Lekció: Zsolt 103,1-13

Alapige: Neh 1,4-14

“Amikor meghallottam ezeket, napokon át ültem, sírtam és gyászoltam, böjtöltem és imád-koztam a menny Istene előtt, és ezt mondtam: Ó Uram, mennynek Istene, te nagy és félelmes Isten! Te hűségesen megtartod a szövetséget azokkal, akik téged szeretnek, és parancsolataidat megtartják. Legyen figyelmes a füled, legyen nyitva a szemed, és hallgasd meg szol-gád imádságát, aki most éjjel-nappal imádkozik előtted szolgáidért, Izráel fiaiért. Vallást teszek Izráel fiainak a vétkeiről, amelyekkel vétkeztünk ellened. Vétkeztem én is és atyám há-zanépe is! Nagy gonoszságot követtünk el ellened, mert nem tartottuk meg azokat a paran-csolatokat, rendelkezéseket és törvényeket, amelyeket szolgádnak, Mózesnek adtál: Emlékezz vissza arra az ígéretre, amelyet kijelentettél szolgádnak, Mózesnek: Ha ti hűtlenek lesz-tek, én elszélesztelek benneteket a népek közé. De ha megtértek hozzám, megtartjátok parancsolataimat, és teljesítitek azokat: még ha az ég szélén lennének is azok, akiket eltaszí-tottam közületek, onnan is összegyűjtöm és elviszem őket arra a helyre, amelyet kiválasztottam, hogy ott legyen nevemnek lakóhelye. Hiszen a te szolgáid ők, és a te néped, akiket megváltottál nagy erőddel és hatalmas kezeddel. Ó Uram, legyen figyelmes a füled szolgád imádságára és szolgáid imádságára, akik boldogok, hogy félhetik a te nevedet! Adj ma sikert szolgádnak, és add, hogy legyen hozzá irgalmas az az ember! Én ugyanis a király pohárnoka voltam.”

Imádkozzunk!

Istenünk, egyedül ebben reménykedünk, amikor most ismét eléd merészkedünk, hogy a te szolgáidnak megkegyelmezel kegyesen. Tudjuk, hogy semmi jót nem érdemlünk tőled. Ha aszerint bánnál velünk, ahogy megérdemeljük, csak a megsemmisítő ítéletet várhatnánk. Bocsásd meg, hogy oly sokszor elfeledkezünk erről az igazságról. Bocsásd meg, hogy emiatt van bennünk olyan sok elégedetlenség, követelőzés, és még veled szemben is vádaskodás. Isten, légy irgalmas nekünk, bűnösöknek!

Kérünk, töltsd meg ma a szívünket nagy hálával azért, hogy te nem bűneink szerint cselekszel velünk, és nem fizetsz nékünk álnokságaink szerint. Hozd elénk, kérünk, álnokságainkat és bűneinket, és ajándékozz meg őszinte, töredelmes bűnbánattal. Te, aki ezt egyedül teheted meg, oldozz fel minket, és ajándékozz nekünk igazi bocsánatot és békességet.

Könyörülj rajtunk, hogy ne válasszanak el tőled bűneink, és ne válasszanak el egymástól, és ne állítsanak minket újra és újra szembe egymással. Kérünk, hogy bűneinkről hadd tudjuk felemelni tekintetünket keresztedre, Jézus Krisztus. Hadd legyünk bizonyosakká abban, hogy elég nékünk a te kegyelmed. A bőséges, mindenek feletti nagy kegyelmedet ragyogtasd fel előttünk, és ajándékozd nekünk.

Szólj hozzánk igédben. Segíts minket, hogy szelíden fogadjuk a beoltott igét, hogy csakugyan folyamatosan változzék, tisztuljon életünk, és ma is másként menjünk haza, mint ahogy idejöttünk. Hadd találkozzunk veled, s hadd éljük át hálásan az egymással való közösség ajándékát is.

Ámen.

Igehirdetés

Az istentiszteleten tehát a mi Urunkkal és az egymással való közösséget is átéljük. Láttuk, hogy három-három formája van annak, ahogyan Isten szól hozzánk, és ahogyan mi válaszolunk. Ő szól az írott igében, amit felolvasunk, a hirdetett igében, és az Ő áldásával bocsát el minket végül. Mi pedig válaszo-lunk neki imádságban, éneklésben és a hálaáldozat egyik formájával, az adakozással.

A mai igehirdetés részben ennek a foly-tatása, mert több mindenre nem maradt idő a múltkor, és három része lesz. Szóljunk először arról az énekről, amit istentiszteletünk függelékeként általában éneklünk, a Himnusz-ról; szóljunk arról, amire nézve több kérdés is érkezett az elmúlt két hétben: hogyan viselkedjünk az istentiszteleten; végül a felolvasott ige üzenetét próbáljuk megérteni, mert ez kapcsolatban lesz az előzőkkel is és felkészít minket az úrvacsora vételére.

1. Nemcsak azért időszerű, hogy beszéljünk a Himnuszról, mert éppen most emlékezünk annak 175. születésnapjára, hanem azért is, mert amiatt, hogy istentiszteleteinken elég gyakran elénekeljük, két oldalról is érkeznek kérdések.

Vannak, akik helytelennek tartják ezt a gyakorlatot, mert azt mondják, hogy a nemzeti Himnusz nem lehet az istentisztelet része. Mások viszont legszívesebben minden alkalommal énekelnék a Himnuszt. Jó lenne, ha higgadt bölcsességgel gondolkoznánk erről a kérdésről is, és Isten igéjének a világosságában látnánk ezt az énekünket.

Világos a liturgiánkból is, hogy a Him-nusz nem az istentisztelet része. Az istentisztelet az áldással véget ér. Utána szoktuk elénekelni, és ez nem véletlen. Egyetlen egyház sincs, amely liturgiájának része lenne a nemzeti Himnusz. Mivel nekünk megadatott, hogy olyan a nemzeti Himnuszunk, ami elejétől a végéig imádság, és fontos kérések vannak ben-ne, ezért semmi nem szól az ellen, hogy egy is-tentisztelet után még ezeket a kéréseket is e-gyütt elmondjuk Istennek. Bár ilyen lélekkel énekelnénk, és ne csak úgy, hogy dagad az ér az ember nyakán, és tele torokból énekli csupán a dallamot, közben pedig a szíve és az ér-telme ki tudja, hogy kíséri-e azt, amit harsog.

Pál apostol azt mondja az éneklésre is, az 1Kor 14-ben: énekeljek az értelmemmel, s énekeljek a szívemmel is, akkor lesz az kedves Istennek.

Nem szabad elfelejtenünk, hogy csodála-tos a szövege a Himnusznak. Talán nincs még egy nemzeti Himnusz a világon, amelyik imád-ság lenne, még pedig biblikus szellemű imádság. A legtöbb himnusz az uralkodót magasz-talja, vagy az ország népét, és annak természeti szépségeit dicsőíti. Hallottam már több olyan himnuszt, aminek kétségbeejtően üres, semmitmondó szövege van.

Kölcsey Himnusza nemcsak irodalmi remekmű, hanem elejétől végéig imádság. Min-den félreértés ellenére is biblikus szellemű imádság. Szeretném javasolni, olvassák el a testvérek a Himnuszt elejétől végéig. Benne van az Énekeskönyvünk függelékében a teljes szövege. Olvassuk el figyelmesen, és talán többet fog jelenteni ezentúl majd nekünk.

A legelején megvallja, hogy Istent a történelem Urának ismeri. Megvallja, hogy meny-nyit vétünk Isten ellen. Ha az Ő igazságos ítéletét végrehajtaná rajtunk, megsemmisülnénk. Történelmünk ítéleteit, nehézségeit Isten megérdemelt ítéleteként fogadja alázatosan. Azonnal apellál arra, hogy Isten irgalmas. Nem ítélni akar, nem akarja a bűnös halálát, hanem azt akarja, hogy éljen. Ezért kér mindjárt az első két sorban bőséges kegyelmet Istentől. — Hol van még egy nemzeti himnusz, amelyik ezt a legfontosabbat kéri a népének, hogy Isten adjon bőséges kegyelmet neki, és ez legyen az ő áldása? Ezért könyörög, mert mindnyájan kegyelemre szoruló em-berek vagyunk, s miközben a nép nevében megvallja a bűnöket, az egész népe számára kéri Isten kegyelmét.

Azt hiszem, hogy azoknak még többet jelent ez az imádság, akik éltünk olyan évti-zedekben, amikor kivételes ünnepi alkalmak-kor is csak zenekar játszhatta a Himnuszt, de leszoktatták az embereket a szövegnek az ének-léséről. — Mivel csak az első versszakot szok-tuk énekelni, és az első versszak elejét meg a végét kevesen értik helyesen, erről hadd mond-jak még néhány szót.

Úgy kezdődik: Isten, áldd meg a magyart jó kedvvel, bőséggel. Ezt a két szót nem értjük, mit jelent, mert a legtöbben úgy értelmezik, mintha “és” lenne közötte, mintha két kü-lönböző dolgot kérnénk Istentől: jó kedvet, vagyis vidám kedélyt, és bőséget, vagyis anya-gi gazdagságot, különféle javakat. Itt egyáltalán nem erről van szó.

A közelmúltban beszéltem egy egyetemi tanárral, aki nyelvész és Kölcsey-kutató. Több tanulmánya jelent meg a Himnusz helyes értelmezéséről, és tanulmányai megerősítettek abban, hogy valójában mit jelent ez a két szó. A jókedvvel, tulajdonképpen így hangzott a régi magyar nyelvben: jó keggyel, vagyis kegyelemmel. Jókedv = kegyelem. Most énekel-tük, — nem tudom, feltűnt-e a 135. zsoltárban, hogy azt mondtuk Istenről: Ő igen jókedvű. Gondoljuk, azt jelenti, hogy Isten vidámságáról szól ez az ének? Ő igen jókedvű: azt jelenti, hogy nagy kegyelmű. Ő igen kegyelmes. A másik idézet, amivel ezt szeretném bizonyítani, az Ézsaiás 61, amit Jézus a Lukács 4-ben a názáreti prédikációban is idéz: hirdessem az Úr jókedvének esztendejét. Ez azt jelenti: az ítéletes idő után jön a kegyelmi időszak. Ez az “esztendő” nem 365 nap, hanem egy hosszabb időszak, és a Messiás egyik feladata, hogy az ítélet után hirdesse Isten kegyelme időszakának a beköszöntését. Az Úr jó kedvének esztendeje: a kegyel-mi időszak kezdete. A jókedv tehát azt jelenti: kegyelem.

A bőség nem egy másik kérés utána, hanem a kegyelemnek a jelzője, vagy ha úgy fogalmazzuk, akkor mennyiséghatározója. Te-hát: Isten, áldd meg a magyart kegyelemmel bőségesen, vagy elé tehetjük, és akkor jelzős szerkezet lesz: bőséges kegyelemmel. — Ez az első kérés a Himnuszban, csak ezt helyesen kell érteni. Egészen másként mondanánk ezentúl, ha tudnánk, hogy itt mint bűnösök borulunk le a nagy Isten előtt, és bőséges kegyelmet kérünk tőle, mert rászorulunk arra. Ezért folytatódik tüstént így: bűneink miatt gyúlt harag kebledben. Megérdemeljük a ször-nyű ítéleteket, de tudjuk, hogy nem az ítélet az utolsó szavad, ezért kérünk bőséges kegyelmet.

Teljesen lelki gondolkozás. Ha így gondolkoznánk népünk jövőjéről, sorskérdéseiről, és így vinnénk azokat Isten elé, nemcsak magunkban pöfögnénk, morognánk, akkor a-zon áldás lenne. Akkor Isten megáldhatná a magyart bőséges kegyelemmel, ha lennének, akik tartják a kezüket, kérnék, és elfogadnák ezt a bőséges kegyelmet abban a bizonyosságban, hogy nagyon is rászorulunk, hogy erre szorulunk rá a legjobban. Új kezdést, élet-lehetőséget csak az Ő kegyelme biztosít nekünk. Egyébként betemetjük magunkat a bűneinkkel.

Valaki azt is megkérdezte: miért éppen a magyart áldja meg Isten? A többit ne áldja meg? Azt szeretném kérdezni: miért éppen a saját gyerekeidért szoktál imádkozni a legtöbbet, miért nem egy mexikói család gyerekeiért? Imádkozunk a mexikóiért is, meg a másikért is, ha tudomásunkra jut, hogy bajban van. Sokszor elhangzott itt már őszinte könyörgés a népek Urához egy-egy nyomorúságba került nemzetért, népért, mert az ugyanolyan közel van a szívünkhöz, mint a magunké, de mégis csak a sajátjának a nyomorúságait ismeri legjobban az ember, az van legközelebb a szívéhez. Ha a nemzeti Himnuszban imádkozik Istenhez, akkor elsősorban a saját nemzetének a kérdéseit viszi oda, és azért imádkozik. Úgy gondolom, ez nem nacionalizmus, nem sovinizmus, hanem egészen természetes lelki magatartás. Aki hozzám a legközelebb van, először is annak a dolgait viszem Istenhez. Csak itt be ne fejeződjék a dolog, hanem férjenek bele minél többen az imádságomba, és terjedjen a felelősségem, az imádkozó hűségem is minél messzebbre.

A legkritikusabb két sor azonban az első versszaknak a két utolsó sora: “Megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt.” Ez nekem is sokáig problémát jelentett. A Bibliát ismerő ember azonnal tiltakozik, és azt mondja: a Szentírás világos tanítása az, hogy egyedül Jézus Krisztus bűnhődte meg mindannyiunknak minden bűnét. Akármennyit szenvednénk is, azzal nem vezekelhetjük le Isten előtt bűneinket, mert Őelőtte csak az Ő egyszülött, bűn nélküli Fiának a halála elégtétel mindannyiunk bűnéért. S ez így is van. Ennek az igaz-ságnak nem szabad csorbát szenvednie, mert erre épül egész hitünk és életünk.

Azt kell azonban tudni, hogy itt egy irodalmi eszközzel van dolgunk, amit úgy neveznek: hiperbola. Amikor olyan erős túlzást használ a szerző, ami elképzelhetetlen, ami nem létezik, azért, hogy kifejezze azt: nagyon-nagyon úgy van az, amit mondani akar. Bocsánatot kérek, ha ezt egészen hétköznapi pár-huzammal szemléltetem. Van az a kis énekecske: megfogtam egy szúnyogot, nagyobb volt egy lónál. Biztos, hogy nincs akkora szú-nyog, amelyik nagyobb egy lónál. Azt akarja kifejezni: nagyon nagyot fogott meg. Olyan nagyot még nem látott, mint amekkorát megfogott. Ez a hiperbola, amikor olyan túlzó képpel akar kifejezni valamit, amiről minden-ki tudja: nem létezik, de ez csak azt fejezi ki: nagyon.

(Sokszor tapasztalom, hogy a tőlünk nyu-gatabbra lakóknak fogalmuk sincs arról, hogy mit szenvedtünk azért is, hogy az itt megállított veszedelmek ne rombolják le az ő temp-lomaikat is, és ne kelljen nekik is újra építeni. — De ez egy másik kérdés, nehogy emiatt keserűség vagy harag legyen a szívünkben.)

Van, aki ezt a két sort nem énekli, van, aki mást énekel helyette. Úgy gondolom, aki helyesen érti, hogy miről van szó, az jó lelki-ismerettel énekelheti, hiszen éppen azt a képte-lenséget akarja kifejezni: ilyen nincs, hogy megbűnhődte. Egyszerűen azt jelenti, hogy so-kat szenvedtünk.

Vannak gyülekezetek, ahol egyáltalán nem éneklik a Himnuszt, vannak, ahol csak jeles, ünnepi alkalmakkor. Mi a legtöbb vasárnap el szoktuk énekelni, kivéve az úrvacsorai vasárnapot, amikor egyedül és kizárólag arra akarunk összpontosítani, amit Jézus tett értünk, és amit az Ő kereszthalála jelent a számunkra. Úgy gondolom, hogy ez a kialakult szokás elég helyes arány, és ezt békességgel gyakorolhatjuk.

2. Szeretnékválaszolni erre a kérdésre is: hogyan viselkedjünk az istentiszteleten. Nem mondok direktivákat.

Összefoglalóan azt javasolom: viselkedjünk mindig mindenütt természetesen, egyszerűen, őszintén. Itt az istentiszteleten is. Ez egyre kevésbé gyakorlat a közéletben, de Isten az Ő népét erre bátorítja. Ne felejtsük el soha, hogy Isten tiszteletére gyűlünk össze. Ha valaki tudja, hogy őt a mindenható Isten várja itt az Ő igéjével, akkor induljon el idejében otthonról. Úgy gondolom, ezzel kezdődik annak az őszinte tisztelése, akivel találkozóra készül az ember. Ha igazán Isten tiszteletére jönnénk, akkor a kezdés után már senki sem érkezne, hacsak nem jön közbe valami rendkívüli akadály neki.

Azután készüljünk erre a találkozóra. Micsoda kiváltság az, hogy a világmindenség Ura személyesen meghív minket találkára, ahol mindig ajándékot kínál nekünk, s ahol mindig otthagyhatjuk nála azt, ami nyomaszt, megterhel, meggyötör. Mindig mi járunk jól. Min-dig nekünk fontos ez a találkozó, akkor készüljünk erre!

Nagy dolog lenne, ha az istentisztelet előt-ti percekben is csendesen imádkoznánk mindnyájan. Ha valamit mégis feltétlenül kell közölni egymással, azt is olyan halkan tegyük, hogy csak az hallja, akinek mondjuk. Nem itt kellene megbeszélni egymással félhangosan a vasárnapi menüt. Az fontos kérdés, jó, ha ezt is megosztjuk egymással, de itt valaki vár minket, és inkább Őreá kellene gondolni, és ráhangolódni arra, hogy valami nagyon fontosat akar nekünk mondani.

Jó lenne, ha elkezdenénk imádkozni magunkért: valóban befogadóképesek legyünk. Az egész hét bennünk zakatol még, meg a jövő hét tervei. Jó lenne vételre állítani a szívünket. Könyörögni kellene azokért, akiket hívtunk. Ha eljöttek, azért, ha nem jöttek el, a-zért. Könyörögni kell az igehirdetésért, hogy az valóban az ige hirdetése legyen mindig, és ne emberi bölcsesség hitető beszéde hangozzék. Könyörögnünk kell azokért, akiknek nem adatik meg az, hogy a hívők közösségében, egy fűtött, csendes templomban, zavartalan kö-rülmények között hallgassák Isten igéjét. Ha valaki elkezdi, rövid lesz az az idő, ami az imádságra van, és tulajdonképpen megzavarja a harangszó: kezdődik az istentisztelet. Az biz-tos, hogy az ilyen csendes, Istenre irányított lélek sokkal többet fogadna be az igéből, és valóban befogadná azt.

Jó lenne, ha itt különösen is gyakorolnánk az egymás iránti szeretetet, figyelmessé-get. Elnézést, ha konkrétumokat említek: ha valóban szeretettel vagyunk itt együtt, akkor nem kell lökdösni az előttünk ülőnek a székét. Nem kell a nyakába fújtatni, nem kell a fülébe trombitálni. Szabad átadni neki a helyet, szabad előre engedni, nem kell lökdösődni. Szabad észrevenni, hogy nincs énekeskönyve, vagy — ó borzalom, — szabad észre-venni, hogy kellene neki egy papírzsebkendő. A múltkor valaki ezen mérte le, hogy úgy látszik, itt mégis van szeretet, mert minden zsebét átkutatta eredménytelenül, és a mellette ülő diszkréten odanyújtott egy papírzsebken-dőt. Effélékkel is kifejezésre lehet juttatni, hogy fontos vagy nekem. Azt sem tudom, ki vagy, de ugyanolyan terheket hordozó, szenvedő ember lehetsz, mint én. Amiben tudunk, segítsünk egymáson. Különösen, ha nem kerül semmibe, vagy alig kerül valamibe. Nem ez lenne a természetes?

Ha nem ilyen lelkülettel jövünk ide, itt lehetne megváltozni. Láttuk: ez az istentisztelet célja, hogy másként menjünk el. Ha Isten itt alkalmat kínál a szeretetünk apró meg-mutatására, akkor ragadjuk meg ezeket az alkalmakat. — Nem tilos feljegyezni egyet-mást az istentiszteleten. Följegyezni az alapigét, hogy otthon kikereshessük. Ha elhangzott egy-két olyan megállapítás, ami érintett minket, vagy amiről jó lenne otthon beszélgetni, azt is. Jó lenne arról is beszélgetni hazafelé menet, meg otthon, ami itt elhangzott. Nem kell az áldással lezárni az istentiszteletet. Ilyen módon is folytatódhat az.

Arról végképp ne akarok sokat beszélni, amit konkrétan kérdezett valaki: hogyan öltözködjünk? Régebben divatbemutatónak hasz-nálták sokan a templomot, ma olykor az ellenkező végletbe csapunk át. Jó, hogy tudhat-juk: Isten a szívet nézi és nem a külsőt. Viszont ha valaki ünneplőbe öltözteti a szívét, mert Istennel találkozik, az nyílván meglátszik a külsején is. Ez viszont nem jelenti azt, ha valaki munkából jön, ne jöhetne nyugodtan istentiszteletre munkaruhában is.

Arról szeretnék még valamit mondani, hogy az úrvacsora alatt sokkal szentebbül viselkedhetnénk. Mikor máskor adatik meg, hogy zavartalan csöndben, úgy, hogy senki nem jön, nem szól a telefon, semmit nem kell csinálni, beszélgethetünk Istennel? Ennyire nem tudunk imádkozni, hogy félóra sok ahhoz, hogy Istennek kiöntsük a szívünket?

Ha valaki végképp nem tud imádkozni, jó lenne, ha elővenné a Bibliáját. Vagy mivel az nem szokás, hogy hozzuk — bár jó lenne, ha azzá válna —, elővenné az énekeskönyvet. Ott van az énekeskönyv függelékében néhány szép úrvacsorai imádság. Meg is tanulhatnánk. Ott van a Tíz parancsolat. Úrvacsora előtt, u-tán, mint tükröt magunk elé tarthatnánk: Uram, melyik az, amelyikben most különösen változtatni akarsz? Ott van a Heidelbergi Káténak néhány szép kérdése és felelete. Gazdag az énekeskönyvünknek ez a rövid függelékanyaga is, itt nyugodtan tanulmányozhatnánk. Bár eljutnánk egyszer oda, hogy nem egymást nézelődő gyülekezet ül az úrvacsora alatti szent félórában, hanem olyan gyülekezet, amelyik magában dicsőíti az Urat, mert bőséges az Ő kegyelme, és amely gyülekezet őszintén Isten elé viszi a bűneit, és elfogadja azokra a bocsánatot!

3. Itt térjünk rá az alapigére, amelyik a maga rövidségében is fontos dolgokat mond nekünk.

Nehémiás valószínűleg már a babiloni fogságban született. Amikor Cirusz király az első csoportot hazaengedte, vagy szinte küld-te Izráelbe, a hazaérkezettek közül néhányan visszajöttek, hogy elpanaszolják megoldhatat-lan gondjaikat. Tudták, hogy Nehémiás magas pozícióban van a király mellett, és tudták, hogy mélyen hívő, Istennel szoros közösségben élő ember. Neki mondták el a bánatukat.

Mit csinál Nehémiás, mikor ezt meghall-ja? Szinte megrendítő ez: napokon keresztül ül, sír, gyászol, böjtöl és imádkozik. Leírja a Szentírás az imádságának egy részét. Erről szeretnék most még röviden szólni.

a) Ebben az imádságban négyszer fordul elő ez a jelző: nagy. Ez jellemzi a helyesen lá-tó és imádkozó embert. Először is megvallja: tudja, hogy Isten milyen nagy. “Te nagy és ret-tenetes Isten vagy!” A népeknek az Ura, a po-gányoké is, noha ők nem tudják. Az egész vi-lágmindenségé, hiszen a tied ez a világminden-ség, te alkottad ezt, minden erőlködés nélkül a szavadra jött létre. Te elképzelhetetlenül nagy Isten vagy, akinek minden lehetséges. Milyen jó, hogy így borulhatok le előtted.

Tudatában vagyunk-e ennek, amikor készülünk egy istentiszteletre, vagy amikor itt elhangzik: a mi segítségünk az Úrtól van, aki teremtette az eget és a földet? A nagy Istennel van nekünk dolgunk!

b) Nagyok a bűneink. “Nagy a mi bűnünk, amivel vétkeztünk ellened. Én is és az én atyámnak házanépe.” Ő otthon sem volt, amikor ezeket a bűnöket elkövették, mégis vállalja azokat a bűnöket, amiket az ő népe elkövetett Isten ellen. Ő egy a népével. Nem másokra mutogat: azok vétkesek, hanem azt mondja: mi vétkeztünk. Mégpedig nagyon vét-keztünk ellened, és fel is sorolja a szövetségszegést és és más bűnöket.

Ugyanúgy, mint a Himnusz: “Hajh, de bűneink miatt gyúlt harag kebledben.” Ne-hémiás szereti a népét. Ismeri bűneit, és azt olvassuk: éjjel-nappal esedezik népéért Isten előtt. Volt-e már ilyen? Ma, amikor divat a nemzeti sorskérdésekről beszélni, és ki-ki vér-mérsékletének, elégedetlenségének megfelelően kommentálja azt, hányan vannak, akik így tudnak könyörögni éjjel-nappal népünkért a nagy Isten előtt? Volt-e már olyan, hogy sír-tál népünknek a bűnei miatt? Nehémiás sírt, de sírva is kegyelemért imádkozik.

Felszínes vélekedéseket elröppentgetni könnyű dolog, de komolyan venni az imaharcot, vállalni olyan bűnöket is, amiket nem én követtem el személy szerint, de amik miatt mindnyájan számíthatunk Isten ítéletére, vagy máris nyögünk alatta, és hinni azt, hogy a nagy Isten tud könyörülni, ez már sokkal nehezebb. Minket erre a feladatra hív a mi Istenünk, és erre ad itt példát Nehémiás is.

Beleborzongtam, amikor az a kifejezés is eszembe jutott a Himnuszból: “Lettél magzatod miatt magzatod hamvvedre” — a több millió abortusz vajon nem ezt jelenti-e? Van itt miért bűnbánatot tartani és ezt nem ők, valakik csinálták, hanem Nehémiás azt mond-ja Istennek: mi. Mi valljuk meg ezeket a bűnöket, és mi kérünk tőled kegyelmet.

c) Ez a harmadik “nagy” az ő imádságában: tudom, hogy te nagy irgalmasságú vagy, és megtartod a szövetséget akkor is, ha mi megszegtük azt. Te nagy kegyelmű Úr Isten vagy. Nagy szabadítást készítettél, és nagy erő-vel sietsz a segítségünkre. Itt halmozza ezt a jelzőt: mert nagy a mi bűnünk, de még sokkal nagyobb a te kegyelmed. Ezért van értelme an-nak, hogy hozzád könyörgök. Csak ezért van reményünk arra, hogy van jövőnk, mert nálad készen van a bocsánat, és bővölködsz a kegyelemben.

Hisszük-e mi ezt igazán? Különösen itt most, a megterített asztalnál. Mert az igazi nagy szabadítás a Golgotán történt, amiért Pál apostol a Kolosséi levele elején így ad hálát: “Áldott az Isten, aki kiszabadított minket a sötétség hatalmából, és átvitt az Ő szeretett Fiának országába, akiben van a mi váltságunk az Ő vére által, bűneink bocsánata.” Nagy az Isten kegyelme, és mi egyedül ebben a kegyelemben reménykedhetünk.

Az úrvacsora egyszerű jegyei ma különösen is hirdetik nekünk az Úrnak halálát. Jó lenne, ha tudnánk magunkat is, egymást is biztatni a szép Halleluja énekkel: “Hlljátok a nagy szabadítást, mely Jézusban lett a mienk. Ó bízd magad e kegyelemre, mely gazdagon árad feléd! Váltságát tedd a magadévá hidd, ez számodra is elég.” Nagy az Ő kegyelme.

d) És mi következik ebből? Ez az imádság vége: Aki ezt a nagy kegyelmet a nagy bűneire a nagy Istentől elfogadta, az maga is csodálkozik, milyen nagy hála ébred a szívében. Azt mondja: mi pedig téged akarunk szolgálni, és téged kívánunk félni. Nem tőled félni, hanem téged félni, vagyis: tisztelni, ko-molyan venni. Hálából az egész életünket neked szentelni.

Aki valóban elfogadta a nagy bűneire a nagy bocsánatot, annak ez már nem üres frázis, hanem a hétköznapok istentisztelete. Neked szolgálok, téged tisztellek, neked akarok élni. Mit akarsz, Uram, hogy cselekedjem? Felfakad az emberszívben az Istenbe vetett bizalom, feltétel nélkül kész tenni, amit Isten mond, önként, örömmel, nem kényszerből, nem parancsra — úgy úgysem megy. Elkezdődik a győzelmes élet, felragyog Isten dicsősége egy bocsánatot nyert bűnösön.

Látjuk-e, milyen nagy a mi Istenünk, lát-juk-e, milyen nagyok a mi vétkeink, látjuk-e, hogy még ennél is nagyobb az Ő kegyelme, és azt megragadjuk-e hittel, örömmel? És ismerős-e ez a nagy hála, ami ennek nyomán fakad az ember szívében, és ami aztán minden cselekedetének az indítéka, motivációja lesz? Ha ez valóság az életünkben, akkor nem hiába voltunk itt ma.

Imádkozzunk!

Bocsásd meg, Urunk, hogy ott kezdődik a bajunk, hogy nem is látjuk, milyen nagy a vétkünk. Azt sem vesszük komolyan sokszor, hogy te milyen egyedülállóan hatalmas és dicsőséges vagy. Bocsásd meg, hogy magunkhoz méricskélünk téged, és a saját szűkös fantáziánkkal próbáljuk elképzelni: mi lehetséges neked, és mi nem, s vajon te mit miért teszel. Szabadíts meg minket ebből a tévelygésből, és bátoríts meg minket arra, hogy annak fogadjunk el, akinek kijelented magadat!

Dicsőítünk nagy tetteidért. Köszönjük azt a hűséget. Köszönjük, hogy érdekünkben még egyoldalúan is hűséges maradsz hozzánk, amikor szembefordulunk veled, vagy elhagyunk téged. Köszönjük a visszatérés lehetőségét, köszönjük, hogy új kezdést engedélyezel nekünk. Sőt, azt kínálod, hogy egészen újat kezdjünk veled.

Kérünk, igazítsd ki eltorzult gondolkozásunkat. Kérünk, töltsd meg a szívünket igaz tisztelettel irántad. Segíts el minket helyes önismeretre, és könyörülj rajtunk, hogy ne akarjunk ilyenek maradni, amilyenek vagyunk. Ne ezt igazoljuk és mentegessük, hanem engedjük, hogy egészen újjáteremts minket. Köszönjük, hogy ezért hívtál most is ide, és így szóltál hozzánk az igén keresztül.

Köszönjük, hogy teremtő Lelked itt munkálkodik. Hadd legyünk mi is az Ő munkájának a gyümölcsévé.

Áldd meg úrvacsorázásunkat is. Hadd tudjunk egészen konkrétan bűnt vallani neked, és bűnöket elhagyni. Hadd tudjuk komolyan venni, hogy nagy a te irgalmasságod, a bűnöket megbocsáthatod.

Könyörgünk hozzád népünkért. Adj jövőt ennek a nemzetnek. Adj lelki ébredést. Segíts el minél többünket oda, hogy valóban neked szenteljük az életünket. Könyörülj meg ifjúságunkon, az apátlan-anyátlan gyermekeken. Ragyogjon az evangélium világossága, hogy sok hitetlen ember felismerje: te vagy a mi Urunk.

Könyörülj rajtunk is, hogy minden langyosságtól, kettősségtől, bizonytalankodástól megszabadulva, hadd legyünk elkötelezett tanítványaid, Jézus Krisztus, akik tudjuk egymást igazán szeretni, és erről ismeri meg a világ, hogy az Atya küldött téged. Formálj minket!

Köszönjük, hogy eléd hozhatjuk a gondjainkat, terheinket, a megoldhatatlannak látszókat is. Taníts úgy imádkozni, hogy el ne felejtsük: neked minden lehetséges, az is, ami az embereknél lehetetlen. És kimondhatatlan szeretettel szeretsz minket, akkor is, amikor mi még nem szeretünk téged.

Segíts folytatni az imádságot, és folytatni egész héten át is az istentiszteletet.