiért dolgozott. Mert neki telik, és az Ő egész gazdagságát reánk akarja pazarolni. És ha valaki emiatt zúgolódik, azzal csak azt leplezi le, milyen gonosz a szíve. Noha ő megkapta, amit ígért Isten, fáj neki, hogy a másik többet kapott, hogy a másik is annyit kapott.

Ezt a beszűkült gondolkozást átvisszük a lelkiekre is. Kis munka, kis pénz, nagyobb munka, nagyobb pénz. Kis bűn, kis kegyelem, nagyobb bűn, nagyobb kegyelem. Minthogyha elég lenne kisebb kegyelem is. Vagy mintha lenne olyan Istennél, hogy kisebb meg nagyobb kegyelem. Nincs ilyen. Kegyelem van, és ez az Ő kegyelme árad mindenkire egyenletesen. Mert a kis bűnösnek is - akit mi annak minősítünk - nagy kegyelemre van szüksége, és a legnagyobb bűnösnek is elég az Isten kegyelme.

Mert mi az erkölcstelenségeink alapján minősítjük magunkat meg egymást. Ő pedig az istentelenségünkből akar kihozni az Ő kegyelmével, és ez nem ugyanaz. Az erkölcstelenségünket illetően vannak különbségek köztünk. Az egyikünk kevésbé erkölcstelen, a másikunk jobban erkölcstelen. De az istentelenségünket tekintve nincs különbség. Mindnyájan Isten nélkül jövünk erre a világra, és Isten nélkül, istentelenül kezdünk el élni, és fogunk is élni mindaddig, amíg vissza nem térünk hozzá. Itt nincs különbség. Ezért szorulunk rá egyenlőképpen mindnyájan az Ő kegyelmére. Jézus ezt is hangsúlyozza itt, ebben a példázatban.

Egyébként végigvonul a Szentíráson ez a gondolat, csak annyira megfertőzte a mi gondolkozásunkat is ez a világias mód, hogy ezt átvisszük a lelkiekre is. Azt olvassuk a Római levél 3. részében: "mindnyájan elhajlottak - tudniillik Istentől -. Valamennyien megromlottak. Egyetlen sincs, aki jót tegyen. Egyetlen sem." S az apostol felsorolja, hogy ez miben mutatkozik meg, és a végén ezt mondja: "Isten pedig ezt az igazságát most nyilvánvalóvá tette Krisztusban, mert nincs különbség: mindenki vétkezett és híjával van az Isten dicsőségének." (Róm 3,10-12, 23)

Ez a mi vétkünk, a bűnünk, hogy Isten nélkül akarunk élni. Ennek egyenes következménye csak, hogy az istentelenségből csak erkölcstelenség következhet, és azok, amiket mi bűnnek tekintünk, vagy amiket már mi is érzékelünk, meg a hitetlen büntetőjog is, hogy ne lopj! ne ölj! stb. ezek már csak ennek a gyümölcsei, de a fa, ami termi a gyümölcsöt, az, hogy Isten nélkül akarunk élni. Az, hogy ebből kiszeressen minket Isten, ahhoz mindannyiunknak ugyanolyan nagy kegyelemre van szükségünk. Ezért adott a gazda mindegyiknek ugyanannyit, függetlenül attól, hogy mennyit dolgozott és teljesített. Nem ezért adta, mert dolgozott, hanem azért, mert szüksége volt rá. Nekünk sem azért ad kegyelmet, mintha rászolgálnánk, vagy megérdemelnénk, hanem azért, mert múlhatatlanul szükségünk van rá.

Ez volt a 16. századi reformációnak talán a legfontosabb gondolata, amit Isten igéjéből előbányászott, amiről nemcsak lefújni kellett a port, hanem letakarítani róla sokféle szemetet, omladékot. Ott alul rejtőzött a kincs, és miután ezt megértették, és hittel komolyan vették emberek, akkor gyógyult meg az életük mindenféle önsanyargató, nagyot akaró önáltatásból. Akkor gyógyultak ki a hamis és torz Isten-képből is.

Isten ezt a kegyelmet kínálja nekünk is. Ez a példázat erről is beszél. Jó lenne, ha ebből a világiassá vált gondolkozásból engednénk, hogy egészen kiszabadítson minket. Mert sokszor próbáljuk ötvözni a teljesítménybérezést az Isten ajándékozó szeretetével, és azt mondjuk - ez le van írva bizonyos tankönyvekben -, igen, Isten az üdvösséget kegyelemből adja nekünk, de az Ő kegyelmét meg kell érdemelnünk.

Nem érezzük, milyen ellentmondás? Hogy lehet a kegyelmet megérdemelni? Akkor az már nem kegyelem. A Római levél 4. részében Pál apostol Ábrahám példájára hivatkozva részletesen ír erről. Felteszi a kérdéseket mintegy időt hagyva, hogy ki-ki maga válaszoljon rá, hogy most akkor Ábrahám megdolgozott azért, hogy Isten őt kiválasztotta, vagy pedig ez az Isten szuverén kegyelméből ered? "Mit mondjunk tehát, mit ért el Ábrahám, a mi test szerinti ősatyánk a saját erejéből? Ha ugyanis Ábrahám cselekedetekből igazult meg, akkor van mivel dicsekednie, de nem Isten előtt. Mert mit mond az Írás? Hitt Ábrahám az Istennek, és Isten ezt számította be neki igazságul. Aki fáradozik, annak a bért nem kegyelemből számítják, hanem azért, mert tartoznak vele. Aki pedig nem fáradozik, hanem hisz abban, aki megigazítja az istentelent, annak a hit számít igazságnak. Ahogyan Dávid is azt az embert mondja boldognak, akinek az Isten cselekedetek nélkül tulajdonít igazságot."- itt idézi a 32. zsoltárt: „Boldogok, akiknek megbocsáttattak vétkeik, és akiknek elfedeztettek bűneik. Boldog az az ember, akinek az Úr nem tulajdonít bűnt." (Róm 4,1-8)

Ezt szemlélteti Jézus ezzel a példázattal. Ennyire nem teljesítmény, hanem kegyelem. Ennyire nem bér, hanem ajándék. Az, hogy Ő hozzánk hajol, az, hogy hajlandó magához engedni, az, hogy van bocsánat a bűneinkre, van szabadulás a kényszerességeinktől és a megkötözöttségeinktől, és még ilyen magunkfajta bűnösök is beléphetnek az Isten országába.

Ennyire nyitott ez az ország. Olyan megható az, hogy ez a gazda, a szuverén Isten, a világmindenség Ura, többször is kimegy oda a piacra: kit lehetne még elhívni dolgozni? Ő megy utánuk, nem azok kilincselnek nála. Keresi őket, és nem mondja azt, hogy aki nem volt ott hajnalban, az maradjon éhen. Ennek a jézusi példázatnak minden mozzanata át van itatva azzal, hogy ismerjük meg az Istent. Ennyire tele van szeretettel. Így jött utánunk Jézusban is, és így hívogat Jézus vissza az Atyához minket még akkor is, ha miközben hívogatott, szemen köpték, meg oldalba rugdosták, meg véresre verték a hátát azok, akikhez és akikért jött. Ehhez hasonlót csinálunk mi is sokszor vele. Akkor is végigjárta ezt az utat, és egészen estig, az utolsó pillanatig hívogatott a gazda, és hívogat Isten is. Ennyire nyitott az Ő háza.

És ennyire nem érdemes okoskodni, amikor hív. Ezek az emberek itt nem kezdték el számítgatni: hány óra van hátra? Érdemes azért elmenni, nem érdemes? Vagy hátha nem is gondolja komolyan. Milyen gazda az, aki délután ötkor még hív, mikor hatkor már vége van a munkának? Meg vajon kapok-e érte valamit? Lehet-e bízni benne, nemcsak ugrat-e, gúnyolódik-e? Olyan sok ehhez hasonló ostoba gondolat megfordul a fejünkben, amikor Isten megtérésre hív, vagy lelki megújulást készített, vagy a bűneinktől akar megszabadítani, vagy új feladatokat akar ránk bízni. S akkor elkezdünk spekulálni és okoskodni, - és kívül maradunk mindezen.

Ezek az emberek mentek. Mindegy, hogy hány óra van. Lehet, hogy eltelt az életed Isten nélkül, de Ő még az utolsó órában is kegyelmet kínál. Lehet, hogy gyerekkorban szólít meg valakit, s de boldog, hogy ezt a földi életet is vele járhatja végig, és az fogja bearanyozni neki. Amikor éppen elér a hívása, akkor engedjünk annak! Ő nyitotta ki a kaput, mert ennyire igaz az is, hogy nincs életlehetőségünk másutt. Akit ez a gazda nem hívott el, az ott ácsoroghatott napestig, és éhes maradt a családja. Nincs más megoldása az életünknek, csak az, amit Jézus Krisztus hozott, és amit a mi mennyei Atyánk kínál.

Jó lenne, ha végiggondolnánk ezt, és a szívünk mélyéig hatolna, hogy ennyire nem teljesítmény, hanem kegyelem, ennyire nem bér, amivel Isten fizetne, hanem ajándék, amit nem érdemlünk meg, de amit Ő komolyan ad. Ennyire nyitott az Ő háza mindannyiunk előtt, hogy Ő maga jön utánunk és hívogat. Ennyire nincs másutt lehetőségünk, csak Őnála, mint ahogy itt ez a példázat mondja.

Miért van arra szükség, hogy ilyen látszólag elvont igazságokat, mint a kegyelemből hit által való megigazulás, újra és újra komolyan vegyünk és elgondolkozzunk rajta? Azért, mert enélkül teljesen hamis Isten-képünk lesz, és magunkat is tévesen ítéljük meg. Enélkül sokféle változatban el fogja hagyni az ajkunkat ez a keserű kérdés, amit oly sokszor hallottam már, mikor valakit csapás vagy próbatétel ért: ezt érdemlem én Istentől? Figyeljük, mennyire ott van a teljesítménybérezés mögötte? Azért nem voltam én olyan erkölcstelen, hogy most Ő így fizessen nekem. Ennél én több bért várnék tőle, hiszen megdolgoztam érte! - Nem ez van emögött, hogy: ezt érdemlem én?

Hadd idézzek egy mondatot, amit nemrégen hallottam: talán nem voltam én olyan rossz, hogy a jó Istenke kizárna a mennyországból. Érezzük-e, hogy minden szava bibliaellenes ennek a mondatnak? Mi az, hogy kizárna? A mennyországban vagyunk, ahonnan ki lehet zárni? Az egész Biblia arról beszél, hogy mi a mennyországon kívül születünk, és innen hívogat be minket a mi Atyánk az Ő országába. És ha nem megyünk be, akkor kívül halunk meg, és ez a mennyországon kívüli örökkévalóság a kárhozat. Ez a természetes. Ebbe születünk bele. Innen lehet helyváltoztatással visszatalálni Őhozzá. Ha a tékozló fiú hazamegy. Ha nem, akkor ott hal meg - ahogy ő maga is mondta.

Aztán: ki az a jó Istenke? Esetleg tudnátok róla valamit mondani? Így beszél Jézus a mindenható szent Úr Istenről ebben a példázatban? Isten olyan hatalmas, szuverén, akinek itt bemutatja. Akinek a szent nevét nem lehet kicsinyítő képzőkkel mondani, és aztán vele haverkodni. Akit nem lehet befolyásolni, nem lehet lekenyerezni, nem lehet semmire rávenni, rákényszeríteni, ahogy azt megpróbálták a pogányok - Jézus beszél erről a Hegyi beszédben. Azért imádkoznak úgy, hogy levegyék a lábáról az istenséget, aztán elunja már, hogy annyit mondják neki, s a végén teljesítse az ő akaratukat. Ez pogány elképzelés. Vannak ilyen embercsinálta istenkék, de a világot teremtő és kormányzó szent Úr Isten nem ilyen.

Aztán mi az: talán nem voltam olyan rossz. Miért? Tudunk valami jót felmutatni, ami Isten minősítése szerint is jó? Most olvastuk: nincsen egyetlen jó sem... Ő nem a viszonylagos polgári erkölcs mércéjét alkalmazza, amikor minket minősít, hanem az Ő tökéletes törvényével mér minket, és amíg istentelenek vagyunk, fel sem érjük azt, még ésszel sem, nemhogy megvalósítanánk. Éppen elég rosszak vagyunk. Csak rosszat tudunk tenni ahhoz, hogy ott maradjunk, ahol vagyunk. Nem kell kizárnia és Ő nem Istenke, és bőven cselekesszük a rosszat ahhoz, hogy ott haljunk meg, ahol születtünk. Itt szólal meg ez a példázat, ezért jön Ő utánunk ide, ahol a biztos kárhozat vár ránk, ezért hívogat az Ő szőlőjébe, ezért van elkészítve nekünk sokkal több, mint amiért meg fogunk dolgozni, ezért akar a halálból az életre vezetni.

Csak ehhez alázat kellene, s amíg valakinek a szívében nem születik meg ez az őszinte alázat, hogy Uram, én erre rászorulok, ha a kegyelmeddel meg nem ragadsz engem, ott pusztulok el, ahol születtem, és hálásan köszönöm, és megragadom azt, amit kínálsz. Nem számítgatom, hogy megdolgoztam érte, vagy nem. Nem dolgoztam meg érte. S hogy mekkora részét érdemelném meg - semmit sem érdemelnék, de te sem ezt nézed, akkor miért nézzem ezt? Adod nagy szeretettel, én meg okoskodom, és zsebre dugom a kezemet, s nem tudom megfogni, amit kínálsz, pedig az jelenti az életet.

Előveszem a zsebemből a kezemet, nem nyegléskedek előtted, hanem megalázom magamat. Leborulok, és eljutok oda, ahova Luther Márton a halottas ágyán. Azt mondják, ez volt az utolsó mondata: Koldusok vagyunk mindnyájan, bizony koldusok. És ezt mondta egy olyan ember, akin keresztül Isten évszázadokon át sok-sok ajándékot ad sokunknak. Így lehet igazán gazdaggá valaki, ha eljut oda: én magamban koldus vagyok, de a gazdag Isten folyamatosan megrak engem ajándékokkal, hogy legyen mit továbbvinnem másoknak.

Micsoda kiváltság! Közvetlen kapcsolatba kerülhetek vele. Kapok tőle újra és újra olyan kincseket, amikről nem is álmodtam, amiket nem én hoztam létre, de sáfárkodhatom velük, és gazdagodik körülöttem az élet. Erre hív minket a mi Urunk. Onnan a nagy semmiből jöjjünk el, és legyünk az Ő alkalmazottai, aztán hagyjuk figyelmen kívül a számítgatásokat, úgysem tudjuk kiszámolni, hogy mennyivel nagyobb az Ő kegyelme, mint a mi elesettségünk. Annak örüljünk, hogy az nagy, és elég nekünk is. Ha pedig szívesen osztjuk meg másokkal, amit tőle kaptunk, akkor Ő gondoskodik a gazdag utánpótlásról.

Ebből élnek az engedelmes hívők. Erre a megújulásra, reformációra van szüksége mindannyiunk életének. Isten segítsen minket, hogy ne csak emlékezzünk arra, hogy mi volt négyszáznyolcvankét évvel ezelőtt, hanem újra és újra ismétlődjék az életünkben is kicsiben ez, hogy Isten felragyogtat valamit, mi azt komolyan vesszük. Kínál egy ajándékot, mi azt megragadjuk hittel, és így leszünk az Ő használható szolgái.

Imádkozzunk!

Köszönjük, Atyánk, hogy ennyire igaz az, hogy te magad vagy a szeretet. Köszönjük, hogy ennyire igaz, hogy nem bűneink szerint cselekszel velünk, és nem fizetsz nekünk a mi álnokságaink szerint. Köszönjük, hogy nem azt kapjuk, amit érdemelnénk.

Dicsőítünk téged a keresztért. Jézus Krisztus tökéletes áldozatáért. Magasztalunk azért, hogy Őreá nézel, és rajtunk könyörülsz meg. Az Ő érdemeit és szenvedéseit tekinted, és a mi bűneinket törlöd el. Legyen áldott ezért a te szent neved!

Taníts minket ebben a bizonyosságban élni. Könyörülj rajtunk, hogy sose éljünk vissza a te végtelen nagy kegyelmeddel és bűnbocsátó irgalmaddal. Merjük azt megragadni, valahányszor újra szükségünk van rá. Köszönjük türelmedet. Köszönjük, hogy hosszan tűrsz érettünk, és nem akarod, hogy bárki elvesszen.

Köszönjük, hogy ebben az órában is hívsz minket a te szőlődbe. Tedd egyszerűvé azt, hogy igent mondjunk. Engedd, hogy olyanok legyünk, mint az álmodók, akik egyik ámulatból a másikba esnek a te gazdagságodat és jóságodat megismerve.

Bocsásd meg, hogy olyan sok panaszkodás és elégedetlenség van bennünk. Engedd meglátnunk, hogy ez is azt mutatja, hogy mennyire nélküled akarunk boldogulni, és boldogok lenni. Jövünk semmit sem hozva, de bízva a te ajándékozó szeretetedben. Ismered mindannyiunk helyzetét, sorsát, szükségeit. Engedd megtapasztalnunk, hogy te valóban jó és könyörülő vagy.

Köszönjük, hogy rád bízhatjuk szeretteinket a közelben és távolban.

Hozzád könyörgünk egyházunkért. Újítsd meg ezt újra és újra igéddel és Lelkeddel.

Könyörgünk hozzád népünkért, adj neki igazi megtérést minden istennélküliségből és erkölcstelenségből.

Könyörgünk hozzád ellenségeinkért is. Vedd ki szívükből a gyűlöletet, hiúsítsd meg minden gonosz tervüket, és engedd, hogy ők is odataláljanak tehozzád. Minket pedig segíts úgy élni ezen a most következő héten is, hogy az életünk szavak nélkül is reád mutasson, de ha lehetőséget adsz rá, ne szégyelljünk téged szavainkkal sem megvallani.