Alapige: Fil 4 1-4

“Így álljatok meg az Úrban Atyámfiai, akiket szeretek, és akik után vágyakozom ti, én örömem és én koronám, szeretteim! Evódiát intem, Szüntükhét is intem, hogy egyet-értsenek az Úrban. Téged is kérlek, igaz szolgatársam, légy segítségül ezeknek az asszonyoknak, akik az evangélium ügyében együtt küzdöttek velem; Kelemennel és a többi munkatársammal is, akiknek neve fel van írva az élet könyvébe. Örüljetek az Úrban mindenkor! Ismét mondom, örüljetek.”

Imádkozzunk!

Urunk, megvalljuk neked őszintén, hogy sokszor látjuk, hogy örvend az egész föld, és mi meg nem tudunk örülni semminek sem. Olyan megterhelten, szomorúan, elkeseredetve sokszor a lelkünkben, szívünkben kiégve jövünk még a te házadba is.

Köszönjük Urunk, hogy azért jössz ide közénk, hogy bátoríts, hogy vigasztalj, hogy felemelj — ha kell —, intsél minket, hogy változtass a mi életünkön. Áldunk és dicsőítünk Urunk, hogy örvendezhetünk annak az örömnek, amit tőled kapunk ajándékba.

Köszönjük, Urunk, hogy te egészen valóságosan — a te Lelked által — most is itt vagy velünk és közöttünk. Áldunk Urunk azért, mert nem feledkezel el rólunk, és nem a mi vétkeink szerint bánsz velünk, hanem irgalmas szeretettel veszel körül minket.

Urunk, a te legnagyobb ajándékod számunkra a te igéd, amely megáll örökre, a te beszéded, amely nem tér vissza üresen, hanem megcselekszi mindnyájunk életében, ha mi azt engedjük azt, amit te elterveztél velünk.

Kérünk, ronts le minden ellenállást, tegyél félre minden kételkedést, mindenfajta hitetlenséget! Jézus Krisztus nevében kérünk téged, mindenható Istenünk, hadd váljék ez a ma esti alkalom valóságos istentiszteletté, szent találkozássá veled, amelyben megoldódnak kérdések, amelyben elfelejtődnek nehézségek, problémák, meggyógyulnak szívek, elmúlnak bajok, és amely után másképpen tudunk élni, tisztábban, szentebbül, neked sokkal jobban odaszánva magunkat!

Ámen.

Igehirdetés

Pál apostol szinte az erejét meghaladó dologra vállalkozott, amikor ezt a levelet, s ennek ezt a részletét megírta. Szeretett volna két gyülekezeti tagot, két asszonyt kibékíteni a gyülekezetben, és szerette volna felébreszteni, feltámasztani a gyülekezet tagjainak a szívében az örömöt, amely — úgy tűnik a levél olvasása során —, hogy valahogy eltűnt a Filippibeli gyülekezet tag-jainak az életéből. Szerette volna megértetni a gyülekezettel, hogy a Krisztusban való öröm, természetes következménye, velejárója a keresztyén hitnek.

“Egy vízhordó ember egész életében ab-ból élt, hogy másoknak — egy rúdon két vödörben — vizet szállított. Különösképpen nem érdekelte a munkája, az volt a dolga, hogy odaadta a vizet, megkapta érte a fizetséget, s ezzel részéről el volt intézve. A vízhordó-rúd két végén lévő vödrök azonban másképpen gondolkodtak erről a dologról. Mi értelme annak — mondta az egyik vödör — , hogy folyamatosan megtöltenek minket vízzel, aztán meg kiöntik belőlünk a vizet. Ne nyugtalankodj emiatt, — csitította a másik vödör —, nincs ebben semmi hiba, csupán rosszul látod a dolgokat. Én akkor vagyok boldog, ha kiürítik a tartalmunkat. Hogyhogy? A válasz így hangzott: Mert ak-kor újra és újra megtöltenek minket.”

Az öröm hiánya a hívő emberek életében nagyon sokszor abból fakad, hogy nem engedik, hogy Isten kiürítse őket. A vízhor-dó odaadta a vizet más valakinek, az annak a számára éltető erővé vált, s aztán újra megtöltötték a vödröket, és újra odaadták, odaadta másnak.

Sokszor a hívő embereknek nincsen bé-kességük, emiatt nincsen örömük, és mivel nincsen örömük, emiatt nincsen békességük, s ez tényleg olyan, mint egy ördögi kör, pe-dig van ebből a körből szabadulás és megoldás.

Pál apostol a filippi gyülekezetben a békességet és az örömöt akarta munkálni a testvérek szívében. Vajon hogyan tette ezt?

Először is intette azokat — így olvassuk —, hogy “Intem Evódiát és Szüntük-hét, hogy egyetértsenek az Úrban.” Egyen-lő indulattal legyenek. Kiderül tehát az, hogy a filippi gyülekezetben két asszony szembekerült egymással a szolgálatban. Ha egy kicsit erőteljesebben fogalmazunk, akkor így is lehet mondani, hogy ott voltak mind a ketten a gyülekezetben, de ki nem állhatták egymást. Vagy ha még erőteljesebben fogalmazunk, gyűlölték egymást a gyülekezet közösségén belül.

Pál azt akarta, hogy a hitben, a Krisztusban való bizalomban és a szolgálatban ez a két gyülekezeti tag — inkább fogalmazzunk így — újra egységre jussanak, kibéküljenek, dicsőítsék Istent, és tudjanak újra együtt szolgálni Krisztusnak.

Pontosabban, hogy kik voltak ők — ez a két vitatkozó, veszekedő asszony —, nem tudjuk. Az ő nevük nem fordul elő máshol a Szentírásban. A harmadik versben még annyit tudunk meg róluk: “Akik segítségül voltak az evangélium ügyében, együtt küzdöttek velem.” És mivel hívő asszonyok vol-tak, azt mondja Pál: “akiknek a neve fel van írva az élet könyvében.” Ennyit tudunk róluk. Azt sem tudjuk pontosan, hogy mi miatt különböztek össze ilyen súlyosan, hogy képtelenek voltak kibékülni egymással.

Azt hiszem, hogy nagy veszély lehet a szolgáló emberek életére nézve az érzékenység, vagy inkább így mondom, hogy a túlérzékenység.

Az osztriga szerencsés helyzetben van, mert ő kívül hordja a csontvázát, a kagylóhéjat, és belül az idegrendszerét. Bárki birizgálhatja az idegrendszerünket, az érzékenységünk, és bántják is bőséggel, elégszer és elegen.

Miután az osztrigának belül van a legérzékenyebb rész, így ő sokszor meg tudja magát óvni mindenfajta támadástól. Mi ezt időnként nem tudjuk megtenni. A hívő ember számára viszont az időnkénti bántások még pozitív töltéssel is bírhatnak, hiszen azáltal hogy bántanak minket, sok mindenre figyelmeztethet és inthet minket Isten.

Annak, hogy valaki ebből az állapotból fakadóan, hogy — azt hiszem a legtöbben, ha nem mindnyájan, bizonyos helyzetekben nagyon érzékenyek tudunk lenni — lehet haszna is abban az értelemben, hogy a javunkat szolgálhatják a bántások.

Amikor valaki csak önmagával törődik, és mindig azt figyeli, hogy ki, mikor és ho-gyan bántotta meg, ez mindenképpen egy alacsonyabb szintű élet. Hogyha valaki túl tud látni a bántásokon, és meglátja abban az Istentől való hasznot, akkor az mindenképpen a javát fogja szolgálni, ha bántások érik.

Én azt hiszem, hogy nem az érzékenység a legfőbb baj, hanem a túlérzékenység. Sok mindenre jó, ha érzékenyek vagyunk, de a nagy baj az, amikor egy hívő ember túlérzékeny.

Egyszer az egyik nyári táborban az e-gyik lelkészt megtréfálták a fiatalok. Klasz-szikus módon, zsinórral egy vödör, egy vízzel teli vödröt tettek oda a fürdőszoba ajtó fölé, s amikor benyitott a fürdőszobába, akkor a teljes víztömeg a nyakába zúdult. Két út állt előtte. Rettenetes botrányt csap, vagy pedig laza mosollyal az arcán ruhát vált. Ő az utóbbit tette. Miközben látta, hogy a gyerekek rémült arccal figyelik, hogy kicsit túllőttek a célon, és mi lesz ebből. Reagálhatott volna túlérzékenyen is mindarra, ami történt. Oda a tekintélye, mi lesz vele, még nevettek is rajta. De az az ember tudta, hogy hogyan kell ezt a helyzetet kezelni, és érdekes módon ettől nőtt meg a tekintélye a fiatalok között. Lehet megsértődni, és lehet összeveszni. Lehet addig tupírozni egy sértést, egy bántást, amíg a bolhából legalább egy póni elefánt lesz. Lehet megbántódni olyan helyzetekben is, amikor ezt semmi nem indokolja, vagy pedig elfogadhatunk bizonyos helyzeteket úgy Isten kezéből, hogy nem tudni miért, de Ő engedte meg.

Megsértett valaki a gyülekezetben, itt, ebben a gyülekezetben? Lehetséges. Lehet, hogy jogos a sértődés? Még ez is lehetséges. Az igazi kérdés az, hogy hogyan kezeled? Úgy mint ez a két gyülekezeti tag, hogy egymásnak estek, és nem voltak hajlandók kibékülni, vagy pedig valahogyan máshogy.

Egy férfi írja le a következő tapasztalatát — nem ebben a gyülekezetben történt, de azt hiszem itt is megtörténhetett volna nyugodtan — már két éve járt a gyülekezet közösségébe, de soha, senki nem szólította meg. Aztán bement egyszer az istentiszteleti alkalomra egy vasárnap délelőtt, és a kalapját a fején hagyta. És abban a pillanatban több gyülekezeti tag odament hozzá, s kedvesen figyelmeztette, hogy nem illik kalapban a templomba menni. Akkor azt mondta: “Nagyon örülök, hogy végre valaki megszólított. Gondoltam, ha a kalapomat fönnhagyom, akkor biztos lesznek olyan kedves testvérek, akik végre megszólítanak engem.” Megsértődhetett volna, nem? De az ő maga leleményes módján elérte azt, amire a szíve vágyott. S végül is lett ebből a találkozásból többekkel egy nagyon jó beszélgetés.

Lehet túlérzékenységgel reagálni, és sértődékenyen elvonulni mindenki mást hibáztatva, vagy felvenni a harcot a saját túlérzékenységünkkel, szembenézni azzal, és vállalni az éppen adódó helyzetet.

Van olyan gyülekezet az Egyesül Államokban, ahol a tízparancsolathoz hozzátesznek még egyet, a tizenegyediket, és ezt elmondják az újonnan beiratkozó, gyülekezetbe belépőknek, a tizenegyedik parancsolat az, hogy: “Ne vedd magadat túlságosan komolyan! Mert ebből bizony sok baj származhat az életedre.”

Két gyülekezetbe járó asszonyról van tehát szó, akik a túlérzékenységükkel és a sértődékenységükkel nem tudtak mit kezdeni. Furcsa az, hogy ezt az egész filippi gyülekezet tudta. Sőt, kiderül ebből, hogy az istentiszteleti alkalmakkor látták is azt, hogy ez a két asszony nem tud megbékélni egymással, nem tudnak egymástól bocsánatot kérni, és van egy rettenetes feszültség közöttük.

Úrvacsorát vettek, részt vettek az istentiszteleti alkalmakon, jártak úgy a gyülekezetbe tovább, mintha semmi nem történt volna. S Pál azt mondja, hogy ez nem mehet így tovább. Nem lehetséges az, hogy tovább is lemenjen a nap az ő haragukon, és helyet adjanak az ördögnek.

Én úgy látom, hogy amikor az ördög, amikor a csábító, a kísértő nyíltan lopásra csábít egy hívő embert, nyíltan paráználkodásra csábít, vagy azt súgja, hogy rabold ki a sarkon lévő bankot, ennek nagyon könnyű ellenállni. Ez magától értetődik, hogy nem fogom megtenni. De amikor azt kezdi súgni: látod, nem becsülnek meg a gyülekezetben, még mindig nem bíztak rád sem-milyen szolgálatot, látod, senki nem ért meg. Amikor közel hajol a kísértő valakihez, és azt mondja, hogy nem értékelik a leleményességedet, nem becsülik a tudásodat. Tulajdonképpen senki nem szeret téged igazán a gyülekezetben. Mennyire nem értenek meg. A legjobb megsértődni és bezárkózó szívvel elvonulni.

Nem is kell elmenni a filippi gyülekezetig, maradhatunk nyugodtan ennél a gyü-lekezetnél is itt, a Torockó téren. Hányan voltunk így már, nem? Amikor a kísértő ilyen körmönfont módon, hátulról támadt, és míg az előbbiekben könnyen megáll az ember, vagy legalább is legtöbbször könnyen, az utóbbiban a leggyakrabban még a hívő testvérek is elbuknak.

Hányszor adunk mi hálát azért, hogy valaki int minket? Testvér, ne tedd ezt meg ezt, mert ez nem kedves Isten színe előtt! Hányszor megsértődünk, amikor kihagynak egy feladatból, amikor egy szolgálatot nem ránk bíznak, vagy visszaveszik azt valami miatt. Talán a saját bűnünk miatt, s ez kiderül, és elveszik a szolgálatot. Sértődés vagy hálaadás? Uram, nem tudom miért tör-tént, de így döntöttél, és én alázatosan elfogadom.

Ha valakit kritika ér, akkor két kérdést tehet fel. Jogos, igaz-e amit mondanak róla, vele kapcsolatban, vagy nem? Ha igaz, akkor igaz, és akkor jó megfogadni és aszerint változtatni a dolgokon. Ha nincs igazság abban, amit mondanak, ha nem helytálló a kritika és a bírálat, a bántás, a legjobb, ha ebben az esetben sem változik meg a viszonyunk azzal szemben, a viszonyulásunk ahhoz, aki ezt mondja, mint amilyen korábban volt. Ne az ő cselekvésmódja határozza meg azt, hogy mi hogyan bánunk vele attól kezdve, hanem Isten akarata és Isten szeretete. Vagyis ne engedd meg azt testvér, hogy befelé hasson az érzékenység, hanem kérd Istentől, hogy kezdjen kifelé hatni! Hogy legyél érzékeny arra, hogy a másiknak mire van szüksége, hogy vele mit tehetsz valami olyasmit, ami az ő előmenetelét a hitben segíti és szolgálja. Ha mások felé irányul az érzékenységed, ha észre veszed, hogy neki mire van szüksége, akkor fogsz tudni a hitben előremenni, haladni, és fejlődni.

Figyeljük meg Jézus életét! Ő kifelé nyitott életet élt. A legfőbb kérdés az volt a számára, hogy szereti az embereket. Azért jött, azért hagyta ott a mennyei dicsőséget. Ő teljes mértékben az emberek felé, kifelé nyitott életet élt. Nyitott volt az Atya felé, s ezért tudott az emberek felé nyitott életet élni. Ezért tudott győzelmes életet is élni.

Pál a bírái elé készül, amikor ezeket a sorokat leírja, és nem magával foglalkozik, nem önmagát sajnálja, hanem azt mondja, hogy nem lehetséges az, hogy egy keresztyén gyülekezeten belül hívő és hívő között hosszú távon harag és gyűlölködés legyen. Ezt nem lehet megengedni. De a békesség nem jön csak úgy magától. Jézus azt mond-ja, hogy boldogok, akik békesség-szerzők. A békességért sok mindent kell tenni családban, gyülekezetben, a szívünkben. Az nem jön csak úgy magától. Isten ajándéka, de nekünk is akarni kell, kérni, és azon munkálkodni, hogy amennyire lehetséges, minden emberrel békességben élni.

Nem tudjuk, hogy kibékült-e Evódia és Szüntükhé, de arra már mindnyájan láttunk talán a saját életünkben példát, hogyha törekedtünk a békességre, akkor átéltük azt, hogy Isten megsegített, és adta az Ő áldását az életünkre nézve.

Ha tehát van valami rendezetlen ügyünk valakivel, tessék elrendezni! Akárki volt a bántó, kezdjük mi a békülést. Sokszor kiderül ez beszélgetések során, mikor egy hívő feleség vagy hívő férj panaszkodik, s kiderül, hogy a társa, a házastársa még nem hívő. S akkor elhangzik ez a mondat: Ne haragudjon, de magával kezdi Isten. A nem hívővel nem kezdheti. A hívő félen keresztül kezdi el a békességszerzést. Tessék szíves lenni venni a fáradságot, hogy a nap ne menjen le a haragján! Lépjen oda, mondja el, de ne úgy, hogy na jó, nem haragszom. Megbocsátom azt, amiért nem is kért a másik bocsánatot. Hanem kezdjem el úgy, hogy magamat megalázom. Végül is a fölfelé növekedés lefelé kezdődik. Megalázom magam az Isten hatalmas keze alatt, és Ő kezdi növelni a hitemet, egyre több erőt és békességet ad a szívembe.

A második nagy egység ezen a pár versen belül az, hogy Pál szeretné újra az örömet felizzítani a gyülekezetbe járók szívében. Azt mondja, hogy: “Örüljetek az Úrban! Ismét mondom, örüljetek.”

Mi történt? A kedves filippibeli testvérek elfelejtettek örülni. Lassan, ahogy múl-tak a napok, a hetek, a hónapok, az évek a hívő életük során, úgy elfogyott, elfonnyadt az öröm a szívükben. Olyan megszokottá és szürkévé vált minden. Olyan savanyúvá vált az életük is, meg a hívő életük is, és nem volt többé öröm az életükben.

Nézzük meg azt a pár lépcsőfokot, a-mely kivezet a túlérzékenységből, a békétlenségből az öröm felé.

Először is gondolj arra, hogy Jézus meghalt érted a golgotai kereszten! Ha eddig nem tudtad volna, akkor ma este tudd meg! Ez az Isten szeretetének a lényege. Jézus annyira szeretett, hogy odaadta önmagát érted. Ez már önmagában örömforrás kell hogy legyen először, meg újra és újra a számunkra. Van valaki, aki ennyire szeret, hogy odaadta önmagát irtózatos halálra, hogy kiszabadítson minket e jelenvaló gonosz világból, és megajándékozzon mindnyájunkat örömmel.

A 2Kor 5, 15-ben ezt olvassuk: “Azért halt meg Jézus mindenkiért, hogy akik élnek, ezután ne maguknak éljenek.” A mi problémánk az, hogy a rosszkedvünk, az aggodalmaskodásunk, a békétlenségünk fő oka az, hogy magunkra nézünk, és magunkban és magunknak élünk. Mi vagyunk sokszor az életünk középpontja Krisztus helyett. Ha mi válunk az életünk forrásává, akkor nézzük meg az életünket, hova jutunk kettesben saját magunkkal. És nézzük meg azt, hogy hova juthat valaki kettesben Krisztussal, amikor Jézus az életének a forrása és középpontja!

Mivel sokszor mi magunk vagyunk a magunk urai és vigasztalói, az örömtelenség idején, ezért nincs vigasztalás és nincsen öröm, és nem jutunk egyről a kettőre.

A másik, mint keresztyéneknek elsősorban az a dolgunk, hogy keressük az Isten országát. Ezt mondja Jézus. “Keresd először az Isten országát, és minden egyéb megadatik néked!” Először Isten országa, mert ez a központi kérdés, és minden e-gyéb megadatik, még az öröm is. A Krisz-tusban való öröm, méghozzá úgy, hogy újra és újra, és folyamatosan sokasodik.

Az elsőrendű vajon az a számunkra, hogy mi történik az Isten országával, az Ő ügyével kapcsolatban? Vagy mindig újra és újra az a lemezen a dal, hogy: “Jaj, mi lesz énvelem?” Mert, ha magunk körül forgunk, és laza a talaj alattunk, akkor könnyű becsavarodni, elmerülni, lesüllyedni, kiborul-ni ahelyett, hogy leborulnánk Isten előtt.

Pál börtönben van, és mégis ezt mond-ja. Amik rajtam estek, azok inkább előre menetelére szolgáltak az evangéliumnak, és én ennek örülök, de örülni is fogok. Pál börtönben, láncok között, nem tudja, hogy mi lesz az életének a kimenetele a továbbiakban. Előre menetelére szolgáltak az evan-géliumnak. Nincs szó az ő életéről. Azt mondja, hogy ennek örülök, s amíg csak dobog a szívem, örülni is fogok, mert az én szenvedésem által is előre ment az evan-gélium. És azt írja egy másik helyen, hogy: “Köszöntenek titeket a császár udvarából valók.”

Pál nem lazsál a börtönben, nem siratja önmagát — bocsánat, hogy így mondom — nem vinnyog, hanem azt mondja, hogy örülök mindenkor, mert ami velem történik, az Krisztus ügyét szolgálja, s ennek mindig is örülni fogok.

A cél, mondd el mindazt Istennek, ami bánt, ami foglalkoztat, és kérd Őt arra, hogy érzékenységedet irányítsa önmagadról mások felé, vagyis kezdj el szolgálni! Először is legyél érzékeny arra, ami bűn az életedben. Erre olyan kevésbé szoktunk érzékenyek lenni. Ezt úgy nem vesszük észre. Hajlamosak vagyunk kikerülni. Ez nem számít. Legyél csak nyugodtan érzékennyé, és kérd Istent arra, hogy így legyen, hogy melyek Uram a bűneim, mutasd meg! Hogy meg tudjam bánni, és te meg tudd bocsátani. És kérd Istent arra, hogy Ő irányítsa az érzékenységedet abba az irányba, amely felé, amilyen irányba Ő akarja irányítani.

A negyedik, a kifelé forduló, a mások felé forduló élet az egyre inkább szolgáló élet lesz. Amikor kigyógyulunk a belső zár-kózottságunkból, hogy önmagunk körül for-gunk szüntelen, s kezdjük észre venni a lehetőségeket. Liwingstone — az egyik afri-kakutató — Afrikában veszítette el a felesé-gét. S miközben irtózatosan fájt ez a veszteség a számára, a temetés napja után az volt a legfőbb programja ennek az embernek, hogy hogyan tud Afrikában, Afrikán segíteni. Vagyis az érzékenységből kezdett meg-gyógyulni. A gyászából nem befelé fordult, hanem kifelé, mások felé, és az életének az lett a legfőbb kérdése, hogy miközben ő átélte ezt a nagyon nagy nyomorúságot, hogyan tud segíteni azoknak, akik még nagyobb nyomorúságban vannak, mint ő.

Aztán az is nagyon fontos, hogy ne sajnáld és ne kényeztesd magadat! Ez az egyik lépés arra, hogy kigyógyulj a lustaágból, az önsajnálatból, kigyógyulj az érzékenységből, és Isten számára használható ember legyél.

S miközben kezdesz hálát adni, vagy újra hálát adni mindazért, amivel Isten meg-ajándékozott, amit kaptál közben, aközben át fogod élni azt, hogy az öröm visszatér az életedbe. Hálát adsz az Istennek mindenért, ahogy Pál tette, és egyszerűen ott lesz az öröm a szívedben, és egyre több mindenért tudsz majd hálát adni Istennek. Miközben feltárod az Isten előtt a szívedet, aközben átéled, hogy az Isten szeretete állandó. Min-den elmúlik, minden tönkremehet, minden összeomolhat, mindent és mindenkit elveszíthetünk én is, és ti is, egy valami állandó és el nem múló, és nincsen benne sötétség és változás. Az Isten világossága és az Isten szeretete.

Isten megszabadít a megvallott bűneidtől, megajándékoz újra örömmel, és te még inkább fogod tudni dicsőíteni Őt.

S miközben ebben az egyre inkább ret-tenetessé váló világban élünk, aközben meg-tanít Isten arra, hogy nem kell nekünk a világ gondját magunkra venni. Testvérek, a világ megváltója az Isten Báránya, Jézus, és nem én vagy te. Ő váltotta meg a világot, és Ő hordozta a világ bűneit. Nem kell nekünk azt magunkra venni. Sokan ebbe roppannak bele, hogy minden bajt, ha lehet, magukra vesznek, hogy aztán lehessen sajnáltatni saját magukat. Sokszor abba rop-pannak bele a hívők is, hogy olyan terhet is magukra vesznek, amit Jézus akar hordozni. Azt mondja Jézus, hogy tegyétek az én vállamra a terheiteket, majd én hordozom, mert az én igám gyönyörűséges és könnyű. S miközben én hordozom, és ti hordozzátok velem, aközben ti is átélitek, hogy a terhek terhek, de még meg lehet látni a ter-hek közepette is mindazt, amiért hálát lehet adni Istennek.

Ennek a világnak a további sorsa a Bárány kezében van. Nem az ember kezében, hanem az Isten kezében van. Ennek lehet örülni.

Ezért Pál nem csak ajánlja a filippibeli gyülekezetnek, hogy örüljetek már egy kicsit. Legalább egy-egy órát naponta, hanem azt mondja, hogy mindenkor örüljetek. Ismét mondom, örüljetek. Katonai parancs. Ha Krisztus katonája valaki, akkor ez napi parancs. Mindenkor örülj! Ismét megismét-lem, örülj Krisztusban!

De lehet parancsba adni azt, hogy örülj? Teljesíthető ez egyáltalán? Valójában Pál azt mondja itt, hogy kedves, aranyos filippibeli testvérek, kedves testvérek, nyis-sátok már ki a szemeteket, és lássátok már meg azt, aminek ma, itt, most lehet örülni! Vegyétek észre, hogy milyen csodálatos vi-lágba teremtett minket Isten! Örüljetek, hogy reggel fel tudtatok kelni! Aki nagyobb vagy kisebb műtéten esett már át, vagy csak pár napig nem tudott felkeni, az kezdi értékelni azt, hogy reggel fel tud kelni. Vegyétek ész-re azt, hogy Isten milyen csodálatos természetet alkotott! Örüljetek egy jó ízű ételnek, a gyülekezet közösségének, az imád-kozás lehetőségének, az Isten szeretetének a kicsiny felöl a nagy dolgok felé, ahogy tágul a kör, a látásmód! Mindenkor örüljetek annak, ami Isten ajándéka a számotokra!

Az öröm, ha valakinek az életében ez látszik, s ha valakinek az életén ez látszik, az világosan mutatja a belső rend állapotát. Rendben vagyok az Istennel, megbántam a bűneimet, kaptam és elfogadtam a bocsánatot, rend van az életemben, mindennek rendelt ideje van az életemben, ezért tudok örülni, mert szabad vagyok. Mindenem ott van Istennél. Ez öröm, nem? Átadom a gon-dokat Istennek, s azt mondja, hogy néki gondja van rátok.

Az Isten szeretete állandó, nincs benne árnyék, és nincs benne sötétség, kifogyhatatlan forrás az Ő népe számára. Akinek nincs ilyen örömforrása, az itt, most nyugodtan kérje el Istentől. A Jakab levelében azt olvassuk, hogyha valakinek nincsen békessége, bölcsessége, kérje Istentől, és meg-adatik néki. Ha nincsen öröm, kérjük Istentől, és megadatik nékünk. Békülj ki az Istennel, és tudsz kibékülni magaddal, kibékülni másokkal. Az érzékenység helyett, a túlérzékenység helyett békesség, öröm, a befelé fordulás helyett kinyílás Isten és mások felé, és kezd átalakulni az életünk.

S egyből teljesíthető parancs lesz, amit Pál mond: “Örüljetek az Úrban! Ismét mon-dom, örüljetek.” S azt mondja: “Az Úr közel.” Az az ember, aki így tud örülni, az kezdi átélni azt, hogy az Úr közel. Közel van hozzá, s ott lesz a szívében a békesség afölött is, hogy közel van az Ő visszajövetele is.

Imádkozzunk!

Úr Jézus, szeretnénk bocsánatot kérni tőled mindazokért a helyzetekért, állapotokért, amikor nem dicsőítettünk téged örömmel, hanem sugárzott rólunk a békétlenség, az örömtelenség és a bűneink.

Bocsásd meg, hogy szégyent hoztunk rád, a te nevedre, a te népedre, gyaláztattak, gyaláztak minket és rajtunk keresztül téged is sok ember. Köszönjük Urunk, hogy erre a bűnre is van nálad bocsánat. Szeretnénk most átadni neked a mi túlérzékeny természetünket. Taníts meg minket, kérünk a helyzetekre megfelelő módon reagálni!

Köszönjük, Urunk, hogy semmi nem érhet minket, ami ne menne el a te tekinteted előtt. Taníts meg jól feldolgozni a helyzeteket, megköszönni az intést és a bírálatot! Taníts meg minket, kérünk újra és újra dicsőíteni téged!

Köszönjük, Urunk, hogy te elhordoztad és hordozod folyamatosan ennek a világnak minden terhét, bűnét, szennyét. Köszönjük, hogy tiszta és szent életedet odaadtad a Golgotára, hogy nekünk békességet szerezzél. Segíts nekünk, Urunk, hogy akarjunk kibékülni veled, és áradjon a szívünkbe a tőled való békesség, az, hogy téged dicsőítsünk, és átéljük az általad és benned való örömet!

Köszönjük, Urunk, hogy nálad, általad minden lehetséges bennünk és velünk is. Áldunk és dicsőítünk ezért. És kérjük még tőled azt is Úr Jézus, te adj igazi vigasztalást azoknak, akik gyászolnak, akik veszítettek, akik nem tudnak kikerülni az örömtelenség és a depresszió állapotából! Emeld fel az ő fejüket, tisztítsd meg az ő szívüket, ajándékozd meg őket önmagaddal, hogy elmondhassák ők is, mi is: az Úr közel!